Part 15

– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.

A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni tudott volna.

Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.

– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.

– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól mondtam-e?

– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha akarnék.

– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.

– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…

Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.

– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.

– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a nizsderi várur?

A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba hátterébe:

– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.

Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.

– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.

Az alak pedig mozdulatlanul állt.

Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan volt, mint a régi hóhéroké.

Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke, jéghideg szemét.

– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon.

Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a foga.

A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva, a mely a kutyája nyakában volt.

– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem?

Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy gyerek.

– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál, elhagytál.

– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.

– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel fizettél ezért?

– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.

– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.

– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.

– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.

– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal nem birtál…

– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.

– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?

Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.

– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.

A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.

– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te tulajdonképpen.

– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.

– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.

Riminszky ijedt mozdulatot tett.

– Ne bántsd az ártatlant.

A pallos nagyot koppant a földön.

– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és szeretetreméltó és te megölted őt?

– Kavaczky ölte meg.

– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt, szegényt.

Riminszky felhorkant

– Nem igaz, nem igaz…

A kisértet toppantott a lábával.

– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…

Riminszky megtörten mormogta:

– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…

– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…

Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.

A kisértet kitárta karját.

– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.

A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz lángolt a szemében.

– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre.

*

Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.

A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.

– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.

De Riminszky nem mozdul.

Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a menyasszonyától.

XII. FEJEZET. _Ancsurka._

Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.

Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…

Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.

Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.

… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.

Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.

Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…

Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan halálának.

Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el az egész Szepességről!

És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.

A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.

Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.

És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.

– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!

A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.

Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.

Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.

A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.

A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.

S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.

Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.

Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.

Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával beszélgetett:

– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…

Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.

Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.

– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.

Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:

– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.

A kutya megindult és a vak ember nyomában.

– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, – sóhajtotta.

– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?

Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.

Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember hallgatózva állott mögötte.

– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott volna.

De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.

Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:

– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.

– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt legtovább…

A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki megállott előtte:

– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?

Péter kinyujtotta a karját:

– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.

A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a Péter kezét.

– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.

A vak ember felelt:

– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur most nincs itt.

– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.

Péter intett galambősz fejével:

– Itt maradok.

A kéz megszoritotta a kezét:

– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon?

– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.

A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett uton.

*

Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi szomoruságot.

Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele. (Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata beteljesedett.)

Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig nem hallatszott felőle hir.

Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki szerelmet.

Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.

Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:

– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.

A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.

– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.

– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.

– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.

Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.

Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.

– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.

Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták megtalálni a vak embert.

*

Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra. Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni a legendákon?

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |elkapnáka juhokat |elkapnák a juhokat

14 |juhszgazdákat |juhászgazdákat

14 |vetttük |vettük

15 |Káz mértól |Kázmértól

18 |miattt |miatt

22 |lehtett |lehetett

24 |hilegben |hidegben

25 |szégyenkeztt |szégyenkezett

34 |eddig Anlsurka |eddig Ancsurka

37 |mási kihalt |másik kihalt

40 |asszonyfelé |asszonyféle

47 |Kaviczky mindig |Kavaczky mindig

49 |rejtelyés |rejtélyes

52 |haldoló |haldokló

56 |parancsábl |parancsából

57 |örgebb |öregebb

66 |rá Rininszky |rá Riminszky

79 |mondt Riminszky |mondta Riminszky

87 |eső holdvilágos |első holdvilágos

95 |ám. Wart uram, |ám, Wart uram.

97 |összehasorlitotta |összehasonlitotta

104 |Kavaczy már |Kavaczky már

104 |szándákának |szándékának

106 |emelti ablakra |emeleti ablakra

109 |Kellemtes |Kellemetes

126 |csizmasárkával |csizmasarkával

131 |véső akaratának |végső akaratának

132 |rézmeteszetek |rézmetszetek

151 |Sitve |Sietve

168 |Sessünk |Siessünk

171 |eblak mellett |ablak mellett

179 |aakrt csókolni |akart csókolni

184 |emebrt |embert

208 |lipovnioai |lipovnicai

211 |Riminszy |Riminszky

217 |keved tartja |kedved tartja

217 |higy álmodik |hogy álmodik

222 |nyugtalnkodva |nyugtalankodva

224 |nyugtalanul nézettt |nyugtalanul nézett

241 |fekte kutya |fekete kutya

243 |nekünak |nekünk

250 |komádiáztak |komédiáztak]