Part 2

Lelkészi pályájának St. John’s Woodban töltött első évei alatt, majd további pályafutása idején, mint pinneri választott püspök, sohasem tért el hazulról hozott életmértékeibe vetett mélységes hitétől. Jóindulatú volt, leereszkedő és szüntelenül tevékeny. Ismerte Webbséket s egyaránt sikerei voltak a munkásosztályból való hallgatóság, mint az előkelő gyülekezetek körében. Családi élete Lady Ellával és öt kis leányával egyszerű, szép és olyan boldog volt, mint aminő zűrzavaros korunkban kevés család élete. Mindaddig, míg Princhester püspöke nem lett, – hivatalában Hoodot, az első püspököt követte abban az időben, mikor Békeszerző Edvárd király őfelségének uralkodása már vége felé járt, – a bekövetkezendő bonyodalmaknak még sejtése sem vetődött útjába.

2. §.

Mint tisztalelkű és bizakodó ember érkezett Princhesterbe. Az igazság és valóság mértékéül még mindig az otteringhami ódon paplak otthoni mértékét alkalmazta. Még Londonban sem vesztette el illuzióját. Ez az idegenszerű emberi sivatag, amely hitetlen vidékein a hittérítő érzését váltotta ki belőle, nagyjában mégis jóindulatú sivatag volt. Nem árult el ellenszenvet vagy rosszakaratot. A fiatal pap mindig úgy érezte, hogy ha a londoni embert szíve zugáig átkutatja, megtalálja benne a régi paplaknak, erkölcsi szabályainak és sugallatainak tökéletes elismerését.

Princhester azonban egészen más volt.

Princhester azt az érzést keltette, hogy más és sokkal komolyabb esettel került szembe.

Princhester ipari jellegű volt és nem volt szégyenérzete. Vidéki kerület volt, melyet a kohók, aknák és ásítozó fekete szörnyetegek leptek el. Földje fel volt szaggatva, meg volt fakulva, keresztül-kasul húzgálva korlátokkal. Már az ipari élet betörése előtt is, mikor a kohók még nem lobogtak, fekete ország lehetett. Lakói nyers és őszinteség nélküli emberek, akik a tekintély láttára félrefordítják fejüket és összeráncolják szemöldöküket. Néha látni lehetett, amint a fák megpörkölődtek és sisteregtek a kémiai művek gázától. A drága és kedves otteringhami otthonra emlékeztető paplakok itt-ott megmaradtak ugyan, de olyanformán, mintha a füstöt és lángot okádó borzalmas vascilinderek félretaszigálták, ide-oda lökdösték és beárnyékolták volna őket. Az ősrégi princhesteri apátság temploma, amely az új egyházkerület székesegyházául szolgált, első pillanatra úgy hatott, mintha egy apátnő ivott és utána szeneskocsiban hált volna. Úgy állt ott a főtéren, mintha bocsánatért esengett volna, a parvenű városház pedig mintha szegény rokona felett gyámkodott volna…

A vidék régi arisztokráciája festőietlen módon tört le. A Walshinghamok nemzetsége, Lady Ellának Pringle közelében élő rokonsága, szegény, hivalkodó és tudatlan, amellett teljesen népszerűtlen volt. A vidék gazdag emberei mind a maguk erejéből lettek gazdaggá és a nonkonformizmus felé hajlottak. A munkásokat nem lehetett a «szegény néposztály» kifejezéssel illetni, mert béreik magasak voltak, csak lakásaik voltak nagyon rosszak s a természetük gyanakvó. Nagy tömegekben látogatták a labdarúgó mérkőzéseket és nem törődtek vele, ha esett az eső. Az uralkodó szellem a szarkazmus felé hajlott. Aki Londonból jött ide, annak az az érzése lehetett, mintha a légkör kékesszürkeségét hamuszürkeszín váltotta volna fel s a füstből és lágy piszokból undorító és visszataszító szennybe került volna.

Mikor a püspök először hallotta Princhestert említeni, örömmel gondolt a hozzá kapcsolódó históriai képzetekre. De mikor egyházmegyéjét igazán megismerte, ez a megismerés mélységesen megrendítette.

Mindössze egyetlenegy figyelmeztető szó oktatta ki arról, hogy mi vár itt reá. A gratulációk ideje alatt Gantling lorddal találkozott, aki szokása ellenére az Athenaeumban ebédelt. A lord nem igen szokott vele társalogni, de ez alkalommal a lósportot űző nagy mágnás odalépett hozzá s azt mondta:

– Úgy fogja magát érezni, mint egy arkangyal a tüzes kemencében. Az öreg Hood kamásliját sárral szokták befecskendezni.

Majd némi elmélkedés után hozzátette:

– Londonban egy püspök úr, olyan szabad, mint a pacsirta. Senki sem törődik vele… De Princhester… Egészen más. Princhester nincs hozzászokva a püspökökhöz, ámbár reméljük, hogy önt még ott is szeretni fogják…

3. §.

A bonyodalmak a püspöki palota elhelyezése körül lármás veszekedéssel kezdődtek. Hood mindig kitért a kérdés elől. De egy sereg lokálpatriotizmustól és vetélkedési szellemtől eltelt gazdag, befolyásos és erőszakos magacsinálta ember, abból a fajtából, amely Angliát azzá tette, ami, felbőszülve Hood kitérő válaszain, elhatározta, hogy utódját rögtöni döntés elé állítja. Az új püspöknek persze sejtelme sem volt a dologról. Mivel tudta, hogy a püspöknek egyházkerületében állandóan utazni kell, a Pringle Junction pályaudvar közelében akart magának lakást keresni, mert innen könnyen el lehetett érni az egyházkerület csaknem minden pontját. Ebben egyetértett vele Lady Ella is, aki a Kibe völgyének ritka vidéki csendjét és rokonainak, a Walsinghamoknak a közelségét nagyon szerette. De ez a szándéka sajnos nem egyezett meg a kerület hat vezető városa egyikének elhatározásával sem, mert valamennyi azt szerette volna, hogy az egész ipari Angolország legnagyobb és leglátványosabb püspöki palotája náluk épüljön föl, az övék legyen, náluk terpeszkedjék és hivalkodjék.

Az új püspök már rövid ideig tartó szabadságra ment és kezdeményező lépéseket is tett, hogy a Pringletől két mértföldnyire fekvő Ganford Houset megszerezze, amikor a megdühödött helyi ambiciók tudomására ébredt.

Eleinte a befolyásos iparbárók csak egymás között vetélkedtek. A püspök azonban elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy Ganford House tervét mindenkit kielégítő közvetítő megoldásként vetette a vitába és azt javasolta, hogy a püspöki palota építését hagyják arra az időre, amikor ő már eltávozott oda, «ahol a földi hangokon túl örök csönd honol». A szükséges óvatossági rendszabályokon kívül tehát megfeledkezett arról a nagy befolyásról, melyet az építészek és építési vállalkozók játszanak a helyi jellegű ügyekben. Javaslata egy időre feléje és Lady Ella felé összpontosította az egész vidék viharzó szenvedélyeit.

Az emberek ugyanis Lady Ellának sem hagytak nyugtot. A Walsinghamok szegénységük és tartózkodó magatartásuk miatt már régen népszerűtlenek voltak a kerületben. A meggazdagodott iparbárók, akik szeretnek baráti kezet, igaz, hogy acélszorítású baráti kezet nyujtani s akik megfontoltan vendégszeretők ugyan, de a maguk részére is követelik a bebocsáttatást és meghívásokat, kevélységnek tartották tartózkodásukat. Ami pedig a közvéleményt illeti, Princhester egy mozgékony hetilapnak, _A fehér holló_-nak hatása alatt állott, amelynek illusztrációit szinte monopolisztikusan egy «_Vigyorgó_» álnév alatt dolgozó, ragyogó tehetségű fiatal karrikaturista rajzolta.

Lady Ella természetesnek tartotta, hogy eleget tegyen a legelső princhesteri fényképész kérésének, aki le akarta fotografálni. Ahol csak lehetett, segített urának közéleti munkájában és Wealdstoneban saját érdemei révén is népszerűségre tett szert. A fénykép önmagában is eléggé el volt torzulva, Lady Ella állát a valónál nagyobbnak tüntette fel, természetes báját pedig teljesen eltüntette. Mindez csak kiindulási pontul szolgált a «Vigyorgó» gyilkos tehetségének enyhe túlzásaihoz… Az ujságot, melyben a rajz megjelent, a püspök véletlenül fedezte fel Pringle Junction állomás ujságárus boltjában.

A képet gondosan elrejtette felesége elől s csak később tudta meg, hogy felesége is ugyanezt tette, mert _A fehér holló_-nak ezt a számát neki is megküldték. Lady Ella így szemrehányást tett önmagának, hogy íme, ő az a sebezhető pont, amelyen urát meg lehet támadni.

Mikor a püspök a palotaépítés ügyében behódolt Princhesternek, ez az elhatározása csak új bonyodalmaknak lett a kiindulási pontja. Princhester azt akarta, hogy a palota palota legyen. A lambethi és fulhami építészet legszebb remekeit egy modern bank márványos ragyogásával szerette volna kombinálni. A püspök építészeti ízlése azonban gyakorlati jellegű volt. Azt szerette volna, hogy a palotát tompított stílusban, zöld palatetővel és hosszú, vízszintes vonalakkal, célszerűen építsék. Azt kívánta, hogy az épületnek legyen egy kissé félreeső szárnya is, benne egy-két világos kis hálószoba, társalgó, vizsgaterem és hasonló célú helyiség, melyet ajtók és folyosók választanak el az épület többi részétől, nehogy a felavatandó papjelöltek tea és miegyéb kedvéért szanaszét legyenek kénytelenek kóborolni az egész palotában. Ezzel szemben az egyházkerület pompázó kapubejáratot és architektonikus tornyokat kívánt s egyáltalán nem törődött azzal, ha a felavatandó jelöltek akár a püspök hálószobájának szőnyegein alszanak is. A felavatandó papjelöltek az egyházkerület képzeletének körén teljesen kívül estek.

Princhester ezenfelül a püspök egyházi berendezkedésével sem volt megelégedve. Princhester úgy érezte, hogy többet érdemelne azért, mert a nonkonformizmusból a magas egyház felé hajolt el. Olyan püspököt szeretett volna, aki mitrát visel és aranyos kocsiban jár. Princhester görbe pásztorbotot kívánt. A «Vigyorgó»-tól megbabonázva, inkább kormánypálcát és udvarnagyot szeretett volna, semmint Lady Ellát. A felesége ellen irányuló támadások kegyetlensége és igazságtalansága módfelett elszomorította a püspököt és nagy csalódást okozott neki. Nem tudta meghiúsítani őket és védekezni sem tudott ellenük.

A palota már várta lakóját, de a bonyodalmak és keserűségek még mindig szárnyaltak, duzzadtak és dagadoztak, mikor György király koronázása közeledett. Közvetlen a koronázás után, a társadalmi elégedetlenség egyik hulláma, a nagy vasúti sztrájk, a szociális és politikai bizonytalanságnak ez a különös megnyilvánulása öntötte el az országot. Vele egyidőben kezdődött a püspök egészségi állapotának rosszra fordulása.

4. §.

A következő napok egyike szokatlanul fáradságos és jelentőségteljes volt a püspök számára.

Az ipari életben tapasztalható nyugtalanság a szó szoros értelmében szomorúsággal töltötte el a püspököt. Szilárd meggyőződése volt, hogy az egyház hivatása közvetítőként fellépni a munkaadók és alkalmazottak között. Azt szokta mondani, hogy a szocializmusnak – természetesen a helyesen értelmezett szocializmusnak, – az a célja, hogy keresztény elveket vigyen bele a munkaviszonyba. Nem törődve sem a mindkét oldalról tapasztalható bizalmatlansággal, sem azzal a határozott figyelmeztetéssel, hogy «maradjon meg a saját hivatásánál», minden áron a kibékítés módját kereste. Mindenkit felkeresett, akiről azt hitte, hogy valamelyik oldalon befolyása van s azon volt, hogy a társadalmi béke előfeltételeit megtalálja. Kerületi szokásos körútjain, ahol csak tehette, ilyen békítő megbeszéléseket folytatott.

Néhanapján, különösképen pedig az említett napon, úgy érezte, hogy emberi rosszindulaton és veszekedési hajlamon kívül nincs is más hajlam az emberekben. Azon napok egyike volt ez, mikor erős keleti szél fúj és a színtelen, fénnyel megtelt, acélkék ég a még megdermedt világot fehéres foltokkal és tintaszerű árnyékokkal árasztja el. E magas légnyomású nyers napok szokták Angolországban fölébreszteni a tavasz boldogságának érzését. A püspök e nap délutánján bérelt egyfogatúban hajtatott a ledöngölt salakos úton a szántóföldek között, melyek a vasárnap megszentségtelenítői ellen drótsövénnyel voltak körülvéve. Vigasztalan elmélkedésbe merült a politikai és társadalmi kilátások fölött, hiszen e napokban nem voltak szokatlanok az ilyen természetű gondolatok. A világot valami különös nyugtalanság fogta el. Nagy Viktória királynő halála óta a nemzeti életben egyre növekvő zavarok voltak észlelhetők s olyanforma érzés szállta meg az embereket, mintha valami tömör nehéz és méltóságteljes iratnyomót hirtelen fölemeltek volna gondolataikról s ezek most egyszerre szanaszét kezdtek volna röpködni. Nem mintha Viktória királynő papírnyomó lett volna, vagy mintha egyáltalán súlya lett volna neki, hanem véletlenül épen akkor zárult le a rettenetes állandóság korszaka, mikor a királynő meghalt. Már öregedő fia úgy követte őt, mint ahogy az uszály követi a ruhát és tisztára söpörve hagyta maga után az új korszakot. A gazdasági és társadalmi életnek majdnem minden részében kavarodás volt észlelhető, de ez a kavarodás lényegesen különbözött Viktória korának liberalizmusától és radikalizmusától. A nyugtalanság nemcsak kétkedésben és tagadásban, hanem türelmetlenségben és oktalanságban is jelentkezett. Az emberek kevesebbet érveltek, de gyorsabban cselekedtek. Mintha a lázongás öncél lett volna, a fegyelmezetlenség és az erőszakosságra való hajlandóság megnehezítette a békítő és kiegyenlítő tárgyalásokat. A szélsőséges elemek mögött még szélsőségesebbek látszottak állani, akik túl akarták szárnyalni az előttük állókat…

A püspök a délelőtt legnagyobb részét egyik tekintélyes munkaadónál, egy magas, fekete, szikár és ideges embernél töltötte. A vitatkozás láthatólag kimerítette és lehangolta. A munkaadó nem titkolta el azt a meggyőződését, hogy az egyház olyan ügyekbe avatkozik, amelyek kívül esnek feladatkörén. Soha azelőtt a püspöknek nem volt alkalma ilyen tisztán látni, hogy egy gazdag és «beérkezett» angol szemében milyen távol állhat az egyház az élet realitásától.

– Ne törődjék ezekkel a dolgokkal, – mondotta, – nem az ön hivatása.

Azután hozzátette:

– Amazok talán hajlandók önt meghallgatni, feltéve, hogy jól beszél, de nem hiszik el, hogy ön érthet ezekhez a dolgokhoz és nem bíznak szándékainak tisztaságában. Semmibe sem veszik beszédét, hacsak véletlenül olyasvalamit nem mond, amit ellenünk felhasználhatnak.

A püspök néhány ellenvetést kockáztatott meg. Úgy vélekedett, hogy talán lehetne beszélni valami együttműködésről, a haszonban való részesedésről, valami állandó viszony teremtéséről, vállalat és munkásai között.

– Szó sincs róla, – felelte a munkaadó tömören. – A dolog lényege az, hogy a munkások rosszindulatúak, úgy érzik, hogy munkaadóikkal szemben alárendelt viszonyban vannak. Bennük a fegyelmezetlenség és a kötelesség megtagadásának szelleme dolgozik. Ez a viszály tulajdonképen olyan régi, mint maga az ördög.

– De hisz az egyháznak épen az a feladata, – mondta a püspök derűsen, – hogy az embereket kibékítse rendeltetésükkel.

– Talán azzal, hogy a Hiszekegyet zsolozsmázza nekik, – mondta a munkaadó, addig elrejtett gúnyos mosollyal.

Majd, mielőtt még a püspök válaszolhatott volna, így folytatta:

– Küzdelem előtt állunk. A vallás jobban tenné, ha addig, amíg ez a harc véget ér, visszavonulna az utcáról. Az emberek nem akarnak az ész szavára hallgatni. Eszük ágában sincs. Belehabarodtak a szindikalizmusba. Úgy tesznek, mintha szántszándékkal követnének el bolondságokat és esztelenségeket. Nem érvekről, hanem mérkőzésről van szó. Ők nem _akarnak_ békét a munkaadókkal. Bármennyit adunk nekik, többet követelnek. Ha meg is egyezünk a vezetőkkel, a többiek nem tartják be a megállapodásokat… Általános támadás folyik a rendszer ellen. Nem akarják, hogy ez a rendszer megmaradjon… semmi körülmények között. Én vagyok a kapitalista, a kapitalistának pedig el kell tűnnie. Azt akarják, hogy elhordjam magamat a gyáraimból és hogy valami… valami – itt aztán társaságban nem használatos kifejezést mormogott, – átkozott politikus üljön a helyemre. Az aztán tudná, hogy mit kell csinálni. De mielőtt ez megtörténnék, felveszem a küzdelmet. _Az_ is így tenne az én helyemben.

A püspök az ablakhoz lépett és kinézett a munkaadó kertjének ragyogó tavaszi rügyeire s a zöldelni kezdő fák alatt elterülő kora tavaszi pázsitra.

– Nem osztozom fölfogásában, – mondotta, – hogy ezek a kérdések kívül esnének az egyház hivatásán.

A munkaadó föl s alá lépkedett s aztán megállt a püspök mellett. Érezte, hogy kissé nyers volt a püspökkel, de nem tudta megtalálni a szavakat, melyekkel enyhébb színezetet adhatott volna a dolognak.

– Ilyen esetekben a szenteltvíz nem sokat ér, – próbálta magyarázgatni. – Bennünk megvan a jó szándék, hogy megjavítsuk a dolgokat, vagy véget vessünk nekik. Örökké semmi sem tarthat. A helyzet nem maradhat úgy, ahogy ma van.

Egyszerre minden bevezetés nélkül rátért valamire, amit addig elhallgatott.

– Annyi bizonyos, hogy az egyház átkozottul sok kellemetlenséget okozhat nekünk. Az önök egyházi urai közül sokaknak telik kedve abban, hogy minduntalan a szocializmusról beszélnek, sőt hogy a szocializmust prédikálják. Ne higyje, hogy valami túlzó kiritikus szellem beszél belőlem. Elismerem, hogy a szocializmusnak bizonyos tisztességes formája mellett nagyon sok érvet lehet fölhozni, hogy lehet hivatkozni Ruskinre és más hasonlókra. Hiszen manapság mindnyájan szocialisták vagyunk. Ideálnak elsőrangú a szocializmus, csakhogy félre szokták magyarázni. Embereinknek erkölcsi támasztékot nyujt ellenünk. Azt hiszik, hogy _ők_ a szocializmus. Bátorítja őket, hogy megfeledkezzenek a kötelességükről és ostoba követeléseket támasszanak. Osztályharcot és más hasonlót emlegetnek. Önök, egyházi urak, nem nagyon tudják, hogy a szocializmus Ruskinnél kezdődhetik és Marxnál végződhetik. Az osztályharcot a kommunizmustól csak egy lépés választja el.

5. §.

E megbeszélés után a püspök folytatta útját a mogham banksi vikariátus felé. A mogham banksi vikárius a legprogresszívebb papi szocialisták közé tartozott és abban a hírben állott, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a munkáspárt szélsőséges elemeivel. Rokonszenvezett a zászlókkal, eltiltott jelvényekkel, szokatlan órákban tartott istentiszteletekkel és az utcai körmenetekkel. Tüntetett a miseruhákkal, papi ruhában kertészkedett és azt mesélték róla, hogy papi sapkájában alszik. Annyi azonban bizonyos volt, hogy a templomát telerakta virágokkal, gyertyákkal, mellékoltárokkal, gyóntatószékekkel, az elhunytakért való könyörgés-mintákkal és más hasonlókkal. Az istentiszteletei alatt két ízben is voltak tüntetések és általában szüntelen aggodalmat okozott a püspöknek, aki mindent elkövetett, csakhogy ne tudja meg pontosan, hogy tulajdonképen mi is történik Mogham Banksban. Érezte, hogy előbb-utóbb valamit cselekednie kell ugyan, de azt gondolta, hogy annál jobb, minél tovább húzhatja a dolgot. Most Morrice Deans arról értesítette, hogy három-négy munkásvezért meghívott teára és egy kis őszinte megbeszélésre és ezt az alkalmat nem lehetett elszalasztani. A püspök tehát, miután a Pringle állomás éttermében hirtelen elfogyasztotta a nem túlságosan emészthető lunchöt, egyfogatú bérkocsiba szállt, melyen a kórházba szállított ragályos betegek illatát lehetett érezni és az ipar által feldúlt vidéken keresztül útra kelt a megbeszélés színhelyére.

Soha azelőtt a vidék nem tűnt fel előtte olyan feldúltnak, mint ezen a napon.

Lehetséges, hogy a ragyogó, de csípős tavaszi napfény kiemelte az ellentétet az élősövények és barátságos családi otthonok Angolországa s a mechanikai jellegű kor nyers valósága között. Soha azelőtt kiásott gödrök, mesterséges halmok, ledöntött fák, hullámbádog és kátrány tömege, feltörő füstgomolyagok és hajszába vesző sietség nem jelentkezett a püspök világában ilyen kirívó módon. A földeken keresztül undorítóan formátlan vaspóznákon villamosvezeték futott valamely ismeretlen végpont felé. A halom hajlása kissé eltakarta a póznákat, melyek mintha megszökni és szökés közben elrejtőzni igyekeztek volna.

– Vajjon hová vezethetnek ezzek a póznák? – kérdezte magában a püspök, kissé kihajolva a bérkocsi ablakából. Azután hozzátette: – Hová vezethet mindez?

Egy helyütt az utat javították. Ezen a szakaszon egy nagy gőzhenger, mechanikailag felaprózott gránitkövek halmai és valami bűzös anyaggal, aszfalttal vagy más hasonlóval tele kazánok sorakoztak, amelyek illatukkal Milton poklára emlékeztettek. Ezeken túl, nagy hirdetőtáblán a princhesteri Musichallnak, annak az alávaló helynek reklámja hivalkodott, mely megrontotta a fiúkat és leányokat. Ugyanaz a tábla egyúttal pneumatikot és konzervhúst is hirdetett…

A délutáni megbeszélés nem adott valami megnyugtató választ a püspök ama kérdésére, hogy – hová vezethet mindez?

Az egész megbeszélésnek mindössze csak annyi eredménye volt, hogy a világtól való elidegenedésnek azt az új és különös érzését erősítette meg benne, amelyet a délelőtti beszélgetés ébresztett.

A három munkáspárti vezér, akiket Morrice Deans meghívott, szemmelláthatólag meg volt elégedve a püspökkel és festőinek találta. A violaszín árnyalat, melyet a püspök belevitt a társaságba, nyilvánvaló elégtétellel töltötte el őket, de azért egész magatartásukból ki lehetett érezni, hogy a nagy viadalba való beavatkozását olybá tekintik, mintha valaki egy hatalmas folyó vize fölött gyöngéden integetne át a túlsó partról.

– A nézeteltérés a modern munkaadó és modern munkás között már gyógyíthatatlan betegséggé nőtte ki magát, – mondta a munkások legfőbb szóvivője, olyan öblös, elnyujtott hangon, hogy a püspök előtt teljesen eltűnt az a tény, hogy ez az ember pártjának egyik legolvasottabb embere. – Disraeli – folytatta, – két nemzetnek nevezte őket, de az már régen volt. Most már a két faj esetével állunk szemben, mert a gép két különböző fajt csinált belőlük. A munkaadó külön él a munkásaitól. Valami vidéki nemes családból, vagy más hasonló környezetből, idegen nőt vesz feleségül és gyermekeit születésüktől kezdve, teljesen eltérő módon nevelteti. Még a beszédjük sem közös. Az egyik keletre néz, a másik nyugatra. Hogy lehessen hát várni, hogy megegyezzenek? Különben pedig nem is akarnak megegyezni, mert a harcot állni kell. _Ők_ azt mondják, hogy örökre rabszolgák vagyunk… Olvasta ön Lady Bell «A műhelyben» című könyvét? Lady Bell jóindulatú hölgy, de ferde irányba tereli az egész dolgot… _Mi_ azt mondjuk: Soha! Mi magunk akarjuk intézni sorsunkat, nélkületek akarjuk intézni, mert ha még egy keveset tanulunk, nélkületek is boldogulni fogunk. Kikényszerítjük, amit lehet s ha elértük, újból nekigyűrkőzünk, hogy még többet kényszerítsünk ki. Mi vagyunk a morlokok. Feljövünk a mélységekből. Nem a _mi_ hibánk, ha másformák lettünk, mint ők.

Most a püspök szólalt meg:

– Önök nem értették meg a kereszténység szellemét. A kereszténység szelleme azt mondja, hogy az emberek egy közösséget alkotnak és nem kettőt.

– Erről nem sokat beszél a vallás tanítása, – vetette közbe a másik munkásvezér, aki racionalistának látszott. – Az istentisztelet ezt nem juttatja kifejezésre.

A vikárius vágott bele a vitába:

– Ez azért van, mert önök nem iparkodnak megérteni a szertartások szimbolumait.

– Ha az egyház rejtvényekben akar beszélni… – mondta a racionalista.

– A szimbolumok még nem föltétlenül rejtvények, – válaszolta Morrice Deans s a beszélgetés most erre a kisebb jelentőségű tárgyra terelődött. A püspöknek és a munkások fő szóvivőjének ez alatt alkalmuk volt, hogy jól szemügyre vegyék egymást. A vikárius belekapaszkodott tárgyába, egyes jelentéktelen dolgokat kezdett magyarázni, amiről ellenfele kicsinylő udvariaskodással vett tudomást.

– Nagyon érdekes, – hagyta helyben.

A püspök szerette volna, ha a szertartástannak finomabb kérdéseit nem vonták volna bele a vitába.

Elméjét valami sokkal hatalmasabb dolog foglalkoztatta. Hirtelen fölismerte, hogy ez a világ kicsúszott a régi intézők kezéből. Az ég, a szél, a távirópóznák, szinte leszögezték mindazt, amit ezek az emberek csiszolatlan hangjukon mondottak, hogy az egyház mindezen dolgok körén kívül esik. De ugyanakkor érezte azt is, hogy mindezen visszataszító dolgok és visszavonások számára az egyház egy orvosságot tart kezében, a mindenható Atya egyetemességének és az emberek egyetemes testvériségének tanítását. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban sem a kifejezést, sem a helyes hangot nem találta meg, hogy ezt vigye bele a vitába és ezt állítsa szembe amazoknak makacs elhatározottságával. Szerette volna átgondolni az egész dolgot, de ebben a pillanatban nem volt mondanivalója, pedig vele szemben ott ült a munkáspárti vezér és mosolyogva várta, hogy mit fog neki mondani, ha a vikárius és a racionalista közötti vita véget ér…

6. §.