Part 12

– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.

– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz valaki?

Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb, csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat siettette halálát.

Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem volt benne.

Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és elvitte.

– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.

És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.

Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.

– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.

Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád hullája feküdt.

A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.

Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, mint a nyiló rózsa.

(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)

A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.

Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.

A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.

Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…

Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.

Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik földalatti folyosón.

A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.

Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy Riminszky ur velem találkozzon.

Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba visszahivni?

De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.

És ezen nagyon elszomorodtam.

Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett ki:

– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.

Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:

– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.

Riminszky ur habozva pillantott rám:

– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, Erzsébet.

Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle félni, halkan igy felelt:

– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.

Riminszky ur még mindig habozni látszott.

Óh, be szerettem volna fölkiáltani:

– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a boszorkány hatalmából.

De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.

Riminszky ur vállat vont:

– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta nincs asszony-cselédem.

Igy szólt és megsimogatta az arcom.

Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy menekvő madár…

Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:

– Aztán jól viseld magad.

Nem tudtam felelni.

Csak némán intettem a fejemmel.

Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.

Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.

A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés hallatszott; urnőm hivott.

Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik reám.

Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.

A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.

Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm boszorkánykonyhája.

Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok szokták.

Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.

– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.

A fejére nyomta a tenyerét.

– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál, a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…

– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.

– De te ezt nem érted, te béka.

– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.

– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?

Urnőm szenvedélyesen nézett rám.

A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük néz.

– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.

Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.

Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.

– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen rosszat álmodtam véled.

Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.

A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.

Mentem, mendegéltem a mezőn.

A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.

Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a hárfakiséret.

IX. FEJEZET. _Merre jár Riminszky?_

Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.

Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.

Hová lett, merre ment – senki sem tudta.

A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.

– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak mulatságok.

Riminszky csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?

Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.

– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit hangosan mond.

A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.

– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan nagyon érdekelné.

Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:

– Kutya mája! Szerettem a macskáját.

Erzsébet elnevette magát.

– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.

Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.

Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.

Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust evett és hozzá bort ivott.

Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében. Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.

Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán, addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.

Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait nem viheti magával.

Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni semmit.

Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.

A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok, a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, – a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai klastromban.

A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.

A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.

Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a kolostorba.

Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette, a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.

Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.

– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus fráter alázatosan.

A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat kereste elő.

Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű kolostornak.

Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien fölébredtek.

Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.

De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.

A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és tiszteletteljesen mormogta:

– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.

A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta macskabőr bekecsét.

– Tokajban, – mondták csendesen.

A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy csöppecske folyadék vala.

A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.

A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.

A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba illesztette.

A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a hordócskából a kristálypohárba.

A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez idő szerint perjele volt a kolostornak.

Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.

A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő szemmel vizsgálta.

A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:

– A Kállay-donációból…

A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle. Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:

– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján, – mondta.

És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.

Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.

– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a kolostor udvarára.

Az atyák ismét bólintottak.

Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.

– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.

Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.

Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes, imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:

– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.

Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.

Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de küldte:

– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.

Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb kucsmájukat nyomták a fejükbe.

Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.

– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében az urától.

De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem, mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.

Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…

A menyecske megcsóválta a fejét:

– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában, de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.

Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.

– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a türelemnek a forrását?

Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:

– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy idegenben. Busulhatunk érte!

A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta őket.

– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.

Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter Homolainak.

Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot hajdanában…

Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös szakállát:

– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld alól is.

Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.

Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte keresni az urát.

A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a szállásra, azt mondta:

– Megvan ám ő kelme!

Kállayné fölugrott:

– Hol van?

A barát csóválta a fejét:

– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.

Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét

– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.

Homolai csak a fejét rázta:

– Nehéz lesz az!

De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.

Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:

– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap vadászni menni…

A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.

És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter öregségében elvonult…

Eddig tartott a történet.

Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.

A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:

– Fráter Homolai emlékezetére!

Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.

Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.

– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.

Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az asztalra könyökölt.

Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.

És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.

De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.

Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak visszhangozták a tárogató hangját.

– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.

A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt erre.

Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.

Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.

A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen kérdéssel fordultak hozzá:

– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?

– Magyarföldről, – felelt a vándor.

– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?

– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.

A barátok megcsóválták a fejüket.

– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.

A vándorló erre elnevette magát.

– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.

A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.

Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.

Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.

A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.

Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…

Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.

Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok békésen elfogyasztottak.

Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.

Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.

– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.