Part 5

– Csakugyan, – mondotta, – nem mozdul, magam is épen erre gondoltam. Holott máskor oly nyugtalan alvása szokott lenni s olykor kopogtat is az ajtón. Talán meghalt, oh biztos, vége van. S arra is gondoltam, hogy talán épen te végeztél vele.

– Én? – hebegtem.

– Egy röpke zsinórral a nyakán, – folytatta elepedve.

És elragadtatva nézett, az elbűvölt szeme nedves tekintetével.

– Oh aranyos! – kiáltotta magánkivül s izzón levont magához.

Rettenetes percek voltak. Mivé lehettünk, s mi volt a formánk ez olthatatlan rémületben? Valami kettős felhőzet, durva s alaktalan, valami sajátságos súly, lágy és hajlékony, frenetikus hústömbök egymásba sodródva, a küzködő végtagok kigyószerű zürzavarával, vagy ennél is több, ijjesztőbb, rettenetesebb, valami fantasztikus építkezés ingatag kupolái, amint az árnyékunkat láttam a falon.

– Ha te fojtottad meg, ha neked köszönhetem, – lihegte a fülembe perzselő leheletével, – úgy hát valld be, mondd meg, minek tagadnád, aranyos? A bűnödet üvöltsd bele a hajamba, hogy csak én halljam, én halljam jól és senki más… A vágy elragadt ugy-e, a végső csúcsokig s mindaz, amit elsírtál az este, gyönyörű dolgok mind… szilaj szeretők között, mindaz ami lehetséges, óh istenem, be boldog vagyok!… Te voltál ugy-e, aki besurrantál hozzá, aki megfojtottad egy zsinórral a nyakán? Valld be, mondd, te voltál! Oly rút vagy így, megbélyegezve, oly förtelmes s nagyszerű, véres karmokkal meztelen oroszlánom! Mondd, hogy te fojtottad meg, drága szerelmem, mondd, hogy te!

– Én! – hörögtem.

Elragadtatva, egy rettenetes sikoltása hangzott, mély és rekedt, mint a medvemorgás. Förtelmes és zengő sikoly, a fulladásig vibráló s heves, amelyen gyönyörködő lelke szinte meghasadva úgy pendült meg az egész lénye gyökeréig mint az örvény, ha beletorkol a szél.

IV.

Aztán, később, amikor csakugyan sírva fakadtam az illatos hajában, enyhén megvigasztalt.

– No nem baj, ne búsulj aranyos… – mondotta. – Az út még messze van odáig, mikor e gyilkosságért vezekelned kell. S talán épen a nap fog sütni rád e percben.

A bűn, minden bűnök, az öreg úr megfojtása s azon is túl az összes bűnök, az összes bűnök, a torkomat fojtogatták. Oh, gyönyörű életem, mi volt ez, micsoda rothadás! Apró megtévelygések, apró hibák s lényegtelen megbotlások, holmi hazudozások emléke, jelentéktelen mulasztások, melyek nyomtalan tünnek tova a más ember szivében, micsoda féktelen hullámzást keltettek föl bennem, mi mindent, szent isten, a nagy gazságok, a súlyos infámiák öntudatát a véremig ható, mérges hömpölygéssel. Holott csak kivételes érzékenységem hajszálnyi ingalebbenése volt, az ok nélkül való s megfejthetetlen szenvedésben.

– Hát megöltem, jó, de hát miért is tettem volna? – kérdeztem a nő hajába fúlva.

– Óh drágaságom, együgyű kincsem, miért? – felelt borzongva az örömtől, hogy tovább füzi e képzetet, – miért? Ez éjszaka nem érte meg neked a rőfnyi zsinórt, mondd, szivem? Ki másnak lehetett érdeke kihűteni az öreget, mint neked, aki itt fekszel velem s habzsolod a hajamat? Ki van még más, aki úgy szeret mint te s a gyönyör izébe a halál zamatját keveri? S aztán, hogy el ne felejtsd: azzal, hogy megölted, ime szabad vagyok, gazdag, oh istenem minden az enyém! S még a tiéd is lehetek, ha ugyan – s a hangja egy ásításba fúlt.

– Ha ugyan mi? – kérdeztem.

– Ha ugyan el nem fognak reggelre, aranyos.

– Nyilván elfognak zengő opálom. De micsoda bizonyiték?

– Óh semmi, csekélység, – felelte Floria. – A tiz körmöd véres, nézd!

S a lámpát megemelte.

– A válladat sebeztem meg szerelmem.

– Ki hiszi el ezt? – felelte elborulva s még egyszer, mohón, az ajkát nyújtotta föl.

Így mult az éjjel s már-már derengett, mikor végre elpihent melettem. Az ablakra meredő szemmel, kimerülten és agyongyötörve, a fényt vártam, a reggelt, hogy kiosonjak innét. Az álom kisértett. Felriadva, távoli hangok zaját hallottam a folyosón, gyors léptek ritmusát, közeledve. S amint a fény már átszürődött a függönyökön, a véres körmömet pillantottam meg.

Kiszökve az ágyból, a falak mentén a szomszéd szoba ajtajához értem. A zár engedett, a küszöbön voltam. Elakadt lélegzettel a második ajtó kilincsére tettem a kezem s megborzongtam az ércfelület hideg érintésén. De az ajtó megnyilt. S rögtön láttam az öreg embert, békén és kopaszon az ágyban, a falnak fordultan kigömbölyödött háttal. S titán-hortyogása bősz morgásokkal vegyest, bezengte a csendet.

MELEG TÖRTÉNET EGY SZEGÉNY NAGY BORJÚRÓL.

Józsi volt a nagy borjú szegény, de micsoda nagy borjú, nagy állat, nagy kamasz és minden, és angyali kék szeme volt, mint éppen a borjúnak a jászolban és valami titkos és zengő tragikum volt körülötte, – az ő élete, a sorsa, az ifjúsága, ami mind benne fénylett a homályban.

Miért volt ebben a finom házban, a kékselyem szalonban, együtt a többiekkel, a Rózával és a Lolikával, akik szűzleányok voltak és az öreg Beckerrel, lágy és meleg úr, aki a szűzleányok apja volt s aki továbbá a családfő volt. Özvegy és lirai és igen tekintélyes a maga kerületében, az öreg édes Becker, ahogy körülötte mondták, hajdan gyakran szeretett a tűzhelyétől távol eső nőket, mit tudom én micsoda nőket, nem is illik ezt kutatni.

A nagy borju itt volt, itt élt, itt virult a gyönyörű leányok körül, holott nem volt sem cseléd, sem úr, csak egy nagy, rózsaszinü ifjúság volt, egy csöppet elborult és bánatos olykor, amikor a két leány közrefogta, vallatta, pofozta mulatságból.

Oh bájos és heves délutánok a fehér leányszoba mélyén, ahol a nagy tavaszi ablak világított, tele virággal. A guvernáns is itt volt valahol, kis sovány angol nő, egy szögletben, valami selyemmel a térdén: egy szál szoknya volantjával, amit foldozgatott s nem is figyelt nagyon, nem is értette még a hazai beszédet s talán csak gondolta: hej, haj, magyar leányok. Holott az ifjabbik lány, a Róza, aki bizony már a franciákat olvasta, inkább gyöngéd és álmatag leány volt, de a másik, a nyulánkabb és hattyuszerű, aki semmit sem olvasott, azonkivül, hogy már majdnem tizenhatéves volt és tele volt indulatokkal, napfénnyel és jázminillattal, bizony egy csöppet kegyetlen is volt, makacs és cudarka, villogó fogakkal. Amint a tenyere elcsattant a fiú arcán, ok nélkül, zenés szeszélyből, ösztönből, ki tudja, mind fölnéztek, a Róza s a guvernáns is, aki varrt. Az élet, az ifjúság, a friss hús csengése volt s valami titkos s izzó erő az érzékek legmélyén.

– Nem baj, – rebegte a nagy borjú, az arca pirját ragyogtatva, mint egy szétfeslett rózsát. S aki jobban figyelte, láthatta, hogy gyönyörködik is.

– De baj! De baj! – kacagta vissza Lolika, a selyemfátylait lobogtatva a meztelen karja fölött. – De bizony baj, hogy itt vagy, hogy itt lézengsz és bámulsz bele a világba, a szemembe, ha nézlek, a számba, ha eszem s nézed a lábamat, ha járok. Mért nem mégy dolgozni, mért nem segítsz apának a gyárban, a munkásoknak mért nem segítsz vinni a ládákat, nagy borjú?

Csak hallgatott, még gyönyörködött, élvezte a leány hangját, a kacagását, amelyben mintegy gyöngyök peregtek.

Aztán csendesen felelt:

– Oh nem is hallom mit mond, a szavakat nem. Csak a muzsikát hallom és a kezét érzem az arcomon. És nem is hiszem, hogy lehetnék még boldogabb életemben.

– Igazán? – kérdezte az ifjabbik leány, vonzódó meglepődéssel.

De Loli nem engedett.

– Voltaképen nem is ismerlek téged, nem is ismerünk téged, – folytatta imádandóan cudar szemekkel. – Állj ide elém, hogy jól lássalak téged, hogy jól megfigyelhesselek téged. Állj ide, mint egy mártir, akit kínoznak, te borjú. Rögtön fogsz felelni: ki vagy te?

A fiú térdreesett. Az ablak vörös virága a szőke fejét tüzdelte tele a szirmok vérző tömegével. A napfény mint egy gyöngyházfelületen, eláradt a homlokán. A szeme kék nedvekben fénylett. S a szája megnyilt, eltikkadva.

– Mit mondjak? – kérdezte aztán. – Mit feleljek? Olyan különös az, hogy beszélnem kelljen, mikor minden fölösleges. Hiszen tudja, hogy én mit mondhatnék. És nem is merem elképzelni, hogy tudja.

– Óh, zsivány! – sóhajtozott a leány s a fiú hajába markolt. – Azt mondjad, amit kérdezek. Ki vagy te?

– Józsi vagyok, – rebegte megadással.

– Józsi? Hát aztán? Más is van, aki Józsi.

– Hát persze, más is van.

– Kitépem a hajad, ha nem beszélsz.

– Marad még.

– Beszélj.

– Mit beszéljek?

– Valjál.

– Mit valjak?

– Miféle Józsi vagy?

– Hát tudom én? Semmiféle. Csak éppen, hogy Józsi vagyok. Valamiféle. Nyilván vagyok valamiféle.

– Valamiféle! Hát beszéd ez? – dadogta a fiú üstökét rázva, mint a harangot. – Hát beszéd ez? – ismételte. – Hát megtudok én ebből valamit? Hát tudom én, mit akarsz te itt, nálunk? Hát tudom én, mért vagy itt?

És nekilendülve, a fehér keze, az öt ujja kéjesen elmerült a hajakban s kinyult, mint a csáp, mind nagyobb hajcsomók után. Izzón s elkeseredve, a fiú kinját leste, gyönyörködve a szemébe mélyedt, mintegy rejtett s távoli fények után. De tulonnan semmi sem derengett. Megadással s egy csöppet gyötrődve is, a megtépászott fej könnyedén követte az isteni leánykéz mozgását s kinzó játékának lágyan átengedte magát, mint egy ragyogó labda. Óh, nagy borjú, nagy állat, nagy kamasz és minden, az angyali kék szemével csak az öröme könyeit sirta s egyébként mit is mondhatott volna, mit is vallhatott volna, mit is beszélhetett volna, szent isten, micsoda titkokat távoli északákból, ahol elröpült, magányos porszem, tovasodródott, mint semmiféle, mint valamiféle, szegény, kis Józsi, aki lesz.

No lám, nem tudott mondani semmit, holott akart, próbált s nem tudott mondani semmit, legalább semmi ujat. Egykorú volt az idősebb leánnyal, talán egy-két hónappal idősebb is nála. S csak arról emlékezett, amit a leányok is tudtak és békén ismételgette, amit már elbeszélt, de hányszor! Egészen gyerek volt, nyilván szőke és ostoba, hogyan emlékezzék! Mégis, persze, minthogy itt van, ide kellett, hogy hozták, egy régi este idehozták, mikor Beckerné már nem élt bizony… Addig, hol is volt, hol is lakott, valami messzi kis utcában, ahol régi, nagy udvarok voltak s egy mohos kút, ahol zengett a víz s púpos kőkockák az udvarban, a kút körül. S egy öreg asszony őrizte, egy öreg asszony, egy öreg seprűvel, amelyik utánalendült olykor, szent nyomorod, gyermekkor! Aztán, hát aztán – de bizony többet nem tudott. Még ezt se lett volna szabad, mert az öreg édes Becker egyáltalán megtiltotta, hogy a leányoknak regéljen. De a leányok lefogták, a kisebbik elandalogva, az idősebb marcangolón, a hattyúszerű Loli. Oh, gyönyörű tavaszi délutánok a virágos ablak mentén, a napfény és üde pofonok csengése, egy puha leánykéz, mely művészi kinzásokat tudott s egyszerre csak elernyedt, kinyúlt s a felkúszált hajkoronából hirtelen aláomlott a homlok sikjára s a szemek fölé, gyöngéden, lágyan, felejtőn, mint a bársony.

– No nézd csak, ha szeretsz, Józsi, no, nézd csak…

Akkor, elkábulva, a lágy formák, az elsikló kéz az arcán, még jobban gyötörték. Meghajszolva, emlékezni próbált, lihegőn, hogy elmondjon mindent. Távoli homályok előtt, elmosódott gyermekévek mögött elepedve idézgette, amit meg nem érthetett, amit nem is ismerhetett s ami oly messziről zengte át tiszta gyermek lelkületét. Egy fényképet említgetett, egy szegény kis sápadt fényképet, afféle külvárosi mű, megsárgult s fesledező s amit az öreg asszony előkotort vasárnap s vizsgált, vizsgált, vajjon mit is vizsgált? Az elmosódott vonásokat, a kihalt szemeket, az egész arc gyöngéd és bánatos oválját titkos hunyorgatással, sunyi hasonlítgatással az ő üde és ragyogó kölyökvoltához mérte, a kék szeméhez, mely figyelt. Akkor, egyszer, valami durva ösztön az öreg nőnek lendítette, s egy-kettő, mint a vadmacska, a fényképet kikapta a kezéből. A szeme rámeredt, nekidőlt, mint a fény a végtelennek. Oly különös volt, mert semmi sem volt, kevesebb annál amit remélt s mégis több mindannál, amit el tudott képzelni. Egy fiatal, egyszerű, szerény kis leányarc, megviselt és odaadó, mint egy Mária-kép a templomokban, szegény és szent és nagyszerű, valami, ami minden nő fölött van, valami kimondhatatlan!

– Sohsem fogom elfelejteni, – rebegte a két leánynak, aki hallgatta elragadtatással. – Sohsem fogom…

S még beszélt volna, de eltikkadt a multakban, mint egy nagy, forró pusztán a nap alatt, szomjan. Holott minden mögötte, a régi mohos kút, amelyik a vizcsöppjeit gitározta, az udvar s a lompos kőkockák s a lompos kis öreg asszony is, az öreg seprű s a régi égbolt, egészen zavart és homályos emlék volt. De az arckép élt és virult a szemében, egy gyöngéden merev tekintetében, kiszögelve és ájtatosan, a lelke mélyén, kifejezhetetlenül. Remegőn és elborúltan nem is merte kérdezni, kutatni, találgatni, szent isten, kicsoda? S mint egy nagy erdő zugott benne: az anyám! az anyám! Valami nagy zengés, valami rettenetes végtelen kábította: az anyám… egészen biztos, az én szegény, szent anyám. És már sírt és már könyörgött és már a körmét harapdálta.

– Ne beszéljünk erről, – dadogta remegőn.

S hirtelen úgy elváltozott, úgy elsápadt, oly különös lett, feldult, letört s angyali, hogy a kis leány elfordúlt s otthagyta magára, az ablak előtt, a fényben.

Azontúl, másszor is, csak hagyta vallatni magát és békén türte, hogy kinozzák és élvezte még, de hányszor, a hattyuszerű leány fehér kezét a hajában. Egyszer hozott neki virágot azokért a néhány koronákért, amiket az öreg, édes Becker csempészett a zsebébe. Néhány ostoba kis szegfüt, de hát mit hozzon, ha nem virágot s alig merte átnyujtani és a keze reszketett. Lolika elébe állott, egészen közel az arcához állott s pofozgatta, mint egy gép, csöndesen és kéjjel.

– Még Józsi, még, csak hagyjad, hogy pofozzalak, nagyon jól esik, még!

– Még, – morogta és hirtelen felhasadt szájjal, játszi eb módjára, a leány keze után kapott. Elkapta, de hogy! Mint egy darabját az égnek, mint egy aranygyümölcsöt, mint egy isteni vétket és behunyt szemekkel, egészen lágyan harapta, harapta. Egy nagyszerű perc volt, amint ittasan a kéjes pilláját megemelve, a leány szeme elébe tüzött, meglepődve és elragadtatással. Mégis szótlanul kiment a szobából. És az egész nap nyugtalan volt akkor. Valami maró vonzódást érzett s valami megriadt tartózkodást, micsoda különös borzongást, hogy a mellének dőljön, a szőke fejének a fejével. És hogy rögtön el is taszitsa magától.

De az idő elmult fölöttük. A tavaszi délutánok megenyhültek, a kiváncsiság elapadt s bár voltak még olykor hangos és epedő sirások titkos szögletekben, ahol a lehetetlen vágyakozás bontogatta a maga megsebzett galambszárnyait, mégis, az izzó tekintetek elborúltan oldódtak le egymásról, valami lappangó vétek ösztönében. Aztán, egyszerre csak, a leányok férjhez mentek s kivonultak, mint a bálványok, mint menyasszonyok, mint a fehér tornyok a fehér fátylak habjában az apai házból. S a guvernáns is elvonult, – az időm letelt – elvonult egy lapos, kis bőrönddel, nyilván Charing Cross felé.

Már nem maradt itt senki, csak az öreg édes Becker, gyöngéd és lirai, és a nagy borjú szegény, a kék szemével. Az ebédlőben, a lámpa alatt, ők ketten ültek magukban, békén és megpihenve. Az öreg tekintélyes, ujságot olvasott, Józsi elmerengett s aludt nyitott szemekkel. Tünődő lelke gyöngéden azokat számlálgatta akik elvonultak, az egész világát röpködte be és mindent, ami elmult. Az álmatag Róza, aki nézte, mint egy novellahőst, mint egy talált gyermeket nyilván, s a másik, oh a másik, a nagy fehér, aki cibálta, csipdeste, gyötörte, martirizálta, oh a másik, akit imádott… Olykor elbolyongott feléje, csöndesen ment, mint a borjú a maga ismeretlen tragikumában s az utcák fényében ment, a sivár házak mentén s a lilaszin ivlámpák alatt, melyek elernyedt vonásait telefröncsentették a fények durva pazarságával. Várta, leste Lolit, az utcák mélyén, a terek közepén, az autóját, mely elrobogott immár megejtett asszonyi lényével, meggyürt szemével, a nagy üvegsikok mögött. Még nézett utána, be messze van már! Hazajött, sirdogált, a könyeit harapdálta és minden nekiomlott, a falak, a a butorok, az egész ház, az utca kivülről, minden. Valami nagy céltalanság, valami nagy veszteség, valami nagy zürzavar! És két kézre fogta a torkát és szorongatta és köhögött és hörgött, úgy szorongatta.

Olykor az öreg Becker vállon fogta:

– Mi lelt? – kérdezte enyhén.

Józsi nem felelt. A fejét csöndesen fölemelte, a súlyos fejét titkos martiromságban. S a lámpába nézett, a fénybe, elepedve. Akkor, az ujságja alól, az öreg tekintélyes elmerengett rajta, loppal nézegette s amint feloldódott e nyájas szemlélgetésben, az ujságját elejtve nézte, szabadon, nyiltan, gyönyörködve és bólintgatott a fejével, mintegy távoli melódiákra. Csakugyan úgy tünt, hogy túl lát a fiu arcán, túl rajta, micsoda éjszakákba vagy hajnalokba inkább, régi örömök régi emlékek csöndes és zengő rajzásába, mint a virágok, amelyek nyilnak a szinek csengésében. És csak bólintgatott a fejével s egészen ellágyult, elborúlt, öreg lirai, forró öreg ember és kicsattant:

– Nagy borjú!

Mégis jobbnak vélte, ha elhallgat, ha nem megy tovább, ha a szive zengését beállítja. S már tompábban folytatta:

– Mért nem öltözködöl jobban? Mért nem próbálsz dolgozni az irodában, nálam? Mért nem mégy szinházba egyszer, például, a Királyba, ahol a legszebb szinésznők vannak és a „János vitéz“-t játszák?!

Mért, mért, ki tudja! Csak a vállát vonogatta s unottan nyúlt az öreg ember huszkoronásai után. Aztán fölkelt, elment, végigkószált egy csomó utcán, hazakerült, aludt és reggel arra ébredt, hogy az öreg Becker örökre elaludt és már hideg az ágyában, az ellankadt szivével. Még délelőtt, fehéren és feketén ki is terítették és a két leánya férjestül odacsődült a ravatal mellé és gyönyörüen sírt elváltozott arccal, megnyúlva a fájdalomban s csöpögve, mint egy gyertya.

Bús és napfényes reggel volt, mikor Józsi is ment a halottas kocsi után, elveszve s bánatosan a többiek között, szegény nagy borjú, nagy állat s még mindig nagy kamasz és minden s ment, ment, csak ment az öreg Becker fekete öltönyében, melyet a szegény elhunyt utolszor viselt volt s ott hagyott egy széken, az utolsó éjszaka, az utolsó ágya mellett. A többi ruháját is, igaz, mind Józsi örökölte, semmiféle, valamiféle Józsi, az egész uri garderobe-ot, sőt néhány ezer forintot is kapott az első komoly ezreket rögtön s a többit részletekben s azonfelül havonta talán kétszáz koronákat örök időkön által.

Akkor, némileg a gyász után, a két leány megint előfogta a fiut s az arcának dőlt remegőn, forró és néma kutatgatásban. A hajdani délutánok izzó emléke kisértett s a kis guvernáns, aki varrt. De fehér szüziségök tovatünésén, elomlott lányalakjok mögött heves és mohó asszonykák lihegtek s a hajdani kép üde meztelenségét, a kinzó ujjakat mint a csápok, csillogó gyürük fedték. S mint hajdan, most is hirtelen megenyhültek, de más-más irányokban már: jobb is nem tudni a valót s nem kutatni, ami kellemetlen.

– Hadd menjen, – sugta az ifjabbik nő. És Loli is küldözgette:

– Majd a héten, egyszer, elhivlak ebédre.

De Józsi megállott a küszöbön. Oh isteni fiu, a kék szemével, az ingatag mozdulatával, amint a zsebében kutatott s valami zöldselyem pihenőben egy rubintos ékszert vett elő.

– Az ezer forintomért vettem, – hebegte elsápadva s nyujtogatta Loli felé.

Emez közeledett, felbigygyesztett ajkkal, titkon gyönyörködve. Valami nagy melegség, akaratlan, megcsapta a szivét, hajdani leánylelke még egyszer felderengett. S míg pofon legyintette a fiut, már-már szájon csókolta volna, de hirtelen elfordult, megriadva.

EGY ÖNGYILKOSSÁG TÖRTÉNETE.

Amikor a finom kis Bexhile végre kikerült a hampsteadi kórházból, én a kapunál várakoztam reá. Egy szál rózsát nyujtottam át neki s gyöngéden megcsókoltam.

– Rosszul tetted, – mondottam enyhe nehezteléssel. – Ha meghaltál volna, nagyon busultam volna. És sokat kellett volna sirnom.

– Igen, – felelt szórakozottan és látszólag másra gondolt. Mert igy folytatta:

– Most az a fő, hogy rögtön gyerünk a parkba. Sürgősen látni akarok egy leányt, egy szőke leányt, aki sovány – Hard Sylviát, aki már rég nekem igérkezett. Ha jön a kocsiján, oh! oh! a tilburyján, gyorsan felülök mellé a bakra s rögtön elhajtatok vele oda, ahol jó.

A parkban egy padon ültünk, a fogatokat kémleltük, a lovakat mustráltuk s a nőket, akik ragyogtak. S vártuk Sylviát, oh! oh! a tilburyján.

– Amig jön – szólottam – talán beszélgetnék?

– Igen.

– De miről beszélgessünk? – kérdeztem tétován.

– Amiről akarsz. Mindegy.

– No jó.

Előbb egy nagyot lélegzettem. Egy percet vártam is még. Aztán igy folytattam:

– Hát szivem Bexhile, látod, én is Etonban nevelkedtem s már hétéves koromban gyönyörű cilindert viseltem s egy gyöngéd manicure háromszor hetenkint csiszolta a körmömet. Ez isteni nőtől sok minden finomat tanultam. Még sem tudom e percben, vajjon illik-e megkérdeznem tőled, miért is akartál öngyilkossá lenni?

– Oh csekélység, egészen lényegtelen, – felelt hanyagul, mint ahogy a párduc ásít, – rögtön elmondom, csekélység. Azaz, hogy inkább ostobaság, egy különös bohóság. Egy hóbort. Egy melankólia.

– Ez az, – mondtam érdeklődve. – Látod éppen ez az, – tettem hozzá hangsulyozva. – Ez az, amit nem értek. Analitikus elme létemre engedd meg, hogy összegezzem vagy részletezzem a dolgokat. Életed szerzője: Lord Bexhile, a legvidámabb semmittevő Angliában. A Négyesfogatok Club-jának elnöke, elsőrendű golf-játszó, emberlenéző s gyöngéd állatbarát. A nagy csaholásokat, a hires pack-ja tömör csaholását jobb szereti mintha a Tannhauserben az összes karok énekelnek. Soha semmiféle szomorúságra oka nem volt: egynémely vadászati vagy sport-iráson kivül semmiféle könyvet nem olvasott s a drámairodalom dolgában is csak amaz ifjú s ruganyos hölgyeket ismerte, akiket a „chorus-girl“ elnevezés illet. Egyszóval úr, Lord Bexhile. S egyszer a királynéval is táncolt.

– Úgy van, – felelte már-már mulattatva. – Az atyámat kitünően föstötted. Szinte szagolhatom őt.

– Még nem fejeztem be, – siettem megjegyezni. – Most jön a következtetés. Tehát Lord Bexhile, – rendben van. Az ő vére a tied. Az ő szelleme a te szellemed, – ha merem mondani – a szive, a lelke, a derüje, az életfelfogása, a pénze is, a tied. Ő nem más, mint te az idők perspektivájában; s te vagy ő, ez világos. Már most, hogyan jön ide kérlek, egy melankólia?

– Az anyámat elfelejted, – felelt a finom fiu csendesen. – Elfelejted. Lady Bexhile a legkitünőbb s egyben a legbánatosabb galamblövész Essexben. A negyvenedik szürke madárnál, amelyet szárnyon puffant, mindig kijelenti, hogy meghasad a szive.

– Szó sincs róla, – feleltem – ez igen finom szenzibilitásra vall. Remegő női gyöngédségre vall. Ezzel szemben tudjuk, hogy Lady Bexhile úgy éli át e földi életet, mint ahogyan a gyöngébb zongorázó a szövevényes Chopin-etüdöket játszsza: egyszerüen kihagyva vagy ellapozva a nehéz részeket. Emlékszem, egyszer vendége voltam a Majesty páholyában. Macbeth-et adták. Soha nő oly kitünően nem mulatott, mint Lady Bexhile ez este. A szeme ragyogott s könyezett a bolondos élvezettől. A legzordabb jelenéseknél majd megpukkadt nevettében.

– Igaz, az anyám oly gyönyörüen tud kacagni, – felelt gyöngéden s elmerengve. – A kertünkben megállanak a madarak a fákon s hallgatják.

– Mindebből nem tudom kihozni a melankóliát, – mondottam határozottan.

– Apai részről, anyai részről nem is lehet, képtelenség. Téves út. Ostoba és korlátolt, mint minden kutatási módszer és okfejtési mánia. A lényeg bennem van. És én lehetek igen szomorú ember teljesen függetlenül attól, hogy szülőim révén terheltségképpen, micsoda bolondos csörgősipka van a fejemre huzva.

– Te nem vagy szomorú ember, – tiltakoztam.

– Voltam.

– Sohase voltál, – mondottam még erélyesebben.

– Dehogy nem. Sőt! Akkor nagyon szomorú voltam, mikor magamra durrantottam. Egy reggel volt ez, egy nyári reggel a napfényben. A vállam csak úgy ontotta a vért, mintha valami jófajta málna-szörppel nyakon öntöttek volna. Az én vérem, az én finom, illatos vérem. Az igen különös nedü. És az is igen különös érzés, mikor az ember meg akar halni, a nők dacára, a hajlékony és mohó nők dacára, akik még lekötnék az embert.

– Tehát egy nő. A nő!

– Nem. Egy férfi.