Part 8

– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.

– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az öreg Wartra.

Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.

A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal igy szólott:

– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a szomszédból.

Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó mozdulatot tett.

– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb.

Lizi könyes arccal közeledett.

– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve. Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló atyádnak.

Lizi térdre ereszkedett:

– Igérem – zokogta.

Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen előrelépett.

– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt.

Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart Sámuel kezét.

– Apám, édesapám – zokogta.

De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni. Egyszerre megállott.

– Apám – sikoltott Lizi.

– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.

A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta volna.

… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos, fehérarcu kisasszonyhoz.

A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai órák ezután is tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.

– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával.

S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a mennyit lehetett.

Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:

– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már felőle.

De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.

Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta, este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.

A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól ismert uton.

Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.

– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.

Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret.

Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem került a dolog.

Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett volna a dolog.

Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:

– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.

Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan jelentette ki:

– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.

Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt megszakad…

Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért már mégis öreg ember volt.

Pogrányi tétován bámult a barátjára.

– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna.

Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár. Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni.

Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:

– Megbolondultál, te kölyök?

A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.

Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:

– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?

Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:

– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.

A diák csendesen folytatta:

– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig elunja a várakozást.

Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?

– Én elköltözöm, – mondta a diák.

– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?

A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza. Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha hireket, üzeneteket hordott volna a háztól.

Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.

Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.

– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a bolondságaival.

Lizi felemelte az arcát:

– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.

De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas megfontolás után a fejébe vett.

– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? – dörmögte.

– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.

Kavaczky vállat vont.

– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle.

Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.

Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn Kavaczky belépett.

– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.

A költő csöndesen ingatta a fejét.

– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek!

Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.

– Egy-kettő, menjünk.

Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman ültek és Lizi pengette a hárfát.

A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.

– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést az uradalomra nézvést.

– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?

– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból. Megirtam levélben.

Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.

– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz Riminszky.

– Becsületemre, láttam kiteritve.

– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi történik azután, hogy ő meghalt?

– Láttam letenni a kriptába.

– Onnan kijöhetett.

– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz hadsereg.

Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.

– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?

Riminszky fölkacagott.

– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?

Kavaczky komolyan bólintott.

– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem tisztességes urihölgy.

Riminszkynek tetszett a dolog.

– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok minden kitelik.

– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.

– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.

– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.

Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában, hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:

– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!

De Kavaczky már benne volt:

– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét. Igy az utolsó akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár urnőjét várja.

Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül.

– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.

– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.

– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor is megmaradna elhatározása mellett?

– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.

Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.

– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.

– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el a rádbizottakat.

Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából, a mig Riminszky érte ment.

– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul, mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.

– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői előkészületekhez.

Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.

– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek teljesen rendben.

– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt, Riminszky?

Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.

– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur Kavaczkynak.

– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.

– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?

Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is felelhetett volna ilyen bolondságra?

Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta őket:

– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e, Riminszky, még nem loptad el az egészet?

Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket izzadt ki Riminszky a tarsolyából.

– Elég lesz már, – mondogatta.

De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.

Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak a gondolatai?

Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott és vidámság nem szállott arcára.

Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette:

– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás. Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!

Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett leginkább elbeszélgetni.)

– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen ember?

– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért gondolkozom rajta magam is.

– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.

Riminszky erősen a leány szemébe nézett.

– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős hangon.

Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:

– Nos, mit tenne a helyében?

Riminszky fölállott helyéről:

– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.

S már ajánlotta is magát.

Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette is vele ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer, a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.

Riminszky vállat vont:

– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a kardját.

Riminszky hunyoritott a szemével.

– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a feleségem nyakát?

– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.

Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval. Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.

Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.

– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?

– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.

Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.

– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiu a nevetségességig.

– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.

Kavaczky elgondolkodott:

– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban volt vagy száz…

– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha Korenyák János is ugy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.

Kavaczkynak tetszett a dolog:

– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.

Riminszky bólintgatott a fejével:

– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a tarackok durrognak?

Kavaczky elgondolkozott.

– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.

Riminszky csendesen köhintett.

– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd mindazt, a mit te vétesz.

Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették. Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az öreg Wart ur.

Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell mennünk.

A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.

– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa. Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.

Riminszky nyujtózkodva ásitott.

– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak szeszélyeibe avatkozni.

Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult Riminszky felé:

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?

Riminszky vállat vont.

– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.

– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.