Part 12

– Atyám! te büszkének tartasz, s mégis azt véled, hogy nem tudnám elhordozni a csapásokat! Szeretem a fényt, kényelmet, a társaságot, de többre becsülöm magamat, mintsem hígyem, hogy elvesztésökkel semmim sem marad.

– Ne hallják meg a kegyes csillagzatok e szavadat! Ne kényszerítsenek arra, hogy büszkeséged e tűzpróbára kitétessék!

– Atyám! valami nyomja szívedet.

– Csak az a mindennapi gond, csak az az állandó aggodalom, melynek tudná Isten miért? ma adtam először szavakat.

Most a komornyik vendégeket jelentett.

E perczben e különben szokott dolog oly csodálatosan hangzék, hogy az apa és leány egyaránt meg voltak lepve általa.

Deborah szobájába, Pécsi a jövők elébe sietett.

*

A látogatók természetesen Kassaival elégületlen főurak voltak, kik a hatalmas minister bukását közelinek tarták.

Reményeikre hozhattak kecsegtető okokat, s most többet, mint régebben.

A budai basa és a magyar király a béke megsértése felől kölcsönösen panaszkodtak. Hol török őröket vágtak le magyar portyázók, hol a szultán alattvalói raboltak nőket, fogtak el egy-egy térítő szerzetest, s mindenik fél az elkövetett sérelemért hevesen követelte az elégtételt, de eredmény nélkül.

A surlódások a budai basát mindinkább arra hangolták, hogy a temesvári basa példáját utánozva, barátságos tanácsokat adjon az erdélyi uraknak. Most volna ideje Konstantinápolyban engedélyt sürgetni a vallásos nyomásért indítandó háborura, most a fejedelem nem kopogtatna a fényes kapunál ok nélkül – ez vala a titkos izeneteknek veleje.

Pécsi vendégei a fejedelemné buzgóságára és Szeredi ügyes cselszövényeire támaszkodtak. Nem kételkedének, hogy a háború lehetetlenné teszi Kassait, s hogy ha Rákóczi saját felelősségére megkezdi az ellenségeskedést, a török hamar le fogja az álarczot vetni, s megtörve a békekötést, egész erővel vesz részt a hadviseletben.

A vendégek Pécsit szintén erélyes működésre ösztönözték.

Neki, mint egykor az erdélyi ügyek élén álló férfiúnak, voltak még a portánál befolyásos barátjai, kiket a háborupárt érdekeinek előmozdítására föl lehetett volna használni.

Erre czéloztak az urak, ez volt a tárgy, melyért a fölvergődöttnél tisztelgének.

Pécsi átérté szándékukat, s úgy vezeté a társalgást, hogy mielőtt nyilatkozhatott volna, már látható volt, miként mindent megtagad, s hogy fölösleges vele részletes vitatásokba ereszkedni.

– Nemzetes és nagyságos uraimék – szólt, megszorítva a távozni akarók kezét, – bizonyára dicséretes dolog, egy rossz tanácsostól megmenteni a fejedelmet. Ha fiatalabb volnék, hevesen ostromolnám Kassai eljárását az országgyűlésen, az országtanácsban, s mindenütt, a hol jogom volna a közügyek felől nyilatkozni. De akkor sem vegyülnék udvari cselekbe, akkor sem mártanám kezemet titkos működések közé, mert tapasztaltam, hogy a kik Erdélyben árulásért veszték fejöket, rendszerint hűk voltak a fejedelemhez és hazához. Minden bűnök csak az udvar kegyelt tanácsosai megbuktatására forralt tervekből állott, melyek mentől titkosabbak valának, annál gyanusabb eszközök használatára vezettek. Ha Kassai becsületes ember volna, akkor elmozdítása könnyebben történhetnék. Nem volt nehéz, néhány névtelen ellenségnek engem a hatalom tetejéről egyszerre a szamosujvári vár földalatti börtönébe dobatni, de Kassai ördögi ügyességgel fogja magát védeni. Aztán, ha sikerülne is őt megbuktatnunk, nagy kérdés: vajon a felső megyék sérelmeért indított háboru hasznára lesz-e országunknak? vajon uralkodónk Bethlen Gábor katonai tehetségét átvette-e a fejedelmi pálczával együtt? vajon van-e általában a vallásnak világi fegyverekre szüksége? s vajon egy szerencsétlenül végződő hadviselet Erdély önállóságának nem vet-e véget?

– Mi ez aggodalmakat Kassai uramtól is hallottuk, – válaszolák az urak gúnyosan.

Pécsi érzé, hogy szakított azon egyetlen szövetséggel, melyre, ha hatalom után vágynék, még bizonyos pontig támaszkodhatott volna, de nem vette szívére e veszteséget.

Szükség volt elvágnom a hidat, hogy azon vissza ne térhessek többé – gondolá.

Halk léptekkel, borongó arczczal ment irószobájába, elővette egy titkos szekrény kulcsát, s valami szinevesztett iratot vont ki.

Saját kérelemlevelének eredetije volt, melyet tizenöt évvel előbb a szamosujvári börtönből írt Bethlen Istvánhoz, a kormányzóhoz.

Látható elérzékenyüléssel haladott a sárga betűkön tovább.

– Ez a párt vádolt azzal, hogy a pozsonyi békealku alatt a németektől ajándékot fogadtam el. S most szövetkezzem velök a hatalomért? Soha! Mulandó jók miatt miért veszítenék az önbecsülésből!

Tovább olvasott, de könny tolult szemébe, midőn a következő helyhez ért: «Kivánom, hogy a mely vége volt Anamásnak és Zaphyrának az elrablott pénzért, és a mely büntetés szállott Geházyra, Eliseus szolgájára, Nanannak Cyrus királytól visszahozott kincseért, én reám szálljon az, ha bűnös vagyok, ha pedig ártatlan volnék, vegyék az átkot magokra hamis vádlóim!» Én ártatlan voltam! – sóhajtá Pécsi. – De bocsásson meg az Isten nekik, hogy életemre törtek, s nekem, hogy börtönbe és bilincs közt, a fájdalmaktól elcsábítva, az ég boszuállását idéztem fejökre!

A falszekrénybe rejté a levelet, hogy tovább ne olvashassa. Szokatlanul bús és ünnepi volt hangulata.

– A csillagzatok folyvást ellenségeim, – mintha mondanák: el van tévesztve egész életed! De hát miért mosolygottak pályám fölött? miért kisértek kedvező sugaraikkal a fejedelmi udvarba? miért voltak az igaz utról félrevezetőim? szegény Deborah!

Pécsi hosszas virrasztása alatt elhatározta, hogy Balázsfalváról visszatérve, többé semmi közügybe nem vegyül.

E perczben még csak a szombatosok sorsa birt előtte érdekkel.

Le akarta beszélni őket a vakmerő lépésről, mely, szerinte, bukásukat idézte volna elő.

Lehetetlennek hitte, hogy a mérséklet szükségét be ne lássák.

Ha pedig túlcsapongnának, el volt tökélve velök is minden összeköttetést megszakítani.

Egy perczig eszébe ötlött: vajon a balázsfalvi összejövetelt nem fogják-e Kassai és többi ellenségei az ő üldözésére kizsákmányolni?

De a körlevél ovatos szerkezetében bízott, a nemesi lak szentségét, megtámadhatatlanságát szilárdnak tartá, lehetetlennek képzelé, hogy valaki azért essék vád alá, mert az ország csendjének háboríttatása ellen működik, s az izgatások elejét venni, a fölhevült indulatok balirányának útját akarta állani.

V.

Dajka püspök Kassai fulánkos czélzatai óta, komolyan kezdé félteni Zsófia herczegnőt, a fejedelmi udvart és heves vérű György úrfit Bodó Klárától, a híres képmutatótól, ki az erkölcs álarczát oly jól tudja hordani.

Szivét rettegés fogta el, midőn rágondolt, hogy a történhető szerencsétlenség valódi oka végtére is ő, mert nem kellett volna szánalomtól indíttatva, oly némbert vezetni a nagyasszonyhoz, kinek múltjával egészen ismeretlen volt. De hisz’ tévedt nőnek képzelte; s hogy teheté föl, hogy a fejedelemné az ellenkezőjének hivésére csábíttatik? E mentség mást az önvád alól föloldhatott vala, míg a jámbor püspököt nem nyugtatta meg. Szorongása óránként növekedett. Azonban azt is fontolás alá kellett vennie, hogy vajon Kassai nem unokaöcscse iránti vonzódásból képzeli-e Bodó Klárát oly vétkesnek? S ekkor nem volna-e kegyetlenség a különben is szerencsétlen némbert az udvarból kiűzetni, hol az üldöztetés ellen menhelyet talált? Dajka nem tudta fejéből kiverni azt a rögeszmét, hogy a gyűlölet és remegés, melyet a Kassaival társalgáskor Klára arczán észrevett, vétkes szerelmi viszonyból eredt, s negyven éves lelkészi pályájának tapasztalatai arra inték, hogy épen ily kérdésekben kell az érdeklettek kölcsönös vádjait kétkedéssel fogadni, és semmi elővélemény által túlságos szigorra nem csábíttatni.

Alkalmat keresett tehát a nagyasszonynál Klárára vezetni a beszélgetést, s általános czélzásokkal óvakodást tanácsolni az idegen némber iránt, de intései annyira nem hordák magokon a cselszövény mázát, annyira távol voltak minden rágalmazástól, hogy épen őszinteségök miatt a fejedelemné figyelmét teljes mértékben fölébreszték. Szóból szó fejlődött, s a püspök elbeszélé, a mit Kláráról hitt, s a mit az öreg Kassaitól hallott.

Rákócziné arczán ingerültség jelei mutatkoztak.

Vette észre, hogy Kassai megkezdé titkos működését a szombatosnő ellen.

Nem kétlé, hogy a gyanút benne a Zsófia herczegnőnél lefolyt jelenet idézte elő.

Lehetségesnek tartá, hogy Kassai már sejté Klárában Laczkó István nejét.

S a fejedelemné büszkeségét megtámadta azon helyzet, melyben kénytelen a gyöngédség és szánalom tanácsának engedve, elhallgatni pártfogoltja nevét.

Az első perczben már ajkain volt az egész titok, de szokott óvakodása győzött a pillanat benyomásán. – Bizonyosak vagyunk benne, szólt, hogy Klára nem ismeri Kassai Elemért; s ha ismerné, csak hálával viseltetnék iránta. Egyébiránt, nem akarjuk kétségbe vonni, hogy Kassai István uramnak lehet más és talán fontos oka, azon személyről rossz hírt terjeszteni, kit főtisztelendőséged hozzánk vezetett. Mi nem vagyunk a szivek és vesék vizsgálói; de alig hiszszük, hogy a gyalázás, melylyel Klára illettetik, ne esnék vissza azokra, kiktől kerül. Az idő hamar fog mindent világosságra hozni, s addig is, míg ez történnék, figyelemre se méltassa főtisztelendőséged a kósza hireket, s maradjon szilárdul a mellett, hogy helyesen cselekedett, midőn egy ártatlan szenvedőt kegyelmembe ajánlott.

– Az Isten ő szent felsége adjon magasságodnak – szólt a püspök elérzékenyülve, – hosszas életet, hogy számos alkalma legyen könnyeket letörleni, megvigasztalni a csüggedőket, bátorítani a gyengéket, kikre az életben erős küzdelem vár! Nyugodtan távozom és semmi sem fog többé arra tántorítani, hogy kétkedjem ott, hol országunk nagyasszonyának bölcsesége csak bizalomra talál okot.

– S nincs is miért titkolja főtisztelendőséged, még Kassai előtt is, jó véleményemet Klára felől – válaszolá Rákócziné, egy uralkodónő ismét fölébredt büszkeségével. Lehet, hogy ő meg fog ütközni e híren. Annál rosszabb rá nézve. Különben Klára kiléte az én titkom, melyhez a világnak semmi köze, de ha Kassai uram ő kegyelme mégis kiváncsi volna, másnál többet tudni felőle, akkor forduljon hozzám. Neki, egyedül neki, adhatok fölvilágosítást, ámbár alig képzelem, hogy örömét lelné benne.

Dajka püspök sokkal eszélyesebb volt, mintsem e határozott nyilatkozatból bátorítást merített volna, hogy az öreg itélőmestert bármiről értesítse.

– Minek fujjam, a mi nem engem éget! gondolá magában. Világos, hogy a nagyasszony Kassai ellen föl van ingerülve, s nem illenék papi helyzetemhez, hogy szóhordás által viszályt terjeszszek.

Ez oly keresztyéni, mint ildomos szempontból még csak azt sem említé, hogy a fejedelemnénél volt.

*

Szeredi hamar akadt a szombatos pap nyomára.

Segíté a hirtelen eltünt föltalálásában az a körülmény, hogy egy kis birtokrésze Rápolthoz közel feküdt, s hogy a népre nagy benyomást gyakoroltak a szökött jobbágy rejtélyes lénye, sötét, érthetetlen, de babonás félelemmel hallgatott nyilatkozatai. A gonosz lélektől megszálltnak tarták, s kivált miután a boszorkányság hirében álló vén Marcsához vitetett, kerülte őt minden, s a ki csak vele találkozott, keresztet vetve tért ki útjából.

A banya azonban az egész környéken ismeretes volt gyógyításairól, s rossz hirét, üldöztetését leginkább annak köszöné, mert szerencsésebb vala, mint a hátszegi borbély, a dévai baromorvos, sőt oly betegének is visszaadta egészségét, kiről a szászvárosi okleveles orvos már rég lemondott.

Szeredi még aristocratikus gőgjéből és gunyoros modorából is sokat tudott föláldozni, midőn Kassai megbuktatását eszközölhette, s rokonának, a fejedelemnének szolgálatot tehetett. Ezért viseltetett rendkívüli részvéttel Szőke Pista és egész családja iránt.

A portusi áradatkor épen Rápolt melletti birtokából volt hazatérendő, melyet addig alig látogatott meg, de a hol most egy roskadozó, elhagyott, s minden kényelemtől megfosztott lakban huzamos ideig tartózkodott.

Visszaérkezésekor kétségkívül részletes értesítéseket hozhatott magával a szökött jobbágy felől.

Szeredi sokkal erélyesebb volt, mintsem a nyert adatokkal buktatási terveket ne kötött volna össze.

De a fejedelemné, noha nagy részvéttel viseltetett Klára iránt, s noha a vallásháborút óhajtó párthoz szított, férje és az ország iránti kötelességéről magas véleménynyel birt. Ezenfelül még önérzete, büszkesége sem engedte, hogy bárkivel is egy hivatalnok megbuktatására szövetkezzék. Legcsekélyebb rokonszenvvel sem viseltetett Kassai iránt, de szorgalmáról, hűségéről és államférfiui képességéről kedvező véleménynyel volt. Hibáztatta a hatalmas minister elveit, keveset tartott jelleme felől, szerette volna tisztább kezekben látni a kormányt, de mély erkölcsi érzete mellett sem élt akár azon csalálomban, hogy a legjobb ember okvetetlenül legjobban kormányoz: akár azon balvéleményben, hogy Kassai esküdt ellenségei csak azért haragusznak rá, mert bűneitől irtóznak.

Míg tehát Szeredi Szőke Pista üldöztetését politikai czélokra akarta kizsákmányolni, a fejedelemné elégnek tartá, Klára családját az igazságtalan eljárás ellen biztosítani, a szenvedett méltatlanságokért kárpótolni, s Kassait – a mennyiben kikerülhetetlen volt – megszégyeníteni.

Ennélfogva nem állhatott rá Szeredi javaslataira.

S Dajka püspök látogatása után sem változtatta szándékát; csak annak, mit Klára iránti aggodalomból néhány napig még függőben akart tartani, siettetését határozá el.

A következő reggel a leányok termében egyszerre elterjedt a hír, hogy «a fejedelemné titka» az udvarból eltünt.

Este még intézkedéseket tőn, még utasításokat adott némely nehezebb női munkákban, de virradat után mindjárt, a Zsófia herczegnő legújabb megrendelései végett, magához hivatta Pethneháziné; azonban a nőcseléd, kit érte küldött, azon hírrel tért vissza, hogy a kisasszony az éjjel elutazott.

Hova? s minő alkalommal? senki megmondani nem tudta.

Köz volt a meglepetés, s még magasabbra lőn fokozva, midőn Zsófi, ki Klárát minden délelőtt magához viteté, most nyugtalan arczczal, sietve jött Pethneházinéhoz, s követelte tőle, hogy az öltözködési órára okvetlenül előkerítse Klárát; különben maga fog föllelésére intézkedéseket tenni, s ha megtalálják, többé oly hanyag gondviselet alá nem bizza, mint az udvarmesternőé volt, hanem szállására viszi, és saját őrizete alatt tartja. Ezentúl a kamarása, Gyulai Ferencz, lesz Kláráért felelős.

A zenebonának a fejedelemné azon izenete vetett véget, hogy Klára az ő parancsára utazott el, rövid időre.

Gyulai örvendett, már többé nem látá a bűbájos ismeretlent, könnyű léptekkel, összeszedett arczczal, választékos izlésű s mégis oly egyszerű öltözetben, haladni el mellette, és egy alig észrevehető, de kecses bók után a herczegnő belső termeibe sietni.

Meg volt elégedve, hogy e szép kisértettől megmenekült, kinek föltünése mindig valami babonás megdöbbenést, valami badar nyugtalanságot költött föl keblében. Mire valók is voltak e haszontalan gerjedelmek, melyek a leendő államférfiú komoly czéljaival ellenkeznek, s józan eszének szégyenére válnak? Ha legalább a Pécsi Simon leánya volna Klára; vagy, ha legalább a gazdagságot régi czimer kárpótolná! De ki hozhat föl még erre nézve is kétségtelen adatokat? Milyen könnyű lesz neki egy álomképet elfeledni, mely a földhöz nem tartozik, s hasonlít a légi jelenetekhez, melyek csak pillanatig kápráztatják a szemet, és a láthatárról nyom nélkül távoznak!

Gyulai sokért nem adta volna, hogy Klára elutazott.

De ha lassan nyilt meg az ajtó; ha halk suhanást hallott közel és távol: akkor szive összébb szorult. Ha az öltöztető két palotahölgy a kitűzött órában a belső termekbe lépett, akkor ő szokatlanul komorrá lőn. Ha Anna néne, vagy akárki más történetesen Klára nevét említé, akkor ő mosolyogva, gúnyosan, de mindig megkérdezte, hogy hová illant az a kóbor lány, kit a herczegkisasszony oly nevetségesen szeretett, mintha karácsoni ajándékban kapott báb volna?

A fejedelemné hintaja az első udvar kapuja előtt állt meg.

A nagyasszony épen sétakocsizásból tért vissza. Maga leszállott ugyan, de Pethneházinét a friss lég további élvezetétől nem akará elvonni, noha az szorosabban huzódék be a hintó szögletébe, összébb szorítá felső ruháit, és kipirult arczából gyanítva, szembetünő kedvet érezhete valamivel melegebb légmérsék iránt.

A fejedelemné szokatlan órában lépett férje lakosztályába, s egyenesen a «kék teremnek» tartott, melyet Bethlen Gábor kisebb tanácskozásokra használt; most pedig a fejedelem irószobája volt.

Ott találta Kassait, ki harmadnap óta, most először jelent meg az udvarnál.

A fejedelemné alkalmasint értesítve volt arról, hogy az itélőmester úr még nem távozott el, sőt talán épen csak ezért lepte meg látogatásával a fejedelmet, még a tanácskozás vége előtt; de talált ürügyet oly családi hírek közlésében, melyek Rákóczit különösen érdekelték, s csak miután vele a mellék-kabinetban nehány szót váltott, említé, hogy Kassainak is akarna valamit négyszem közt mondani.

– Nem szeretem, midőn asszonyok vegyítik a politikába magokat – szólt félig tréfásan, félig komolyan Rákóczi.

– Én az itélőmester urammal, – válaszolá a fejedelemné, midőn már a kabinet ajtaján tartá kezét, – nem az országos, hanem csak a rápolti dolgokról akarok értekezni.

Lehetetlen, hogy a hangosan ejtett végszavakat ne hallotta volna Kassai, s ennélfogva a fejedelemné meg sem ütközött, midőn a minister arczán a zavar és átallás észrevehető jeleire talált.

– Tanácsos uram! – mondá nyájasan, de határozott kifejezéssel, kegyelmednek van egy félrefekvő birtokrésze, melyet czélszerűen nem használhat. Igen lekötelezne, ha a vételárán nekem átengedni sziveskednék. Hogy minden javítást és a gazdaság folytatására szükséges ingóságokat szintén hajlandó volnék megvásárolni, az önkényt értetik. A jószágrész, melyre czélzok, Rápoltnak alig teszi negyedét.

– Rápolt, – szólt Kassai erőltetett mosolylyal, – fönségednek, kegyelmes asszonyom, szintén nem esnék keze ügyébe.

– Igaz, de a vásárban nevezetes érdekem forog fönn.

Kassai kérdő tekintetet vetett a fejedelemnére.

– Szőke Istvánt akarnám a jobbágyság alól fölmenteni – szólt ez, oly hangosan, hogy tartani lehetett, miként szavai behatnak a kis kabinetba.

Kassai meghökkenését daczczal igyekezett leplezni.

– Ha fönséged szerencsés emlékezőtehetségével birnék, meg tudnám mondani, mennyi érdek köt Rápolton egyik vagy másik jobbágyhoz. Most azonban csak annyit említhetek, hogy nem örömest válnék meg épen e birtokrésztől.

– Reménylem, kegyelmed még sem fogja kérésemet visszautasítani. Én Szőke Pistát szabaddá óhajtanám tenni, mert egészséges korában sem alkalmas a jobbágy kötelességeinek teljesítésére, s miután elméje most meg van támadva, csak gondos ápolás mellett remélhető, hogy más és hozzá méltóbb hivatásra valaha képessé lesz.

Kassai szíve meghült, tagjai átfáztak azon gondolatra, hogy a fejedelemné, a szombatosok ellen tervezett csiny előtt három nappal, ily részletes adatokkal bir egy szombatos sorsa felől.

– Ellenségeim talán fönségednek nyomós érvekkel bizonyíták be, mennyire nem volt jogomban Szőke Pistát szökött jobbágynak tekinteni és letartóztatni.

– Kegyelmed e részben jogosan cselekedett, s nincs a fejedelemnek, nincs az országnak akkora hatalma, hogy Szőkét a törvényes földesúr hatósága alól kiragadhassa. De épen az itélőmester uram érdekében óhajtanék a rápolti birtokrész földesasszonya lenni. Mert Szőkét kegyelmed kémjének tarták, bár, úgy hiszem, helytelenül.

– S ha kémem lett volna is, szólt Kassai, mit egyébiránt senki sem bizonyíthat be, még eddigelé a kormányokat nem volt szokás azzal vádolni, hogy a dolgok felől miért igyekeznek magoknak értesítést szerezni?

– Kétségkívül nem, válaszolá a fejedelemné. De vannak, kik azt beszélik, hogy Szőke azért követeltetett vissza, még pedig a törvényes eljárás megsértésével, mert nem akart kémmé aljasodni.

– E hírt, melyet most van szerencsém először hallani, alkalmasint Szeredi ő nagysága barátságának köszönhetem.

– Kívüle még maga a beteg is néha ily czélzatokat ejt.

– Tehát ellenségem és egy őrült vádolnak?

– Szőke Pista neje is tényekről beszél, melyek e gyanút ébreszthetnék föl.

Kassai mintha villám által lett volna sujtva. Eddig csak csodálkozott a fejedelemné adatain; most már megrémült, midőn egy egészen ismeretlen körülmény merült föl. Hogyan értesült a nagyasszony a szökött jobbágy nejének nézeteiről? mily nagy lehet az összeesküvés, mely ily titok birtokába juttatá? minő buktatási tervet kovácsolnak az ellenségek, kik annyi alattomossággal és ügyességgel tudnak aláaknázni? S mindez a válságos balázsfalvi gyűlés előtt három nappal történik!

E gondolatok, e talányok és aggodalmak egyszerre zuhantak Kassaira, s lábai alatt ingadozni vélte a földet.

A fejedelemné emeltebb hangon folytatá:

– Tisztába hozni soha sem lehet az ily természetű vádat, de megczáfolni is szintoly nehéz.

– Hátha – szólt most Kassai, egy ötlettől áthatva és fölbátorítva, – hátha mégis más okból küldöttem volna a kapa és ásó mellé Szőke Pistát, a szombatos szentet? Fönséged csak az egyik felet hallgatta ki, s reménylem, kegyes lesz a vádlott mentségeit is elfogadni.

– Részemről nem forog itt fönn semmi vád – válaszolá a fejedelemné. Én óhajtanám megvásárlani Rápoltot; mert így gondolkozom: ha kegyelmed jobbágyságban tartja Szőkét, akkor ellenségei nemtelen boszú gyanújával terhelik; ha pedig fölszabadítja, akkor nagylelkűségét félelemre, egy titok felfedezésétől való megrettenésre magyarázzák. Úgy hiszem, egy fejedelemné mindig aggódhatik, ha férje hű szolgái, bár hibájokon kívül, fonák helyzetbe hozatnak.

Ekkor kilépett a kabinetből Rákóczi.

Kassai, mintha a magas tanú jelenléte legkevésbbé sem zavarná, nyájas, mosolygó arczczal mondá:

– Tökéletesen megnyugszom fönséged kegyes ajánlatában. Rápolti birtokrészem eladásáról a szerződést még ma délelőtt a fejedelmi udvar ügyvédével együtt irásba foglaljuk!

– Kár volt itélőmester uramnak az alkuval sietni – szólt nevetve Rákóczi, mert a fejedelemné bizonyosan aranybányát fedezett föl a rápolti hegyekben. Különben megfoghatatlan, hogy takarékos létére, miként birt öt percz alatt a fizetendő összlet iránt tisztába jönni épen kegyelmeddel, kit eddigelé még rokonunk, Szeredi sem tartott javíthatatlan pazarlónak.

– Részemről, fönséges uram! nem panaszkodhatom a szerződésre. A jószág és az ingóságok valódi árát kapom vissza. S csak egyet sajnálnék, azt tudniillik, ha ő magassága, a fejedelemné a jobbágyság alól fölszabadítaná egyik emberemet, kit én a bitófa alól követeltem vissza, hogy életét megmenthessem. Szép eszű, mívelt férfiú; de makacs lázadó volt, ki legerélyesebben izgata a szombatosság mellett. Az Isten keze az ő bűnös fejére nehezedék, s terhes nyavalyával sujtá. Bármily gonddal orvosoltattam, egészsége helyreállításához kevés a reményem. De azt bizonyosan tudom, hogy ha tébolya megszünnék, a szombatossági őrjöngés még szilajabban törne ki belőle. Nem szeretném, ha Rápolt valaha történeti nevezetességre jutna, ha onnan terjesztene egy rajongó kanócza az egész országra szétáradó égést.

– Az itélőmester Bodó Klára férjéről beszél, szólt a fejedelemné, a magas hitvestárs felé fordítva tekintetét. Fenséged hivatalnokait szólítottam föl, hogy küldjenek hozzám kimerítő tudósítást e férfiú magaviselete felől. Ma vettem a háromszéki alkirálybiró levelét, melyben említi ugyan, hogy a kérdés alatti személyt sokan szombatos papnak tartják, de egyszersmind bizonyságot tesz jámbor, szelid és mérsékelt magaviseletéről. Fölhozza a közsajnálkozást is, melyet véletlen eltünése okoz. A nép kedvelte őt becsületes életéért, nejét pedig az egész vidék áldja, mert a szerencsétleneknek vigasztalója, a betegeknek ápolója, az ügyefogyottaknak tanácsadója volt. Fönséged tudja, hogy az illető tisztek megtalálására engedélyt kértem.

– Most már emlékszem. Tehát Bodó Klára, kinek szépségét Zsófia herczegnő az egekig magasztalja, a jobbágy szombatosnak hitvese?

– Megszünik holnap jobbágy lenni – válaszolta a fejedelemné.

– Ne siessen fönséged a fölszabadítással, jegyzé meg a fejedelem, mert itélőmesterünk emberismeretéről, belátásáról és tapasztalatairól többet tartok, mint egész székelyföld hivatalnokainak értesítései felől.