Part 7

Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját.

De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:

– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.

Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek jutottak volna az eszébe.

Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.

– No megállj! – mormogta sötéten.

Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt biztossággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek, a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.

Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult éjszakai férfiut.

Itt a zsivány – gondolta magában.

Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha vakkantott boldogságában.

A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel az emeleti ablakra.

Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.

Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.

A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.

Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott elő a kapu alól:

– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett forgatta.

Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott.

– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.

Kavaczky dühösen nevetett:

– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon, mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! – kiáltott szigoruan a kutyára.

Az idegen halkan nevetett.

A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit csináljon.

– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.

A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.

– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint.

Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:

– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.

– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.

– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.

Az idegen ekkor közelebb lépett.

– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet.

Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a tenyerét. Az idegen belecsapott.

– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.

– _Kvaczk_ – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!

Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.

Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne, hogy soha sem találkozott vele addig.

– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak a gondolataim.

Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne.

– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.

– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.

Kavaczky a pipája füstjébe bámult.

– Akár csak a költők – dünnyögte.

Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:

– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem. Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig ábrándozok…

– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?

Pogrányi sóhajtott és nem felelt.

Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:

– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is elszöktetted szerelmed tárgyát!

Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:

– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé…

Kavaczky vállat vont.

– Sajnálom, az enyém.

Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni akart belőle.

– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No mindjárt elmondom.

Koccintott fiatal barátjával.

– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.

Pogrányi felsóhajtott:

– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe, hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit szeretek s a ki engem nem szeret.

Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.

– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.

És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:

– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.

Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.

Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak és valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában egy kis harang.

– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.

Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:

– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok sehová. Mindig itthon találsz.

Majd az ajtóban más jutott eszébe:

– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.

Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.

– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás?

– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?

Kavaczky legyintett:

– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak.

Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz.

Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.

– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.

Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:

– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem.

– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart.

*

A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a mely ugatásról Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.

Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni. A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden megreperált óránál.

Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben, a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta.

Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott magában:

– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.

Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány…

Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők érzelmei az időjárással együtt változnak.

S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:

– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta, előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az esztendőben másikkal.

Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett volna, mint egyébkor.

Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is tettem az álmot.

Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban.

Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.

Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:

– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá.

Szomoru méla hangja még most is fülembe cseng és a legkülönösebb, hogy ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára meghalok.

Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:

– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.

Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:

– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.

Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:

– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz veled akkor, Lizi?

Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se jutott eszébe semmi.

Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky ugy bámult bele a füstbe, mint mindig azelőtt.

Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az oboázásról.

A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:

– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen hagyományozhatnék neked egyebet.

Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:

– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben és estve.

– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?

Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul, némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.

Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.

– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.

Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:

– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral beszélni.

Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott.

Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő helyzetben és az arca hamuszürke volt.

– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába lépve.

De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem ismételte, bár feleletet nem kapott rá.

Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta a fülébe:

– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.

Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:

– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.

– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.

Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:

– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári zene-egyesületből kiléptem.

Kavaczky nagyot lélekzett.

– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket holnap – tette hozzá gyors elhatározással.

Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:

– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig.

Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos.

Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öreg ur, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe: