Part 3

Ezen a napon a püspök képzeletének hosszú képcsarnokába a többiek mellé egy új kép sorakozott. Nagy falfestmény volt, erősen Puvis de Chavannes modorában. A kép középpontja ő maga volt, Princhester püspöke. A székesegyház nagy kapujának lépcsőin állott a piactér fölött, ahol a villamos vasutak találkoznak. Régi divatú, pompázó ornátusát viselte, miséző köntöse alatt hímzett inge és dalmatikája, zsinóros szandál, violaszínű keztyűs kezében a főpásztori bot, mellén a kereszt, fején mitra és zsinóros szandál a lábán. A főbejárat sűrűn sorakozó oszlopait és íveit bájos részletességű színes képek tarkázták, melyekből nem hiányzott semmi, csak a későbbi idők mindent bekormozó szürkesége.

Jobbján a munkaadók csoportja állott. Pompás öltözékben álltak a XV. század divatja szerint. Balján kevésbbé festői mesteremberek sokkal nagyobb tömege. Velük együtt látni lehetett e képen feleségeiket és gyermekeiket is, akiket nagyon meghatottak az írásnak szavai. Mindenki nagyon tisztességtudó módon viselkedett.

A püspök békét vitt az emberek közé. «Nyájának» és «gyermekeinek» nevezte őket.

De milyen más volt a valóság, mint ez a kép.

A valóságban egyik tábor sem hasonlított sem nyájhoz, sem gyermekekhez.

A munkásvezért türelmetlenné tette a szertartásról folyó vita, félretolta teás csészéjét a veszélyes körzetből és az asztal sarkán áthajolva, félig halk hangon kezdett a püspökhöz beszélni:

– Én úgy tapasztalom, – mondotta, – hogy az egyház nem a mi nyelvünkön beszél. Nem is hiszem, hogy tudna beszélni a mi nyelvünkön. Nem hiszem, hogy megértené, hogy kik vagyunk mi tulajdonképen. Ezeket a dolgokat ki kell küzdeni és megoldásra kell vinni. Nagy, nehéz, zajos és nem valami kellemes feladat. Lehet, hogy a megoldás vért is kíván. Ön a harc közepén nem kiálthat megálljt és nem csinálhat valami millénium-félét, csak azért, mert önnek úgy tetszik… Persze, egészen más volna, ha az egyháznak volna valami terve, ha valamit tudna javasolni és ha kegyes palliativ eszközökön kívül egyebe is volna. De hát van neki?

A püspöknek az volt az érzése, hogy mintha minden törekvése meghiúsulna. Csak ennyit tudott mondani:

– Az egyház mindenkor felajánlja közvetítését.

7. §.

E gondolatokkal lévén elfoglalva, mozdulataiban kissé lassú és figyelmetlen volt és szokásos szerencséjéhez képest Pringle Junction állomáson pontosan lekéste a 7⋅27-kor Princhester felé menő vonatot. Ha végig rohant volna az átjárón és félrelökte volna útjából az embereket, még elérhette volna, de püspökhöz nem illik, hogy alsó átjárókon rohanjanak és az embereket taszigálják. Ámbár megzabolázta ajkait, bensőleg szitkozódott a lekésés miatt.

Éhes volt és fáradt. A késés folytán csak jóval kilenc óra után érhet haza, mikor a többiek már bizonyosan megebédeltek, a felesége pedig azt fogja hinni, hogy Morrice Deansnél maradt ebéden. Nyilvánvaló, hogy így nem várják otthon meleg étellel.

Azt hitte, hogy sikerül önuralmat gyakorolnia, de öntudat alatti énje úgy működött, hogy nem szégyenítette volna meg Tertullianust azoknak a városatyáknak földöntúli üdvösségét illetőleg, akiknek makacssága Princhesterbe helyezte palotáját. Fel-alá sétált a perronon, hátán összekulcsolt kezeit tördelte és mesterkélt erőfeszítéssel iparkodott megőrizni külsőleg nyugodt magatartását. Nagyon kis jelentőségű dolognak tartotta, amikor az estilapok hirdető plakátjain ezt olvasta: «Suffragettek megzavarták Lloyd George wombashi békéltető népgyűlését.» Egy év óta szigorúan tartózkodott a helyi sajtó termékeinek vásárlásától és semmi okát sem látta, hogy ezt a saját érdekében alkalmazott védőrendszabályt most megváltoztassa.

Egész lelkét a haragos tehetetlenség érzése töltötte el.

Vajjon lehet-e őt és általában lehet-e az egyházat hibáztatni, ha tehetetlen a társadalmi ellentétekkel szemben? Vajjon egy nála ügyesebb és nagyobb ékesszólású ember nagyobb eredményeket érhetne-e el, mint ő?

Irígyelte Manning bíboros nagy bölcsességét. Ő bizonyára egyenesen tudott volna nekivágni a dolgoknak. Bizalmat tudott volna ébreszteni az egyház és saját maga iránt.

Igen, de vajjon nagyobb eredményeket is el tudott volna érni?

A püspök lassan lépegetett a perron végéig s onnan nézte az állomás mögött összefutó és a halmok között eltűnő sineket, a mellékvágányok és teherkocsik, blokkházak, őrkunyhók, szénhegyek, villamos jelzőoszlopok, raktárépületek, fordítókorongok és műhelyépületek tömkelegét, melyet kékes halmok lejtője zárt be. Egy vonat zörögve és dübörögve szaladt be a nagy alagútba és nyomban utána elcsendesedett, zárólámpái felvillantak, majd rögtön eltűntek, utána még fehér gőzgomolyagok tódultak kifelé a fekete torokból, aztán lassan emelkedtek fel a levegőben, mígnem a lenyugvó nap fényében teljesen eltűntek. Most először volt ezen a napon lágy színezete a napnak, amely megaranyozta a fekete energiának e képét. Akármilyen is a nappal, az estére hajló késő délutánok mindig szépek, hacsak egy parányi napsugár rezeg is a levegőben. Láttára a püspök lelkében a puszta fekete zűrzavar helyét a mechanikai nagyság képe foglalta el. Hatalmas, iromba és erős volt ez a kép, amely nem a bárány, hanem a sárkány lelke volt. Vajjon megadatik-e neki, hogy úrrá legyen e sárkány fölött, hogy otthonába vezesse és megáldja?

A perron legvégén állt, lábát szétterpesztette, kezét a hátán összekulcsolta és túltekintett a látható dolgokon.

Nem kellene-e neki valami merész és megkapó dolgot cselekednie? Nem kellene-e meghívni a munkásokat és munkaadókat a székesegyházba, ott döbbenetes beszédeket intézni hozzájuk, lüktetően eleven dolgokról?

Mindenesetre rövid beszédeket… Olyan beszédeket, amelyek új és meggyőző elevenséggel juttatják kifejezésre az egyház álláspontját.

E gondolatnál szokatlanul zsúfoltnak, elevennek és nyüzsgőnek látta a nagy templom hajóját. Az orgona hangjai még úsztak az egymásba fonódó ívek alatt, mikor a pap a sekrestyéből felment a szószékre. A gyülekezetet feszült várakozás töltötte el. Ő pedig valami ismeretlen oknál fogva lelki szemével sokáig nézett a pap után, aki most fölfelé haladt a szószék lépcsőjén. Kívül sötét volt és viharos. A színes üvegablakok teljesen fakóknak tetszettek s akkor a figyelmes csend közepette egyszerre megcsendült a szószékről a pap tenorja. Az első hang úgy röppen végig a templomon, mint fénysugár a sötétben és a pap most úgy beszél ezekhez az emberekhez, ahogy soha azelőtt még nem beszéltek hozzájuk…

Igen, ilyesvalaki talán megállást tudna parancsolni ezeknek a durva összeütközéseknek. Ilyesvalaki bizonyára véget tudna vetni az emberek önzésének. Ilyesvalaki bizonyára rá tudná venni őket, hogy tekintetüket Krisztus, a királyok királya és a szolgák szolgája felé fordítsák.

Ez a kifejezés nagyon tetszett neki: «Krisztus, a királyok királya és a szolgák szolgája»…

Aztán más jutott az eszébe. Beszédének ez volna a tétele: «Egyazon testnek tagjai».

A beszéd most véget ért. A nagy gyülekezet, amely lélekzetét visszafojtva hallgatta, felsóhajtott és mozgolódni kezdett. A békéltetés munkája megtörtént. És utána: «Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében…»

Kívül a nap hirtelen megvilágosodott. A fenyegető vihar elvonult. A festett ablakokon át mennyei nyilak módjára színes fénynek tömege árasztotta el a hallgatóságot.

A tőkéről és munkáról tartandó nagy templomi beszédnek gondolata annyira megkapta a püspök képzeletét, hogy majdnem lemaradt a 8⋅27-es vonatról is. Csak akkor vette észre a vonatot, mikor már bent volt az állomáson. Sebesen kellett végighaladnia a perronon. Nem szaladt ugyan, de érezte, hogy csattos félcipői sebesebb ütemben villognak, mint ahogy püspökhöz illenék.

8. §.

Abban a pillanatban, mikor feleségével találkozott, érezte, hogy valami fontos és kellemetlen dolognak kellett történnie.

Az asszony nagyon csendesen és komoly hangulatban várta őt a belső hallban. A lámpafény ráesett halavány arcára, fekete hajára és hosszú fehér selyemruhájára s ettől még a szokottnál is finomabbnak és nem e világhoz tartozónak tűnt fel, míg a püspök még kormosabbnak és szennyesebbnek érezte magát.

– Mindenekelőtt mosdani szeretnék, mondta, noha egy pillanattal előbb még csak az étkezésre gondolt. – Tea óta semmit sem ettem és akkor is inkább beszélgettünk, mint uzsonnáztunk.

Lady Ella elmélkedett.

– Valami kevés hideg vacsorám van számodra. Majd tálcán felvitetem a dolgozószobádba. Nem az ebédlőbe. Ott van Eleanor. Négyszemközt szeretnék beszélni veled. Előbb azonban menj fel a szobádba és mosd meg szegény, fáradt arcodat.

– Talán csak nincs valami komoly baj? – kérdezte a püspök, megütközve a felesége hangján.

– Majd elmondom, – tért ki az asszony a kérdés elől.

Egy darabig kölcsönösen vizsgálgatták egymást, aztán a püspök felment a lépcsőkön.

Mióta Princhesterbe költöztek, Lady Ella nagyon megváltozott. Urának úgy tetszett, mintha méltóságban növekedett volna. Halkabb lett, magatartásában tartózkodóbb; az a kevéske fennhéjázás, amely benne volt, szinte «uralkodó osztály» modorának bizonyos árnyalata, teljesen megszűnt. Egy időben megvolt benne a hajlandóság arra, hogy a tekintély kikövetelésének magaslatára emelkedjék és olyan irányba látszott fejlődni, mintha azoknak a tolakodó természetű és mindenbe beavatkozó öreg hölgyeknek egyikévé akart volna válni, akik a brit közügyekben olyan nagy szerepet játszanak. Ebben az időben állandóan ellenkező véleménye volt mindenről, folytonosan rendreutasított másokat s nem egyszer megbántotta és megalázta az embereket. Princhester azonban leszoktatta ezekről a hajlamokról. Princhester magábamélyedésre kényszerítette s ezáltal új és finomabb elemmel gyarapította szépségét. Princhester utolsó nyomát is kiirtotta belőle annak a hajlamnak, hogy feltűnést keltő módon mozogjon, hangjának pedig lágyabb árnyalatot kölcsönzött.

Most, hogy a dolgozószobában az ura mellett megállott, új módját árulta el a körültekintő figyelemnek. Szemügyre vette a tálcát, melyen felhozták a püspök vacsoráját.

– Ne igyál abból a burgundiból, – mondotta. – Látom, hogy holtra vagy fáradva. Már tegnapelőtt bontottuk ki és különben is nehezen emészthető. A hideg hús sem valami különös. Inkább hozass fel egy kis üveg pezsgőt abból, amit utolsó betegségemkor rendeltél. Még van belőle egy féltucat üveg.

A püspök úgy érezte, hogy «hosszú idő után» ez a kedvező alkalom, amikor kívánsága megvalósul. Dunk, az inasa, nemsokára átnyujtotta neki az értékes és üdítő poharat…

– Nos, hát mi történt, édesem? – kérdezte a püspök, miután kissé üdébbnek érezte magát.

Lady Ella a márványkandallóhoz lépett. A kandalló egy princhesteri mesterembernek nagyon ügyes alkotása volt, Gill-stílusban. Szemlélődő aszkéták helyettesítették rajta a kariatidokat.

– Nagyon aggódom Eleanor miatt, – mondotta az asszony. – Az ebédlőben van s vacsorázik. Negyedkilenckor jött haza, mikor mi már félig megebédeltünk.

– Hol volt? – kérdezte a püspök.

– A ruhája két helyütt el volt szakadva. A csuklója megrándult és meg van sérülve.

– Drágám!

– Az arca egészen zilált. Sírt, mikor hazaérkezett.

– De hát mi történt vele? Csak nem gondolod…?

Férj és feleség megdöbbenve nézett egymásra. Egyikük sem mondta ki a rettegett szót, mely mindkettőjük ajkán volt.

– Nagy ég! – mondta a püspök és arckifejezése kétségbeesettre változott.

– Sejtelmem sem volt, hogy tud ezekről a dolgokról. Azt hiszem, hogy Walsinghamék kisebbik leánya, Phoebe az oka. Egy leány gondolatait és barátnőit sohasem lehet ellenőrizni. Bizonyára Phoebe vette rá, hogy vele menjen.

– De hát tudta, hogy miről van szó?

– Ez teszi az esetet épen súlyosabbá.

Az asszony fontolgatni látszott, hogy elröpítheti-e a nyilat.

– Nagyon sok mindenről tud. Érvel és vitatkozik… Én már nem tudok dűlőre jutni vele.

– A szavazati jog kérdésében?

– Minden tekintetben. Olyan dolgokról beszél amelyekről nem is sejtettem, hogy hallott róluk. Sohasem hittem volna, hogy megértse ezeket a dolgokat…

A püspök letette kését és villáját.

– Az ember sok mindent olvashat. Sok dologról beszélhet is a nélkül, hogy tökéletesen megértené őket, – jegyezte meg.

Lady Ella ebbe a megnyugtató gondolatba igyekezett belekapcsolódni.

– Nem úgy van, ahogy gondolod, – mondotta végül. – Eleanor felnőtt személy módjára beszél. Ez a szökés csak véletlen. Alapjában véve másról van szó. Úgy látszik, azt hiszi, hogy az itthoni nevelés nem kielégítő. Az egyetemre szeretne menni. Mintha mi rejtegetnénk előle bizonyos dolgokat.

– Miféle dolgokat? – kérdezte a püspök.

– Azt mondja, hogy mi falakkal vesszük őt körül.

Lady Ella nem fejezte be, amit mondatával sejteni engedett.

9. §.

A püspök sokáig hallgatott.

Lady Ella a kandalló szőnyegén állva kezdte bejelentését, de azután a nagy karosszék támlájára ült, olyan közel húzódva urához, amint csak lehetett és bizalmaskodóbb hangon folytatta, hogy az eset teljes meglepetésként érte, mert mindig azt hitte, hogy Eleanorban teljesen megbízhatik. A lány töprengő természetű ugyan, de sohasem gondolhatta volna, hogy azok a dolgok foglalkoztassák. Folyton a könyvtárat bújta és szívesen olvasta a hetilapokat és havi folyóiratokat, de az elégedetlenségnek még a nyomát sem mutatta soha.

– Nem értem, – mondotta a püspök. – Miért volna elégedetlen? Talán valami más után vágyódik?…

– Úgy van, – mondotta Lady Ella. – Azt képzeli, hogy itthon el van zárva a világtól. Olyan kifejezéseket használ, mint «bebörtönzött», «mesterkélt élet» és… hogy is mondjam csak?… «kolostorszerű». Azt is mondta…

Lady Ella egy pillanatig szünetet tartott, mintha Eleanor szavait pontosan akarta volna visszaidézni:

– «Odakint _való_ dolgok történnek. Odakint az ember realitásokkal áll szemben»… A mellett úgy tesz, mintha nem hinne igazán.

Lady Ella megint szünetet tartott.

A püspök karját székének támlájára fektette és lehajtotta a fejét.

– Az ifjúság erjedése, – mondotta végül. – Az ifjúság erjedése… Kinek a révén juthatott ezekhez a gondolatokhoz?

Lady Ella nem tudta megmondani. Abban a véleményben volt, hogy a st. aubynsi iskola tökéletesen biztos ugyan, de hát manapság semmi sem biztos. Bizonyos, hogy a leányok, akik ott összeismerkedtek, olyan dolgokról is beszélgettek, aminőkről egy nemzedékkel előbb a leányok még nem beszéltek. Valószínűleg hozzátartozóik is bátorították őket, hogy bármiről véleményt nyilvánítsanak. Úgy látszik, hogy Phoebe Walsingham és Kitty Crosshampton, akiből Kingdomné lett, voltak a vezetői ezeknek a túlkorai szellemi kirándulásoknak. Phoebe még vallásos kételyeket is megkockáztatott.

– A kis Phoebe! – mondta a püspök.

– Kitty még regényt is írt, – folytatta Lady Ella.

– Már regényt írt?

– Szökésekkel és más hasonló dolgokkal. Le is írógépelte. Azt hiszem, hogy Crosshamptonné okosabban tette volna, ha nem engedi meg, hogy a leánya ebben az irányban fejlessze a család képzelőtehetségét.

– Mindezt Eleanor mondotta el neked?

– Úgy van. Annak bizonyítására, hogy gondolkoznak és hogy meg szeretnék ismerni a dolgokat.

A püspök elmélkedett.

– Szóval egyetemre akar menni?

– Úgy van.

– Nem hiszem, hogy az egyetemi kollégium sokkal rosszabb volna az iskolánál… Már tizennyolc éves… Különben majd beszélek vele…

10. §.

Gyermekeink valamennyien örökké változók. Örökké új idegenek szemünkben. Mindennap eltűnnek és a tegnapi gyermek jelmezében folyton új személy jelenik meg, míg egy váratlan fejlődés nyílvánvalóvá teszi csalódásunkat.

A püspöknek is meg kellett ismerni a fiatalságnak ez örökös újszerűségét. Egy fárasztó nap befejeztével, egy félóra alatt ismerte meg.

Lement az ebédlőbe. Igyekezett minél kevésbbé mesterkélt modort mutatni és cigarettával kezében lépett be. Iszonyodott attól, hogy családja körében nagyképűen viselkedjék s a püspököt mindig kívül hagyta otthoni lakosztályain. Eleanor már befejezte vacsoráját, a karosszékben ült a tűz előtt és egyik kezével fájó csuklóját tapogatta.

– Nos, mi történt? – kérdezte a püspök, miközben lassan a kandalló felé lépkedett.

Azzal a furcsa képzettel jött az ebédlőbe, hogy még mindig piszkosan, megtépve és könnyek között találja leányát, úgy, ahogy az anyja leírta neki. Eleanor azonban már legjobb esti ruháját vette fel, haját rendbehozta és a tűz fényében sokkal inkább hölgynek, igaz, hogy nagyon fiatal hölgynek tetszett, mint bármikor azelőtt. Fekete volt, mint az anyja, de nem olyan fűz hajlékonyságú. Inkább apjának erőteljes alakját örökölte, vállát pedig a tennisz és hockey fejlesztette. A tűzfény bájosan juttatta kifejezésre testének vonalait, melyekben már az érlelődő ifjúság jelentkezett. Mikor atyjának válaszolt, hangjában olyan határozottság rezgett, mintha már ura volna saját magának.

– Anyám már bizonyosan elmondta neked, hogy szégyenletesen viselkedtem.

– Nem, – mondta a püspök, szavait mérlegelve. – Nem, de mindenesetre elővigyázatlan voltál, Nórácskám.

– Nagyon fel voltam izgatva… Kezdték kitaszigálni a többi asszonyokat… Nagyon goromba módon. Felizgatott, ami történt.

– De nem azzal a szándékkal mentél oda, hogy botrányt csinálj? – kérdezte a püspök.

– Nem, – felelte Eleanor. – De elmentem.

A püspök szerette leányának azt a hajlandóságát, hogy megmondja az igazat.

– Velük együtt mentél? – kérdezte.

– Az még nem jelenti azt, hogy azzal a szándékkal is mentem, – felelte a leány.

– És így történt a dolog?

– Igen, – felelt Eleanor a tűz felé fordulva.

Szünet következett. Ha törvényszéken lettek volna, a leány ügyvédje bizonyosan így szólt volna: «Lord elnök úr, ez az én esetem.» A püspök készülődött, hogy bevezesse a tárgyalásnak új fázisát.

– Azt hiszem, Nórácskám, nem kellett volna oda elmenned.

– Anyám is azt mondja.

– Az én állásomban levő embereket családjuk után is meg szokták ítélni. Te, ha meggondolatlanul cselekszel, nemcsak magaddal szemben követsz el valamit, de ettől eltekintve, az nem is leányoknak való hely. Te már nem vagy gyermek. Mi szabadságot engedtünk neked, több szabadságot, mint amennyi a legtöbb leánynak van, mert azt hittük, hogy okosan tudsz vele élni. Te tudtad… tudhattad, hogy ott esetleg kavarodás és botrány lesz.

A leány a tűzbe nézett s nagyon megfontoltan és nyomatékosan beszélt:

– Nem értem, hogy miért ne volna szabad olyan dolgokról tudomást szereznem, amelyek történnek?

A püspök egy pillanatig leánya arcát tanulmányozta. Az volt az érzése, mintha valami alapvető jelentőségű dolgot fedezett volna fel a szülő és gyermek közötti viszonyban. Gondolkozásának modernsége feleletének mérsékelt voltában jutott kifejezésre.

– Gondolkoztál-e azon, hogy anyád és én, akik öregebbek vagyunk nálad és többet is tudunk, mint te, jobban meg tudjuk ítélni, hogy mikor jött el az ideje, amikor ezt vagy azt megismerheted?

A leány összeráncolta homlokát és úgy tett, mintha az izzó parázsból akarná kiolvasni a feleletet. Már épen meg akart szólalni, mikor hirtelen más gondolata támadt és új irányba igyekezett terelni a beszédet.

– Én úgy érzem, hogy mindenkinek ki kell venni a részét a gondolkozásból… Gondolkoznia kell a maga fejével… magának, – mondta kissé félszegen.

– Azt hiszed, hogy megbízhatsz magadban?

– Nem erről van szó. Az ember maga tudja legjobban, hogy mikor éhes.

– És te úgy érezted, hogy éhes voltál?

– Magam akartam megtudni, hogy mi jelentősége van a szavazati jogért és más egyebekért folyó mozgalomnak.

– Azt hiszed, hogy mi útját akarjuk állni fejlődésednek?

– Tudod, hogy nem ezt hiszem, de te el vagy foglalva.

– Nem vagy-e kissé türelmetlen, Eleanor? Elvégre is még alig vagy tizennyolc éves… Mi mindenféle szabadságot megadtunk neked.

A leány hallgatása azt mutatta, hogy nem vonja kétségbe, amit atyja mond.

– De mégis, – mondotta hosszabb szünet után, – más leányok, nálam fiatalabb leányok, _benne_ vannak ezekben a dolgokban. Beszélnek ezekről és minden egyébről. Teljesen szabadon… Ti nagyon jók voltatok hozzám, – mondotta egyszerre, minden átmenet nélkül. – Ez az eset nem volt egyéb puszta véletlennél.

Atya és leánya egy darabig hallgattak, mintha megfelelőbb tárgyat kerestek volna.

– Tulajdonképen mit is akarsz, Eleanor? – kérdezte a püspök.

A leány atyjára nézett.

– Általánosságban? – kérdezte.

– Anyád úgy véli, hogy elégedetlen vagy.

– Elégedetlen… borzalmas kifejezés.

– Mondjuk, a hiányát érzed valaminek.

Eleanor egy pillanatig nem felelt. Úgy érezte, hogy elérkezett a perc, mikor előállhat kívánságával.

– Newnhamba, vagy Sommervillebe szeretnék menni, dolgozni szeretnék. Úgy érzem, hogy rettenetesen tudatlan vagyok. Annyi minden van, amiről nekem sejtelmem sincs. Ha fiú volnék, az egyetemre mehetnék…

– Igen, – mondta a püspök és gondolataiba merült.

Ő maga is elég messzire ment el a nőmozgalom kérdésében. Ő maga is a teljes egyenlőséget hangoztatta s most úgy érezte, hogy e kijelentésének emléke gátolja elhatározásában.

– Idehaza is olvashatsz, – mondta, hogy mellékvágányra terelje az ügyet.

– Ha fiú volnék, nem ezt mondanád.

A püspök válasza nagyon bizonytalanul hangzott.

– De ebben a házban… bizonyos légkör uralkodik.

Ráhagyta, hogy a leány a feleletet maga egészítse ki azzal a különbséggel, amely a nő és a felelősségre termett, keményebb férfi között uralkodik.

A leány habozása előre jelezte a felelet súlyos voltát.

– Az igaz, – mondotta. – Érezem.

Tétován folytatta:

– Mintha álomvilágban élnénk… nem a valóságban. Odakint, – vállának egy mozdulatával a leeresztett ablakredőnyt jelezte, amely eltakarta az éjszakát, – az ember mindenféle gondolatokkal és – légkörökkel találkozik. Itt minden oly szép. A legkedvesebb otthonban volt részem. De az az érzésem, mintha ez így nem mehetne tovább. Mintha ezek a sztrájkok, kételyek és kérdések…

Ennél a szónál megállt, de a kijelentés már elhangzott.

A püspök nyugodtan válaszolt:

– Krisztus egyháza, gyermekem, sziklán épült.

A leány nem felelt. Félrefordította fejét, úgy, hogy atyja nem láthatta arcát és mereven bámult a tűzbe.

Hallgatása volt a harmadik és legnagyobb nyílvessző, mely a püspököt ezen a napon érte…

Nagyon hosszú idő mult el, amíg egyikük megszólalt. Végre a püspök törte meg a csendet:

– Majd beszélünk ezekről a dolgokról, Nórácskám, ha nem leszek ilyen fáradt és több lesz az időm… Te olvastál könyveket… Mikor Caxton felállította a nyomdáját, azt hitte, hogy egy új hatalmat állít az egyház és a tanítvány, a szülő és a gyermek közé… Most fáradt vagyok. Majd legközelebb beszélünk.

A leány felállt és megfogta atyja kezét.

– Sajnálom, drága apuskám, hogy megszomorítottalak. Sajnálom, hogy elmentem arra a gyűlésre… Olyan fáradtnak látszol.

– Nyugodtan kell mindent megbeszélnünk, – mondta a püspök, megszorítva leánya kezét, miközben összeránduló arcáról észrevette, hogy a fájósat fogta meg. – Szegény kis kezed…

– Nehéz megmondani, de mégis mindent meg akarok mondani neked, atyuskám. Nem titkolok el semmit előled…

Megcsókolta atyját. A püspöknek az volt az érzése, hogy mikor csókolja, a leány rajta sajnálkozik…

E pillanatban azt gondolta, hogy e percnél alkalmasabbat sem lehetne képzelni a «kérdések» megbeszélésére, de a fáradtság és bizonytalanság érzése ismét legyőzték őt.

11. §.

A lapok megírták Eleanor szerepét a suffragette-botrányban. _A fehér holló_ egyetmást elmondott róla.

Ezúttal azonban nem támadott. Sokkal rosszabbat cselekedett. Dicséretekkel halmozta el… szemérmetlen módon.

A tudósítás egyszer egyszerűen Nórának, egyszer pedig «duhaj Scrope kisasszony»-nak nevezte.

Az egyik alcím reá vonatkozott:

«Duhaj hölgy a rendőrök ellen.»

III. Álmatlanság.

1. §.

Az Eleanorral való megbeszélést követő éjszaka volt az első a püspök álmatlan éjszakáinak sorozatában. Életének új szakasza ettől az éjszakától kezdődött.