Part 3

Az ember elaludt, kinyúltan az ünnepi ágyban, kopottan s elborulva. De rögtön fel is riadt s kisompolygott Lóri után, a konyhába. Így ültek órákhosszat, szótlanul egymás mellett, mint egy más világból, távoli csillagokból és muzsikákból roskadva vissza egyforma estéik unalmába. Olykor, a leány, magasra szegzett térddel s az állával a tenyerében, mintegy téren és időn kivül csak pergette, a féllába öntudatlan ütemverésével, az álmok rokkáját, a vágyai, a tervei, az ábrándjai elszabadult fonalával valami réveteg végtelenbe. Olykor egy-egy szava hangzott, csonka és meggyötrött csengéssel, egy félszava vergődőn, mint kurta sirálysipongás a hullámos vizek fölött. Egy sóhaja szállt, elunottan, kétségbeesetten, forrongó s zürzavaros képei után, a reménysége roncsain sodródva merev tekintete előtt. S olykor, loppal, a szeme szögletéből az embert nézte, aki ivott és hallgatott. És hirtelen megrezzent közeledő lépések zajára, bizonyos jól ismert szoknya suhogásokra a folyosón.

– Jön! Jön! Éppen most jön! – rebegte s az ablakhoz szökve, óvatosan félretolta a függönyt s magához intette az embert.

– Akarod látni? – kérdezte izzón.

De az ember nem mozdult.

– Minek? – morogta elunottan.

– Minek! Minek! – csattant ki remegőn, a válla rángatásával, – minek! – sivította már, feldühödve e gyávaságon, mikor a csengő beszólította.

Ekkor Hódl egyedül maradt, egyet rázott magán, kifujta magát, megpihent, mint a megkergetett vad az erdő mélyén, elveszetten. A hajsza, forrón, még perzselte az arcát s valami lázas gőzölgésbe vonta a fejét. Dúlt szavak röpködték körül izzó női leheletekben, felkavart ösztönök, gonoszságok, buzdítások, csábítások zárták körül a kisértés lombzúgásával. És elernyedt energiái megriadtan hasogatták valami hirtelen s könnyű cselekvés fantazmagóriáját, a nyers szinek száguldozásával, a feldúlt termek, feltört fiókok zsivány-prizmáján át. És remegőn az asztalnak dőlt, a fejét lehajtva, a kopaszságát hüsítve, gyér hajbokrait pödörgetve izzadt tenyerével, megenyhülve egy percre s rögtön megborzadva ujra, amint lassu csirázással, elfonyadva és kisarjadva, hirtelen minden kihajtott s kivirult körülötte, egy egész mező a bűnnek fojtó illatával, egy egész nagy rét fantasztikus virágzással, pokoli termés, ami eltemette! És rémüldözőn, már-már felhorkant, amint sodródó viziói lefogták, az ágy kárpitja mint egy selyemvitorla, egy elfulladt hustömeg a tiz körme alatt, az egész bitangság amint lefogta a bevégezettség förtelmével. De hát miért is került ide, bús emberi sorsa fonalán, e fehér konyhába, istenem, miért?! Elkallódott emberi féreg miért nem tudott kitérni tragikus csillagzata elől, bármerre szédült a vágyai után. Az asztal fáját harapdálva, elázott arccal, a régi idők szemetét söpörgette legázolt banán-orrával, a Spanga-kávéház facérszép világát megrekkenve a füstben, magányos sétáit a bús utcákon át, az elnyütt kövezet Golgotháján. Hol van mindez és mért veszett el és mért nem térhet vissza többé!? Elrettenve ismerte föl olthatatlan lekötöttségét, megmásíthatatlan rabságát Lóri mellett, az egész létét e szörnyeteg hatalmában. Ingatag akarata benne olvadt föl, az ő akaratában, legyőzve és eltaposva e szivós nőstény-energiák alatt, melyeket megtagadott női mivolta, a gyülölségben fuldokló lelke, acéllá kovácsolt. És tehetetlen nyomora, lirai-péklegény gyámoltalansága, a keresztet ölelő mártir meggörnyedtségével simult e női teremtéshez, a gyöngesége, a gyávasága, a munkától irtózó distingváltsága, az üres gyomra panaszában. Holott baljóslatu ösztönei, fülledt s homályos forrongással, valami szabadulást sugaltak egy rendkivüli perc tiszta fényén, mely talán mindenkinek kijár egy döntő pillanatban, mikor a születésünk ártatlanságának utolsó bucsuvillanása rezdül. Elveszve, gőzölgő fejével az asztalon, az élete jobbik felét kutatta, mohó szaglászással a két karját kinyujtva, derűsebb horizontok után. És ott is, mintegy a tulsó partokon is, e lázas éjjel, e fojtó légkör kisértésein túl, ott is csak a kisértést látta, a vétket még vonzóbban, még nagyszerűbben, még ragyogóbban, amint régi vágyai, régi álmai lidérctüzén, a pékné képe felmerült. Agyongyötörve, felüvöltött, s Lóri állott ott előtte, a fal tövében, sápadozva.

– Lefeküdt, – súgta.

– Lefeküdt, – hebegte utána.

– Tedd meg, – mondta még – most tedd meg, eredj be.

– Most menjek be? – kérdezte fuldokolva.

S felállott, kinyult, a vonagló fejével. Egy lépést jött is előre, az ajtó felé, megtántorodtan.

– Most menjek be? – ismételte mintegy önmagának, a tébolyát hevítve.

– Eredj, – lihegte Lóri.

S hozzátapadt, előretolta, borzongva a gyönyörtől, tárt szemekkel.

A küszöbön túl, a szobák sora kigyult, az éjszaka csendjében. S a homályon át, távoli fény rózsaszine, egy magányos lámpa derengett a mélyben. S valami átható illat terjedt, párolgó fürdők szagos atmoszférája, megrekedt levendulák, a szőnyegtömegen s a függönyökön át.

– Eredj, – ismételte.

De az ember nem mozdult. Az ajtófélfának dőlve, torz homloka elborultan meredt a küszöbre, ahol két lompos lába az eltaposott cipőkben, valami reszketeg táncot járt.

– Hát ma nem… ma nem! – lihegte.

– Ma nem? – rebegte utána.

– Majd máskor, – könyörgött.

– Majd máskor? – kérdezte.

– Majd egyszer… majd egyszer megteszem, – dadogta.

– Majd egyszer?! – mondta elfagyva a mámorában s szédülten a csalódástól.

S befordult a falon, az ember után a konyhába s egy széknek roskadt némán. A nyakát előreszegve, egymásba tördelt ujjai közt a dühét morzsolta, vonagló ajakkal. És hirtelen, az emberre nézett.

Fagyos tekintete, az eltorzult ajkak kiséretével, valami olthatatlan megvetést sugárzott, a nőnek ama rettenetes nézésével, amelyben egy ember veszve van. Hajdani vonzódások, kötelékek, estéli beszélgetések, vacsorák, reménységek s még a közelmult órák érzéki fergetegje is, nyomtalanul kiváltak a szivéből, a kifőzött rongy érzéktelenségével, emlék nélkül, meghatottság nélkül, szintelenül és siváran. Leszakadtan róla, kétes szépségének még nemrég oly izgató részletei hirtelen elmosódtak, a dult homlokát, a szürkés szemét titkos tüzekben, a hosszu orrát nem látta s nem érezte többé s humbug presztizse lefagyott az egész alak megdermedtségén. Egy emberi hústömeg volt, csontos és megkövült a széken. Egy emberi salak a nyitott szájával, amint az ajkát, bárgyuan, lehullatta.

– Hát nézz ide Józsi, – szólott elfúlt hangon, – jobb lesz az, ha te elmégy, ha elmégy az utadra Józsi. Nincs annak semmi értelme, hogy csak így hiába felkavarsz engem, hogy nekigyüröd magad, hogy azt mondod megteszed, bemégy azt mondod s rögtön reszketsz a küszöbön, összeroskadsz a hasadtól, no nem igaz, a fájós hasadtól, igaz? Nem vagy te férfi, nem vagy te semmi, puha facér vagy, egy rongy!

Az ember mozdulatlan maradt. A fejét lecsüggesztve mondta:

– Majd egyszer, megteszem.

Akkor Lóri kicsattant.

– Erre várjak?! Erre számítsak?! – kiáltotta. – Majd ha kedved lesz, mi? Majd egyszer! Majd ha fagy!

– Nem majd ha fagy, – dünnyögte.

De a leány odalendült mellé, szorosan az arcához.

– Hát nem, hát nem, – köpködte az orra alá – hát nem akarok többé, érted, nem akarok! Nem kínlódom itt többé, nem hordom e ringyóra többé a szagos vizeket. Elég volt, nem akarok, nem küzködök, nem dolgozok, nem hizlallak, majd bolond leszek, hogy hizlaljalak, hogy tömjelek, majd bolond leszek! Te csak sétálsz, te csak úr vagy, én meg csak a barom legyek, ugy-e? Hát nem fiacskám, fütyülök rád, nem is kellesz, ha gyáva vagy, ha nincsen vér benned, ha csak azt tudod, hogy rámnehezkedsz, eszel-iszol szürke rigoly, hát nem kellesz! Van itt más, aki fullad utánam, komoly urak, egy jogász is van, aki fullad, hát nem kellesz! Eredj, pusztulj innen, eredj!

És lecsapott a vállára, marcangoló kezekkel, éktelen dühében, hogy rögtön kilódítsa. De heves mozgásán felborult a szék és elvágódott átfogva az embert, kettős sulyuk zuhanásával a kövön. Izzó gomolyagban, husmasszáik kidagadásával, rögtön, hogy megmarja, a nyakát kereste, lágy részeit az arcnak és tárt szája, a fogak élével, zihálva fújta, vaskos sürüsödésben, a lehelete hőhullámait. És egymást gyürve és egymást cibálva, a vonagló tagjaik dühén, hirtelen az ember is kirobbant, részegen a haragtól s megtébolyodottan, felkavart legény, valami hősi mámorba gyúlt e forró női száj alatt.

– Megteszem! – hörögte eltökélten.

– Mikor? – fúlt az arcába, a szavát habzsolva.

– Rögtön.

– Holnap – dadogta elragadtatva.

S mint a fergeteg elgurult vele, a szoknyái lobogásával, a gerincök vonaglásával, valami állati egyesülésben. Nagyszerü s förtelmes percek voltak. Pokoli ölelkezésük e gyilkos megegyezésben, mintegy a halált sodorta, a halál formáit bontogatta ki, amint egymásba forrtak, őrjöngve és marcangolón.

Aztán, később, amint felhevülten még, ismét egymásra leltek, szemtül-szemben az asztalnál, imhol elszántan és mosolyogva és némi üdítő italok előtt, olthatatlan közösségükben a holnap boszorkányvarázsa terjedt, egy egész új élet, ami ébred!

– Soha sem fogja megtudni senki, – mondta Lóri.

– Nem fogja? – kérdezte Hódl ingadozva.

– Biztosan nem, ha mondom. Téged senki sem ismer. Hogy itt ülsz, hogy itt vagy, ki tudja azt? Én pedig, magamban, hát tudnám?

– Nem tudnád, – felelte homályos szakértelemmel.

– Aztán meg nem is fogok mozdulni innen, sokáig nem fogok mozdulni, amig csak el nem felejtik s mindennek vége nem lesz. Csak amolyan kitartott! ki törődik az ilyennel? Apja, anyja, családja, senki! Csak az úr fogja keresni, amig meg nem únja. Bánják is a férfiak, hát bánják? Kap az más szeretőt a pénzéért, külömbet. Ez már csak a Dunának lesz jó, az öreg Dunának!

És halkan, magának, kacagott, a reményeibe fulva, a véresszélü szemei elborult nézésével.

– Hajnaltájt majd bedobjuk a Dunába, – morogta maga elé. – Egy lélek sem jár ott olyankor. És minden a miénk lesz, – mondta még egy elepedt sóhajtásban.

– Minden, – ismételte Hódl csendesen.

Azontúl már alig beszélgettek. Csak ültek a csendben és csak vártak és csak hallgattak, zord testvériségük halottvirrasztásában, az urinő körül, aki szőke fönségében békén aludt odabenn a rózsaszinü lámpa alatt, a drapériákban, – aki virult, aki élt! És a térben, a csendben, az éjszaka végtelenjén egy budai templom harangja kondult, lágy és távoli zengését elhullajtva a Dunán. S egy hajófütty is szólott s valami regényes utazást panaszolt könnyed sipolással.

– Hát most eredj haza, – mondta Lóri. – Itt van egy forint is estélig. Holnap majd lesz több, – holnap!

És óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett s intett az embernek, hogy mehet. Nesztelenül, Hódl elsompolygott.

Odakünn még ragyogott az éjjel, az őszi égbolt csillag-sivatagján. A budai oldalon távoli fények őrködtek s a halmok konturja beleolvadt a kéklő homályba. Magányos templomtornyok, mint az égnek szegzett rudak emelkedtek. Egy ablak fénylett messziről a sötét tetőzet alatt. Hűs fuvallat szállt a Dunáról. S tragikus hömpölygése fölött, a parti fények fürdésével, a hid üresen kinyúlt.

Hódl jött előre a parton. S a túlsó oldal háztömbjei, a templomok s a bástyák meredt lámpások között, a vár kimagasodva s elborulva az éjben barnáló kőmasszáival, az egész horizont túlonnan, a beépített halmok megdermedt monumentalitása a lombozat sötét foltjaival, az egész nagy világ körülötte a csillagos ég alatt, csak nyomta a lelkét, elseperte, magányos ember, aki jött a csendben. A Duna zúgott alatta, a léptei kongtak, s előtte a villamos sínei kanyarogtak, az úttestet kigyózva át és csillogóra kicsiszolva. Hova menjen? S elveszett, eltévedt, holott tudta jól, merre jár. S szürkés szemét vonzódva emelte az Akadémiára, miközben a kiszögellő falak homályába egy percnyi szükségre megvonult. Aztán jött tovább, üdülten, fáradtan, szédülten elkallódva. Hova menjen? Az otthona alig vonzotta, dohos ágya egy csomó ágy között, az alvó testek meztelenségével, fenevad hortyogásban. Felnézett az égre, felnézett! mikor virrad? S megremegett – holnap! A lépteit számlálta, hogy másra gondoljon. S izzadt keze a zsebe mélyén a Lóri forintját szorongatta. Holnap lesz több, lehetne több, gondolta mégis. S a háztömbök között, az utcák végtelenjén, régi megszokott utakat keresett. A lábai vitték, mint az emberi konstrukció szívós géprészei, két szegény lompos lába, mint két szegény testvér a homonim cipőkben. Olykor egy autó rohant el mellette hirtelen kürtöléssel. Megriadt, a falhoz lapult s aztán, hirtelen, ismét megállott, várt, nem tudta mit. Egy női alak jött messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy harmadik, egy egész társaság, élénken, finoman, az őszi fátylak lengésében, a könnyű ruhák nyári szineiben még. És üde női hangok zengtek a kisérő férfiak tenorja fölött. Megremegve, a kecses lábak formáit nézte, a vékony lakkcipőket, a harisnyákat az áttetsző selymekben, a felvont fodrok szélei alatt. Egy fehérselymeset is látott, rózsaszinű irizálással. És jött tovább, csalódva.

Hova menjen? A forintja boldogan gyötörte. Majd elköltöm, gondolta. Majd beállok péknek újra, ezt is gondolta. A hajdani sütőkemencék, a parázs piros rózsái kisértették, a pincék tüzes mélye mint a pokol, a fekete csótányok lomha kéjelgésével a melegben. Eltünődve, az új sütődét idézgette, a nagy luxusüzletekre gondolt, Schachnernél talán van hely, Spolaritsnál se lehet rossz. Az új gazda, az új személyek érdekelték, ismeretlen s obskurus pékcsaládok primitiv vonatkozásaikban, érintkezésükben, jóindulataikban, talán barátságosak, szivélyesek, soványak, kövérek, nyilván bitangok, bizony. S a pékné vajjon, ki tudja! Mert régi emlékein, olthatatlan epedésén fakadtak újabb képzetei is, s érzésvilága legmélyéről egyazon kép tüzelt elő az új jövő új figurái közt. És mindenütt a pékné volt, a régi pékné, az új sütődék fantáziáiban. Hova menjen? S már akkor ott volt a régi helyén a Zerge-utcában, a zárt redőnyök előtt szaglászva liszt és kenyérszagok után, az üzemet fontolgatva, a cégtáblát olvasgatva, amelyen egy idegen név merült fel a Rausch Mária utódlásával.

És elborult, – Rausch Mária! És a redőnynek dőlt keserű homlokával, az élete, a multak után. Ami itt volt, ami itt élt lappangó s fojtott szenvedélyben ez ajtók mögött, e fal tövében, mikor megjelent előtte, izzó mellkasával, heroikus szőrzetével, bronzkarokkal, mint egy wagneri isten a kenyereket cipelve! És várt, nézett, figyelt, mint egy nagy eb alázatos szemekkel, akit künn felejtettek. Hajdan sírt is itt egyszer, sírt! – hát lehetséges! _Jobb, ha elmegy Hódl, ha tüstént elmegy!_ Letünt percek, elmult szavak, kis rongy szavak, hát lehetséges, hogy így felkavarják, meggyötörjék, az egész életét letapossák olthatatlan zengésökkel! És elsodortan, az emlék lázán, a kigyulladt fantomot követte, már-már rohanva az utcán távoli hivogatására, tündéri ellebegésére a csillagok alatt, az éjben. Fölcsigázott érzékei, a Lóri hevén meggyötört agya fantasztikus képeket sodort, titkos részleteket marcangolt, két női lábszáron vonaglott tragikus epedéssel. A szinház előtt, elkábult fejével, odaszögelte, amint elvonult, a pikkelyes szoknyáját megemelve, a hattyuprémei szűzi üdeségében, a gyémántos homlokával, amint látta egyszer! Hol van vajjon, hogy még egyszer lássa, és hol találja föl? Hol van, hol él, merre jár, ki tudja! Mert már nem ott kutatta többé feslett analogiákon, a fehér konyhán túl a termek kigyulladt fényén, lágy szögletek illatában, – isteni szőke pékné, túlonnan kereste! Nem itt találta többé rejtélyes élete hasonmását e dunai szobasoron, ahol fehér alakja letörpült apró realitások méretein. És a tárt szekrények díszruhái előtt élettelen dicsőségben, kábult tekintete elsiklott a pikkelyes szoknyák fölött, amint rohant eleven ragyogása után, a képzetei labirintusában. S hogy ily közel nyilt minden, kitárva, megfejtve, kézenfekvőn, mind messzebb lihegett utána, mint ahogy elszédül s eltévelyeg az ember, ha bizonyos primitiv rejtvények fonalát elejtve, tul rajtok keresi egyszerü megfejtésöket. Tul rajtok!? Mindenen tul és mindenen felül, egy-egy hirtelen ragyogásban látta, a nyomora mélyéről. S ott volt a pékné, ahol elérhetetlennek tűnt s ott volt, ahol a legmagasabbnak tűnt, ott volt, ahol szegény emberi ideálunk elszörnyedve várja, hogy elérjük.

S akkor csak ment, csak ment Hódl Józsi s amint elgurult az utcákon, a terézvárosi templom aggtornya alatt, utcai Don Quichotte a kopasz fejével, hirtelen ott volt újra a Spanga-kávéház előtt s bejött a küszöbön a régi bejáratos tájékozottságával, az izzadt forintjával a zsebében. Mégis csak itt volt a legjobb, úgy érezte. A sok facér mind körülfogta, majdnem ünnepelte, Hódl Józsi! Hódl Józsi! hangzott, s az új kasszirnő is ránézett a Lóri örökhagyása mellől, a pléhkanalak rozoga arzenálja mellől, fáradt tekintettel. A régi kép volt, a régi helyzet megismétlődve más szereplőkkel, akikkel épúgy kezdődhetett, épúgy fejlődhetett volna minden, az élet örök mehanikájában. S hivták a kártyások, a billiárdozók és érdeklődtek nedves kézszorításokkal s a régi nyomorokat ujságolták, nincs hely! nincs hely! – az bizony baj, mondta mosolyogva, bizony baj, mondták röhögve és a Fürt Frici is lopott s elment, eltünt, – hová? kérdezte, de már nem feleltek. A forintját elköltve, már-már nem is igen törődtek vele, igaz, néhányan pékcímekkel is ellátták: nézz el ide! nézz el oda! s már ekkor derengett odakünn a kora őszi reggel, opáltónusokban.

Akkor, hirtelen, az idő múlásán, az ébredés omlatag unalmán, újra elfogta a láz, az előző este minden emléke, valami enyhe rózsaszinbe fürösztve, amint már csak a lámpát látta az ünnepi ágy drapériái alatt, már csak a lámpát s nem tudta mért! El kell hogy oltsuk, dadogta akaratlanul és meglepődött az energiái ébredésén, fásult elhatározásokon, holott a karja sajgott, ki volt merülve, el volt csigázva végkép. Holtrafáradtan, minden idege vibrált s valami zord józanság kábítgatta hideg mámorával. Mégis bejárt reggel egy csomó péküzletet, jelentkezett, ajánlkozott, s szórakozott füllel hallgatta az elháritó magyarázgatásokat olykor sértő kommentálásokkal mint: rossz híre van, vagy túlelegáns péklegénynek, elegáns! oh istenem, szegény. Már-már röhögve, eltikkadva, a lompos lába megcsuszásával fordult ki s be letaposott küszöbökön, pék-küszöbök, ahol maga is kenyérért járt humbug presztizse lerongyoltságában. Délben már semmije se volt, elveszve a város közepén, meghajszolt állat, az egész nagy házrengeteg, zord téglatömeg, förtelmes kupolák mint óriás nők bádoghasa, elkopott falak a vakolat könyhullásával, sivár kőhorizontok, mint rettenetes mészhegyek, mint börtönök, mint tébolydák, mint vályogtengerek mind feléje torlódtak, körülzárták, letaposták, agyonnyomkodták, amint kinzó éhsége valami sajátságos szédületté vált. Az ebéd varázsa, meleg tálak hivogató párolgása terjedt melodikus harangkongásra s tovasodródó tömegek vonultak el az utcán, mint a nyáj a déli etetéshez. Dülöngve, reménytelen, éhesen, vaskos konyhaszagok kisérgették zsíros fuvallatokban a nyilt vendéglők mentén, amint kivetődött a Dunapartra, a nyomorgók ama sajátságos ösztönével, mely a vízpartokhoz kergeti őket.

Ledőlt egy padra, hogy aludjon, de a gyomra nem engedte. Zárt szemekkel fel-felriadt egy hirtelen hajófüttyre, megtépett idegzettel. Felállt, előrejött, ismét leült, a két karja himbálásával valami homályos felkészültségben, amint a lelke mélyén, lázongó vágyak ostromolták. S az éhes gyomra vonaglásán, a multak, az emlék, a jövő rajzásával már-már minden elfajult és keserű kétségbeesése a köznapias ebédeken és konyhai örömökön túl hallatlan orgiákat kavart, feldühödt lakomákat, ősemberi zabálásokat vad és lázas ünnepeken át. Mindent felhabzsolt magába. A nyomora legmélyéről nagyszerű izzásokat látott régi kisértések tűzén. A péknét akarta. S még egyszer sírt, eltorzult és száraz könnyezéssel, azzal a rettenetes könnyezéssel mely nem árad túl a szemen s belülről szikkad el. Az enyém lesz! dadogta. S ott látta az utat fehér testéhez a rózsaszinü lámpa derengésén. S már-már kihányta elébe az életét, fölexaltálva a bűnben. A rablott kincseket, mint hordta elébe, mintegy távoli hegyormokról jövet, ahová fölkúszott, véres titán, érte! _Maga veszettül néz engem Hódl_, nyilván ezt fogja mondani, gondolta. Veszettül, hogyne! Hiszen itt van az életem, a sorsom, a vér amit ontottam! ezt fogja felelni. S elfúlva, az öklét harapdálta s alig várta, hogy este legyen.

S amikor végre, késő este, besurrant a konyhába, Lóri várta már.

– No itt vagy, – mondta – itt vagy! – s magához ölelte.

Az ember nem felelt. Komor öntudatokban, az ereje lappangásával, az imminens cselekvés fülledt izgalmát érezte. A lelke mintegy önönmagába görnyedt a megkérgült elhatározás befejezettségével. Mégis kitért egy végső pillanatra, habozott, várt, nem tudta mit. Hogy Lóri megmarja, hogy belódítsa, hogy a sorsa magától meginduljon.

– A két lábamat lejártam munkáért, – panaszolta. – Egész Pestet bejártam, hiába.

De a leány, rögtön felszisszent:

– Oh most már! most már! – dadogta izzón.

– Most már, micsoda? – kérdezte eltikkadva.

– Most már mindegy! – hebegte. – Munka, ördög, egész Pest, mindegy!

És kicsattant:

– A dáma vár.

– A dáma? – kérdezte elfúlva.

– A dáma, aki alszik odabenn.

– Éhes vagyok, – mondta.

– Majd eszel aztán – aztán!

S a két kezével a kilincsen, az ajtót lágyan megnyitotta s az emberre visszanézett. Ez hirtelen megindult s ott volt a küszöbön, kinyúlva.

– A lámpa – sugta. – De hiszen nem alszik!

– Hát altasd el! – sugta vissza.

S már le is csavarta a villanyt. Egy női hang riadt fel belülről, ijjedt, konfuzus, sipongó s rögtön el is halt és megdermedt a csendben, nyilván a rémülettől. Hódl beoldalgott, nesztelen, mint a macska, ha a tejet érzi a fal tövében. Aztán, gyorsan, az ágy felé jött, néhány jó hosszu egyenes lépésben, mint egy tragikus automata. A két karja a mélybe nyult, valami inyenc-kifeszültséggel, mohón. Egy puha női nyakra bukkant a verejték langyos harmatában. S amint lefogta, a fej nem mozdult többet. De nagyszerü husokat érzett az izmok fulladt vonaglásán. Az egész nagy női test megrándult alatta, a combok lázas csapkodásával, a legázolt emlők borzongásával, izzó s néma agoniákban. S még egyszer, egész harmatos meztelensége végigkanyargott az ágyon, egy utolsó tompa surlódásban, a lepedők vászonfelületén. Aztán vége lett, kinyult, mereven a csendben.

Az ágy szélén, kimerülten, Hódl várt és lihegett. Elpárolgó melegével a fiatal női test, az egész szobát átfűtötte. Sajátságos szagok terjedtek, valami hideg ámbra illatában. Egy óra üdén csilingelt. És Lóri közeledett. A villanyt újra felgyujtotta s úgy jött a fényben, lázasan a kulcsokért.

– No gyere, – szólott az ember felé, – jobb nem nézni, no gyere már!

Hódl nem mozdult. Megdermedve az ágy szélén, a hirtelen világosságban, a megfojtott hölgyet bámulta. Kidülledt szeme e női szemeknek szegeződött, e torz női arcnak elrettenve, a téboly üres tekintetével.

– A pékné! – dadogta bambán.

És hirtelen felpattant s a falnak dőlt, megkövülve.

– A pékné! – ordította.

De Lóri ráförmedt, megriadtan a tárt fiókok mellett.

– Ugyan ne üvölts, ne bomolj, mondtam már, ne nézd! Most hamar szedjünk ki innen, amit csak lehet. Aztán főzök hét tojásból rántottát. És hajnalban majd visszük a Dunába.

A TALLÉR.

Mindenki elmondta volt már a maga szomorú kis történetét, mert mindenkinek volt egy szomorú kis története és egy távoli szerelme, ami elveszett.

De én még hallgattam, még sokáig hallgattam, holott nekem volt a legszomorúbb kis történetem és a legfinomabb szivem és micsoda szerelmem, nagy isten, amit elvesztettem! Mégis alig mertem elmondani és egyáltalán beszélni is alig mertem. Olyan kábítóan éreztem e percben, hogy a finom szivem tele van sebekkel és a régi idők emléke egymás mellé tömörül és egymásba olvad mint a mozaik, mindenféle szines nyomorból. Irgalom atyja, szánj meg a fájdalmamban és enyhítsd a szenvedésemet.