Part 18

– Vagyona okvetlenül elvesz, de feje nyakán maradhat – gondolá. A fejedelem meg fog neki kegyelmezni. Hadd, tegye! Van a mi inkább fáj a bárdnál. Miért ne engedjük, hogy Pécsit a szégyen és szűkölködés döntse sirba. Neje birtoka leánya alsó-szoknyáira is aligha elég. Mikótól talán kap néha alamizsnát, de hová lesz büszkesége? Egy ország ügyeit vezette, he! he! s most az ügyefogyottakkal együtt várja-e másoktól a jóllakhatás kedvezményét? Minden aranyat, melyet a többi urak dobnak neki, egyenesen a porból kell fölvennie. A születés gőgje nem tagadhatja meg magát, midőn a felvergődöttek gőgjét megszégyeníteni alkalmat talál Pécsi tapasztalni fogja ezt. Hadd éljen tehát!

Kassai e nézetből elhatározá, hogy nem fog azok útjába állani, kik az itélet kihirdetése után, Pécsi lefejeztetését a fejedelmi kegyelem által óhajtják elhárítani.

Nemcsak finom sophismák, hanem más tekintetek is hathattak a korlátnok engedékenységére.

A pör folyama meglehetősen beburkolta mindazt, a mit ő bosszuból tett, miért ébreszteni tehát ismét föl az alvó gyanut? Vagy nem visszatartózkodó-e még most is a fejedelemné? Ha a nagy úr Pécsi meghalt, miért ne éljen a koldus Pécsi? Miért ne szerezné meg Kassai a fejedelemné teljes bizalmát ily olcsó áron?

*

Ütött az itélet kihirdetésének órája.

Mindenki tudta, hogy halál és jószágvesztés vár a szombatosokra.

S mégis lázas izgatottság uralkodott a karok és rendek közt.

A királyi tábla tagjai a felperes fiscus teljes keresetén marasztván a szerencsétlen vádlottakat, a törvénykezési teremből az országosba léptek, hogy az eredmény nyilvánosságra hozassék.

Előbb a vádirat olvastatott fel, hogy az itélet értelme világosságra jöjjön.

Kassai szerénységből itélőmesternek hivatta ugyan magát, de ezen alárendeltebb állás terhétől rég föl volt mentve.

Ő is csak mint országgyűlési tag jelent meg a teremben s nem nagyon figyelt a vádiratra, mint a melyet már többször volt alkalma olvasni. A helyett inkább Pécsi arczán legeltette szemét, inkább azt akarta ellesni, mily vászonfehér lesz ez arcz, mint rezzennek meg az izmok, midőn a vádirat végén a director jószág- és fővesztést kér.

A felolvasó itélőmester épen e csattanós ponthoz ért.

Mély csend volt a teremben, a lélekzés is elállott. Kassai kettős éllel szegzé a rab Pécsire szemét. Nem volt miért átalja e vérlázító kiváncsiságot, mert egy oszlop árnyában foglalván helyet, a közönség elől fedve vala. Merőn nézett, kéjelgve nézett a vén emberre, ki Elemértől megtagadta leánya kezét s most saját kezén elég súlyos bilincset hord.

Pszt! már következik a határozó szó.

Bozontos szemöldei alól villogott szürke szeme.

«A fejedelmi fiscus, olvasá az itélőmester, támaszkodva az idézett törvényekre és országos határozatokra, a vádlottakra külön és általában mindenikre kivétel nélkül, jószág- és fővesztési büntetést kér… de a fővesztésre nézve megválthatólag.»

Kassai vissza rántá Pécsiről tekintetét s haraggal fordult az itélőmesterhez, mintha ez rosszul olvasta volna el a közvádló kivánságát.

Hiszen tegnap nem volt benn az életet biztosító záradék.

S hogyan szúrta oda a közvádló, a törvény szigorát kijátszva?

A foglyokról tüstént leveretett a bilincs.

Kiki a szombatosságért csak vagyonát ejté el, de fejét szabadon vihette azon bizonytalan helyre, hol mások kegyéből hajlékot és tápot kap.

Pécsi hetvenegy faluval s temérdek ingóvagyonnal lett könnyebbé.

S többet ennél tulajdonkép nem is akart Kassai elérni.

De mégis lehangolta őt a mód, melylyel történt.

Rebesgették, hogy a Fehérvárról véletlenül Deésre jött György urfi erélyes közbenjárásának köszönhetni a fordulatot, biztos forrás után állították, hogy a fejedelem épen a végperczben hivatta a directort és saját kezével jegyezte föl a szelidebb követelést.

Mindenesetre Kassait senki sem kérdezte meg. A hallgatag Rákóczi először bánt vele úgy, mint elviselt tanácsosaival általában szokott.

Valami előérzet mondá, hogy most az ideje koczkáztatni helyzetét, mert különben a kivétel szabálylyá válik, s kegyelmet veszthet, midőn a bukást nem is álmodja.

De annyi ellenség közepett visszavonulással fenyegetőzni istenkisértés volna – gondolá érettebb megfontolás után.

S neki szüksége van a hatalomra.

Neki egészség a munkásság, éltető levegő a parancsolás!

Mit tegyen azon izgatások nélkül, melyek a magas polcz veszélyeivel és dicsőségével, ármányaival és sikerével járnak? A régi családúakat az előitélet a henyeség párnáján, a poharak közt átvirrasztott éjek alatt sem tartja tiszteletre érdemetleneknek, de a porból kiemelkedetteknek szüntelen kell ártani, használni, hogy tekintélyök ne csorbuljon.

Aztán hátha a fejedelem csak mulékony behatást követett? hátha minden utógondolat nélkül mellőzte őt?

E szempontok súlyát többre becsülte Kassai, mint az óvó-intő sejtelmet.

S valóban Rákóczi öreg szolgája iránt egyenlőn nyájas vala.

Nem emlegeté a szombatosok elleni pör fejlődését s Kassai sem pendítette meg e kérdést.

Óvatosan hallgatott az uralkodó és kedvelt tanácsosa.

XV.

Az elkobzott birtokok összekuszált gombolyékhoz hasonlítnak.

Rendezésök igen nehéz.

A Pécsié különben sem volt tiszta vagyon, melyhez senki ne formálhatott volna igényt.

Többnyire szerzemény lévén, a legtarkább jogczímek és feltételek mellett biratott.

Mihelyt tehát az állam hatalmába került, száz meg száz család indíta pört, tiltakozott az adományozás ellen, tagadta a királyi jog fönforoghatását és a fiscusra szállás esetét.

Legterjedelmesebb urodalmai közül nehány épen nem tartatott zsiros koncznak, melyért marakodni lehessen.

Maga Balázsfalva is a kétségesek közé számittatott.

Kassai nyugton várta be a perczet, melyben a zsákmány felől biztosan lehetett eligazodni.

Engedte, hogy Pécsi barátjai törjék meg a jeget, hogy ők adjanak előbb kérelmet hűségöknek az elitélt vagyonából díjazására.

Midőn ezek zörgetni kezdettek, körülnézett, s úgy találta, hogy az andrásfalvi urodalom volna számára a legczélszerűbb, mert sem adósság nem terheli, sem jogigények nem ostromolják.

Továbbá, nem oly nagy kiterjedésű, hogy Rákóczi a haza törvényei ellenére a fiscus kezei közt tartani akarná s nem oly kevés jövedelmü, hogy a legdúsabb ember se örvendhetne, ha többi birtokaihoz csatolnia sikerülne.

Ez urodalom jövedelme a kényelmes, a tekintélyes középszerűség vágyaihoz volt szabva.

S Kassai kedvelte az andrásfalvi tág kastélyt, mely legkevésbbé sem hasonlított az aristocraták büszke váraihoz, kedvelte a kert vén árnyékos fáit, a hatkerekű malmot a kristálytiszta pataknál, a legeltetésre alkalmas pagonyt, a fekete szántóföldeket, a jámbor népet, mely szorgalmas hétköznap és áradozó kedvü vasárnaponként.

Az öreg úr, ismert rondasága mellett is, legalább elméletileg tudta, mi egy kies idylli kép? mi a csendélet? mi a takarékos bőség?

Szóval, szerelmes lett Andrásfalvába.

– Oda fogok visszavonulni, ha hivatalomat leteszem, gondolá s az adományozás kieszközlésének könnyű és biztos módján kezdé fejét törni.

Segélyeszközökben gazdag elméje hamar eligazodott a teendők iránt.

Tudta, mennyire szeretné Rákóczi a közóhajtás által magát arra vétetni, hogy fiát a váradi kapitánysággal ajándékozza meg.

Ezt akará tehát Kassai kieszközölni.

Csak azután folyamodott volna Andrásfalváért.

Tervét elősegíté az ifju herczeg menyegzőjének közelgése.

Nem kétkedett, hogy a fejedelem az első kihirdetéskor, ősi magyar szokás szerint, kérni fogja mind az arát, mind a vőlegényt, hogy adjanak alkalmat valami óhajuk teljesítésére.

S ha Rákóczi e kedélyes szokásról meg is feledkeznék, könnyű volna számára, bizonyos óvatosság mellett, a titok leplét egy kevéssé szellőztetni.

Csak Báthori Zsófia ne vonakodjék, csak ő engedjen befolyást szivére, csak ő győzze le szeszélyét, csak ő hozza elő, hogy igen óhajtaná vőlegényét a nász napján váradi kapitánynak üdvözölhetni s bizonyosan Erdély összegyűlt főurai hangos éljenzések által fogják tanusítani helyeslésöket.

De a makacs Zsófia megnyerése volt a gordiusi csomó.

Kassai a régibb tapasztalás után magát képtelennek hitte a herczegkisasszonynál bármi beszinlésekre.

Talált azonban a kitűzött czél végrehajtására más és csalhatatlannak látszó módot.

E percz óta a váradi kapitányság kérdése össze volt fűzve az andrásfalvi uradalom sorsával, és Andrásfalva adományozása visszariasztotta volna a megint hetvenkedni kezdő Szeredit, s az aristocratákat, kik a török portánál ármánykodnak s a fejedelemnénél gyakrabban jelennek meg, mint kellene.

*

Siessünk Kassai rideg szobáiból a herczegkisasszony dísztermébe.

Báthory Zsófia már virágzó szépségű hajadonná serdült fel. Kedélye azon gyermekded és szeszélyes maradt, mi eddig volt, idegei oly fogékonyak, szemeiben az öröm és bánat oly hamar cseréli a könnyeket, szándékai oly döntők és mégis fontolatlanok, akaratja oly makacs és hajlítható, mint a mult tavaszon; de termete teljesebb, igézőbb s megtartva az eszményi formákat, földi vágyakra gyulasztóbb. Eljött az idő, hogy a párta helyett menyasszonyi koszorút tegyenek fejére.

Az első kihirdetés a legközelebbi vasárnap történik, hosszú ima és még hosszabb prédikáczió után.

Szükség volt pedig, György urfi bosszúságára, hogy az esküvőt három kihirdetés előzze meg.

A legmagasabb helyzetűek sem vonhatták ki e szokás alól magokat. S Rákóczi különösen kedvelte az egyházi szertartásokat egész szélességökben. Nem engedett volna el belőlök semmit, s takarékossága mellett is ily alkalmakkor nagy áldozatokra volt kész, sőt még a fitogtatási vágyat sem győzhette le egészen. Most a menyegzői ünnepélyt több mint fejedelmi pompa által akarta emlékezetessé tenni. Korán láttak az előkészületekhez.

Minden az óramutató pontosságával haladt. Még Petneházinénak sem volt ideje zsémbelni, még Anna néninek sem hizelkedni, s oly szigorú vala a rend, hogy a herczeglány kedvelt ruhái közül egynek sem történt baja s annál kevésbbé lehete számítani akár egy filigrán mű széttörésére, akár egy drágakő elveszésére.

Végre a fény, ragyogás, élénkség, siker egyformasága untatá Zsófit. A megelégedés lehangoló hatását érezé s vágyódott valami, habár kedvetlen után is, mely őt felelevenítse.

Ekkor hallá meg, noha csak kéz alatt, annak neszét, hogy a fejedelem minden kikötés nélkül fogja teljesíteni egy kivánságát.

Agyában tüstént a legtarkább álmok és vágyak rajlottak.

Egy különben fösvény ház elkényeztetett bábja lévén, a mit csak a pénz, a kényelem és fényüzés számára előteremthetett, azt ő vagy már birta, vagy rendes úton, minden ünnepi alkalom felhasználása nélkül, megszerezheté.

Csipkék, ékszerek, pompás fogatok, bibor és selyem minő ingerrel hathattak volna rá, ki máshoz nem is szokott s ki e téren versenytársat Erdély úrnői közt nem találhatott.

Gyermekéveiben már a bőség finnyássá tette s eltompítá a rendes, a megszokott iránti fogékonyságát.

Zsófi, mihelyt a teremben gyorsan járva, keresni kezdé, hogy mit kivánjon, tüstént az elérhetetlen álmok tündérországába lépett, s oly követeléseket gondolt ki, melyeket csak a varázsvessző és a magiai tudomány bírt volna létesíteni, pedig Rákóczi eléggé prózai kinézésű s jellemű férfiú volt arra, hogy benne Salamon király emberfölötti tulajdonait még Zsófi sem vélje megtalálhatónak.

A szép leány egészen a képek és ábrándok világában ringatá magát, mint a könnyű ezüst légben a paradicsommadár, mely a keleti néphit szerint, soha a földet lábával nem érinti.

Egymást válták fel röpke, csillogó vágyai, melyeket csak azon erőtlen és mindenható szellemek teljesíthettek volna, melyek néhány bűvös szó által a varázslók rabjai ugyan, de különben az elemeknek is feltétlenül parancsolnak és az anyag, a tér, az idő korlátait nem ismerik.

Zsófi a bizarr vágyak, a csapongó ötletek miatt előbb kifáradt, elkábult s aztán, mintha a szenvedésért, melyet neki okoztak, büntetni akarná őket, hideg közönynyel, csaknem megvetéssel emlékezett vissza rájok.

– Inkább szeretném, ha helyettem más gondolna számomra valami helyest, valami kielégítőt. Mily kár, hogy az a makacs Klára mindig siratja férjét! Ha most ő itt volna, eredeti elméjével segítene a gondolatszegény Zsófin! Engem magamra hagynak. Engedik, hogy unatkozzam. Még jegyesem is, kinek kötelessége lenne finomnak, gyöngédnek, figyelőnek lenni, már három perczczel… boldog Isten! öt perczczel késett el!

A herczegleánynak ideje sem volt e panaszt egy sohajjal fejezni be, midőn György urfi belép.

XVI.

Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe Kassai terve.

– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál az éjjel?

– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé emlékszem.

– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz a fejedelemtől kivánni.

– S miért kivánnék valamit?

– Mert teljesítését atyám előre megigérte.

– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk.

– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?

Zsófi tagadólag billentett fejével.

– Úgy ma fogják előhozni.

– Miből gondolod?

– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.

– S készen vagy vele?

– Sok habozás után.

– És szabad-e tudnom kivánságodat?

– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…

– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod, úgy-e?

– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.

– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek, mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát kivánságod?

– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi uradalom jövedelmét.

Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.

– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?

– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az egyszer engedetlenségi büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban, szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.

– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz, én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit elhallgatsz, nem engem szeretsz.

– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De egy feltételt kötök ki.

– Engedd hamar hallanom.

– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más óhajtani valód nem volna.

– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.

Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot remekül tudta összeolvasztani s hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak harczfinak.

S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.

Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem! őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.

A herczegleány megütközéssel tekintett rá.

– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá említtetni.

– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör, sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel fogod ott az időd eltölteni?

A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.

György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás jellemét kitüntetni.

– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém, Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.

– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom, hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség? melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?

– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.

– De közülök a főbbek itt laknak.

– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett, s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes, oly értelmes!

– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.

– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant, medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!

– Gyakran megyek-e?

– Mindig, herczegnőm.

– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a táborba is kisérték.

– Az felséges volna, herczegnőm!

– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?

– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.

– De ha mind a mellett rabbá lennék?

– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.

– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.

– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!

– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram mesélt nekem?

A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.

– Okvetetlenül, herczegnőm.

– Tánczolunk.

– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!

– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.

– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.

– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel bír. Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?

– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.

– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket, herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül nincs semmire szükségök.

– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.

– Értem, herczegem!

– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és én engedelmes leszek.

– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már távozni?

– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?

– S hogy hívják a főurat?

– Pécsi Simonnak, herczegnőm!

– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. Addig mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?

– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen elvitatni.

– S Deborah békével tűri a csapást?

– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi szövetet hord.

– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!

– Csak a mások véleményét mondottam el.

– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?

– Most hallom először, herczegnőm!

– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet is.

– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.

– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi. Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez, nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.

– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.

– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.

– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok közül valamelyiknek nevét megtudjam?

– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.

– Nem képzelem, hogy…

– Csak folytasd, kérlek!

– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!

– Nevetséges ötlet! De te talán…

– Csak folytasd, kérlek!

– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?

– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…

– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot nem szolgáltattam rá.

– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem adtam-e elég jelét hűségemnek?

– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására – szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.

– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!

– A viszontlátásig, herczegem!

Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: – Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset. Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, nőül szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.

– Ekkor lépett be Anna.

A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes magatartása.

– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá lehetne fogni, hogy könny.

Az udvarmesterné zokogni kezd.

– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.

– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?

– S ezért panaszolsz, Anna?

– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem, maholnap elvisznek.

– De csak nem lehetek feleséged?