Part 5

– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?

– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.

– Hát a leány?

– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.

Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács, végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben. Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, reáboritván a kötényét.

A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.

– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a macska fülébe.

Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az Ancsurka kebeléhez.

– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!

Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta egyszer:

– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.

A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.

– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én gyermekem.

Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:

– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.

Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.

– A leány is bejöhet a macskájával.

Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.

– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az őrmestere.

Riminszky tunyán intett.

– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.

Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:

– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? Nos?

Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:

– Az én gyerekem…

Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs megelégedve a mutatványnyal.

– No és tovább? – szólt kemény hangon.

Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak, szenvedőnek látszott.

– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak látni.

Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy rosszul hallott.

Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki. Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.

Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt szemét.

– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!

Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a macskát és Riminszky felé vitte.

– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.

Riminszky ránézett:

– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. Megengedem.

Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy tenyerével.

– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.

Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle teákat:

– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?

Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.

– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem tudtok meggyógyitani.

Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.

Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.

– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, Riminszky.

Riminszky dühében az asztalra csapott:

– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?

Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:

– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért, Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.

Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját és a doktor elé állott:

– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.

Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:

– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…

– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.

A doktor komoly arcot vágott:

– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni, kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.

Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.

Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból álmélkodva hallgatta a doktort:

– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.

Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor fejcsóválva jött vissza.

– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, – dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.

– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.

A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.

– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.

Benyitott Riminszkyhez:

– No, mit akar még az ur? – kérdezte.

– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.

Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és odanyomta a fülét a kulcslyukra.

Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:

– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse legyen?

A doktor krákogott

– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.

Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve haragszik.

A doktor az ajtóból felelt:

– Ámbátor minden lehetséges…

Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:

– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.

Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába küldte a recepttel.

– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.

Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.

– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…

Bekiáltott a konyhába:

– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.

Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.

– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.

A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott vendég.

A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.

Riminszky a medvebőrre mutatott:

– No, üljetek oda és játszatok.

Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan kérdezgette a macskát:

– Te vagy az én gyerekem?

Mindjárt felelt is a macska helyett:

– Én vagyok a te gyereked.

– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?

– A kemencén aludtam, édesanyám.

– A háztetőn voltál-e?

– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.

– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?

– Ma nem torkoskodtam.

– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.

Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már ott ült a kanapén és nevetett.

– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.

Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:

– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.

Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:

– Hát ki a te gyereked?

– A macskám, – felelt Ancsurka.

– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.

Ancsurka behunyta a szemét:

– Senkié. Én árva vagyok.

– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.

– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.

Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta volna:

A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl, egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.

Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.

Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.

Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte magára ezen a gondolat-teljes délutánon.

V. FEJEZET. _Ki is volt hát a nizsderi várur?_

Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:

Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.

Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól, férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint valamikor énekeltek.

S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás estebéd idején igy szólt Lizihez:

– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol fáradt szemem megpihentetem.

– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.

Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:

– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba. Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.

Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?

Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.

Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:

_Kavaczky de Nizsder._

A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos komondorra mutatott:

– Ez majd szerez lakótársat!

Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.

Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről jött:

– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?

Kavaczky furcsán mosolygott.

– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.

Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.

Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok, bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.

– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.

Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.

– És hol lakott eddig az uraság?

– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám, de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis nem egészen tisztaeszü ember.

Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:

– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?

Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és annak a mocskos bundáját nézte.

– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. – Mit kérnek a lakásért?

Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás dolgában.

Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.

– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép kisasszony.

Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a melynek Kavaczky füttyentett.

– Poprád! – mondta.

És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.

Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester komoly arccal hallgatta.

– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.

– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.

Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.

– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.

Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz illik.

Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt markolt ki zsebéből.

– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.

Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.

– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá hasonló emberhez szólott volna.

Kavaczkynak igaza volt.

Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.

Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.

Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt, – megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.