Part 13

Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az asztalra csapott:

– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.

A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?

Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:

– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.

– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.

A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.

– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…

Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.

– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut néptelen és elhagyott volt.

Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.

A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.

Csettintett a nyelvével s igy folytatta:

– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve lépegetett.

– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.

– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki: hushagyó messze van, galambom.

Riminszky türelmetlenül intett:

– Mindegy az.

– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben igen takaros fehércseléd volt.

– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.

De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:

– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az aranycipős kisasszony?

– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nem igen volt akkor.

– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.

– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.

Szuhinka uram csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?

– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.

– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.

– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.

– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.

– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.

Riminszky elgondolkozott.

– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak, menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.

Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen, csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.

Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.

Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát ivott.

Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.

– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat csinálnak.

Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.

Mizsonyai tovább évődött.

– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?

Szuhinka lustán vállat vont.

– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?

Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.

Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja, miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos eltörte közben a lábát.

Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.

– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat, se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.

A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.

Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély hegyi uton.

A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az ivó asztalán.

Szuhinkának nagyon megörültek.

A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires Jánosik, vásárosok fosztogatója.

Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva, odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.

Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.

Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:

– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?

Susákné a Riminszky arcába nézett:

– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.

– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová lehetett az a kisasszonyka?

A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.

– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.

Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.

Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.

Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:

– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.

Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.

– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis Ancsurkát.

Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.

– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?

– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?

– Hogyne, uram, hogyne.

– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.

Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:

– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni, elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi Ancsurkánkkal is?

– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever elég rozsdás sarkantyu a kamarában.

Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…

*

Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.

Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.

Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.

Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:

– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt magammal hozni.

Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.

– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? – kérdezte Riminszky ur.

Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán csendesen mondotta:

– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal felcserélni a régi holmikat.

– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.

– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.

– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem engedlek el magamtól.

Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.

– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.

Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.

– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.

Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…

Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a gyolcsos szekérről.

– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog folytattam utamat Toporc felé.

– És nem bántott senki utközben?

– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.

Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka kezét.

A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.

X. FEJEZET. _A kisértet megjelen._

A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon háznak nyomát kereste.

Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna akkor:

– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán győzedelmeskedik az igazság.

Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az efféle részlet-dolgokat.

Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó, vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot jelentő világos függönyök nevettek ki.

A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.

Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca piros, mint a rózsa.

– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz rá.

Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott ifjuságot.

Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.

– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.

Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:

– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.

A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.

Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban, kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.

A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább is annak a helytartója.

A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:

– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.

Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.

– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj bocskort?

De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.

A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember lehet.

Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat sóhajtott:

– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna valaha, hogy olyan szép vagyok?

Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu – megsimogatta a vénasszonyka kezét:

– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.

Marczinkáné nevetett:

– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.

Majd elgondolkozva tette hozzá:

– De lehet, hogy négy is akadna…

Ancsurka megsimogatta a néni arcát:

– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.

Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az Ancsurka hangja.

Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.

A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.

Riminszky megdörzsölte a szemét.

A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.

– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.

A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül dörmögött:

– Valami lelket láttak a lovak.

Az ostorával a mezők felé mutatott:

– Ahun megy ni. A füzesek alatt.

Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből és felhőből – és öleseket lépett.

– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?

Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és csakhamar hazáig vitte.

A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.

Riminszky kiugrott a hintóból.

– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. – Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…

Riminszkynek megborzongott a háta.

– Nos? – kérdezte tétovázva.

– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a jó emberek.

Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.

– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.

Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:

– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga megnyugtatására.

Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.

– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!

– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.

Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:

– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.

Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a fejét:

– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.

Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.

– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.

Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.

Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe nézett.

Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.

– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már elindult kóborló utjára!

Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.

Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.

A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.

– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.

Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén frátert.

– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.

A kapusfráter vállat vont.

– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga mellett.

Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.

Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.

– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?

A fráter a vállát vonogatta:

– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az a hóbortos se mondott többet:

– Örökké nem élhet senki.

Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?

– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?

– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.

Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.

Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.

Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:

– Ki hitte volna, nagyságos uram?

– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.