Part 6

Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a falat.

Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.

Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a kutyának.

Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden vagy szigoruan:

– Poprád! Csiba te, Poprád!

A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az idegennek.

Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.

– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.

Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:

– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.

Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.

– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már nyitotta is az ablakszárnyat.

– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.

A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.

Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szükölve hátrált.

Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.

– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.

De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő farkcsóválással közeledett feléje.

– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a kutyának és halkan mondta:

– Poprád!

A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte.

Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.

Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.

– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.

– Poprád! – sóhajtotta.

Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!

Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szive.

– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?

Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta volna, nagy hizelkedve:

– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.

Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.

Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát.

Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:

– Jó reggelt, Lizi kisasszony!

Lizi mosolygott:

– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.

(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)

A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:

– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.

Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.

Kavaczky nagyot szivott pipájából:

– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és szépen hazajött, mire megvirradt.

Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:

– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.

S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána egy pillanatig.

– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.

Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be rajta.

Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a magyar diákok.

Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:

– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg, Kavaczky ur.

Kavaczky nagyott szivott a pipájából:

– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, – de mi lesz a kutyámmal?

Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát:

– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn.

Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.

– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak! Szereted-e a kendermagot?

Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai közeléből.

– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot szereti.

Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege alatt.

– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém. Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg asztalunkat.

Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt néhányszor megcsavarta a bajuszát.

– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.

Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:

– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!

Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani valójával:

– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…

Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást, megengedte magának a következő kijelentést:

– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.

Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:

– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?

Kavaczky álmosan hunyoritott:

– Nem hallottam dalolni.

Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:

– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a kecskeduda.

Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását.

Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu bársonymellénye zsebébe.

– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott esténkint.

Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit jegyzett meg:

– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.

Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:

– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?

Kavaczky összeráncolta a homlokát.

– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva.

Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.

– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg…

Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefujt, majd valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

– Jeles szerszám – mondta.

– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog panaszkodni, doktor ur.

A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.

– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…

Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a régi kalapot.

Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást, mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és várják megmentőjüket.

Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.

S akkor haragosan rugta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a rugásra:

– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék játszani.

És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:

– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!

S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:

– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk.

Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül, hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét:

– Imádom a zenét – mondta hevesen.

Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:

– El ne szökj a háztól! – mondta.

Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében.

Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott előfordulni.

Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta.

– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra.

Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:

– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?

Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.

Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd makacsul megrázta a fejét:

– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a városi zenekarban, ebben a botfülü zenei bolondok gyülekezetében.

Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.

– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.

Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a milyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, a melyeknek beteg csontjait ujakkal pótolja és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette otthon, mint azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az öreg botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent elkövetett ujbóli meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett és az öreg Wart néha elkeseredve sóhajtott fel:

– S még hozzá egy olyan ember miatt, a ki annyit se ért az oboához, mint egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten felállani és kimenni a szobából.

Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, a mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a régi ebédlő sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az öreg órás kibékültek és megegyeztek a zenei élvezetekben. Mig Lizi hárfázott és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon, elgondolkozzon.

A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelid fénye lopózott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre uj irányt adott gondolatainak:

– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és fölemelkedett.

Wart uram szelid szóval csillapitotta:

– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – szólt és elfujta a szonátát.

Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott a kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.

A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. Illetőleg helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy az asztal közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Kavaczky elkeseredve dörmögte:

– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya!

Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra haragudjon-e inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett, – hátha csak meg akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.

Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott volna vele – az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről. Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No lesz most ne mulass! De minden rossz szándékának egyszerre vége lett, a mikor Poprád a maga alamuszi modorában ránevetett.

– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted ismét az éjszakát, te sehonnai?

Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt mondta volna:

– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.