Part 2

A jövője fényén Hódl Józsi hirtelen kigyulladt, elapadt lelke fellángolásával. A tűz égette belülről s szürkés szeme csillogón, még egyre a pékné vizióját rakosgatta össze, sugárzó lényének, imádandó nőiességének izzó reliefjébe. Rausch Mária, – suttogta e név gyönyörével az ajkán, a nyitott szája vonaglásával, amint az elbüvölő részletek és benyomások egy egységesebb képbe tömörültek. A pékné!? Hogyan!? És elveszve és agyongyötörve e töprengésben, az emlékei zürzavarával, hogy a megértését segítse, fogyatékos képzelete mindössze annyit sejtett, hogy e ragyogó női jelenségben, a prémjeiben, a gyöngyeiben, a dús haja szabad lobogásában imhol a pékné elveszett. Vagy feltámadt mindegy, de ez nem az többé, aki volt, szerény kis polgári asszony a Zerge-utcai sütőde liszt és kovász illatában, a friss kenyerek és üde zsemlyék között, a torták üveges fénye és a sütemények apró kis habtornyai előtt, amint nyájas szavakkal ajánlgatta mindezt s elperdült a pénztár fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző battisztjával rózsaszinű bőrfelületeken, az egész alakja kéjes ringásával, ami szerelmi képzeteket keltett. A szemek kék világa is maróbbá lett azóta, mintegy mélyebb tüzek ébredésével, apró villámló fénylésekkel a tekintet legalján. Imhol elbüvölő, minden gyönyörre nyilt szemek ezek, amelyeket egy intenzivebb élet, remegő örömök s nyilt epedések, valami finom érzéki kultura gyujtott ki, a lappangó mámor dicsőségével.

Tájékozatlan péklegény szegény, mit tudta ő! Naiv birálgatása, bizonytalan megfigyelései, egybeszürten multakkal s a jelennel mintegy a kutatása eszközéül, csak ingadozva hozták elő, mint egy rossz s homályos képlevonat, e mennyei nő szent hivatását földi szerelmekben. Elbódulva pillantotta meg benne nagy és fojtó éjjelek nagyszerü fehér kancáját, a kibontott hajak szőke sörényével, lobogva a gyönyörben! Óh kétségkivül, valami szerelmi átmoszféra lebegte körül tündöklő homlokát a gyémántos ezüstkarikával, az egész alakját illatos vizekbe fürösztötten s ragyogó elegáncián túl, mint egy jeles tábornok a harcvonal mögött, jó mélyen valami klub-zsölyében s kéklő szivarfüst mögül, diszkréten felmerült a szerelmi mecenás silhouettje, távoli mosolygással.

– Valami nagy úr, – dadogta megriadt alázatossággal, – valami nagy úr, aki kitartja, – füzte tovább, s a homlokát törülgetve tovatántorgott, elsöpörten.

Az éjszaka mintegy elmerült a csendben. A kihalt utca kongott körülötte. Az ég tele volt rakva csillagokkal. S a gázlámpák merev rudján, a portól szőke üvegkalitkákban, alig pislogott a láng. Rég ismert utcákon az útját kereste, eltikkadva. A járda kinyúlt előtte üresen, a nappali élet letünt tumultusával, elnyomorodott gyalogosok siralmas trotoirja, otromba kőkockák végtelen sakktáblája, ezernyi lábak egymásba taposott nyomával, szegény, nehéz, fájós lábak kihült és megdermedt kínjával az elkopott szürkeségükön.

– Valami nagy úr, – röhögte, hirtelen nekigyürkőzve amint váltakozó érzéshullámzása némi lázongást kevert ösztönszerű meghunyászkodásába, drága Hódl Józsi! De vajjon honnan került elő, micsoda távoli udvarok mélyéről, ismeretlen szülőknek nyomortól s italtól átfűtött rubintos véréből, hogy ily mohón nekirugaszkodott holmi elérhetetlen lidércnek, s falta magába ruhástul, gyémántostul, udvarlóstul, a beváltott szerelmek üres diadalmasságával mint egy párduc, ha egy szalmazsákot nyelne le. A kopasz feje mintegy elkallódott a térben, a felesleges gömb hivságával. Az orra kinyúlt, sárgás banán, mint az élvek horga, meggörbülten. Még egyre kutatott, keresett, töprengett s azt mondta: mindenkié! Valami homályos jogérzete támadt ősrégi ösztönök egyenranguságán. Aki birja, marja. Mindenkié! Az enyém is – miért ne? S már szórta elébe az energiája kincseit, hősi zsákmányolásokból. Rablóösztönök kisértgették, elfulladt s vaskos kavargással, mint a forrásnak indult szurok, a kazán mélyén, megpuffadtan. S a karját kitárta nekilendülten.

Már ekkor, az utca végéről, Lóri intett, várta, hivta, a rikító ellentét rémképével. Plakát alakját, a keble duzzadt dinyéivel, némi sárgás fény érte a küszöbről, ahol éppen az üvegajtót reteszelték be, a rozsdás zárak nyikorgásával. A bevégzett munka s a csukott bolt melankoliája mintegy végigöntötte a romlott tejek s maradék kávék színeivel, a csorba csészék, pléhkanalak, kihült füst és emberszag kisértésével s elnyütten a haját igazgatta, amint vaskosan az arcába omlott. És hirtelen, az utca homályában, az orra s ajka elmosódott az arc horpadt elevenjén. S csak vörhenyes szélű szeme világított, mint két színes s kemény ércdarab véres karikákban, a hajakkal bekent homloka alatt.

– Hol maradt ilyen soká? – kérdezte elunottan.

– Sehol, – felelte.

De amint rábámult s megindult mellette, amint érezte maga mellett s roskatag csipője, menetközben, olykor surlódva az övéhez ért, szegény emberi szív logikátlansága, egyben vonzódott s rémüldözött is. A nagy fényen innen, ami elragadta, mint az őrtorony a szemhatár legvégén, még itt volt ez éjjel oceánja, amit átúsznia kellett. De a kényszer ingerelte, a siralmas lekötöttség és szinte elbődült a zürzavaros vágyai marcangoló ironiáján.

– De hát mi lelte? – kérdezte Lóri.

Nem is hallotta a hangját, pillanatról-pillanatra eltökéltebben, hogy rögtön felrugja s hogy magához is ölelje rögtön. S hirtelen kitört a maga humbug-presztizsével, fölényesen, hogy megbolygassa.

– Láttam a péknét! – szólott kihivón, a túláradt lelke remegésével.

De nem volt hatása. A munka végén, üzlet után s hazamenőben, őt magát is, bús kasszirnő, felszabadult reflexiók gyötörték s ő is elmerült, meghajszolt nőstény, az életének istálló-nyomorába.

– A péknét? – kérdezte egy hangos ásitásban. S már alig emlékezett.

Az ember is megenyhült, rögtön. A Lóri hangján, az unalmán, az ásítása szabályos decrescendó fuvallatán, minden hetykesége megtört, s úgy olvadt be e hatásokba, puhán, mint a vajba. S már csak a bánatát hajtogatta, kapirgatta, szegzett vitorlák vonaglásával, az emlékei gyászos vizén.

– A pékné, az ám, no lássa, nincs mit titkolni rajta, ha már elmondom, lássa! Maga a pék behalt mellette, a gazda! olyan bolondja volt. Az egész környék, aki tőle hordta a süteményt, aki csak bejött, mind imádta. Nekem mi dolgom volt vele? A béremet adta hetenként. „Itt van Hódl“, mondta. Olykor velem iratott a malomba, lisztért. Olykor az üzleti könyvbe is velem iratott. Sokszor megbámult, nevetett, – rám nevetett, mikor a friss kenyeret hordtam föl a pincéből, vörösre izzadva és félig meztelenül, amint a pék már szokta, – rám nevetett! De egyszer, este, amint hazajött az üzletbe, felemelte a hosszú fekete fátylakat az arcán s azt mondta: „Maga veszettül néz engem Hódl!“ Erre, micsoda? mit mondjak? Rögtön elfakadtam bőgve, mint a borju, holott nagy szál ember, aki vagyok, még a könyemet nem láttam. „Jobb, ha elmegy, mondta, ha tüstént elmegy“. Azóta elmentem. Azóta az üzletet is eladta s nem láttam többet.

– Ez egy regény, – szólott Lóri.

– Ez az én életem, – felelte a hangjának oly sajátos, oly lerongyollott mélységével, hogy a leány akaratlanul hozzásimult s átfogta a karját.

– Nagy buta állat, – szólott vigyorgón – az a maga élete, hogy az ilyen lusta buta kutyát lesaralják, letapossák. Mért nem mozdul? Én mondjam meg magának mi minden van ezen a világon!

– Semmi sincsen.

– Nekem mondja? Csak egy kis hotelben voltam, például, például, nem is Pesten, csak Szegeden, egy kis hotelben s hogy megéltem, hogy kerestem! Zágrábban is a _Zöld Császár_-ban, hogy kerestem!

– Nőnek az más, – mondta szakértelemmel.

– Férfinek könnyebb – duruzsolta.

– De hát mi az ördögöt csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Olyan szédült vagyok. Már nem is tudom, mi van, mi lesz. Már mennék is fejjel a falnak. Már lopnék is, mint más, mint a gazdag, csak volna honnan! Már le is ütnék valakit egy sötét utcasarkon.

Oly puhán hebegte ezt, majdnem gyöngéden, a vergődő energiái oly bánatos lagymatagságával, hogy Lóri felnevetett.

– Az ám! – mondta. – Éppen maga.

– Én, – erősködött.

– Egy ilyen nyafi-mafi.

– Egy ilyen, igen. Éppen egy ilyen. Egy ilyen rongy, egy ilyen.

A hangja elfult.

– Egy ilyen! – lihegte, – mire képes! Nem tudja senki mire képes!

S a péknére gondolt, elrettenve. Még egyszer, mint a kisértet a gyászos utca éjjelében, fölbukkant, hófehéren. Tündöklő alakja omlatag kibontogatta, a fátylai lágy villanásán a keble két ezüstalmáját, s eltikkadva, oly különös tekintete, zord, elborult s mosolygó mégis, mintegy a bűnök mérges virágait kereste. Mit akart? Mit kivánt? Mit követelt? Micsoda áldozatokat? Hová csalta el, s micsoda utakon?! Mert már-már valami isteni szörnyeteggé exaltálta szegény elbódult fejével s felcsigázott képzeletében csakugyan úgy látta, amint borzalmas mészárlások fölött, milliónyi fő véres torlódásán túl, a két kezét kinyujtja emberi tragédiák után. A pékné! a nő! e földi célok legtetején s úgy ugatott volna fel reá, mint az eb a holdra, elrémülten!

– Mindent! – dadogta.

De Lóri rántott rajta egyet.

– Hát üsse le ezt itt, aki jön, – mondta mulattatva.

Hódl megremegett. Egy rendőr fordult be a sarkon. Látta, békén kitért előtte, s nem tudta mért, de köszönt is neki.

Már ekkor haza is értek. Egy kis utca végén, két gázláng virrasztásával a homályban, egy alacsony ház előtt Lóri megállt a küszöbön.

– Hát az van, – mondotta hirtelen, – hogy holnap már nem leszek a kávéházban. Ugyanis kiléptem, – tette hozzá valami láthatatlan nyüg lehullásával.

– Mindenki javít a sorsán, – mondta Hódl s a jövedelmezőbb utcai szakmára gondolt, erkölcsisége ösztönében. – Jobb is lesz magának, ha teljesen szabad lesz, – jelentette ki, a fejét lehorgasztva.

– Azért még nem leszek teljesen szabad, – felelte – csak éppen jobb dolgom lesz. Csak ezt akartam mondani.

És tartózkodón nem mondott többet. De az ember a keze után nyúlt.

– Köszönöm a bizalmát, – szólott csendesen – s bizony rosszul esett volna lássa, ha holnap bemegyek a Spangába s magát nem találom ottan. Most már aztán talán én sem megyek be többet.

Akkor a nő felengedett. A gázlámpa fényén a Hódl szemét látta szürkés csillogással, az orrát megnyúlva, az egész arcát elbúsultan, meghajszolt, magányos, kopasz ember, a titkos hév lappangásával. S a fanyar illatát érezte a bő inggallérja közül.

– Az este bejött Steinné, – vallotta be, – a jó öreg kis fehérvarrónő Steinné, aki földim, hál istennek, hogy még van valakije az embernek, egy földije, a Steinné! „Van ám egy jó helyem a számodra Lóri, no, no, nem egy grófnál, ne hidd, mondta, de minek törnéd a derekadat itten a sok facér közt, úgy sem lehet keresni tőlük“, mondta. Ez egy jó finom hely, valami gazdag özvegy asszony, aki ismerőse, aki megbizta, drága finom asszony mint egy angyal és gyerek sincs s csak könnyü munka és a bérem is több öt forinttal s rögtön be is állhatok. Hát ha másért nem, hát már a változásért is beállok, hát nem igaz, már a változásért!

– Igaz, – felelte Hódl.

– Aztán meg nem is birom tovább, jaj dehogy birom tovább, a karomat nem érzem, a lábam is fáj a sok üres állástól, inkább vagyok szobalány, vagy gazdasszony, vagy házvezetőnő, mint Szegeden vagy Zágrábban a _Zöld Császár_-ban, hát nem igaz, inkább vagyok, – és közben sűrűn nyomkodta a csengőt valami kimérikus távoli jövevény után, aki ki tudja micsoda álmok fenekén gőzölöghetett valahol az udvar mélyén.

– Igaz, – motyogta Hódl és csoszogó lépéseket hallott a kapu mögött lassú közeledéssel. Egy lépést hátrált maga is, elunottan. S valami hetyke s néma felkinálkozással a leányra nézett. A nyomor nyilván, a legerősebb kötelék.

Nem is akart elválni e percben, a kétséges viszontlátás érzetében, apró előnyei kárvallásával s túlbánatosan s túlgyáván is ahoz, hogy így elmaradjon drága ember, magányosan az éjszakában. A leány száján megsápadt a festék és az ajkak, helyenként, a maguk nyers szinét mutatták. Az elmerült orra előtt, a cimpák tárt szárnyával, valami keserű inspiráltságot érzett s a mellezet túlzott alakzata s a csipők kihajlott masszái holmi roskatag monumentálisban, az érzékei ihletét ébresztgették. És a vaskos haját is nézte, amint a szemöldökig ereszkedve, valami marcona fönség erejével hatott s vonzotta magához. Tragikus és megbélyegzett, ijesztő kisasszony, valami pátosza volt, ami lenyügözte.

– Tudja jól, hogy szeretem, – mondta ódalogva.

A leány visszanézett rá, a megkivánt nyomorúsága komor tekintetével.

– Kissé fáradt vagyok, – mondta.

– Én is, – felelte.

– No akkor jó, nem bánom, – szólott nevetve, s betolta maga előtt a kapun.

Azontúl, buta s brutális párosodásukban, hosszú heteken és hónapokon keresztül, aligha érezték az örömök szédületét primitiv elragadtatásaikban. Az alsóbbrendűek sajátos józanságával szerelmi dolgokban, költészet és illuziók nélkül, nagyon jól tudták mit akarnak egymástól mikor elborult homlokuk összeért. Hódl pontosan feljárt a leány új helyére. Az életének siralmas változatlanságába, némi kispolgári jólét látszatát keverte, amikor esténként, elkanyarodván a Margithíd mentén, lágyan besompolyoghatott, a várt szerető biztonságával, egy fegyházszerű bérpalotába, s felkuszva a hátsó lépcső gyér lámpái közt, végre ott lehetett Lórival a konyhában, egy nyitott szekrény ajtószárnya mögött, hogy inkognitó maradjon. A tágas konyha, egy szomszédos hálókamra ágyas idylljével, a maga fehérbe cserepezett falaival vette körül, a csillogó főzőedények barátságos naprendszerével a tűzhely fölött s enyhe tükröződéssel, amint vörösréz és nikkel felületeik a villanylámpa fényét reflektálták. A poharak üde üvegje az elcsent borosüveg körül s a tányérgulák föstött virágfüzére a maradék ételek pazarságával, a jóizű bár titkos vacsorákra látszottak készen, a tárgyak merev megadásával s az inyenc-menük változatosságával. Az egész lakás, az emelet sarkáig terjedve a szobái sorozatával, mintegy ide sugározta ki, e fehér konyha csendéletébe az interieur-ök parvenü pompáját, s olykor, egy-egy ajtónyiláson át, nagyszerű szögletek bronz és márvány-dísze fénylett, távoli csillogással. Csöndben egymás mellett, a lefüggönyzött ablak mentén s a szekrényajtó nyilt szárnya mögül, a szándékkal nyitva felejtett ajtók körül rejtőzve, gyakran állottak lesben, figyelgető meredezéssel a benső termek s az ágy kárpitja felé, az egymás elfúlt lélegzetét hallgatva, egy-egy távoli árny tovasiklásán.

– Szeretném ha látnád a bestiát, – mondta Lóri gyűlölködőn – ha látnád! – s rögtön hátrált is ijedten, az ajtót betámasztva. – Most benn van nála az úr, – hebegte.

– Az úr – ismételte Hódl s arra a másikra gondolt, a város túlsó végén arra a másik fantomra, aki a pékné estéit világítja ki a csillárok kristályüvegével, a pékné életét zengi át a pazar jólét aranyhárfájával. A pékné is így lakhatott, így élhetett, a fehér konyháján túl, a termei dicsőségében, a fülkék és szögletek tükreiben fürösztve mint ezüst tavakban kinyúlt alakját a pamlagok selymén, a gyönyörök csendjében, amint minden elhalt s elmult körülötte a szőnyegek süppedt mélyén s a dús selyemfüggönyök redőiben. Olykor, mégis, felizgulva e képzelt s gyötrő analogiákon, az úri kéjre kiváncsian s női sóhajokra is, perfid kémkedéssel az ajtónak dőlt, a fülét leragasztva. De alig hallott valamit. Egy-egy hang, elvetődve, egy-egy távoli szó olykor, értelmetlen hangfoszlányokban vergődött át a falakon, zajtalan röpködéssel, mint egy messzi madár, elveszve a térben.

– Különben bánom is én! – mondta csalódottan s vigasztalódva is, elkerülve az ajtó mellől s fáradt kanyargással a tűzhely mentén s amint leült újra az asztalhoz, Lóri mellé. Oh ez, ez várta, nézte, figyelte, villogó szemekkel, elterpeszkedve a székén, keresztbe szegzett térddel a lábszárát mutatva sárgás harisnyákban. S egy pohár bort tolt elébe nyugodtan.

– Hát nem igaz? – folytatta Hódl, még egyre előbbi eszmekörében – hát bánom is én, ezek is csak azt csinálják, hát nem igaz, amit mások, mégha aranyban is, hát nem igaz?

És felhajtotta az italt. A csendben kifáradt, elmerült, eltespedt. A konyha fehér határoltságában, rejtőzve és feszélyezett mozgással, kinosan elunta magát. Csakugyan, valami különös csend olvasztott magába mindent. Borzalmas téglatömegével a ház aludt, zord kőóriás, mintegy a karjai kitárt merevségével a néptelen folyosók szétnyiló masszáiban, az udvar sötét mélye fölött. Olykor egy dunai gőzös füttye hallatszott megriadt sikongással, s valami kalandos hajózás képzetét keltette, valami titokzatos bolyongás lidércét az éjjeli Dunán. A nyomasztó nyugalom, az esték elfúlt varázsa mintegy belülről áradva ki a háborítlan szerelmi magány bástyái közül, valami fojtó s kéjes atmoszférát hömpölygetett a fülledt s vibráló némaságban. Kábító hatásaiban, sugallataiban, izzásaiban s örömeiben, amint e bűntárshangulatok felkavarták s kergették a vágyat a hirtelen s gyakori megvalósulások felé, a mámorokban amit provokáltak, Hódl, szegény, már-már kimerült bizony, letört kegyenc, az unalmát pergetve, Lóri mellett aki kigyúlt, Lóri! A könnyű munka, a tétlen esték, a gazdag konyha az ágyas fülke hátterével, ellankadt hevét ébresztgették s e szerelmi légkör átfűtöttségén, lágy hangjain és képein, az illatokon miket magába szítt, a fátyolruhákon melyeket megérintett, az egész lakás rejtett tündértaván ő maga is, folyatós bagoly, a szárnyait csapkodta, felriadt nőisége lázas ösztönében. Még nem rég, a Spanga-kávéház feslett plafondja alatt, a márványkassza pléhkanalas felszereltsége előtt, a facérok szivarfüstjébe fúlva, elbódultan megadta magát az élete gyalázatának. De itt a fényben, hirtelen kivirult és élni akart újra! Kibontakozva, megváltva, fellobogva, szinte követelően dőlt neki, átmenet nélkül, meglepődöttség nélkül, e könnyed élet bőségszarujának s ami odabenn volt fény s öröm a termek búja völgyén, mind megismételte künn, a konyhája hagymaligetében, az ágya durva párnái között. S az elcsent parfümök, fátylak és selyemrongyok mámorában, sűrű és lázas lopkodások eleganciát s illuziót keltő expediensében, az úrnője életét élte mohó és elszánt utánzatokban, az egész gáláns Watteau kéjes szinpompáját, gyöngédségét, finomságát, lágy hintáit és báránykáját, epekedését és nuditását, kínos és trágár kópiákban. Sőt többet akart, mindent akart, vérmes és komplikált számítgatással magát a mecenást, a bőkezű urat, a mesés szeretőt akarta, a tetszését, az érzékei szeszélyét keresve ostoba kis praktikákkal, holmi esetlen szoknya-emelgetéssel, mintegy véletlenül magosabbra, a csípője kanyargatásával, az élveteg mosolygásával heroikus emlői fölött, s még százféle kacérságokkal, hivalkodással, otromba pretenziókkal, kábult cseléd, aki úrnőjénél, mindenkinél különbnek tartja magát. De a nő, az úrnő, az uri hölgy tündöklő-szőkén, az illatos angyal fátyolpeplumokban, melyek a tagjai kecses vonalát mutatták, az egész kéjes női figura, elfinomultan, hajlékonyan és remegőn, a Dürer-szűzek extátikus bánatával szőke pillái alatt, – a bestia, ahogy ő nevezte, az útjában volt s nem engedte! Sugárzó tekintetében gyakran fedezte fel a gúny s a mulatság derüjét e bohózati szirénkedésen s az elferdült száját is látta vonagló széleivel, az egész keblét fojtó pihegésben, mikor már-már ájuldozón e konyhaszagú csábnőn, a kitörő kacagását alig bírta elfojtani. Nyilván azért is tartotta meg, azért tűrte meg itt maga mellett, hogy lenézze s mulasson rajta, öntudatlan női gőgje fensőbbségében, hogy élvezze e komédiát, de sőt, hogy előkészítse, megindítsa, megismételje, a végsőkig felfokozza, mikor egynémely elunott estéin, dús szeretője érkeztekor, ő maga rendelte be a leányt. S magukra hagyva őket, a szomszéd szoba függönye mögül nézte vonagló testtel s fuldoklón a gyönyörűségtől e konyhai Delila szoknyalebegtetését, csáblépteit és csípődagasztását, a függönyt harapva, rángatva, holtra kacagva magát kurtizánlelke elragadtatásában. De amikor már-már ájuldozón s megrogyanva a nevetéstől ismét előkerült s extátikus szeme mintegy a tébolyig derülten s a könnyeitől nedvesen még, hirtelen összeért a Lóri két szemével, szinte megriadt e vörhenyes tekinteten, mely mindent megértett s nem bocsátott meg semmit, izzó s rejtett gyülölségben.

S ettől fogva, lassu, telített, titkos folyamatban, egész bensőjét feldúlva s megtépázva, párolgó kövérségével mámorosan a gyűlölettől, valami kigyómérge terjedt s betöltötte, elragadta, elbüvölte a meddő öröm vibrálásával. A női lélek számára, a vele egyenrangu nővel szemben, már a puszta gyülölet is diadal. De emez, elnyűtt pincérleány, sötéten e fény tövében, letörten ott, ahol minden virult, cselédsorban ama másik mellett, aki nálánál aligha lehetett jobb, felkorbácsolva, a maga balsorsáért dühöngött, a maga gyászos életéért, kivetve, kihajtva, kitaszítva, mikor másnak olyan könnyű! S gyötrődő elmélyedésében, az ösztönei hullámzásán hallatlan gazságokat érzett, valami cudar világ bitangságát, mely vakon csak az egyiknek ad, az egyiknek mindent s másnak semmit, neki semmit, legázolt teremtés!

És a gyülölete mélyén, zord és lázas irigységekbe fult. Remegőn az ember mellett, hangosan és feszélyezettlenül, amikor az úrnője nem volt otthon, rebellis szavai röpködtek, ostromló köpködéssel a bús szerető orra alá.

– Mi mindene van, ha tudnád mi mindene van!

– Hát van, – felelte kábultan Hódl.

– Mennyije van! – sivította.

S már ráncigálta magával az üres szobákon végig. A csillárokat mind felgyujtotta, a szekrényeket kitárta. És leittasodott a diszruhák gyüjteményszerű színpompáján, egymás mellett szorongva a csipke, gyöngy és szalagdiszek kényes változataiban, a nagyszerű fehérneműek pántlikás kötegein s túlzsufoltan a polcokon, fehér és rózsaszín tömegük hihetetlen pazarságával, üdeségével, friss orgona illatával, egy isteni női test képzetét idézve.

– Oh a cudar! – lihegte, mintha e hamvas vásznakból maga a nő nyulna ki fehéren. És elragadtatva, a mohó lelke kivirágzásával, a két kezét befurta a batisztgulákba s felkavarva mint a habot, magához vont s magához ölelt mindent, elvadult női lelke extázisában. A szoba fényén kigyult, feleszmélt, harsogott. S úgy gurult végig benne, szilajan és megriadva, mint a patkány valami elhagyatott várteremben, a falakat csapkodva, a pamlagok párnáit marcangolva, a butorokat vagdosva a keze élével, a nagy tükrök előtt, melyek némán reflektálták kisérteties freneziáját.

– Itt vannak az ékszerei! – hebegte egy bronzveretű fiók előtt, – itt van a pénze! – röhögte – a sok pénze, amit elrakosgat!

– A sok pénze, – ismételte Hódl, egy elfulladt lehelletben.

– S itt van az ágya!

– Az ágya! – motyogta a másik, elképedve a faragott famasszák láttára, a selyemdrapériák előtt.

– Az ágya, igen! – harsogta Marosi Lóri.

– Igen, – hagyta helyben az ember.

– Csak le kellene nyulni ide, mikor alszik…

– Lenyulni ide?! – kérdezte bambán.

– Hülye! – förmedt rá. – Lenyulni ide, lenyulni, igen, a két kezeddel, a nyakára, érted? Amikor alszik, amikor alszik, megfojtani! – hörögte.

S rámeredt villogó szemekkel s levonta maga mellé az ágyra. Valami pokoli próbára gondolt, homályos és spontán serkentésre a gyönyörben. A feldühödt szerelmi hévben van valami a gyilkosságból. A karjai közt elragadta kivételes lendületekbe. A nagy bűnösöknek majdnem mind, a női test az iskolájuk. S már számított rá, hogy ez az ember mindenre képes lesz érte.

– Ha férfi volnál – dadogta józanul és elragadtatva.

– Férfi vagyok, – röhögte.

– Megfojtanád.

De a hangja elfult a Hódl reszkető keze alatt, a torkán. Elbűvölve nézett fel reá, mámorosan, a hálás nőstény elborult tekintetével. S hirtelen, mint a vad, megmarta.

– Minden a miénk lehetne, – hadarta – ami csak van itten, minden!

S még hányszor mondta: minden! minden! mintegy felvirradt örömökben. S mikor fölszökött mellőle s magára hagyta, a selyem kárpitok között a fényben, azt hitte, ime elhintette a mérgét, a jövőt elvetette.