Part 1

_Lázár Miklós kedves barátomnak._

_Sz. D._

Szerző egyéb munkái:

ELBUKOTTAK. (_Novellák_) Singer és Wolfner, 1892.(_Elfogyott_.)

MESEKÖNYV. (_Novellák_) Grill Károly, 1898. (_Elfogyott_.)

AZ ISTENI KERT. (_Novellák_) II. kiadás. Nyugat, 1910.

A NAGYASSZONY. (_Szinmű_) Nyugat, 1910.

ÜNNEP A DÜHÖNGŐN ÉS EGYÉB SZERELMEK. (_Novellák_) Nyugat, 1911.

A RAJONGÓ BOLZAY LEÁNY. (_Szinmű_) Nyugat, 1911.

LŐRINC EMLÉKE. (_Novellák_) Nyugat könyvtár, 1911.

GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK. (_Szinmű_) Nyugat, 1912.

BELLA. (_Szinmű_) Singer és Wolfner, 1913.

MÁRIA ANTONIA. (_Szinmű_) II. kiadás. Singer és Wolfner, 1913.

LES GRANDS ET LES PETITES MOINEAUX. (_Nouvelles_) Alphonse Lemerre, Paris, 1900.

_Sajtó alatt:_

HARRY RUSSEL-DORSAN HARCTÉRI LEVELEI.

SZOMORY DEZSŐ

A PÉKNÉ

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1916

A Nyugat nyomdája Budapest. IX., Lónyay-utca 18,

A PÉKNÉ.

Ijedezve gondolok rá, siralmas emberi lélek szegény, mint egy elgázolt narancs a nagyvárosi aranyszemétben, drága Hódl Józsi! Csak a jó Isten tudja a dolgokat és számunkra alig van valami, aminek megfejtése volna. A feje nagy volt és szomorú bizony, az alsóbbrendűség hiányosságával, tökéletlenül kikészített és ostobán modelált, bús gyári fej, durva _en gros_ munka, a népes külső városrészek emberműhelyeiből, hangos tenyészudvaraiból, ahol a kéj robotnak virul, a gépies szaporodás rengeteg gyümölcsözésével.

Olcsó fej volt, szegény fej volt, korán kopasz, a homlok aránytalan frontjával, mint egy ócska tükör. Számos szürke és rozoga hajszálak, összetömörülve és egészen fönn a fejebúbján, mint magányos csokrok, nőttek. És a szemén kivül, szürkés pislantások, az orrán kivül mint egy banán, az ajkán kivül amelyet nyitva tartott a szőkés bajusz gyér szálai alatt, a lelkén kivül, mely ki fog bontakozni, valami fanyar kis illata is volt, valami sápadt presztizse az egész alakjának, vasárnapi dicsőségének, elunott szegénységének, amint kiöltözött, bús péklegény s némi világos nyakkendőket kötött. Agyonsülve a kenyérkemencék előtt, a pékpincék mélyén éjjeli robotban, megpörkölt szőrzetével a meztelen mellén amint a parázsból rubintfények érték: már rég nem dolgozott, de bizony nem dolgozott s csak sétált mint egy Esterházy, nyugodtan és lapos léptekkel utcahosszat az estéli világosságban, elveszve a tarka szoknyák hullámzása között, hazatérő nők szagos nyakszirtjei mögött, friss cselédlányok ténfergése mentén, mint egy csüggedt zászló a szélben.

Holott olykor felbuzdult a fényben s mámoros képzelete némi világosságot gyújtott elunott élete éjszakáján. Ilyenkor veszélyes vágyai ébredtek, régi s lappangó kísértések mint gonosz virágok, a lelke mélyén kihajtottak. Amint elvonult a térben, a világos kirakatok mentén, a lámpák alatt, a tömegben, a szagokban és a fényben, rettenetes öntudatokra eszmélt a mozik világos portáljai s patétikus plakátjai előtt. Valami titkos és kegyetlen sóvárgás gyötörte. S így jött az estében eltikkadva, kábult és üres fejjel, éppen amiért így tele volt mindennel, szegény emberi pária.

– Ha nincs a pékné! – motyogta és utolsó állomására gondolt, a Zerge-utcai híres sütődében.

Csak rövid és primitiv hangulatai voltak, keserű szájízben. Ahogyan az ember csak éppen mond valamit, röpködő, homályos sóhajokban. Aztán el is akadt minden gondolata. Semmi se volt olyan fontos különben, hogy valami kiválót gondolhatott volna és másrészt olyan sivár és reménytelen volt minden, hogy akármit gondoljon, a nyomorát nem éri föl vele. Így van ez a lét keserű alján, hogy minden mellékes voltaképen.

– A pékné! – ismételte mégis, végkép tanácstalan. – Most nincs helyem, – fűzte tovább – és nem is lesz – gondolta megadással.

De nem ám. Nem volt hely, csakugyan nem. Az égen sem volt hely, ahogy tele volt rakva májusi csillagzással, mintha tavaly óta új csillagok születtek volna. Egyáltalán nem volt hely sehol. Fönn az ég és lenn a föld, az egész világ, hegyek, folyók és tengerek túlzsufoltaknak rémlettek e vergődő és elunott agy fantazmagóriában, mely a maga színeit és képeit a tömött munkástanyák és párolgó hónapos ágyak vizióin melengette s leborult, mint az áldozat, a nyomora előtt. Drága, finom, csengő szavak hiányát is érezhette, melyek a disztingvált nyomorgót megbékéltetik, ahogy Lamartine mondja, a költészet e legnagyobb zenésze. Minimális szóbősége, benső berendezkedésének siralmas semmiségét csengte vissza a szegényes érzéshálózat kultiválatlan húrjain.

– Nincs is mit akarni, – gondolta, amint éppen átjött az utcán, – nincs és nincs – és igaza volt. Az ember úgy születik nyilván, ahogy elvetik a magját. Nagy nyomorok és nagy inségek élnek tovább olthatatlan emberi vezérképviseletekben és ezek törhetetlen cölöpök és erős fundamentumok, amelyekre minden egyéb épül a világon. A feje fölött, egy nagy szürke bérház nyitott ablakain át, némi zongorázást hallott és szeretettel de szórakozottan követte egy szellemtelen keringő röpködő hangjait, elvesző, béna ritmusát a térben. Egy női arcot is látott valahol odafönn, az emeletek sötétjéből válva ki ocsmányan, vonzón és fehéren. De az óra megkondult a terézvárosi templom tornyán. És Hódl Józsi ment tovább.

Amint betért a Spanga-kávéházba, ahol facér péklegények e földi balsorsukat némi kártya és billiárd játékkal javítgatták, már füstben rekedt minden s a megaludt tükrökön túl, mint ócska tejfelületek, a törpe fal mentén, sűrű makulákkal, kiemelkedőn ült a kassza márványlapja előtt, dús pléhkanalak és torz cukorkockák között, Marosi Lóri a kaszirnő. A füstök ködfátyolán át vöröses szélű szeme világított, a tekintet zord közönyével, amint a maga robotjához szokott. Az arca halovány volt, mintegy hervatag tejekkel fröcscsent és némi kéklő árnyalatokkal, amit az érhálózat irizált a roskatag bőrfelületre. A szája megkent és elvirult, a mesterséges pir rikító ellentétével a sárgás fogak és tág orrcimpák között, melyek az elmerült orrcsont hijján, magát az orrot alkották, kizárólagos szélességben. Az elmosott blúz alatt, aránytalan térfoglalatban, dús keble virult s valami különös jellegzetességet kölcsönzött e női személynek, valami moziplakátszerüséget, a figura túlzott formáival. És a homloka eltünt a fekete hajkorona alatt, mely vastag fürtjeit lenyomta egészen a szemöldökökig.

– Jó estét, – mondotta Józsi, lágyan közeledve. És az emelvényhez dörgölődzött, kétes graciozitással.

– Feldönti a kasszát, – szólott Lóri egykedvüen és csak rakosgatta a cukrait.

Mégis, hirtelen, a szemök összenézett.

– Mi baj van? – kérdezte a hölgy.

– Semmi, – felelte a nyakkendőjén babrálva, – semmi. Miért, hogy azt kérdezi mi baj van, amikor nincsen semmi baj. Mintha mindig azt hinné, hogy valami bajnak kell lenni.

– Hát persze, hogy azt hiszem, – pörölt a nő meggyőződéssel, – amikor csak lézeng és nem csinál semmit. Ebből lesz a baj, – tette hozzá telített hangsúlyozással, mintha valami jóízű dolgon nyalánkodna.

De az ember kitért a célzások elől és unottan a vállát vonogatta.

– Hát ennek is vége lesz, ennek a rossz állapotnak, – magyarázgatta. – Lássa, hányan vannak itt facérok és nem csak itt vannak, a Dungl is tele van velök. Nem hogy a bér rossz, még azt sem mondom, de a munka kevés ilyenkor és a mesterek se fűtenek hiába. Még azoknak jó, akik kártyáznak vagy billiárdoznak. Van olyan, aki a maga két koronáját is megnyeri egy nap. Csak én unom el magamat. Halálra elunom magamat, mint a kiszáradt kút nálunk odahaza, tudja.

– Tudom, – mondta a nő.

– Dehogy tudja, – felelt szeliden és a szürke szeme tágra nyilt. A torz fejét két kézre fogva, gyér hajbokrait gyötörgette és nyirkos homloka elborult.

– Maga nem tudja, hogy nyom engem minden, – mondotta elernyedve, – az élet, minden, hogy nyom engem! Egész Pest mintha a csigolyámon ülne, olyan nehéz a fejem. Az este, az utcák, a lámpák, a sok villamos és a sok ember, mintha mind rajtam gázolna, – egész Pest! mondom. Az imént is, mintha homlokon csaptak volna valami rézkoronggal, amint harangoztak a Terézvárosban. Végre valami műveltsége is van az embernek, ha már más nincs, hát nem igaz? Az utolsó helyemen a könyvet is én vezettem, a leveleket is én írtam a nagy malmokba s ha nincs a pékné, még ma is ott vagyok a jó helyemen, tudja.

– Ha nincs a pékné, haj bizony a pékné! – ismételgette Lóri, alattomos inszinuációkkal. – A pékné bizony, az volt a baj ugy-e? Valami nagy fene lisztes tyuk ugy-e? – kérdezte, vörösen pislogatva.

– Valami nagy fene lisztes tyuk? – hebegte utána tájékozatlanul.

– Hát persze! A pékné! Nem érti?

– Nem.

– Mi volt vele? No mondja! – nógatta a leány a fejét előrehajtva.

És az orrát is fintorgatta, mintegy képzelt illatokhoz.

– Hát nem mondja? – kérdezte, hogy az ember nem felelt.

– Mit mondjak? – szólalt meg végre.

– Mi volt vele? A péknével? – kérdezte felpezsdülve.

– Semmi se volt.

– Nem ám! Képzelem!

És szakavatott fölénnyel rázta a fejét.

S hogy éppen egy pincér pattant elébe, némi kanalak után nyúlván s a tálcákat prezentálva, néhány kocka cukrot csapott le oda, a csorba csészék mellé.

– Képzelem, – ismételte felbigyedt ajakkal.

– Semmit sem képzelhet, – mondta Hódl, – ki sem találhatja, ami a péknét illeti, hiába okos lány, mégis ki sem találhatja!

– Nem ám! Amilyen nehéz kitalálni!

– Nehéz, – felelte hirtelen elbúsultan, a hangjának oly sajátos csengésével, hogy a hölgy meglepetten nézett reá. S amint távolodott vagy eltántorgott inkább, amint elmaradt egy pillanatra valamelyik szomszéd asztalnál valamelyik társa mellett akitől egy cigarettát kért s amint rágyújtott s a gyufa lángján szinte eltorzult arca megjelent: oly különös, oly szokatlan volt, a lerongyollott élet s az olthatatlan áhítozás minden nyomorába fürösztött, amint még mindég a felkavart viziót követte, a pékné látását, szédüldözve! A megrándult ajkát látta Lóri, a gyér bajuszt a száj fölött, melyet leperzselt a vágy, a nagy sárga orrát, oh főleg ezt, a nagy sárga orrát, eleven banán, kinyúlva és vonaglón egy egész nagy világ fölött, hallatlan íveléssel, lehetetlen örömök után.

Megejtve, valami furcsa kiváncsiságot érzett, valami különös vonzódás ébredését e kábult péklegény iránt és elfásult képzelete, hirtelen a maga javára számlálgatta e rejtélyes indulatok kétségbeesett erejét. És mindjobban elmerülve és elsodortan az ösztönei sugallatán, valami kedvesebb és tetszetősebb képre ébredt, valami homályos vizióra maga is, amint lassanként kilendült az élete silányságából, a pléhkanalak és csorba cukrok mellől, a kis kávéház kihült füstjéből és megpörkölődött bűzeiből, bizsergő hetéra! Még nézte az embert, mosolyogva már, a dús keble pihegésével és a vöröses szélű szeme fénylett. A szépsége részleteit, álpresztizsét e lezüllöttségben, a rikitó nyakkendőjét, egész vonagló fiatalságát valami titkos sovárgás dicsőségében, most figyelte meg először s most formálta át magának izgató tulajdonokra, mint ahogy a nő szokta ezt, ha valakit megkivánt. De nem árult el egy hangot, sőt érzéktelen visszasüppedt a bús üzem unalmába, a füstökbe a tükrök alján, miközben Hódl ismét visszakerült hozzá és hanyagul az emelvényhez dőlt. Előttük az asztaloknál filléres kártya járta, az időnként vitás hangok keserű baritonjaival. Nagy, sápadt kezek, a körmök gyászszegélyével, aggódva a kártyát szorongatták. Olykor egy-egy hevesebb kijátszásra, a pártik végén, a lecsapott öklök súlya alatt, egy asztal dörgött a diadalban. És távolabb, makacs egyformasággal, meg-megkoppant egy billiárdgolyó.

– Milyen furcsa szaga van magának, – mondotta Lóri, az ember válla fölött.

– Egy kevés parfüm, – felelte a zsebkendője után nyúlva, – néhány csöpp, ami még volt.

És hirtelen felderülve:

– Maga jó volna nekem Lóri, – mondotta röhögve és a lány kezét kereste. – Különösen, amiért így lézengek, volna maga nagyon jó nekem. Én is magának, persze. Várnám amikor hazamegy éjjel és elkisérném a sötét utcán. Maga nagyon jó volna nekem, Lóri.

– Mint a pékné, mi?! – morogta.

S hogy az ember nem felelt:

– Mint a pékné, hallja?! – ismételgette.

– Ne beszéljünk kérem a péknéről, nagyon kérem, – felelte csendesen. – Hagyjuk a péknét, mire is való az? Nincs is értelme, kérem.

Még várt egy percig, aztán minden átmenet nélkül, egyszerűen:

– Még nem is vacsoráztam, – mondta.

– Kávét? Akar?

– Hm, – dünyögte elhárítólag.

– Egy kis hideg hust! No nézze! Milyen jó, hogy megmaradt ebédről.

A márványlap alól egy tányért vett elő. Egy izzadt husszelet pihent benne, a megaludt mártásban.

Az örömtől az ember megrázkódott. Mohón egy zsemlyét csent magának s a tányérnak jött, nyitott szájjal. Egész nyomorult emberi sorsa e dús falatnak szegeződött.

– Kinek hagyta meg ezt a cica? – kérdezte negédesen, a kitartott szerető elkényeztetettségével.

– Neked apám – felelte Lóri, e hangnembe vágva és vaskos emlőjével elterpeszkedve a marványlapon, csöndesen elnézte, amint a zsebkése hegyéről a szájába kapkodja a szapora falatokat s nagyokat nyel jóizüen.

– Így van ez, – mondta közben, – így van ez. – S a mártást lapátolta egy zsemlyedarabbal.

Aztán, hirtelen, felnézett a leányra, jólakottan, mint a párduc. Egy pohár sört is kapott és akkor is csak nézte, ivásközben, a pohár fölött meredő tekintettel. Ott volt előtte Lóri, egészen közel, a szemével a szemében. A kifent szája virult az arc vizes szinében, az erektől kéklő árnyalatokkal. Az orra, elszélesedve a tárt cimpák izgalmában, majdnem az egész száj vonalát követte és apró sárgás fogai látszottak, valami öntudatlan harapásrakészen. S a lesüppedt haj, majdnem a szemöldökök ívéig, mindent beárnyékolt sötéten. Marcona fej volt e percben, a maga tömör és széthulló vonásaival, megsebzett fiatalságával, amint végkép abszorbeálva, valami önfeledt tünődésnek engedte át magát.

– Hát nem bánom, várjon meg – szólott hirtelen feleszmélve. – Éjfélkor vége lesz. Bezárunk. S mondani is akarok valamit.

Az ember intett. S egy utolsót seperve a tányérban s egy utolsót hörpintve a pohárból:

– Úri nap volt, – szólott lelkesülten.

És eljött a kasszától. Békén betelve minden jóval, egy percig még a billiárdozókat nézte és egy hetyke szivarral a szája szélén kifordult a küszöbre, szétnézett, megindult.

Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli villamgöbök lilaszín sorozatával, mint egy nagy ravatal ragyogott az este, a ritka járókelők árnyszerű tovasiklásával a kihalt utcák céltalanságán. A körút sarkán, hirtelen, egy-egy rajongó leány tünt fel mint az őrszem s rögtön vissza is kotródott a sötét mellékutcán. Egy-egy villamos gurult a gyér utasok merevségével, sárga fényekben és frenetikus csilingeléssel az alvó házak sorfala között. És a terézvárosi templom tornya, az óralap méla szemével, valami meredező kimérának tünt, amint súlyos tömegével elveszve a homályban, mozdulatlanul bőgte ki magából a tízórai harangkongást.

Ment tovább, megbékülten, a szivarját szítta kifeszült mellel, dacosan mint egy úr s közönnyel átengedte magát az esti séta hangulatának. A teli gyomor s a sör utóíze a füsttel keverődvén, csöndes megelégedettséggel fűtötte át homályos érzéshálózatát és nyers élnivágyása a néptelen utcán, az útszéli leánycsapatban, némi távoli fényekben, sőt egy-egy autókürt hangjában is örömöket talált. Szimatolva, a sötét kapualjak szorongó szerelmeseit vizsgálta, tömör szakácsnékat és ájult kis bakákat a homályban, majd egy-egy világos ablakon akadt meg kalandos tekintete, ahol a lebocsátott függönyfelületre fantasztikus árnyképek vetődtek. És mégis, hirtelen, egy sóhaja szállt, a fejét lehorgasztotta. S a saját lépteit figyelgetve már, szegény elnyűtt lábait a járdán, izzó buvárgatással holmi pénztárcákat kutatott, elkallódott ékszereket keresgélt az utcák szemetében. Más fölnéz, ő lebámult, – más! Miért hivatkozni boldogabb lelkek nosztalgiáira, mikor ez is, szegény, csak élt ahogy tudott, magányos ember, aki ment, hogy betöltse a sorsát, bús szürke legény, akire milliárd csillag ragyogott felülről, miközben hirtelen feldühödve, egy üres gyufaskatulyát rúgott fel a járdán és rugdosta utcahosszat maga előtt, az út széléig, ahol unottan eltaposta végül.

Most már nem volt hátra más, mint megvárni Marosi Lórit, a kis kávéház küszöbénél s elmenni vele hazáig, vagy azontúl, ki tudja! Holott alig vonzódott már. A vágya elhült, a Lóri képe, csendesen kialudt a szívében, mintha azt is eltaposta volna azzal a szemét kis dobozzal. Estéli emlékei sorra eltünedeztek s amint a szivarja végét is elhajította s a körömnyi maradék, még egyre parázslón, csak fénylett mögötte két kőkocka közt: mintha távoli partok tünő tüze lett volna, amelyhez semmi köze többé. Ellágyulva és felzaklatva, régi dolgai gyötörték e bús jelen nyomorába fúlva, a régi sütődék boszorkánypincéje, az utolsó állomás kenyérkemencéje, a tűznyílás parázsrózsái, melyeknek meghajlott gerinccel a meztelen vállát szegezte, a nagy fejét elkopaszodva, a banán orrát, a melegtől megpörkölten – s mi minden még, ami e multakból felmerült előtte! A világos péküzlet odafönn a Zerge-utca sarkán, a sárgás zsemlyék mint a narancsok, a kiszolgáló kisasszonyok fehérben s valaki még fehérebben, kivirultan, isteniesen, a két fiatal karjának imádandó tündöklésében, amint a pénztárban ült, mint egy királynő s olykor rámosolygott, csak a szeme játékával, az ajkát bevonva titkon úgy mosolygott amikor a friss kenyereket hordva föl elébe, megjelent meztelen mellel a fal tövében, mint egy tűzisten, kigyúlva! A pékné, aki nézte uram isten, s akihez e robotban, lehajtott fejjel, alig hogy felpillantani mert, szikár rabszolga a kenyerei terhével, a tűztől bronzszínű karjain! Mindaz, ami elmult, ami élt mögötte, tikkasztó alkonyatok, friss kenyérszag s két női szem amint végigsiklik rajta s felperzseli a bőrét a titkok édes tekintetével, mult éjszakák és mult vasárnapok amint holtrafáradtan leste órák hosszat egy röpke szó, egy hitvány fejbólintás gyönyöréért, egy szaváért, mely oly ritkán ha megcsendült, az elfulladt vágy s a kivánság olthatatlan kínja, mind a szívébe markolt, mind, amint elkábultan és szédüldözve már, egy falnak dőlt és röhögött:

– A pékné!

Hát igen, ott volt előtte, hogyne, a pékné, a túlsó sarkon a Király-szinház kapui előtt. A pékné, amint élt s virult, igért és hazudott, a pékné, atyám, a kék szemével, a bevont ajkával, a keblének két ezüst almájával, a pékné üdén és omlatag fehérben, a hattyuprémek fejedelemségében, ott vonult el a tömegben, s a szőke feje ragyogott az estében! Elhülve nézte, mozdulatlanul, s magába szítta, mint a fényt. A tumultusból kiválasztotta, kiemelte mint egy bálványt, csak őt látta, csak őt követte, visszafojtott lélegzettel, a falnak tapadva, hogy meg ne zavarja, hogy el ne tünjön s mereven a nyakát kinyujtotta utána, mint a ló holtra szomjadtan, az egész nyakát, megnyulva a térben, a torz feje vonaglásával. Oh dehogy is tünt el, sőt, enyhén megállott, elbűvölő fiatal jelenség, viruló kis polgárasszony a prémjeibe burkoltan s a szoknyáját megemelve a zománcos pikkely csillogásával, a pazar ruháját két apró lába fölött, melyek leányos kecsességgel, félénken, egymáshoz szorultak, mintegy szokatlanul és gène-ben a kövön. És nyugtalan elnézett a feltorlódó kocsisoron, amint mögötte s körülötte, a Király-szinház kapuján, kitódult a tömeg, a kalapok, ruhák, meztelen vállak, kihevült arcok s meglazult hajfürtök százféle formáiban, röpködő női tarsolyok és szinházi látcsövek keverékében, színes tolongás az éjnek lendülten, betelt örömök hullámzásával.

Kocsit várt, keresett, olykor szólítgatott is, de a hangja alig hallatszott a térben, magányos madársipongás szopránja, kis üde női szó, ami elveszett. És intett is a gyönyörü karjával, mint az opál fényrezgése az éjben, amint kibujt és kinyúlott a prémtömegek, a bő ujjak alól, az eleven hús üdeségével. Még nézte onnan, a fal tövéből, elfúlva és roskadozva s aztán, hirtelen, áttántorgott hozzá levett kalappal, drága ember és megállott előtte meggörbülten. A pékné volt, igen a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, az ékszerei szikrázásával a prémjei fölött, mint egy királyi ágyastárs, derüs, világos, ragyogó, a szőke hajak koronájával. Mit mondjon? Remegő ajka, egy-egy csöndes szó formáján vonaglott, az orra megnyult – de hát mit mondjon? Mégis, valamit hebegett, valami választ is várt, de a kék szemü Mária megriadva nézte, miközben kis nyugtalan mozdulatokkal az erszényében keresgélt.

– Hozzon egy kocsit, – vetette oda végre, az ajka hegyéről, könnyedén.

Akkor lassan, forrón, megemelte a fejét, szédülten felnézett reá. A szürke szeme mámorával az asszony arcán elmerült.

– Józsi! – szólott meglepetten, ahogy megismerte, – no lám, maga az, Hódl Józsi, milyen furcsa!

És nevetett. S egy pillanat alatt, rögtön, finom kis lénye minden jóságát kitárta, megszelidülten kedves tekintetekben. Valami kimondhatatlan báj lebegte körül, rendkivüli szivélyesség az egész alakját, üde illatokban. De már intett is ujra s már kocsija is akadt akkor, már fel is lépett a hágcsón és a szoknyája felszökött a lábán, csillogón felszökött magasra, fehérselyemharisnyás tömör formákon, melyek áttetszőn, a hus szinével világítottak.

– Oh! – hebegte Hódl megtántorodva, a kinyult orrával lebegő illatok után. Még itt volt minden körülötte, holott már elgurult a kocsi, még itt volt minden, mint ahogy álomból ébredve érzi még az ember a hatások intenzivitását. Négy kerék zörgött messze s a kocsi lámpása mint elkalódott csillag, elúszott a mélyben.

Akkor feleszmélt, megindult, a falak mentén, hangtalan lépésekkel, tragikus csendben, mint az árny. És izzó kis darabokban, részletező gyönyörüséggel a Rausch Mária képét idézgette. Elfuló lélegzettel, időn és téren kivül, az egész lelke e selyemharisnyás lábszáron vonaglott, mint szélben a rongy valami rudon. Elment, elmult, nem is bánta, amint a kép még egyre minden csepp vérét átfűtötte, az emlék lázas párájával. És olykor, mint a vad, felhorkant az örömtől. Mint rendszerint a gyönge lények, rettenetes energiákat érzett. Kiválva az életéből, a nyomorából, az utcák sarából, felfrissülve és felüdülten, idegen álmokba lendült, az olthatatlan vágy fantasztikus szárnycsapásán. Zord és durva szavakat harapdált kinzó elkivánkozásban e nő fátylai és selyemrongyai után. És a húsának dőlt mint egy hegyoromról a mélybe. Régi epedések mérge, fülledt éjjelek vakmerő reménye, mikor meglapulva az ablaka alatt valami titkos jelekre várt, a rossz gyönyör, amit fiktiv egyesülésekben kiváltott e gyötrelmekből, minden amit akart, keresett, marcangolt, minden vétke s minden érzéki keserve, az egész lelke sebektől felfakadtan, az egész teste megborzongva, ime e régi kisértésnek szédült, felzaklatva s agyoncsigázva ez álomszerü találkozáson, e váratlan föltündöklésen, hősi péklegény, amint megpillantotta, mint egy nagy, hajlékony nőstényhattyut az éjben.

– Meghalok, – lihegte.

És elfulva, megállott, várt. A helyzetet, viszonyokat, az esélyeket latolgatta, a szerencséjét méregette, a chance-ait! elborult agygyal a reményeit sajtolgatta, mint nagyszerü gyümölcsöket. Mit várhatott, mit remélhetett, letört s elkuszó féreg e tündéri nő selyemtopánjai előtt, az utca szemetében? És mégis! Üres élete, a tétlenség s az elunottság minden hatalmával, a betöltetlen idő minden pazarságával, e nő birását magába szitta, s elnyuló tervezgetése végén ugy látta, birja már! Csak a tökéletes nyomorgók s a fantasztikusan gazdagok tudják ily törhetetlenül magukhoz váltani a vágyaik aranyigéretét. Emitt az eszközök pazarsága mindent felhajt, mindent megvalósit; amott a szertehullott energiák, a felhasználatlan akarat és a vergődő elhatározás hirtelen egy csomóba gyüjti, egyetlenegy merev és végzetes eltökélésbe a vágy kisértő fixa ideáját. A gyöngék, a henyélők, a lézengők, a kimerültek, az elfáradtak nagyszerü revanche-a ez, egyetlenegy pillanat titán-ünnepében. Akik évekig henyéltek két izmos kar izzadt himbálásával, akik gyáván elsompolyogtak egynémely vaskosabb bőrönd mellől, semhogy felvigyék egy emeletre, olykor egy lázas óra munkájában, néhány perc freneziájában, dulakodásban s öldöklésben túltesznek Napoleonon.