Part 9

Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze. Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába. (Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek, pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta hangzik, különböző változatokban:

… Búcsúzik a vén diák: Tovább… Isten veletek, cimborák! Tovább… Az út hazámba vissza visz, Filiszter leszek magam is. Tovább… Tovább, tovább, tovább… Fel, búcsúcsókra, cimborák!

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.

Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal, a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.

Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.

Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.

Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most szétveretném az egész csürhét.

A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan dörmögte:

– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és mondj valamit.

– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.

Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.

– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk hirtelenében.

Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.

– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az ivás elől?

– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv nélkül.

– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.

Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:

– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi vallomás.

Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:

– Plágium! Gyalázatos plágium!

Kavaczky megdöbbenve nézett körül.

A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü alacsony diák.

– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk verseiből idéz a nizsderi várur.

– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni. Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.

– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak rád.

Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok futkostak fel s alá.

– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.

– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.

Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és nehéz hörgés tört elő melléből.

Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.

Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán megrázta a Kavaczky vállát:

– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult férfiu fülébe.

Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…

Riminszky azonban nem látszott tréfálni.

– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz férfi vagy!

Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, hogy ez a dal neki szól.

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol. Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.

– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.

Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke tartja a lovak kantárát.

– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.

A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:

– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami lakatokról volt éppen szó…

Riminszky ur nyeregbe zökkent.

– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a helyről. Megértetted?

Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.

Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.

– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.

– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!

Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a nyeregbe akarja segiteni.

– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen után futni?

– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen kiabált:

– Lóra! Lóra!

Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.

– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.

A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek rájuk…

Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel. Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm érné ebben a pilanatban.

A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.

Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára.

– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.

A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de határozott hangon mondta:

– Meg fogom ölni!

Riminszky bólintott.

– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.

A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.

Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:

– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!

A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.

– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj, kedves…

Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett és ezt mormogta magában:

– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.

Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele. Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt, mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller Szigfriednek…

– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.

A vándorlónak felcsillant a szeme.

– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.

– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen lovagi szolgálatról van szó.

Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka kabátját:

– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt vitézi tornákon.

A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.

– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…

Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette meg kezével.

– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.

– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.

Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.

Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte a dolgokat.

– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a pisztolyhoz?

Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében pisztolylyal foglalkozott volna.

Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:

– Valódi?

– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a dolgokat.

A pisztolyok már töltve.

– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky szekundáns társától.

– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.

Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.

Egy másodperc még és erősen tapsolt.

A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.

Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az erdőbe.

A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és őrjöngve ráborult.

– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében.

Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott hangon sikoltott reá:

– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…

Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.

*

És elmult tizenhat esztendő…

A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos küldeményt.

– Tehát még él – mondta.

És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami ereklyéket.

A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban. Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a feleségem.

Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.

Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky eszejárásán?

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.

VI. FEJEZET. _Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?_

A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt, majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.

– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.

– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.

Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:

– Most már csak a macskákat szereti.

A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész vármegyében sem.

A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt pecsételve.