Part 6

Megremegve hallgattam egy percig. Valami zord és izzó titok lappangása volt. Felzaklatott képzeletem sivár, heves s elriasztó képeket sodort a szegény vergődő emberi vágy lázas éjjelében. S a lombos uton előttünk, vidáman és ünnepélyes ügetésben a diszes fogatok valami tébolyt hömpölygettek a lázas kalaptollak s lobogó ruhák szineiben.

Bexhile a kezemet érintette.

– Emlékszel arra a nevezetes éjszakára – kérdezte – amikor Hard Sylviát ünnepeltük? A leány akkor lett tizenhatéves. A szinház hátsó kapujánál vártunk rá, egy sötét utcán, egy egész sor motorkocsin. Amint kijött vagy kisiklott, a szoknyáját könnyedén megemelve, hogy egy gázlámpa mentén halványkék bokája felett, a lába hajlatáig láttunk, – emlékszel, egy percig habozott még s mi zajosan hivogattuk. Egyenest hozzám szökött fel, az én kocsimra, nyilván ösztönszerüleg. Én voltam Lord és Lady Bexhile gyermeke, a legkülömb, a legvidámabb, a leggazdagabb a társaságban. Az asztalnál is mellém került s a lakktopános lábával gyöngéden rugdalt engem. „Te leszel az első“ – sugta a fülembe. És sajnálkozva eltünődött: „Kár, hogy a mamám rögtön itt lesz értem“. Már derengett ekkor. „Hát holnap“ mondotta bucsuzáskor. És mindent elvégeztünk egy néma tekintetben.

– Még sokáig mulattunk akkor éjjel – vetettem közbe ostobán. – Rosley, halkan, a nagynénjéről beszélt, aki egy skót kastélyban lakott, dús fehér hajzattal mint a Mont-Blanc, s akit olykor felkeresett titokban, mert imádta szerelemmel. Mások, többen, a pezsgőt már whiskyvel keverték, te is. És az asztaldisz skarlát rózsáiból koszorút fontál a fejedre.

– És felállottam akkor és meg is indultam! A lelkem tele volt dicsőséggel. Amiért epekedtem, ami vágyódásom volt, amit akartam, az arany kagyló, az egész álom – mind itt volt előttem. Az ideált a tenyeremben gyürögettem, mint egy selyem zsebkendőt. Hard Sylvia az enyém. A tizenhat éves gyönyör elbüvölt s elkábított. Az ifjuság virágzásából valami könnyed s édes harmatot éreztem az ajkamon s távoli illatokat, amint rózsakoszorusan végigjöttem az utcán, a magányos szürkületben. A lét öröme, az izzó reménykedés, mint egy nagy, vad kürt átharsogta minden porcikámat. Egy padra szédültem le a Temze partján. És bámultam a vizet, amint világosodott. De a rózsákat a fejemről lassankint elhordozgatta a hajnali szél. És akkor jött az ember.

– Micsoda ember? – kérdeztem megejtve.

– Egy ember. Valami sötét ember. Egy aszkéta. Egy próféta. Egy térítő. Egy papforma. Egy rettenetes ember.

– A „Salvation Army“ embere?

– A kiküldött gazember. Oh az, aki a halálraszánt férget az életbe tereli vissza. Aki kémlel s szaglász az éjszakában s a reggelekben, a folyó partján, ahol az örvény nyilik, s aki a zord bucsuzót megállítja, a nagy ugrót lefogja, az öngyilkos vágyat megakasztja. Aki meggyőz, lebeszél, tanácsol, buzdít, vigasztal, megvált. Legott a kiküldött belém kötött.

– De hiszen te nem akartál meghalni!

– Én élni akartam.

– Szerencsétlen!

– A szavamat elvágta, a hangomat elfojtotta, mint egy nagy pók, gyöngéd mérgezéssel. A lihegő tiltakozásomat leszólta: „Ön tagad“! S korholt, gyötört és ontotta belém a mérget, a fülemhez hajolt s sugta: vétek! S oly izzón sugta, oly tiltólag, oly vonzón, hogy eltikkadva megkivántam, mint egy aranybarackot. Az életem virágzásán átgázolt s átsiránkozott bús bölcselkedéssel, a mámorom édes hangulatán, a fátylakon, melyek a lét nyomorát takarták könyörtelen végighasított valami sivár józanság fejszecsapásával, a lelkem elé sodorta a nagy küzdések freneziáját és hadart, elmerült, térített s lelkesített, a súlyos igát rázta meg, amelyet nekem is hordanom kell s a nagy kapun rúgott egyet, mely a rémületbe nyilt. Mindent letarolt, mindent szétszaggatott, s végül otthagyta a Lord és Lady Bexhile gyermekét a padon, mint egy koldúst, lerongyosodva. Még sírtam is ott a napba meredve, mely a folyón túl ébredt, mint egy bibornokarc s a maga sápadt világlását végigontotta az ébredő gyárak kőtömegén, a végtelen partok minden nyomorán. S még egyszer a rózsák után néztem, melyeket ki tudja, hol kergetett már a szél e rettenetes virradatban. És akkor volt, hogy magamra lőttem.

A TOULONI KATONA.

Rien ne sert de rien. – Et, d’abord, il n’y a rien. Cependant tout arrive: mais cela est indifférent. Théophile Gautier.

I.

Azt hiszem Lorontoban volt, valahol Triest mellett, ahol e gyönyörű nyári este az urak kikötöttek, a Flavia-villa verandája alatt. Odafönn, a lilaszinű akác illatában, néhány vendég az emésztéstől elborultan csoportosult az isteni háziasszony körül, aki egy ezüstszürke ruha peplumszerű ráncai alatt rejtegette néhány hónapos szerelmi terhét, és megejtett női lényének nedves tekintetével nézett ki az Adriára, ahol az urak méla bárkáit mintegy ezüst fáklyákkal aggatta tele a hold.

Bizonytalan időközökben, egy szivarszippantás s néhány csöpp kávé között, az urak beszélgettek. Mások felvont szemöldökkel figyeltek, mint akik elkészülnek arra, hogy valamelyes véleményt mondjanak. Szó volt pedig, ha bevallhatjuk, a mindennapi élet ama naiv és közönséges jelenségeiről, melyeket a korlátolt érzés s fölfogás hömpölyget holmi primitiv agyvelőkben. Vagyis szó volt bizonyos véletlenekről, csodás s fantasztikus véletlenekről és a többi… homályos előérzésekről, megsejtésekről, babonás ösztönökről s mindarról, ami ezzel jár nagy isten, micsoda?! Egy öntudatlan kézmozdulat, néhány könnyelmü szó, egy ostoba esti séta, akaratlan találkozás, néhány sor irás, amit a szél csap az ember elé s más efféle zord s bolond dolog, ami a lét gyönyörű plaszticitását valami képtelen és becstelen zürzavarnak mutatná.

– Egy reggel, – beszélte Felsner tengerésztiszt, aki Triesztben volt hajón – a főherceg-admirális váratlanul ott terem a toronyüteg alatt s valósággal belémbotlik, amint menne föl a lépcsőn. A fejét az orromnak szegve, mordul egyet s már harapna is, de az arcom ragyogott és kéklett mint a kerti glória. Az ördög tudja mért beretválkoztam meg korábban e reggel. Ma talán már vizen se volnék. Holott fregatta-kapitány vagyok. Az egész életemet ami eldöntötte, egy buta angol beretva volt.

– Csalódik, – felelt egy sápadt fiatal ember a futóakác lila fürtje alatt s aki eddig egy szót se szólt.

A tengerésztiszt rámeredt egy pillanatra s mind nézték az ifjút meglepetve.

– Csalódom? – kérdezte Felsner és hirtelen elnevette magát. – Hát bánom is én, – tette hozzá a tengertjárók zengő nyugalmával, – hát bánom is, ha csalódom. Ami még hátra van, ami van, ki tudja! Néhány korty víz, talán több a kelleténél s ami megakad a garatomon, valami nagy bál odakünn az oceánon, ha ugyan szegény osztrák tengerész kijut oda valaha! Vagy talán mikor épen csónakon uszkálunk! Ezt gondolja fiatal ember?

– Oh én nem gondolok semmit, – felelt elbátortalanodva, de olyan sajátságosan megviselt, lágy és omló hangon, hogy alig tünt beszédnek, amint elveszett a térben.

– Mégis, – rebegte a háziasszony – mégis csak hadd halljam, – de a szava elakadt az epedésben. A meztelen karja megvillant az ezüst-szürke selymek alatt. Mind látták, hogy odaér a fiú kezéhez, remegő mozgásának oly érzéki s egyben oly mennyeien tiszta gyöngédségével, hogy ez egyszerű kézmozdulatában egész női lényét, egész titkos anyaságát adta.

– No lám, – szólott az osztrák tiszt az ifjúhoz fordulva – ha ilyen szépen kérik, ilyen finoman mint egy költemény, mondhatnám. Ön is mondjon el nekünk valamit az életből, valamit az életből kérem, valami történetkefélét. Nyilván van Önnek raktáron, akarom mondani a szivében, ami a legfinomabb magazin, igazi lőporraktár, hiszen olyan érdekes fiatal ember, gondolom művész is, trubadur, nagybőgőművész, (oh bocsánat, holmi rossz katona-vicc) tudom jól hegedüs, a javából s aki bejárta a világot s aki hegedült a legszebb szemeknek a nagy hangversenytermekben mindenütt a külföldön.

– Hát persze, – bólintgatták az urak jelentős szemöldökkel s a kéklő verenda alatt morajlott a tenger.

– Hát persze, – folytatta Felsner – a nagy esték és minden és a nők rózsaszinű tüllben, akik várhatták a kis kapunál, _sortie des artistes_, gondolom így mondják Havre-ben, mert többször hajóztam ott, tehát a nők fiatal ember s az a nagy kerítő-véletlen – és Ön nyilván a legjobban tudja, micsoda véletlenek vannak, már nem is az én sheffieldi beretvámról beszélek, tragikus véletlenekről beszélek, az ember nem is gondolta, nem is sejtette, nem is álmodta, oh az ember, az ember, mit tudja az ember!

S egy titkos tekintetével, igazi katonatiszti szempillantásával, egy csöppet perfid szempillantásával oly jelentősen és bravurral hunyorgatott a háziasszony serkedő anyasága felé, hogy felesleges és röpködő szóáradatát egy izzó valóság emléke kisérte azok szivében, akikhez beszélni akart. A nő ezüstben és az ifjú, akaratlan összenéztek. Heves és erőszakos szerelmi örömükben az új lét felvirágzása csakugyan merő véletlen volt. Úgy ébredtek rá a nyár első reggelén mint gyümölcsére a fa, egy néma parancsszóra, öntudatlanul.

II.

Akkor a fiatal ember felállott. Mind nézték, figyelték mosolygón és némi lágy és ártatlan rosszindulattal, az inferiorius emberek ösztönszerű bizalmatlanságával. Yzölt Tihamér volt, világhírű honfitársunk, az ifjú magyar művész, oh magyar, magyar, bár régi szász-ivadék, valahol Keszthelyre kallódott maradéka ábrándos csavargóknak, távoli és romantikus nagyszülőknek, de gyönyörű fiú, az őseredet szépségében hervadó, kinyúlt és remegő, mint egy mártir. A veranda peremén, az illatozó akácindák alatt, kimagasodva s egyedül, csak a nagy tér volt mögötte, az egész nagy éjszaka a csillagok ezüstkincsével és a tenger, ahol a holdfényes naszádok mintha épen csak őt várták volna. Egy pillanatra megfordult, kinézett, ki tudja, micsoda vágyak hevében, micsoda titkos elepedésben ez isteni éjjelért. Aztán, hirtelen, visszakapta a fejét, mintegy rettenetes titkok elől, melyeknek nincsen megfejtésök. És közeledve, rögtön beszélt is a maga sajátságos hangján, bánatos és meggyötört csengéssel.

– Oh hogyne, – mondotta, – valamit az életből, oh, oh, valami kis történetkefélét, – mondotta a szavak apró pengetésével, mintha a hegedűjét hangolná, – egyszer, régen, megjelentem a marseillesi kikötőben, útban Toulon és Nizza felé s ebből igen különös dolog fejlődött s még ma is itt van az ize a torkomban. Én nem tudom mi a véletlen s egyéb ilyen kiszámíthatatlan összecsengés az életben, mert én megtanultam a muzsikában, hogy minden rejtélyes, a legegyszerűbb harmonia is rejtélyes és már az is valami kifürkészhetetlen titok, hogy kétszer kettő négy.

– Oh gyönyörü szerelmem, – rebegte az ezüstös nő elragadtatva, – de mikor volt maga útban Toulon felé a marseillesi kikötőben?

– Oh mikor, az nem is lényeges. A magamfajta ember jön-megy a világban s talán épen Nizzában hangversenyeztem s mindenki a vonómba őrült, főleg az agg nagyhercegnők, akik hazaloptak magukhoz az autón, mint egy bálványt, mint egy zenei jaguárt, holott a Tartiniktől holtrafáradtan s agyongyötrött idegzettel csak az undoromat élvezhették, ragyogó hetérák, milyenek százszámra vannak még Jázon idejéből, a földközi tengeren. Voltaképen nem is tudom, mért beszélem el ezt, – tette hozzá a háziasszony elborult tekintete előtt, – csak épen, hogy jelezzek egy távoli hangulatot, mely úgy tele volt aggatva undorral, kétségbeeséssel s egyéb lelki fekéllyel, mint egy elpusztult kert rothadt gyümölcsökkel. A lényeg az, hogy hajnaltájt, egy padon, egyedül a roppant víz előtt mely kelet felől rózsaszinű fodrokban hömpölygött felém, magam is, mint mondani szokás, rózsaszinű ábrándokat szövögettem dicső jelenem gyalázata fölé és póz nélkül, szavamra, minthogy amúgy sem látta senki, az életem távoli horizontjait lihegtem vissza, a magam emberi hajnalát a tengeri reggel ébredéséhez. Mi is gyötört? Mit is akartam? Mire gondoltam? Nem tudom. Nyilván arra, amit megvalósíthatatlanul visszasajnál a szivünk, a dolgok és emberek hirtelen ébredő és idők multán való felismerésében. Távoli örömök, mit tudtam akkor! És távoli helyek, ahol jobb volna lenni és mindig másutt volt jobb és mindig másutt volna jobb, talán! És már-már sírtam a tenyeremre hanyatló homlokommal, mikor a festő Bensdorf jött a hátam mögött és csendesen leült mellém.

– Mi lelt? – kérdezte.

A hangjára, a csendben, megrázkódtam. Hát lehet ilyet kérdezni! Mi lelt? Istenem, hát lehet?! A magam érzésvilága, az egész lelkem feldúlva és megszaggatva, oly messze esett e kérdés banalitásától, hogy merőben értelmetlennek tünt. Minden szó, minden beszéd lerongyosodva hömpölygött tova érzésemben. Csak a zajt hallottam belőle, valami kínzó és gyönyörűséges megnémulásban válasz helyett. A nagy kéj nyújtja olykor ezt az állapotot. Mégis, a hajnalban, amint átfújt a szél, csendesen összeszedtem magam az utolsó könynyemet pergetve.

– Mért sírsz? – kérdezte a kitünő ember.

– Csak sírok, – feleltem, – csak sírok, mert olykor sírni is kell, nem? Csak azért sírok, mert hogy az olyan semmi, hogy én itt sírok a tenger partján magamban.

– No lám, – felelt nevetve, – ritkán hallottam világosabb dolgot. Mit mondjak még? Azért is hal meg az ember, mert az olyan semmi, hogy élt.

És kedvesen a kezemhez ért. Régi pajtásom, a kitünő Bensdorf szőke és kék és dúsgazdag s hogy itt ült mellettem a parton és a padon s hogy finom szakállát lengette a szél a rózsaszinű hajnalban, bizony meg se lepődtem. Minden fogékonyságom eltespedt a magam bánatában. Kiváncsiság és érdeklődés nélkül, alig viszonoztam a kézszorítását. Rettenetesen fáradt voltam. S szemben velem, odalenn a láthatár mélyén, véres rózsáit áztatta a nap, a kigyulladt vizekben.

– Láttam a nevedet a plakátokon, – folytatta a kitünő ember – és mindenütt kerestelek. Le se feküdtem az éjjel, nehogy elvágtass reggelre. Csakhogy itt vagy, mégha sírva is, mindegy, csakhogy itt vagy. Ime a reggel! A nagy fény, nézd csak!

S egy nagyot lélekzett, epedőn, az általános ragyogásban, a nagyszerű festő.

– Most rögtön indulhatunk, ha akarod, a nagy fényben, nézd csak! Jössz velem, ugy-e, már hogyne jönnél, te gyönyörü! Megyünk a Flóri elébe, aki jön, valahonnan nagyon messziről, nem is tudom honnan olyan messziről, csak jön!

– A Flóri? – kérdeztem.

Bensdorf nevetett. Már akkor mentünk is, egymásnak lendülve, karonfogódzva, egészen egyedül a reggelben, egészen egyedül s már-már vidáman a téren át, utcákon át, hol minden aludt még, a ház-sorok, a boltsorok a lebocsátott redőnyök alatt s csak mi ketten voltunk ébren. És távoli virágok illatoztak.

– A Flóri elébe! – kiáltotta Bensdorf, a karomat szorongatva.

Elkábulva jöttem s oly boldogan, hogy a társam zavaros öröméből, homályos vendéglátásából nem értek semmit, nem tudok semmit s csak jövök előre és szaladok, mint pórázon az eb, a gazdája mellett.

III.

– Nagyon érdekes történet – mondotta az osztrák tiszt az ásítását leplezve, – holott ez nyilván csak az eleje, ugy-e bár?

De a háziasszony, ezüstszürkében, olthatatlan érdeklődéssel csüngött a fiatal ember ajkán s epedő képzelete valami rendkívülit várt, kéjes nézéssel a félig zárt pillák alól.

– Tovább, – mondotta alig hallhatóan.

A fiú felkapta a szót.

– Tovább, – mondotta maga is, gyötrődve s gyönyörködőn.

Valami titkos együttcsendülésük volt ez, hogy így egymás után ismételték az egymás szavát, az egymás ajkáról. Valami érzéki harmóniájuk, amit csak ők tudtak ketten.

De a többiek is, az összes urak, feléjök fordultak kissé elunottan.

– Hát mi lesz a Flórival? – kérdezte egy hang.

– Hát csakugyan elmentek elébe? – kérdezte egy másik.

Yzölt mosolygott és folytatta:

– Elmentünk, igen, sőt! Rohantunk, mint az ördögök a fehér országút porában, az autón. A Bensdorf kocsija volt, zömök, súlyos, eszeveszett, hevesen fuldokló és törhetlen tüdejű mégis, amint massziv testében megkönnyülve, mint a fecske csapta az utat a felkavart por fergetegében, ami a fényben aranyködnek tünt. Előttünk az izzó végtelent a tenger ragyogta át s az olajfák mögött, egészen lenn a mélyben, egy távoli bárka vitorlája mint a tört üveg csillogott. De Bensdorf nem mozdult. Meggörbülve s mereven a kormánykerékre dőlt, a nyakát előreszegve. Két vaskos keze az elnyűtt s kihajtott keztyűben olykor megremegett a kormány acélküllőjén s észrevétlen a szabályozókhoz ért, az iramot fokozva.

– Ki az a Flóri? – kérdeztem hirtelen.

De a hangomat elkapta a szél, a zaj, röpültünk.

– Ki az a Flóri? – kiáltottam.

A merev fej megmozdult, felémhajlott egy pillanatra. Csak a súlyát éreztem, – vaskos emberi koponya, tömör, vibráló s szörnyeteg a bőrsisakban, két búvárablakkal a szemek helyén, a kinyúlt és nedves orr elevenje fölött. Az ajka is megmozdult egy széles ráncban. Valamit mondott, valamit felelt, a Flóri! a Flóri! de nem hallottam, nem is bántam már. De amint gurult tova a szélben, a kidülledt homlok, az egész nagy gömbölyű fej mint egy elhajított labda, kicsapva, könnyed, röpülő, – elrettentem! Odaát már Marseilles ágaskodott a napban. A part felől jöttünk, ittasan. A víz, a kikötő, a hajók, az árbocok, a kihányt gyümölcsök s a sok szines rongy s a sok szines szemét a rakodók mentén s a halpiac vérengzőn: mind vártak violaszin aranyban s a halas kofák skarlát kezekkel s az emberek lihegőn s durva s tömör munkásasszonyok, haragos homlokkal s a sikoltó gyermeksereg, tarka s félig meztelen a roppant égboltozat alatt.

– Minden él és ujjong, – mondotta Bensdorf, miközben leszállottunk a motorról s megálltunk az utcán – és minden kavarog is valami ronda örvényben, ez Marseille, röviden, – és ami ázik itten a napban, a kéjben és a nyomorban, senki még le nem tudta fösteni. Ostoba panasz, egyébként, minek lefösteni? Valami nagyszerű és kifürkészhetetlen rothadás van a dolgok mélyén, amit lehetetlen visszaadni. A szineknek hangjuk van itt s a hangoknak szinök. Minden meg van kenve hájjal s a halál is mintegy zsírban kirántva, zamatos, fullasztó, mit mondjak még, atyám uram?! A magamfajta ember, a legfinomabb ember, valamit érez ebből a lelke titkos rezdülésével. Egy pillanatnyi mély és távoli visszhangja vagyok e rettenetes csendülésnek. Egy röpke görcsben a mások minden ösztönét fölérzem. Kissé fáradt is vagyok. Ha elmennénk egy korty italra, mi? A hajó, úgy hallom, késik. Flóri nem lesz itt, csak este.

– Flóri, – ismételtem, – hát nem különös az, hogy én is várom itten és nem különös az, hogy nem is tudom ki az?

– Oh egy nő, – felelt nevetve, – olyan egyszerű ez, egy öreg, meghurcolt nő, a Fontén Flóri! A legfinomabb nő.

– Oh a Fontén Flóri, – ismételtem – olyan kedves és ismerős ez, nem? Akivel meg kell ismerkedni, ha az embernek egy csöpp szerencséje van. S most még sajnos, künn van a tengeren, a legfinomabb nő.

Egy csöppet unottan, leültem a társam mellé egy szögletbe az utcán, ahol törpe babérbokrok mögött néhány asztal sorakozott. A fény elkábított. Az égboltozat mély és sötét kékjén óriás felhők nyúltak el havas fehérben mint a hegyek s oly könnyedék mégis mint a hab. Ezek is világítottak tükörszerű sugárzással. A poharunk az asztalon, az italunk is csillogott a megsebzett szinek vérzésével.

– Oh persze, hát a Fontén Flóri, – kezdte ismét Bensdorf, nyilvánvaló vágyában, hogy csak róla beszélhessen, csak őt idézze, csak vele foglalkozzon, – valamit mondanék róla, amint itt ülök és várom és még ő künn van a nagy vizen, a legfinomabb nő. Valamit mondanék róla ami az én életem, vagy több az életemnél, a nagy titok a létem gyökerén. Még semmit ki nem találtam e titokból s nem is fogok kitalálni soha. Mindössze annyit tudok, hogy önmagamat magyarázva: minden kivánságomnak e nő a megfejtése. Nem is tudom miért vagyok másért e világon, mint érte. Amit látok, érzek, megértek és figyelek magamban, már nem is belőlem van és merőben elidegenedve önmagam előtt, csak e nő léte juttat vissza magamhoz, a lelkem fájdalmas ujjongásával. El vagyok veszve benne. Az öntudatomat, egy pillanatra való, izzó és rettenetes öntudatomat ott találom meg ujra, ahol más ember mindent elfelejt: a gyönyörben, érted, a tulzott gyönyörben vele, halálra zokogom magam. Már semmit sem szégyellek, mert hiszen már itéletem sincsen. De amit elvesztett ő is, magam is, a nő egész ifjuságát s a magam álmait is; mindazt ami ragyogás és mámor van a nagy érzésekben, mindazt ami szédület és téboly van a szerelemben, oly lázasan könyörgöm el még egyszer, oly elkeseredetten rohanok utána, hogy csak zokogni tudok abban a percben, amikor más a kéjtől jajdul fel. Küzdök szóval és küzdök legyőzhetetlen elmulások ellen. A magam szegény emberi örömét védem meg lihegve az általános fájdalom előtt. Szeretve, úgy küzdök a létért, úgy küzdök, hogy mondjam, szerelmi kétségbeeséssel, mint más ember a homloka kinjával.

Egy percig hallgatott, aztán folytatta, magyarázta:

– Flóri elmarad időnként s eltűnik, szótlan kirepül világgá. Micsoda vágyak kergetik, micsoda gonosz ösztönök, ki tudja, tengertuli csapszékekbe, távoli vásárokba, ahol az emberi hús mint az opál fénylik, nagyszerű és nyugtalan bucsújárásai a vándor szerelemnek földeken túl, keleti hajnalokban. Olykor felém hullajt néhány sornyi írást, ami úgy száll el hozzám, mint hervadt falevél az őszi fergetegben, messziről, gyűrött szélekkel s cudar illatokban, – oh hogy szívom fel magamba e távoli vágy rozsdáját, a tulsó földrész levegőjét, a pálmák árnyékát, mely megérinthette, az ujja nyomát mely elsiklott a papiron! Aztán, egyszerre, hónapok multán, félesztendők végén, két szó, mint egy sikoltás: „Jövök! Várj!“ Akkor várok, akkor így várom mint most, arccal a végtelennek, a saját szivemnek, mely ki tudja honnan, ismét felém gurul…

Amint így hallgattam, amint néztem a babérbokrok mögött a fényben, elepedt s gyötrődő tekintetén vergődő érzésvilága a maga nyomorát szürte át. Oly szép volt, oly különös, mintegy titkos sebekből vérző s oly áhitatos, amint leplezett remegéssel a fájdalmát izlelte s mind növekvő vágyán izzó képzetekbe szédült.

– Rögtön amint megérkezik, – mondotta – beülünk a kocsiba s rohanunk vissza egyenest Nizzának. A legszebb lakásom nekem van ott, Riquier-en túl, a völgyben. Kilenc ablakom nyilik keletre s a tengert csak akkor látom, mikor felszáll rá a nap. A kertemben nincs csak narancsfa, tele gyümölcscsel. És mind és mind és százával mind a sok narancs apró aranylámpának látszik mikor hajnalban átszűri a fény. S az ágyamból látom a narancsokat.

– S az ágyadból látod a narancsokat, ismételtem, mert ez oly ritmikusnak tünt.

– S mi van még? – folytatta lázasan – már nem is tudom. Ami vár reám, oly szédületes, hogy fuldoklok, ha elképzelem. Nem is tudom mikép juthat számomra ennyi gyönyör a világon. A téboly isteni borzalmát érzem, amint surolja az agyamat.

Ekkor megfogtam a kezét, magam is lázasan s irigykedőn.

– Honnan jön az a Fontén Flóri?

– Azt hiszem Dél-Amerikából.

– Mikor ment el?

– Talán egy esztendeje.

– Honnan indult?

– Már nem emlékszem. Egy francia kikötőből.

– Havre-ből, mi?

– Havre-ből igen, mert odavaló.

– A _Sadi-Carnot_-n indult?

– A _Sadi-Carnot_-n, nem tudom, meglehet – mondotta elsápadva, – már igazán nem emlékszem.

– Oh én emlékszem! – feleltem feltüzelve s oly boldogan, hogy kegyetlen lehettem – én is a _Sadi-Carnot_-n mentem s ott volt a nő, a legfinomabb nő, micsoda véletlen! Öt nap alatt végiggurult az összes kabinokon, az összes utasokon mind. A franciákon kezdte, mert hazafias volt s aztán az angol gyarmatosok karján pergett tova s jött-ment az éjben ágyról-ágyra, mint a kisértet a kéklő fedélzeten, fehér csipkékben s félig meztelen. Egy éjszaka végre, már Port-Said előtt, a kigyulladt rév s a parti tüzek gyémánt-miriádja előtt, leittasodva s egy végső lendületben már csak a kormányos szeretője lehetett, ott fönn a magasban, a hídon! Ez volt az apotheozis. S a csillagos égboltozat alatt a vörös haja lelógott a hidról.

– A vörös haja, – rebegte. – S azontul?

– Azontul, nem tudom. Én bejöttem Egyptomba s a hajó ment tovább az oceánnak.

– Oh istenem, – dadogta eltorzult ajakkal – oh istenem, milyen nagyszerű ez és micsoda szégyen. Így mennek a hajók künn a tengeren s mit tudjuk mi szegény emberek, akik itt vagyunk a földön. Legjobb volna rögtön elkotródni innen és abbanhagyni mindent, nem?