Part 14

Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.

Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.

És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.

Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.

Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.

– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.

– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.

– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott visszakivánkozik a földre.

Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.

A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. Megkapta a doktor vállát:

– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.

Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a szívére bökött:

– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.

Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.

Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira otthon volt.

Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a vak trombitást.

– Huzd meg a harangot, – mondta neki.

A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur.

– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.

Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben lepte el a környék népe.

Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése nagy látványossággal van összekötve.

A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.

A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.

Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.

Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:

– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a Riminszky eszén.

A halott arca meg se mozdult.

– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.

A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.

Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.

Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.

Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők elől a nizsderi várur.

Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását.

Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje feküdt biborpárnán.

– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.

Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki odabenn rekedt.

A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.

Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről szemlélték az ökörsütést.

A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz doktor.

A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a verejtéket.

A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.

Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép minden porcikája.

– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.

A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele, felkiáltott végtére:

– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!

Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába próbálkozott.

Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára készülne benne valaki.

Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.

Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.

A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.

– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt velem!

– Dolgom van, – felelt Rocskay.

– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg. Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros, irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.

A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.

– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó csemegéktől.

Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:

– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.

– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni, ha elromlott.

Riminszky begombolta a kabátját.

– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.

Rocskay csúfondárosan nevetett:

– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét medvétől.

XI. FEJEZET. _Merre jár a kisértet._

Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.

A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.

Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.

Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.

A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.

Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti meg az ivók fülét.

A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz:

– Menjenek kendtek már a pokolba!

Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:

– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.

A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.

– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme enyém volt, én hozom a tömjént.

És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.

Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.

A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.

Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is emlegettek volna rajta oly sokat!

De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor senki sem várta.

Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton jámbor tót emberek.

Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében igen nyájasan bánt velük.

Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között.

A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe a szogabiró kocsija.

De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.

Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg tótjait.

Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:

– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.

– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a tótok felé fordulva.

– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.

A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is feltünedezett.

Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.

Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.

– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen vannak.

Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot.

Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.

A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb, másiknak később.

A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.

– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.

Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.

Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.

Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök feleségem szoknyáján.

(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem tételezte volna fel.)

A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.

– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.

Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.

– Csak keményen, Peti fiam.

A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.

– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?

A zsidó kezét-lábát mozgatta:

– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.

– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.

Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:

– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél vetett ide?

A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:

– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.

– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?

A vak ember megvakarta a fejét.

– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…

A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.

Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.

De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak.

Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.

– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.

Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.

Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus történetnek a hallatára.

– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?

– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, korcsmáros?

– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.

– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert pádimentumára.

A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.

Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.

– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!

– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.

A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta.

– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott.

Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az asztalra csapott:

– Egy hordó bort ide, korcsmáros.

Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.

– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.

A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp sem jött ki belőle.

Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.

– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.

Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt egy csöpp bor sem.

A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm szállott volna.

– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?

Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.

– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.

– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!

Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme vérben forgott.

– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!

Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.

– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.

A csapláros alázatosan mosolygott.

– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek.

– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.

A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:

– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.

– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.

– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs asszony.

A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.

Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment neki.

– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle italt.