Part 11

– Úgy van, – sóhajtá Kassai, – Pécsi az én szökött jobbágyomnak egy uradalmat ajándékozhatna. S már most mit tegyek? Jogom van elfogatni őt a tettenérés vagy a folytonos üldözés esetében. De az egybegyült rendek színe elébe vitetve, szónokolni fog érdemeiről. Majd még hosszasan rajzolja nemes föláldozását, melylyel a törvény betűit megsérté, hogy a hazát megmentse. A bevett vallásoktól kér halántékaira cserkoszorút, mert a sectariusok lefegyverzésére munkált, élete koczkáztatásával. No! no! s mit fog rólam mondani a hazug, a szemtelen? Hogy személyes gyűlölségből léptem közbe. De mivel bizonyítja állítását? – Nem kell bizonyítás! fogja rivalgani Szeredi és a főurak pártja, mert szól a tény, szól Kassai és Pécsi multja, szól leginkább az, hogy Elemér, a Kassai István unokaöcscse és Pécsi Deborah elutasított kérője, volt az elfogatási parancs végrehajtója. Így kiabálnak ők, ha alkalom mutatkozik nyelvök megoldására. A rab hibáit a nemes szándék hazug palástja takarná be, míg a pörfolyam közé csuszott legcsekélyebb törvénytelenség meztelenül vitetnék a karok és rendek szeme elébe. Pedig mikor folyt le notapör nálunk formasági hibák nélkül? Békessi Gáspártól Zólyomi Dávidig minden elitélt honáruló némi panaszt emelhetett a mód ellen, melylyel pöre vezetteték… S most? ugyan mit tegyek most?

Kassai gyűlöletében főszerepet játszott az Elemér és Deborah közti viszony megbomlása miatt támadt harag. De ha a fukar nagybátya dúlt-fúlt is a falvakért s a gazdag ara-hozományért, melytől unokaöcscse elesett: az még mélyebben bántá őt, hogy Elemér az elutasított ifju, Pécsit nem gyűlöli, sőt menteni is kész. Aztán Kassai, noha boszuból törekszik Pécsi megbuktatására, állhatatosan hitte, hogy ellensége a bukást megérdemli a sértett törvények és a közérdek szempontjából is. Emésztette tehát őt az a gyanu, hogy Elemér Pécsi bűnét nem hiszi, s minden szigorú eljárást a nagybátyja ellenséges indulatából magyarázna ki.

Ezért vágyott a formaságok sértésével is Elemért oly helyzetbe hozni, hogy kénytelen legyen saját szemével látni Pécsi felségsértését és a vétkes törvény elébe állítására közvetlenül befolyni.

Ez volt Kassai boszujában a költészeti elem.

S most meg van tőle fosztva.

Átlátta, hogy Pécsi körlevele után Elemért a cselekménytől távol kell tartani, mert az elfogatás a boszu művének tekintetnék; mert e hangulat miatt az országgyűlés a vád alól föloldaná a vádlottat, s mert – a mi még mélyebb jelentőségű – az egész világon Elemér volna legőszintébben meggyőződve Pécsi ártatlanságáról, s ő kárhoztatná leginkább az ármányt, a gonoszságot – a nagybátyát.

Kassai egy perczig le is akart mondani a törvényes föllépésről.

– Értesítem a komédia felől fiscalis directorunkat, hogy nyomozzon, ha tetszik – mormogá leverten. – De minek fáradjak ezzel is? A főispán elmozdítását fogom sürgetni, ha figyelmét a titkos gyűlés ki fogná kerülni… Hm! könnyű lesz az ő mentsége; hisz Székelyföldre utazott!… Azonban a kormányzó főbiró nem erőszakos jellemű férfiu-e, kit, míg kerületi tiszt volt, zsarnoki eljárásaiért vád alá helyeztek? Pécsi sürgette a közkeresetet, s ideiglenesen hivatalától föl volt függesztve. Tehetek-e én róla, hogy a szigorú törvényesség szerint őt illeti a szombatosok elleni föllépés?

Kassait ez elmélkedés fölfrissíté, arcza elevenséget, kedélye ruganyosságot nyert.

Ismét elolvasta a titkár levelét, s most már nem találta e szorgalmas kutató észrevételeit sem együgyű, sem fontosság nélküli firkának. Különösen kedvelni kezdé épen azon sorokat, melyek Pécsinek a szombatosok közötti népszerűtlenségéről szólanak.

Azt hiszik a rajongók, hogy őket Pécsi föláldozni s mintegy el akarja árulni, s hogy a szenvedélyes követelések korlátozásával Rákóczi czélzatait mozdítja elő. Fölséges! A megaranyozni való férfiak! Csak hinnék bár ezt tántoríthatatlanúl! Mikor bukott meg egy eszme, egy párt vagy érdek más, mint a mint a túlzók heve miatt?

Kassainak, midőn erre gondolt, bizodalma az esetlegek iránt szilárd lett.

– Hadd legyen mérsékelt Pécsi, annál féktelenebbek lesznek az igazi szombatosok. Csak úgy nem ismeri a szenvedélyt, mint a magus a lelket, melyet fölidéz, melylyel magát akarja szolgáltatni! Keleten utazott, s no! megtanulta-e a legmélyebb értelmű meséket? Balázsfalva a könnyezésig sokra fogja őt oktatni… Két úton válhatik döntő eredményűvé a titkos értekezlet: fűzé tovább eszméit Kassai. Vagy a rajongók, Pécsi ellenzéseitől ingerelve, szélsőségre ragadtatnak; vagy a kormányzó főbiró, a hivatali buzgóságtól ösztönözve, a józan okosság határán túllép. S hátha ez is, az is megtörténnék? Csak rajta, csak rajta! Veszítsétek el eszeteket ti; én a szigorú törvényesség mellett maradok. Itéljen az országgyűlés, törjön pálczát a bűnösök fölött! Mi, kik a törvény őrei vagyunk, hadd szolgáltassuk részrehajlatlanúl az igazságot! A kormánynak egyik fél részére sem szabad hajlani. Magas hivatását hogyan tölthetné be másként?

Kassai a kormányzó főbirónak hosszas levelet irt, melyben elmondá: mily tarka hirek keringenek a szombatosok szándékai felől. Lehet, hogy igazak, lehet, sőt valószinü, hogy koholtak. Főleg az látszik hihetetlennek, hogy a magyar zsidók a bevett vallások rangját és jogait követelnék; de napjainkban sok rendkívüli és megfoghatatlan történt. Példa rá Zólyomi Dávid lázadása, s a jámbor Bethlen Istvánnak vádaskodása a budai basánál az ország választott fejedelme ellen. Most ugyancsak szemesnek kell lenni még a falu előljáróinak is, s annál inkább az oly tekintélyes uri rendű férfiaknak, kikre egy kulcsos város vagy épen megye kormányzása van bízva; mert a sátán nem alszik, s mentől több Istenkisértéssel jár valamely terv, annál több sikerre számíthat, a közszellem romlottsága, és a hivatalnokok erélytelensége miatt. Ki gondolta volna, hogy a szombatosok zendülés végett összegyülekezni mernének, s mégis beszélik, hogy meg fog történni! Némelyek a pártütés helyéül Udvarhelyt, mások Kolozsvárt jelölik ki, de vannak olyanok is, kik a kikelet első szombatja körül Balázsfalván vélik az országháborítók találkozását végbemenendőnek. Csodálatos volna, ha épen a fejedelem székvárosához ily közel szándékoznának a fölkelés zászlóját kitűzni, s épen oly jeles főur kastélyában, ki szelid, jámbor életéről ismeretes, s ki néhai Bethlen Gábor uralkodása alatt akkora szigorral üldözte a kihágásokat, hogy buzgósága miatt gyakran az ártatlanok is szenvedtek. Valóban igen nehéz ezt az őrültséget föl is tenni; de ha csakugyan megkisértetnék, s az előljáróság behunyt szemmel elnézné, óriás eredményű hanyagságáért még a szombatosok pártfogásának vádjára és büntetésére is kitehetné magát; míg viszont, a dobra nem ütött s erélyes rendszabályok alkalmazásával, a fenséges fejedelem és a szeretett haza háláját érdemlené meg.

Ily hangon volt írva Kassai levele, melyet másnap reggel gyorspostával küldött a kormányzó főbiróhoz.

Midőn pedig ezt elintézé, mintha pihenésre volna szüksége, még hivatalszobáit sem látogatta meg. Ki sem bontá az actákat. A fejedelmi udvart is kerülé. Senkit fel nem keresett. Mentől kevesebb tisztelgőt fogadott el. Elővevé kedvelt iróját, Senecát, s mintha a világ megszünt volna számára létezni, a bölcselkedés komoly, vagy változtatás kedvéért, a szelid muzsák társaságának szentelte óráit.

Akár tudományos foglalkozása, akár, ha inkább akarjuk hinni, a leendő notapör okozá, de annyi bizonyos, hogy mihelyt a főbiróhoz intézett levelét útra bocsátotta, többé sem Szeredi politikai ármánykodásain, sem Bodó Klárának Zsófia herczegkisasszonyra gyakorlott befolyásán, sem más apróságokon nem törte fejét, azt tartván, hogy minden időnek meg van saját igénye.

IV.

– Édes leányom! – szólt Pécsi épen azon nap estéjén, melyen Kassai a kormányzó főbirót értesíté, – kedves Deboráhm! arczodon most mindig van valami merengés, mely igen hasonlít a bánathoz.

– Csak az esik rosszul, atyám, hogy holnap nálam nélkül indulsz Balázsfalvára.

– Szépséged s nyilt háztartásunk sok vendéget vonna hozzánk; pedig teljes visszavonultságban óhajtanék pár hetet tölteni. Lásd, gyermekem! csak kétszer volt nálam György herczegfi, csak alig észrevehetőleg szaporodtak «remeteségem» fölkeresői, s mégis, mint hallom, ellenségeink politikai czélokat gyanítanak barátságos összejöveteleink okául. Hátha még Balázsfalván vendégségeket adnánk! Mit nem mondanának? Mekkora veszélyt nem fedeznének föl abban, hogy Pécsi Simon kastélya telve vendégekkel, hogy a déli lakomát este víg táncz váltja föl, és a házi kisasszony megnyerő modora elfeledtet valamit a régi viszályokból, a régi gyűlöletből?

– De miért kell neked, atyám, ellenségeink rágalmától tartani? Miért hiszed, hogy minden szájas vagy cselszövő ember minket megbuktathat? Nincs-e házunknak szilárd alapja, nem erősek-e ivei, nem nyugszik-e homloka márványoszlopokon? Én azt gondoltam, hogy magának a földnek kell megrázkódni, és midőn falvakat temetett a mélységbe, hegyeket mozdított ki régi helyeikből, csak akkor félhetsz, ha házunk fala is repedéseket kap. Nem értem, atyám! miért hárítod el annyi aggodalommal a befolyásra törekvés látszatát. Nem kormányoztad-e Erdélyt évekig? s miért ütközöl meg, ha valaki azt gyanítja, hogy a te engedelmes leányodon, Deboráhn, kívül még mást is akarsz vezetni? Nem azt illeti-e a hatalom, a ki hatalmas tekintélye, gazdagsága, erélye és belátása által? Miben versenyezhet Kassai veled addig, míg a bűnnek nem fognak oltárt emelni? Miért tegyék a babérkoszorut az ő mocskos halántékaira, nem pedig a te fenkölt, nemes homlokodra?

– Mi jut eszedbe, Deborah? – szólt Pécsi, keserű mosolylyal. – Még ellenségeim közé vegyülsz, kik azt költik, hogy csendes visszavonultságomat képes volnék a nagyravágyás hiú csábjainak föláldozni!

– Ne nevezd, atyám! nagyravágyásnak a hivatást, a kötelességet. Te magasabbra nem emelkedhetel, mint a mi vagy. Hisz! a fejedelmi szék be van töltve. De többet szolgálhatsz a hazának, mint jelen körülményeink engedik. S miért ne törekednél erre? És miért titkolod előttem, hogy magad sem tartod pályádat bezártnak? Aztán ki állíthatja, hogy csak ellenségeid becsülnek meg tégedet, midőn az elviselt államférfiakhoz nem soroznak? Vannak barátaid is, kik nem bántalmaznak azzal, hogy jövendődet tagadják. Mikó, Haller, s mások sokat várnak föllépésedtől.

– Vajon mi hasznuk lenne megbukásomban, hogy arra egyengetik az utat! – sóhajtá Pécsi. – Korlátnoka voltam Bethlen Gábornak, s azok törekedtek vesztemre, kik most Kassai esküdt ellenségei! De mi van bennem Kassaihoz hasonló, mely a gyűlöltetésben vele egy színvonalra állítson? Elődöm szűcs, az övé erszénykötő: itt a titok… Deborah, arczodra vér szökelt! Vagy talán a kandalló lángja hevíté föl vonásaidat? Vonjuk hátrább székeinket, s beszélgessünk e szép, magányos este, midőn vendégeink nincsenek, oly dolgokról, melyeket egymás közt nem szégyelhetünk. Vajon mi a boldogság, Deborah? Gyakran látok felleget homlokodon, s te sokszor képzelsz engemet rossz kedvűnek. Hány fényes ruha, hány bál kellene neked, hogy kerüljék az árnyak homlokodat? Hány falut vásároljak még, hány palotát építsek, hogy a rossz kedv örökre száműzessék arczodról? Nem tudnál-e hozzá vetni, vajon mennyi pénz vagy hatalom szükséges rá, hogy egészen boldogok legyünk?… Gyulai mikor volt nálad, Deborah?

– Hogy kérdezhetsz ily közönyös dolgot, atyám, midőn érdekesekről kezdettél beszélni?

– Mert azt akartam mondani, hogy te alkalmasint legdúsabb ara volnál és szépségre, műveltségre is, úgy vélem, nem utolsó. Anyád öt évvel volt fiatalabb menyegzőjekor, mint te most vagy. Gyulai régóta nem jött házamhoz.

A büszke Deborah szemébe könny szökelt.

– Meguntál-e, atyám? El akarsz-e magadtól taszítani, hogy oly aggodalmasan keresed számomra a férjet?

– Szeretnélek boldognak látni.

– S nem vagyok-e az, míg körűlted élhetek?

– Azt hittem, Gyulai érdekel tégedet.

– Ha lettem volna is iránta némi vonzalommal, az inkább szeszélyből, mint érzésből támadt, s esküszöm! már rég kialudt. Hamvát sem találod meg. Bolygó fény volt, melynek nincs tűzhelye, mely nem melegít, s mely nem lévén helyhez kötve, elröppent.

– De, Deborah! Gyulai eléggé ragaszkodott hozzád, s mégis vagyonod, szépséged, elméd és jó erkölcsöd nem köthette le őt. Ne fordítsd el arczodat, Deborah! Miért szégyenlenéd e vereséget? Azt hiszed, hogy mivel tetszelgésedet s a hódítási vágy apró és ártatlan cseleit, melyekkel szivét be akartad hálózni, észrevettem, most kevés véleménynyel vagyok vagy bűbájaidról, vagy elmédről?

– Te soha sem beszéltél velem még így, s talán ily nézeteket inkább az anya szokott mondani leányának és nem az apa.

– Anyád nem figyelmeztethet többé; engedd, hogy én tehessem. Tudod-e, Deborah, miért vonult vissza mindinkább Gyulai? miért áll ellene a varázsnak, melyet a gazdagság a szegényre, a szépség az ifjura gyakorol?… Mert egy gyöngeségben hasonlít természete a tiedhez, s e közös gyöngeség téged feléje vont, őt tőled távolítá.

– Ugyan mit akarsz bennem fölleplezni, atyám!… Kezed eddig oly gyöngéd volt.

– Ne rettegj, magamat is vádolom. Leányom vagy, csontomnak csontja, véremnek vére… tévedésemnek folytatója és kiegészítője. Gyulai pártában hagy tégedet, mert a családrégiségről nem sokkal tart kevesebbet, mint Pécsi Deborah. Igazam van-e?

A leány lesüté fejét és hallgatott.

– De hová vezet e nagyravágyásod? Szív nélkül adod-e kezedet egy régi családunak? S lesz-e az más, mint épen olyan férfiu, a kinek szemében üres előitéletként tűnik föl, a mi a te büszke nézeted szerint mindent kipótló tulajdonnak látszik? Fog-e ily férj egész életen át küzdeni, hogy a főranguak közt számodra kényelmes helyet vívhasson ki? vagy talán jobbnak fogja tartani a szűcs unokahugát magányba vinni, és kitelhetőleg elkülöníteni saját rokonaitól is, kik épen azért, mert náladnál rútabbak, szegényebbek és szellemtelenebbek, soha sem fogják azon egyetlen előnyöket elhallgatni, hogy nemeslevelök régi? Oh, Deboráhm! a család régisége silány előitélet annak, ki rá nem vágyik, de a ki nem birja és vágyik rá, az tantalusi kínra van kárhoztatva, mert elérhetetlenért eped.

– De honnan veszed, atyám! – szólt Deborah, – egy könnyüt törölve le indulattól lángoló szemeiből, honnan veszed állításodat? Nem volt-e szívem egykor Kassai Eleméré, s vonakodtam volna-e kezemmel ajándékozni meg őt?… Ne haragudjál, atyám! hisz én örökre lemondtam róla, s nevét csak mentségemül hozom föl.

Pécsi arcza sötét és merengő lett. – Gyermek voltál, Deborah, midőn a piszkos zsobrák rokona érdekelt. Kevéssé ismerted akkor még a világot, jellemed nem nyert szilárd körvonalokat. S végre is csak az én indokolatlan, az én kába rokonszenvem fejtette ki kebledben azon mulékony hajlamot, melyre most hivatkozál.

– S hogyan tudod, atyám, hogy Elemér iránti rokonszenved indokolatlan volt? Nem nyugodott-e szintén csillagjóslaton, mint későbbi ellenszenved? Akkor az égi testek védődnek mondták Elemért, most üldöződnek állítják.

– Kebledben lehet ellenmondás, Deborah, de ne keresd azt az ég boltozatján. Elemér csillagzatának jótékony hatását az enyémre megváltoztatta a Kassai csillagházának malefikus befolyása. Mi van ebben összeférhetetlen? Szeretném, ha több tiszteletet tanusítanál azon tudomány iránt, melyet az ó-világ legnagyobb bölcseitől nyertek örökségül századunk kevés avatottjai.

– Atyám, egykor valami kuruzsló nő a tenyeremből olvasta ki, hogy herczegnővé leszek, s rokonaim úgy fognak tisztelni, mint Józsefet testvérei, midőn inséges állapotjokban színe elébe vezettetének. Emlékszel-e, mit mondtál nekem? «Az ember sorsa nincs a tenyerére írva.» De atyám, hátha jövendőnk csak úgy van a csillagokra följegyezve, mint a tenyerünkbe? Én, mint tudod, szakítottam Elemérrel, azonban, ha az égi testek, midőn rád nézve veszélyesnek állítják őt, azt akarják kijelenteni, hogy rossz emberré lett, akkor, atyám! inkább hiszem a mennyboltozat minden csillagát hazugnak, mint Elemért jellemtelennek.

Deborah könnyei sűrűn omlottak.

– Szerencsétlen gyermekem! hiszen te még most is szereted őt! – kiáltá Pécsi, leirhatatlan megütközéssel.

Deborah bámuló tekintetet vetett atyjára, mint szokott az, ki véletlenül új, nagy és hihetetlen hirt hall. Sokáig nézte a tisztes agg komor vonásait, sokáig küzdött vagy gondolattal, vagy érzéssel, s ajkai előbb mozdultak meg, mintsem szavát hallani lehetett volna.

– Igaz, – mondá végre, – igaz, hogy én Gyulai csillogó, de üres modorából tanultam Elemért becsülni, de mert most kedvezőbben itélek felőle, mint akkor, mikor Mikóék házában utólszor találkozánk, következik-e, hogy szerelmem föléledt? Mintha mi leányok azt zárnók legmélyebben szívünkbe, a ki legtöbb becsülést érdemel! Mióta hiszesz, atyám! oly tökéleteseknek? Gyarló teremtések vagyunk! Az Isten a külszín imádására alkotá a némbereket. De minek is tévedtünk, atyám, ily csodálatos kérdések és feleletek tömkelegébe?

– Deborah, te soha férjhez nem fogsz menni, – sóhajtá Pécsi.

– Azt hiszem én is. De nem vagyok-e eléggé boldog melletted, atyám? Hol leszek oly szabad, oly független, mint körödben? Találok-e más hajlékot, más háznépet, melyben semmi ne hasson kedvetlenül, visszataszítóan ízlésemre, érzésemre? Ha elkényeztetett, atyám, gyöngédséged, ha nemes természeted minden közönséges és aljas látásától is elszoktatott, miért ütközöl meg, hogy pártában kell maradnom? Te rangkórnak hitted a kiváló, a megkülönböztetett iránti vonzalmamat, s kárhoztattál miatta, menj, kérlek, az új családok társaságába, s keresd az ifjut, ki leányodat boldogíthatná, és ha reá találsz, kezem az övé, csak fogadja el.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah! el van tévesztve! Te a szenvedő vagy, én a bűnös. Rosszul neveltelek, rosszul szoktattam magamat. Mi lesz belőled, ha engem az Isten magához szólít! s ki tudja, nincs-e a halálangyal hátam mögött, és nem ereszti-e nehéz kezét épen most a vállamra, hogy összeroskadjak? Oh, Deborah, mi lesz belőled, ha életem helyett vagyonomat veszteném, s ki tudja, már nem osztoztak-e meg titkos ellenségeim birtokaimon és csak az alkalmas perczre várnak, hogy szándékukat végrehajtsák? Én voltam egyszer börtönben, és vagyonvesztési pör alatt, pedig akkor igazságos fejedelem uralkodott: nem történhetik-e másodszor is meg, s rám nézve kedvezőtlenebb viszonyok közt? Soha pártütés nem forgott eszemben, s mégis félig lázítónak tartottak.

– Ah! atyám, nem igazolja-e ez általad gáncsolt állításomat? A kinek egyszer a hatalom kezében volt, mihelyt gyöngének látszik, megaláztatástól tarthat. Azért mondottam, használd a kedvező alkalmat, ne idegenítsd el magadtól azokat, kik most körödbe gyülekeznek, törekedjél György herczeget érdekeidbe vonni, állj az urak pártjának élére, küzdjél Kassaival a palotában, a társas körökben, az országgyűlésen, s győzni fogsz bizonyosan. És ha nem is győznél, a harcz alatt annyi erőt vontál össze, annyi férfikar és rokonszenv fölött rendelkezel, hogy senki nem fog bántani; megköszöni, ha tőled békében maradhat.

– Deborah! sokszor beszéltem neked, miként vívtak a circusban a gladiatorok egymással az uralkodó és nép mulattatására, de nem jut eszembe, hogy említettem volna oly gladiatort, ki hetven éves korában vágyott a küzdhomokra lépni. Intézzék el egymás közt a párt férfiai komoly vagy nevetséges tusáikat; az aggastyán okosan cselekszik, ha a kandalló mellett ül, mint én most, és szerencsés, ha oly kedves és szép gyermeknek, mint te vagy, dőreségein mosolyoghat.

Pécsi közelebb húzódott a tűzhöz, s kezét Deborah karjára tette. A kandalló lángja az öreg tiszteletre ragadó és a leány igézetes arczát megvilágította. Különben sötét volt a szobában, senki sem hozta be a karos gyertyatartókat, senki sem gyújtá meg a csillárt; – mert bizonyos méla érzések és eszmék a homályban szövődnek, és sem az apa, sem a leány nem gondolt arra, hogy a csengetyü zsinegét meghúzza.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah! – szólt Pécsi, mélyen sóhajtva. – De nem azért van eltévesztve, mert a hatalomból kiestem, hanem, mert alacsony származásom mellett hatalomra törekvém, s mert ismeretek után szomjazó lelkemet kincscsel akartam kielégíteni. Átléptük a számunkra jelölt sorompót, s a világi szerencsével cseréltük föl a boldogság föltételeit. Ha nem gyűjtök mulandó vagyont számodra, ha nem veszlek körül a fényűzés és választékos ízlés varázsával, kedélyed saját természetes egyszerűségében fejlik ki. Kezed és szived nem vált volna külön; együtt ment volna át egy őszinte, jámbor és hozzád hű férj birtokába. Most meghasonlásban vagy magaddal s helyzeteddel. Aztán, ha nem áhítozom emelkedés után, hatalmam a tudósok köztársaságában lett volna nagygyá,… ott születésre nincs szükség, ott az ész a hatalom s nem a származás. A ki engem ott buktatott volna meg, a fájdalom helyett az öröm könnyeit látta volna szememben; mert a tudomány birodalma azon előjoggal bir, hogy a jeles csak a jelesebb elől hátrál, s a kitünő elhomályosítása a világosság terjedését jelenti.

– Nem vitatkozhatom e téren veled, de sejtelmem mondja, hogy ábrándozol, atyám, s a fényes szín, mely a tudomány pályáját körülfogja, képzeletedé, nem a tárgyé.

– Ne hidd, ne hidd! én csak úgy lehettem volna igazán boldog. Ifju éveimben a föld három részén bolyongtam, küzdve szükséggel, nélkülözésekkel, kitéve vad népek üldözésének, tenger-viharnak, s a megmérhetetlen homokpuszták égető hevének. A teve kidőlt fáradság és éhség miatt, de kedélyem nem tört meg. A hajó árboczát lesujtá a villám, de reményem vitorláit soha sem vontam össze, és szép partokat látott álmodó szemem, túl a fenyegető zátonyon, s fölötte a sötét felhőknek. Most, Deborah! a vagyon kevés élvezetet igér, a nyugalom nem nyugtat meg, a veszély nem edzi lélekerőmet. Az égen, földön és keblemben ezer jel mutatja, ezer hang sugja, hogy hazámba visszatérve, rosszul választék pályát. Nem kellett volna csekély hivatalból nagyobbra, a nagyobból a legfőbbre törekednem, s világi tekintélyemet a vagyongyűjtés eszközeivel emelni, de egyszersmind behomályosítani. Az arany és ezüst, míg mértékletes vágyainknak szolgál, hű szövetséges, mely belértékünket fejleszti, és világosságra hozza; de ellenséggé válik, midőn szomjuhozzuk, halmozzuk. Mikor nem feküdt a nagy kincsen valami átok? Vagy mások hiszik magokat általunk megfosztottnak, vagy legalább mi érezzük, hogy megfosztva vagyunk fogékonyságunktól, egyszerű örömeinktől és a gondtalan vidámságtól.

– Atyám! tudnál-e szegény lenni? tudnál-e a polgári egyszerűségben megelégedésre találni? Tudnád-e oly kicsiny szálláson, minő a Németországból hozzánk jött hires tanítóké, boldognak vallani magadat?

Pécsi gondolkodó homloka mélyebb redőkbe vonult; kezét mélán terjeszté ki a vasfogó után, s a kandalló bikkhasábjait ütögette. A szikrák pattogtak, élesebb lángot vetett a tűz, és egészen megvilágítá a merengő agg nemes, deli és bánatos vonalait.

– Oh atyám! – folytatá Deborah, – beférhet-e a folyó, mely iszapos hullámain nagy terheket hord, azon kövecses, keskeny mederbe, honnan csörgedezve és tükörtisztán indult ki?

– El van tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi, nem figyelve leánya szavaira, vagy nem akarva rá felelni… Mivé lennél, Deborah! – folytatá kevés szünettel, – ha vagyonunkat elvesztenők!

– De miért forogna a mi vagyonunk több koczkán, mint a másé?

– Mert több ellenségünk van, s mert a világ nem szokta meg hozzánk tartozónak tekinteni azt, a mivel birunk. Falvaink nagy részét a nép még a régi tulajdonos nevéhez köti. Idegenek vagyunk sajátunkban. Deborah! az üstökös néha belép a bolygó égitestek körébe, de azért nem tartozik a zodiakus rendszeréhez. Ott volt, ragyogott, eltünt! Erdélyben az új családok nem vernek mély gyökeret. Az első fellegszakadás kisodorja alólok a földet.

– Istenem, – sóhajtá Deborah, megrettenve, – te valami veszélyt titkolsz előlem.

– Nem, leányom! – válaszolá csendesítőleg Pécsi, – csak azt óhajtanám, hogy sorsodat biztosítva lássam. De e vágyról is le kell mondanom.

Deborah szemébe könny tolult. Az apa magához szorítá a leányt, megcsókolá homlokát, arczát, s küzdött magával, hogy könnyeit visszafojtsa.