Part 9

Már ekkor sírt és hallgatott és a kezemet csókolta. S mindebben volt valami s a könnyeiben is, amiket éreztem, valami, amit tőlem tanult, szegény. A lélek is csak úgy szól némán, mint ahogy a szemek szólnak, ha folyik a könny belőlük. De gyakran próbáltam azt gondolatban, valahogy átszállítani egy-egy emberpéldányt a maga idejéből, messzi multak idejébe, ha érdemes volt az ilyen konjunktúrára. Én sejtem, a magam számlájára is, mi lettem volna például a Hellespontuson, vagy szőke hímoroszlánok közt Rómában, Caracalla idején. De az is biztos, hogy a tizenharmadik században ezt az Adorján Jenőt, mint eretneket égetik el. A tizenkilencedikben csak az történt, hogy halálos elepedettsége beethoveni forróságokkal, odáig juttatta e _leçon d’accompagnement_-ok során, hogy finom női partnerei a zongoránál, a szőke konty s a többiek, az is, akinek a mellére térdelt volna s az is, akiért meghalt volna, már-már nem állták a tekintetét, a két szemét, a borzas fejét, a lobogó fájdalmasságát elérhetetlen távolokon, mindazt a forró vágyat s nosztalgiát, amit minden fiatal zenetanár ismer, női tanítványok kontaktusában. Magas nép! ahogy mondta, mind úrileányok, – a vége az volt, hogy panaszkodtak a szülőknek s a művészt lágyan menesztették, a művészt! egy-egy kis aranypénzzel, amit egy borítékban talált.

De addig is, félig őrülten e zenei passiókban, amint lerohant az utcára, leckéi végeztével, már nők után rohant. Szonátabeli fantomjait kutatta a tömegben, úrileány tanítványait utcai leányokban, homályos visszaidézésekkel, árnyalatbeli hasonlatosságokban, a tündéreit és szőke kontyokat szinte vallásosan, szektárius rafinériákkal, mint édes testvéreit Beethovenben s Mozartban! Csak e ponton volt, hogy hajlíthatatlanúl, sorvadó élete sugallatával, úgyszólván nap-nap után elhajlott tőlem s nem tudta követni, nem is akarta, papnövendék tartózkodásomat. A lélek még csak hajlik valahogy, de a vér az egy külön dolog, azzal nem lehet beszélni. Szégyenteljes szegénysége olykor, csak onnan volt, hogy egy egész hét leckéit és zenéit, azt a két aranyat, amije volt, habozás nélkül, egy éjszakáért, odaadta egy leánynak! Nem egyszer inkább nélkülözte a legszükségesebbet s jobb szeretett inkább éhen maradni, semhogy lemondjon arról a női hálótársról, akit napok óta kiszemelt magának a boulevardon, vagy egy kávéházban.

Egy nap, karácsony táján, te jó Isten, egy fillérünk nem lévén ilyen szent ünnepek előtt, csak törte a fejét, honnan lehetne néhány frankot kikotorni. Közben pengette a hegedűjét, függőleges állásban a térdén, mint egy másik _Penseur_, Rodin mintája szerint.

– Az nem lehet, hogy itt üljünk, mint két varjú az ágon, mikor Jézus-Krisztus megszületett és durrog a pezsgő utcahosszat, hát nem igaz?

– Igaz! – mondtam.

S akkor, egyszerre csak azt proponálja, hogy a főrabbitól kérjünk pénzt!

– Karácsonyra?! Pont a főrabbitól?

– Éppen karácsonyra! ez a vicc!

De amint látta, hogy undorodom, már nem is folytatta, úgy vigyázott, hogy soha a kedvem ellen ne tegyen s csak pengette a hegedűjét a térdén, mint egy lantos.

– Nem baj! – mondta, – s pengetett. – Azt fogom tenni, hogy becsapom a hegedűmet.

– Azt lehet! – feleltem, boldogan, hogy már nincs szó a főrabbiról.

De aztán rögtön, kijavítottam magam:

– Azt sem lehet! Ki van zárva! Hát a leckék? – mondtam.

– Már nincs leckém, – felelte egyszerűen s csak pengette a húrokat olyan utolsó kis pengetésekkel, mint egy zenélő óra, ami lejár.

Aztán abbahagyta.

– Ha nem tart el engem ez a hegedű, mért tartsam én? – ezt mondta és felállott. – Engedje meg! – könyörgött, – engedje! Olyan szomorú lesz ez nekünk, karácsony! óh Isten! – és majdnem sírt megint.

– Mit lehet kapni ezért a hegedűért? – kérdeztem, mint akinek nincs kőből a szíve.

– Ez egy Amati! – felelte, – száz frankot is megad érte a _nagynénike_, – mondta, – az édes _nagynénike!_ – mert így átforgatta filologikusan azt a párizsi tájszólást, mely a zálogházzal valami titkos rokonságot tart s úgy hívja: _ma tante_…

– Száz frankot! No kiváncsi vagyok? – mondtam a legborzasztóbb benső izgalmakkal.

S akkor rögtön el is indultunk, a hegedűvel a tokban, mint egy gyerekkoporsóval és nem néztünk se jobbra, se balra és csak mentünk.

– Én is viszem egy kicsit! – ajánlkoztam, hogy valami kis érdemem legyen.

– Oh köszönöm, – mondta, – ne fáradjon! – s azt hiszem, soha annyira nem ragaszkodott a hegedűjéhez, mint mikor becsapta.

És csak mentünk s annál vígabban mentünk, hogy régtől fogva ismertük az utat és csak mentünk olyan boldogan s olyan benső pezsgésekkel, mint mikor egy májusi reggelen, tündöklő egek alatt kirándul az ember a budai hegyekbe! Hegy! csakugyan, – már láttuk is az utca végén, messziről, ezt a szimbolikus hegyet, a francia zászlót egy kis kapu fölött egy pajzson, amelyre ráborult ez a zászló, s már be is jöttünk a kis kapun, ahonnan, közvetlenül a küszöbről, egy szűk lépcső indult, oly meredeken a magasba, hogy az ember szívszorongva jött fel, mély ájtatosságokkal, – Szenthegy! _Mont de Piété!_

Egy kis terem volt ez, négy fal s egy kis törpe ablak, egy kis üvegrekesz inkább, homályos üveggel. A falak mentén s mind a négy fal hosszában, négy falóca, összekalapálva, egy keskeny négyszöget alkotott, olyan mélyre koptatott és legyalult felülettel, hogy egy pillanatig sem lehetett kétséges, mivel koptatták le s gyalulták le e lócákat az utolsó farétegig s hogy vitték el magukkal e rétegeket mindazok a boldogtalanok, akik itt ültek, évtizedek óta. Mert itt ülni kellett, órákhosszat is olykor, türelmesen, mint a régi keresztények, akik az ítéletre vártak, nem sok reménnyel igaz, de Istenbe vetett bizakodással most is, mert az a sok cókmók, amit hoztak, ágyneműk és dunyhák, nem érték meg az Államnak azt a nyomort, amit jelentettek. De ülni kellett, amíg sor került az emberre, amíg a becsűs a kis ablak mögött vizsgált, szagolt, tapintott, mért és mérlegelt, hogy ne mondjak többet, amíg iktatva s lajstromozva, kiszólt végül az üvegrekeszen s egy-egy számot adott a rekeszhez repesőknek, akik átadván tárgyaikat s begyömöszölvén párnáikat a keskeny nyíláson, megint visszaültek a lócákra és vártak, egy fokkal magasabban a Hegyen! vagyis még keserűbb szívszorongással.

Most is ültek itt, a lócák hosszában, sűrűn egymás mellett, főleg asszonyok zord arcéllel, mint egy hajdani Róma külvárosi népe s a két combjuk közt, a végsőkig szétterpesztve, a sokféle batyukat, zsákokat s matrácokat őrizték latin tarkasággal, mint egy régi parton az Adrián, ahol várnak. De köztük, dús soraikba szűken beékelve, egy kis öreg ember, egy kézi bőrönddel, már annak a modernebb, de álmatag utasnak tűnt, aki egy falusi állomáson valami távoli vicinálist vár, amely nagyon sokat késik valahol a tájban.

Mi is vártunk, de bölcsebben, a fal mentén, a kis rekeszablak mellett. Alig nyilt meg, az első alkalomkor, rögtön betoltuk a hegedűt s mindjárt kaptunk egy számot. Még eltelt tíz perc abban a sajátos dermedtségben, amit csak élő emberek tudnak produkálni a maguk ájtatosságával templomhajók mélyén vagy egy zálogházban. S aztán, hirtelen, már ki is szólt a becsűs s hívta a számunkat.

– 47-es! – kiáltott, – _húsz frank!_

Megvallom, a magam részéről, dús tapasztalataimmal e téren, semmiféle csalódást nem éreztem. De a barátom, e silány összeg hallatára, a lelke mélyéig vérzett.

Abban az úgyszólván etikai kapcsolatában, mely a hegedűjéhez fűzte, egész művészetéhez! úgy meg volt gyalázva, hogy alig tudott szólani. Nyilván azt is érezhette, amit annyian éreztek már ezen a világon, hogy tudniillik mennyire nincs becse annak egy becsűs előtt, aminek az ember szívében oly rettenetes az ára!

– Húsz frank? – rebegte, – de hiszen ez abszurdum kérem! ez adszurdum! – s magyarázni akart! magyarázni! hétrét görnyedve a rekesz előtt, hogy be tudjon szólani.

– Szóval nem fogadja el? – mondta a becsűs kurtán, mint aki nem ér rá s már tolta ki a tokjában a hegedűt.

– De kérem, – mondta a művész kétségbeesetten, s nem hagyta magát. – Ez egy Amati kérem, ez a hegedű, egy Amati! Ezt még Hubay adta, Hubay Jenő! – már így érvelt, tekintélyekkel! amit sohse szokott, Hubayval! egy becsűsnek! egy zálogházban! annyira odavolt.

Csak a legzordabb lelkek tudnak effajta naivitásokat, bizonyos válságos percekben, mikor beleszédülten bajaikba s önmagukba, olyan mélyre szállnak, hogy már csak a gyermeket találják meg szívükben, akit segítségül hívhatnak. De magyarázni egy becsűsnek egy üvegrekesz előtt, ahol mind tolongnak már s gyúrják befelé a matráct s a dunyhákat: ez mintha annak a bírónak kezdene magyarázni az ember, aki rásózott tíz évet az emberre. Mégis! az olyan furcsa, olyan furcsa az, egy francia! még hivatásos fásultságában is, még abban a ridegségében is, amelyről, mint a márványról a vízcsepp, lepereg minden szó. Mi fogta meg, mit érzett vajjon abban a dúlt hangban, mely visszacsengett az üvegen? Micsoda homályos lélekhez szólt ez a borzas fej a rekesz nyílásában, micsoda kíváncsiságokhoz az a két csontos kéz, mely nem engedte, hogy ez a rekesz lezáruljon?! Csakugyan, ezt a két kezet nézte ez a becsűs, valami hivatalontúli értékeléssel nézte s nem tudta, hogy fújja ki a nyílásból. Nem tudta, mit érhet ez a két finom csontos kéz, noha sejtett valamit, zálogházi becsűs!

– Egy Amati! – mondta, – _et puis après!?_ A hangját kellene hogy halljam. Hogy meg tudjam becsülni, – ezt mondta.

– A hangját! – felelte a borzas, – hogyne! igaza van! a hangját! – hebegte s már kikapta a hegedűt, már az álla alá csapta, már a rekesznek dőlt, már indult a vonóval egy nagy ívben, szerenád! egy becsűsnek, a kis ablakban, aki bámult! És mind bámultak s mind hallgattak s az összes batyuk, dunyhák és matrácok megálltak s a bús asszonyok, római arcéllel, nem is az Adrián, de az Óceán szellős partjain voltak s mind néztek valami szent bárgyúságban valami szent végtelenséget s mind boldog volt s mind hagyta a gondot s a nyomort, ami szállott, s a kis öreg a kis bőrönddel, úgy ébredt s izgult hirtelen, hogy azt lehetett volna hinni, a vonata megérkezett! S akik mind jöttek, új utasok a Hegyre, új batyusok s matrácosok, új rakományosok, megálltak az ajtóban, félúton, roskadozva, mint a tevék a domboldalban, mint az ökrök a lankásban, akik csak néznek s nem értenek semmit. Csak egyetlenegy hang mondta, mert egy ilyen hang mindig van Párizsban, a legsötétebb örvények legmélyén is, egy ilyen hang, ami vicces:

– _C’est un concert! Il fallait l’dire!_

Igaz, nem hagyta abba azt a _Chaconne_-ét, amit játszott, s a becsűs már a féltestével künn volt az ablakon s kiáltott: «_C’est bien! Assez! Assez!_» hogy nem hagyta abba és csak játszott és semmi a világon meg nem állíthatta, hogy ne játszon, amint nyilván már nem is tudta, hol van s miért s kiért játszik, behúnyt szemekkel, amint élt és meghalt s meg nem állott s fel nem ébredt, amíg be nem fejezte!

Száz frankot kaptunk az Amatiért, csakugyan százat, – a _nagynénikétől_, ahogy mondta!

Mikor leértünk az utcára, még azon mámorosan, a homlokát törülgetve, a kezem után nyúlt:

– Bocsássa meg, ha nem a _Legendá_-t játszottam, – mondta. – Az első percben gondoltam is erre, de a _Chaconne_ jobban kiadja a hangot.

Oh Istenem, idáig! Lehet ez? Vajjon még mindig _én_ voltam ez, az _én_ szívem, ez az angyal? – már nem mertem kérdeni. Egy nap eltünt, búcsúzás nélkül s elköltözött Düsszeldorfba, ahol meghalt. Még nem volt harmincéves. Nyilvánvalóan csalódott is bennem, többet remélt, többnek is látott, mint ami voltam, talán gondolta is, nem járt jól velem, talán kérdezte is magától, ha vajjon az erénnyel is nem úgy van az ember, mint annyi mással, amivel áltatja magát.

XVII.

Mindinkább egyedül maradtam. Az ilyen magány, sokféle sugallatával, hatásával s pátoszával, főleg azt érezteti az emberrel, hogy nem lehet elférni benne s minél tágasabb minden az ember körül, annál kevésbbé tudja, hova tegye magát. Ilyenkor, egy kis párizsi hotelszobában, úgy szédül az ember, mint egy ősrengetegben. Először abszolválja sorjában azt a kevés bútort, ami itt van a szobában, leül a kis pamlagra az ember, a székre, az ágyra s így lézeng a végtelenben, aztán odamegy az ablakhoz, kitárja s elrémül a sok háztető s kéményerdő láttára, a sok szomszéd-élet fuvalmára, ami itt van körülötte s akkor még inkább lézeng egy borús horizont előtt az ember, s még keserűbben körül van határolva, hogy már az egek is határolják s még keserűbben bele van zárva a magányosságába, mint egy kalitkába! Főleg az kínozza az embert, hogy sejtelme nincs róla, mi célja lehet a jó Istennek vele? Olykor gondoltam, elmegyek Renanhoz a Collège de France-ba s megkérdem ez irányban. Mert hogy ő olyan tudós-teológus, olyan okos rabbi, olyan fürkésző és verzátus ember! De mire indultam volna, már este lett. Meggyujtottam a gyertyámat az asztalon, az írásaim fölött, kiraktam két _sou_ ára _caporal_ dohányomat a sok cigarettapapírokkal, s leültem a munkámhoz. Sohasem hittem volna hajdani dús napjaimban Pesten, micsoda munkára s borús ábrándokra hangolja az embert két _sou_ ára francia dohány egy szál gyertya világában, igazi csendélet! Van itt egy láng, mint egy intő jel, ami ég s sugárzik egy kis gloriolával négy fal között, ami tünedezik a félhomályban. Nincs annál semmi népesebb a világon, mint mikor az ember olyan elhagyatott, egy szál gyertyával egy kis szobában. Mi támad itt, mi ébred, micsoda éjjel, mint egy hajnal! Mégis! Renan! gondoltam alázattal s elepedt gondolatom bő szaporodással, eloszlással, tovaomlással, még messzebb sodort, Renanon túl, mindenen túl, még messzebb azon a fájdalmas fonálon, amelyen lepergettem a húsz évemet percenként, az összes sebeket és könnyeket a percekben, mint az összes szemeket egy olvasón, hogy teológiailag szóljak. Micsoda távolokba szálltam, hova? meddig szálltam? nem is tudom. De egyszer este, hajdan, Székesfehérvárott, egy kis hotelszobában, Jászai Marit láttam egy selyem _tálesz_-be burkoltan, egy szál gyertya mellett, – ez jutott eszembe. Rövidre nyírt hajával, egy görög-római fej volt ez Székesfehérvárban s egy gyertya világában, a legritkább női fej egy könyv fölé borulva, mint Octávia, nem is igaz! mint Berenisz a fehér fátylában, a testi vonal plasztikájával s aki olvas, Berenisz! szigorú arcéllel, _in ambiguo_, aki olvas, mit? nem is tudom, valami titkos könyvet a pergami könyvtárból. Alig mertem szólani. «Mit olvas?» – kérdeztem szeretettel. De valami olyan hallatlan dolog volt az, hogy nem felelt, minden válasznál több és súlyosabb és jelentősebb, hogy nem felelt s csak rámemelte a tekintetét, zord némaságban a tekintetét, a két fekete szemét a gyertyafényben s nézett. Ez azt akarta mondani ez a tekintet: «Mit érti azt maga gyermek, amit én olvasok!» – bizony ez azt akarta mondani. S a két fekete szem még magasabbról nézett, a fölívelt szemöldökök alatt. Oh Istenem, hogy mit értem én azt!? – imhol későn lett volna megüzenni ebben a percben, ebből a kis párizsi szobámból, Székesfehérvárra! Inkább csak hallgattam, magam is, szegény fejem, ha nem is görög-római s csak néztem a gyertyámat, ami lassan fogyott, mint az élet. Sajátos dolog s amin eltünődik az ember! «Mit érti azt maga gyermek!» Csak annak mondják az ilyet, akinek sok mindent meg kell értenie egy nap s még azt is, amit nem lehet.

Éjfél felé már mind hallottam a vándor árnyakat, női kísérettel, akik jöttek fel a lépcsőn kis szobáik s nagy céljaik felé, egy-egy órára az éjszakában. Mind hallottam a sok suttogást egy-egy ajtó mentén, a sok suttogást contralto s bariton vegyülékben, a szoknyasuhogást, kulcszörgést s azt a jellegzetes zajt, amellyel megnyílt s becsapódott ez az ajtó abban a modorban, ahogy az ilyen vándorpárok, az ilyen garni-kban, elzárják magukat sürgősen a világ elől, hogy egy jobb létre térjenek át s egy jobb sorsukat éljék. Rögtön, forró szavak is hangzottak, önfeledt szférákból, a vékony falakon át s körülöttem a kis szobák, fölöttem, alattam, mindenütt, beleharsogták Párizs éjjelébe, mint kis éles hangok egy egyetemes zűrzavarba, a maguk szerelmi fuvoláját. Kábultan ekkor, kis asztalom mellől, ahol leragadtam, mégis csak éreztem, filozófikusan, azt a nagy fohászt, amelyen Párizs lelke szól az éjjel! Ahogy a közelben, a mélyben és messze, önönmagát szövi és fonja ez az éjjel százezrek szívének szálaival s oly keserűn, oly patétikusan, oly végsőkig feszülten, hogy egy-egy női hangban, egy-egy sikolyban, ami a szomszédból hangzott, már-már úgy tűnt, hogy meg is szakadt egy szál! _Au secours!_ hangzott, percenként, újra! Megnézzem, mi történt? kérdeztem nem egyszer, mert igen gyakran a rettegés teszi a legbátrabbá az embert. Holott minden hang a közelben és messze, csak úgy röpködött fölöttem a csendben, tulajdon hangzatára s visszhangjára bízva, mint ahogy egy-egy madár rikkant egy őszi égboltban, oly közel és messze. A gyertyám fényén, dús papírjaim fölött, időn és téren kívül, de szent ihletekben, csak töprengtem és írtam, mint P. Weiszhammer Pál, drága figurám, viharos füstfellegekben. S hagytam menni minden hangot, az egész éjjelt tompa énekében.

De elvégezvén legbánatosabb levelemet, amit az apámnak szoktam írni a tintám és könnyeim patakzásával, végül áttértem, felüdülve, másfajta gyakorlatokra s elmerültem, dús kézírataim tömegében, ezer és ezer olvashatatlan apró betű közé, mint egy ember, aki elmerül halálra, ezer és ezer bolha tündéri gyülekezetébe. Volt egy-egy perc, mikor elképesztő novelláimat szerkesztve, szent hitem s szerelmem, egész ifjúságom, oly csúcsokig emelt, hogy aki itt látott volna ezekben a percekben, nyilván azt hiszi, hogy megőrültem.

De alig nyílt az ajtó egy arasznyira. S egy női hang szólott a küszöbről:

– Jó estét! Bejöhetek? – kérdezte a hang s egy hosszú orr látszott az ajtónyílásban.

– Oh hogyne! angyal! – feleltem s már fogadtam is éjféli vendégemet, fiatalos lelkesedéssel.

Egy dúlt arcú leány volt ez a vendég, feltűnően vékony orrú, de kellőképpen búbánatos leány, egy csöppet gyulladásos szemű, aki itt a szomszédban dolgozott éjfélig, egy művirágüzletben. Csendesen bejött s leült egy székre még csendesebben, mint egy kísértet, a hosszú orrával, ami kinyúlt.

– Marcelle! – mondtam, mert így hívták, egyszerűen Marcellenek hívták, – épp befejeztem a művemet! – ezt mondtam. – Hallgassa csak! – s felkaptam a papírjaimat, hogy mindent felolvassak. – Ha nem is fogja érteni, de megérzi a polifoniákat!

Azzal az elborult tekintettel nézett rám, ahogy bizonyos nők, minden áldozatra készen, főképp akkor csodálják az embert, amikor fogalmuk sincs róla, hogy ez mit akarhat.

– Megértem, – mondta, s rögtön elaludt a székben.

S csak aludt, s mind mélyebben aludt, fonnyadtan és félholtan a székben, fuvallatos sóhajokkal, a félarcával, a vékony orrával a szék támlájába fúrva. Alig derengett, már csengettem a reggelimért, jóval idő előtt, amúgy kísérletképpen, nem is sok reménnyel ilyen korán, no de mégis, talán, drága _chocolat complet!_ mivelhogy csak néhány sült gesztenyét vacsoráltam. Akkor hallom a lépcsőn, amint lenézek a mélybe s lesem a háziszolgát, aki hozná a csokoládét, bár hozná! akkor hallom, hogy _S. Ö._ utazik!

Lerohanok, ott áll útra készen, már a küszöbön, a félhomályban, egy kis vékony kabátban, egy sapkával a fején. Nem is merem kérdeni, remegve a lelkemben.

– Megyek haza! – mondja.

– Oh haza! igaz? – és csak hebegek s nem tudom mit mondjak. – Igy poggyász nélkül? – mondom, hogy éppen mondjak valamit.

– Úrnak nincs poggyásza! minek bajlódjam? – mondja s meglobogtat egy újságot előttem. – Itt van a cikkem, nézzed, az _Estafette_-ben! – s csakugyan ott van egy egész tárcája, a neve aláírásával, nem is az _Epoque_-ben, az _Estafette_-ben, a legszomorúbb kis párizsi újságban, mindegy, de ott van, megjelent! – Három évig vártam, hogy megjelenjen, – mondja olyan könnyed hangon, mintha azt mondaná, nem vártam három percet! A célom el van érve, megyek haza! francia újságíró! _Adieu Paris!_

A célja! S már indulna is, azon üdén, azon büszkén abban a vékony kabátban, azzal a kis kockás sapkával a fején, azon fájdalmasan, ahogy a lelkemet szaggatja el magával, hazafelé, Magyarországba!

– Add nekem a jegyedet a Collège de France-ba, add nekem emlékül, – dadogtam.

– Hát érdemes? – feleli. – Nem érdemes!

– Renant hallgatni? – kérdem elámulva.

– Azt mondja Renan: _Naphtoulé élohim niphtalti_, – ezt mondja! Istenek küzdelmét küzdöttem! ezt mondja minden órája után. Ő sem tud többet, mint más. Adieu Renan! No Isten veled!

– Isten veled, – mondtam.

Már szaladt le a lépcsőn.

– Ne felejts el engem! – kiáltottam utána azon a csöpp hangomon, ami még volt.

– Te se engem! – kiáltotta vissza.

Azóta se láttam soha többé.

XVIII.

Olykor, az éjféli órákban, Marcelle mögött, aki betolta az orrát, egy másik női árny is besiklott a szobámba: Henriette!

Csak ültem az asztalomnál s írtam megdermedve. A gyertyám csöpögött s kis viasztornyokat emelt a láng körül. Azzal, hogy nem is viszonoztam e hölgyek köszönését, de kábultan a papírjaim fölött, csak fújtam a füstöt s mártogattam a tollat önkívületekben, kellőképpen jeleztem is, micsoda szent mámorokban vagyok, költő! micsoda végtelenségekben, hevületekben, hegycsúcsokon és tengereken vagyok, tinták mártírja! s akit nem szabad zavarni. Elveszve térben és időben, csak a füstöt éreztem ami szállt, a _caporal_ vastag füstjét, ami megakadt dús hajamban, igazi őszi köd, ami a bozótba száll. Néhány szem sült gesztenye a tintásüveg mellett, még biztatott csendéletiesen, még meg is nyugtatott, mint egy majmot, aki tartalékait őrzi a ketrecben. De emberiebben szólva, olyasféle megnyugvást is jelentett, mint a vándornak egy gyümölcsfa az útszélen, ahol pihenni fog. Néhány szem gesztenye.

Marcelle leült megszokott helyére a székre, azzal a rezignált otthonossággal, ahogy a tyúkok szorulnak be az ólba szürkületkor s behajtják a fejüket a begyükbe. Rögtön elaludt, fáradt leány, féloldalt fordult arccal, úgy aludt. De az orra kiszögelt horogszerűen s egy végső kapcsot tartott a világgal, amelyből felváltva szívta a levegőt s felváltva vissza is bocsátotta a világra, zajos cimpákon át. Két kis mell, a vékony selyemblúz alatt, mint két szent alma, apró masszáit emelgette a körvonalak kiválásával s abban a boldog ájulatban ringatta ütemét, ahogy fiatal leányok, úgyszólván a mellükkel alszanak.

A másik leány, Henriette, nyilvánvalóan nem aludni jött. Kevésbbé otthonosan ez éjfélen s e cellámban, szerény tartózkodásával jelezte a velem való bensőbb kötelékek hiányát, s egyszerűen annak a relatív lénynek tűnt, aki egymagában nem sokat jelent, mert csak kettesben tud élni, mint általában minden nő. Igy tünt fel fátyolos bánatával, így hozta el hozzám magányosságát, így éjféltájt, mint egy kísértet, szegény kis szőke, mikor a műhelyből szabadult, ahol Marcelle-lel együtt dolgozott művirágok füzérén, szomorúfűz lombokon. Röviden, hogy e nagy bánatról szóljak: az Adorján elhagyott kedvese volt. E jogcímen jött, gyászütemesen, mint legjobb pajtásom özvegye, tanácstalan s vigaszra szorultan, szétszaggatott szívével, tizenhétéves özvegy!

Henriette! Marcelle! Milyen furcsa! Az ilyen homályos fiataloknak, az ilyen félig névtelen leányoknak, az ilyen ifjonti szerelmekben, valóban csak a keresztnevét tudta az ember mint őskori időkben, mikor a legizzóbb szenvedély is, csak a hölgynek kurta nevét tudta. A szív nem is kérdez sokat, amíg magának tud felelni s nem egyszer az ilyen kis leányok, az ilyen párizsi kis munkásleányok úgy lesznek szeretőkké, olyan spontán s olyan lendülettel, az ilyen kis leányok, hogy nem érnek rá bemutatkozni. De micsoda rejtélyes vonzalom is az, micsoda keserű elepedettség olykor, ami odafűzi őket egy másik tájék fiaihoz, egy-egy magyarhoz, vagy portugálhoz, vagy hasonló szegény ördögökhöz, flótásokhoz s magányosokhoz, mint bizarr virágokhoz a méhet, aki száll.