Part 6

Megfordult és könnyü lépésekkel nyugodtan kiment. Géza felindultan bámult utána. Ágnes fáradtan beleült egy karosszékbe és töprengve nézett maga elé. Hosszu csend volt. Azután Géza is leült. Ágnes ekkor feltekintett és most sokáig, hallgatva néztek egymás szemébe. Az Ágnes aranybarna szemében egy tiszta akarat lobogott; azután könnyü zavarodottság támadt benne. Őszinte, szép száját kissé fájdalmasan elhuzta; bólintott, mintha egy kimondatlan kérdésre felelne és igy szólt:

– Előbb majd én mondok el mindent. Nehezemre esik. Két nap óta fájdalmasan érzem, hogy mégis nő vagyok és hogy bizonyos lelki dolgokban alapvető különbségek vannak férfi és nő között. Öt éves korom óta nevelem rá magamat, hogy elfogulatlanul álljak szemben némely dolgokkal és felsőbbségesen beszéljek róluk, és tegnapelőtt óta…

Elpirult. Elforditotta a fejét. Azután megrázta magát, összeszoritotta a száját és száraz hangon folytatta:

– Tegnapelőtt este, amikor maga itt elmondta végre azt, amit én hetek óta vártam már, akkor nekem nagyon jó kedvem támadt. Az az érzésem volt, hogy csak nagyon kell akarnom valamit és teljesedik, amit akarok. Zoltánnal később egyedül maradtam. Arról beszélgettünk, hogy a magunk fajtáju embernek joga van rá, hogy értéktelen öregeket és alacsonyrendü gyöngéket eltoljon az utjából. Most, utólag, ha visszanézek… azt kell mondanom… valami furcsa lelki részegség volt ez…

Megint megzavarodott, elpirult, elforditotta a fejét egy másodpercre, azután elszántan folytatta:

– Én egész életemben arra készültem… orvos csak azért lettem… hogy ha elérkezettnek látom rá az időt, akkor nyugodtan, tiszta fejjel, részegség nélkül válasszam meg azt a percet és azt a férfit, akinek… átadom magamat… És tegnapelőtt éjjel ugy éreztem… és azt gondoltam, hogy Zoltán az.

Elsápadt. A vonásai megmerevedtek, a szeme elbágyadt.

– Utólag – mondta nagy erőfeszitéssel – megállapitottam, hogy rettenetesen tévedtem. Mindenben tévedtem. De ez nem tartozik ide. Ide az tartozik, hogy: beleegyeztem abba, hogy Zoltán tizenkét óra tájban feljőjjön hozzám; Zoltán feljött; ő is… ugyszólván mámoros volt; és később… amikor azt hitte, hogy én… ugyszólván az ő szerelmi rabszolgaságába kerültem… akkor gőgösen, részegen, felsőbbségesen azt mondta…

Megtörölte verejtékező, sápadt homlokát. Elborult, fájdalmas arccal, mintha visszahallgatózott volna a tegnapelőtti éjszakába, iszonyodva suttogta:

– A fülembe suttogta, hogy ma milyen szép napja van. Három évig várt reám és ma a karjában tart. Ölni és szeretni: ezért szép az élet. Engem elvett magának és valakit kiküldött az életből. Hogyan küldte ki? Sokféle módja van annak. A gázórán kettőt fordit például az ember. Első találkozóra megy ahhoz a lányhoz, a kit életében legforróbban kivánt és akire három évet kellett várnia és utközben jókedvüen legyint valakinek, hogy menjen ki az életből. Igy jó szeretni. Királynak érzi magát az ember. Istennek.

Ágnes elhallgatott Néhány hosszu lélegzetet vett, aztán kiegyenesedett.

– Eddig van, – mondta.

Várt egy kicsit. Szótlanul nézett Gézára.

– Most beszéljen maga, – mondta csendesen.

Géza eddig visszafojtott lélegzettel hallgatott. Most szorongva nézte Ágnes megnyugodott arcát és nagy erőfeszitéssel kereste a lelkében, mit mondjon neki. Végre megszólalt. Érezte, hogy egészen mást mond, mint amit akart.

– Én láttam, – mondta halkan, – Zoltánt, amint… magához ment.

Ágnes felkiáltott:

– Látta?

– Láttam, – mondta Géza fájdalmas révületben. – És az volt az érzésem… hogy oda kellene mennem… betörni az ajtót… a nyakánál fogva kihurcolni…

Szégyenkezve és dadogva beszélt. Ágnes azonban egyszerre felsikoltott, tikkadtan és kínlódva keresett szavakat, gyötrődve nyujtotta előre erős, fehér ujjait, azután rátette a kezét az arcára és a két keze mögül lihegve mondta:

– Hát akkor… hiszen akkor… maga akkor…

Elhallgatott. Levette a kezét az arcáról és sápadt, fagyott arccal mondta:

– Ne erről beszéljünk. Nem erről kell beszélnünk. Azt mondja meg, mit akar most tenni.

Géza megértette. Világos bágyadtsággal látta az egész helyzetet és csüggedt engedelmességgel kezdett beszélni:

– Amikor megértettem, hogy mi történt… mert maga rávezette Rappaportot arra, hogy a halál igazi okát megjelölje…

Ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlanul ült és várt.

– … akkor az volt az első érzésem, hogy most oda kell rohannom és le kell számolnom a gyilkossal. Akkor megállitott az, hogy tökéletes és végleges bizonyitékok még nem voltak a kezemben. Most a kezemben vannak. Egész este éreztem, hogy magától megkapom őket, épen ugy, mint ahogy a Rappaport első szava után teljes világossággal láttam… _láttam_, hogyan történt az egész. És most órák óta azon gondolkoztam: mi a teendő, ha a végső bizonyitékot is megkapom. Holnap meggátolni a temetést? Megvizsgáltatni a holttestet? Vádat emelni Zoltán ellen? Tegyük fel, hogy ez megtörténik. Akkor mindent összeszámitva, mégis csak egyetlen olyan bizonyiték van, amelyet idegen ember is számbavehet: a maga vallomása. Nem is vetem fel azt a kérdést, milyen rettentően kínos lenne ez magának. Ha szükségesnek itélnők, el kellene viselnie. De használna-e? Mennyi hitele lenne? Mi mindent lehetne ellene vetni! És abban a percben, amelyben kiderülne, hogy a halottkém elfogult, könnyelmü s ügyetlen szamár volt, – nem szép, természetes halál köszöntött be egy öreg emberhez, – nem is egyszerü katasztrófa történt, hanem gyilkosság történt, abban a percben vádat emelnének más valaki ellen: én ellenem. Az őrjöngő öreg Noszlopy már azzal is megvádol, hogy Zoltán életére törtem. Ebben az őrültségben szép rendszer van. Kiderülne, hogy Noszlopy engem már régen szemmel tart, tegnapelőtt éjjel is majdnem tetten ért. Kiderülne, hogy én valóban kiirtással fenyegettem meg áldozatomat. Egy szóval: ha általában gyilkosságról lenne szó és nem egyszerü katasztrófáról, akkor nem Zoltán lenne az igazi vádlott, hanem én, aki előbb az öreget tettem el láb alól, azután az örökösét akarom láb alól eltenni. Ezt is el lehetne viselni. Bele kellene menni ebbe a harcba, ha a sikernek a legkisebb reménye is megvolna. De alapos megfontolás után azt kell mondanom, hogy a sikernek a legkisebb reménye sincs meg.

Ágnes komolyan bólintott:

– Nincs.

– Marad tehát az, – folytatta Géza, – hogy a halottat engedjük eltemetni és mi élők tegyük meg a kötelességünket.

Ágnes mereven intett igent. Géza lassan lehajtotta a fejét.

– A gyilkost – mondta halkan – halálra itélni, az itéletet rajta végrehajtani, jöjjön utána, aminek jönnie kell. – De mi vagyok én, hogy én halálos itéleteket hozzak és halálos itéleteket végrehajtsak? Olyan feddhetetlen az én lelkem és vértől olyan tiszta az én kezem, hogy én nyugalmas lélekkel halálos itéletet hozhatok? Az én számomra a más emberek felett napról-napra itélő és utána nyugodtan élő biró is olyan emberi csoda, amely örökre megfoghatatlan marad nekem. Gyilkosság történt. Igen. De ha én itélkezném és az itéletet végrehajtanám, – végrehajtanám, akármi jön utána, – akkor… akkor az volna, hogy egyszerüen még egy gyilkosság történt. Embernek nincs ember felett itélni joga. – És hátha az én megrendülésemnek és felháborodásomnak az igazi forrása csak az az érzés, hogy egy nagy vagyontól elütöttek? Nem egy tiszta erkölcsi harag lázadt fel bennem, hanem tisztátlan kapzsiság. És amikor most annyi fiatal és szép élet ér korai és szörnyü véget a világon, szabad-e akkor épen ennek az egy életnek az elmulása miatt olyan megtorló munkába fogni, amely majd lehetetlenné teszi azt, hogy valamikor talán a többiekért áldozza fel az ember magát? És hátha azt kellene tenni és nem mást, hogy odalépünk a gyilkos elé és azt mondjuk neki: tudjuk, hogy bünös vagy, mi nem itélkezünk feletted, de te értsd meg a tulajdon lelked kinja által, hogy…

Ágnes maró és keserü megvetéssel, nagyon halkan felnevetett. Eddig mozdulatlan arccal hallgatott, most halk felnevetése után a gyötrődő lenézés két mély ránca huzódott lefelé a szája két oldalán. Géza felemelte és csüggedten leejtette a kezét:

– Mit kell tennem? – mondta fájdalmasan. – Mit szabad tennem? Mit tegyek?

Ágnes felállott. Egy merev fejmozdulattal jelezte, hogy elég volt a beszélgetésből, – menjenek fel; és kinlódóan kevély, hideg arccal, szótlanul indult felfelé a lépcsőn. Géza fáradtan ment mögötte. Amikor felértek a második emeletre, Ágnes megállott, szembe fordult vele, meg akart szólalni és kétszer hiába kereste azt a szót, amelyet mondani akar, végre a Géza szemébe nyugodtan betekintve, halkan igy szólt:

– Én azonban halálra itéltem. És az itéletet végre is fogom hajtani.

Megfordult és elment a szobájába. Géza megrettenve nézett utána, azután ő is bement a szobájába és lefeküdt.

IV.

Másnap délelőtt megvolt a temetés. Géza kikisérte a koporsót a családi kriptáig és összezuzottan ült vissza a kocsiba, amely megint hazavitte. Nem mert felnézni. Az az érzése volt, hogy ha felnéz, reszkető látomása lesz: mindenfelől csontujjak mutatnak rá; és hangok hallatszanak, amelyek azt mondják, hogy itt megy az az ember, aki renyheségből és gyávaságból elhallgatja, hogy a halott gyilkosságnak esett áldozatul. Mire hazaért, kinos fejgörcse volt. Jeget hozatott és némán szenvedve feküdt órák hosszat kábitóan hideg borogatásai mögött.

Déltájban mulni kezdett a fájdalma. Ekkor leült az iróasztalához és dolgozni próbált. Ha van egy kötelesség, amelyet elmulasztott, most teljesitenie kell legalább egyéb kötelességeit és bele kell fognia abba a munkába, amelyre napok óta készül: annak a tervnek a kidolgozásába, amely egyedül tudja megmenteni halálos veszedelemben forgó társadalmunkat. Mielőtt azonban irt volna valamit, eszébe jutott, hogy van egy sürgősebb teendője is. Felállott és becsengette Czáránnét.

– Most üljön le ide, Czáránné, – mondta neki forró jóindulattal – és mondjon el nekem őszintén és becsületesen mindent, ami a lelkét nyomja.

Czáránné roskadozva leült, feléje forditotta sápadt arcát és lázas szeméből bugyogni kezdtek a könnyek.

– Uristen, mondta a kezét tördelve, – Uristen, hogy tudjam én azt elmondani. Ég rajtam a szégyen és megöl engem a gyalázat.

Géza mély részvéttel és gyöngéden biztatta:

– No, mondja csak el bátran. Ha segiteni nem is tudnánk és ha csak a lelkén könnyit, már az is jó lesz.

A hangja olyan meleg és gyöngéd volt és az egész lényéből annyi biztató, forró jóság áradt ki, hogy Czáránné megindultan, hálás meghatottságban felolvadva zokogni kezdett. A Géza keze után nyult és meg akarta csókolni. Géza elhuzta a kezét, de Czáránné zokogva mondta, hogy csak akkor beszél, ha a kezét megcsókolhatja. Géza erre átengedte neki a kezét. Czáránné előbb megcsókolta a kezét, azután szoritva tartotta két forró kezében; mintegy belekapaszkodott; azután olyan kifejezésekkel, mintha a gyóntató papnak beszélné el, elmondotta a lelke nagy kinját és szörnyü félelmét.

Amikor az ura elment katonának, akkor ők féléves házasok voltak. Az ura már Przemyslben fogságba került, de ő tartotta a hűséget szeplőtlenül két és fél hosszu évig. Hiszen – a Boldogságos Szüz látja az ő lelkét és legyen az ő tanuja – ő szerette és szereti is az urát. Két és fél hosszu év telt el, amikor valaki azt kivánta tőle… azt akarta… és ő kinlódott és védekezett… annak az urnak a nevét, ha megmondaná, akkor Géza rögtön látná, hogy milyen nehéz volt neki védekeznie…

Kiderült, hogy félévvel ezelőtt Zoltán bevitte magához egy párszor. Azután ugy bánt vele, mintha ő valami utolsó lenne. Nem volt hozzá durva, csak ugy bánt vele… ő nem tudja… de ugy bánt vele, mintha ő egy rongy volna. És akkor ő halálig elkeseredett; és azt gondolta, hogy mielőtt az ura hazajön, ő ugyis megöli magát; és azt gondolta, hogy most már ugyis mindegy; és előbb volt itt egy inas, aki nemsokára elment… Azután mások. Az ő bünös teste ugyis pokolra jut; ő ekkor nem tudott többé ellentállni. Most pedig jön haza az ura. Meg kellene magát ölnie. Innen egyenesen az ablakhoz kellene mennie és le kellene ugrania a második emeletről. Vagy a Dunába. Vagy mérget inni.

Géza mély szánalommal hallgatta. Amikor gyöngéd erőszakossággal ráparancsolt, hogy az öngyilkosságra gondolni se merjen, akkor Czáránné először emelte fel hozzá könyben ázó arcát.

– De hiszen ugyis mindegy, – kiáltotta fuldokolva. – Ha én nem ölöm meg magamat, megöl az uram. Olyan biztos, mint egy Isten van az égben, hogy megöl.

Géza próbálta biztatni és vigasztalni. Czáránné rettegve rázta meg a fejét:

– Megöl. Olyan ember, – tudom, hogy megöl, – az ellenségeim megmondják neki, – és nekem végem van.

– Az ellenségei? – kérdezte Géza bámulva. – Miféle ellenségei?

– Az ellenségeim. Például Bereczék.

– Mért ellenségei magának Bereczék?

– Ellenségeim. Már régóta ellenségek vagyunk.

Géza érezte, hogy szomoru, nagy hidegség száll rá a szivére. Milyen természetes hangon mondja ez az asszony, hogy régen ellenségek. Ha ő árulhatná be valahol Bereczéket, talán ő is megtenné. A szegény ember örök tragédiája, hogy a szegénységben marakszik; az ember örök tragédiája, hogy a lelkének forróbb vágya van a gyülölet után, mint a szeretet után. Jobban szeretünk gyülölni, mint szeretni, – örökké igy lesz? De milyen meddő dolog lenne, ha ő most elkezdené ezt a riadt lelket a szeretet táplálékával kinálgatni. Mást kell itt tenni. Elhuzta a kezét. Felállott.

– Nézze Czáránné, – mondta komolyan, – itt azt hiszem, egészen világos, hogy magának mit kell tennie. Maga sulyosan vétett az ura ellen. Be kell neki vallania, hogy vétett ellene.

A hangja kissé hidegebb volt, mint eddig. Czáránné megérezte ezt, kissé kijózanodva ült egyenesre a székén és az utolsó mondatnál ijedt mozdulatot tett.

– Már csak az okosság is ezt parancsolja, – mondta Géza. – Meg kell előznie azt, hogy más mondja el. Az őszinteség önmagában véve érdem, amelyre később hivatkozni is lehet. Azonkivül: ha őszintén elmondja, egyuttal felajánlhatja azt, hogy váljanak el. Maga belátja – ezt kell mondania, – hogy vétett az ura ellen és hogy az urának jogában van magát eltaszitania. De egyuttal megmondhatja azt is, hogy csak őt szereti és hogy épen ezért nagyon sokat szenvedett. Ha ő erre megbocsát és alkalmat akar adni magának arra, hogy a hüségét és a ragaszkodását ezentul bebizonyitsa, akkor, ugy-e, rendben van a dolog.

Czáránné sivár csüggedtséggel legyintett.

– Megöl, – mondta halkan. – És el se merem én ezt mondani neki.

Gézának megint forró részvét árasztotta el a szivét.

– Tudja mit Czáránné, – mondta. – Hát mi volna akkor, ha mindezt más valaki mondaná el neki? Például én.

Czáránné bámulva nézett rá, azután egyszerre zokogni kezdett.

– Megtenné a nagyságos ur? – kérdezte lihegve. – Áldja meg érte az Isten. Zoltán ur kinevetett, amikor egy félévvel ezelőtt könyörögtem neki. Pedig ő volt, aki bünbe vitt. Azt mondta, a csillagot is hazudjam le az égből. De amikor én nem tudok hazudni.

Megállapodtak benne, hogy ha Czárán András hazajön, akkor az asszony rögtön Gézához küldi őt és Géza mond el neki mindent. Czáránné azután letörölgette az arcát, indult kifelé, még egyszer visszafordult, hogy kezet csókoljon Gézának, de Géza most már nem engedte, és erre elment. Géza elgondolkozva járkált egy ideig a szobájában, azután lement ebédelni. Ebéd után elment a Palota-szállóba és Rappaporttal beszélgetett. Öt óra tájban Rappaport menni készült.

– Bocsáss meg, – mondta halkan, – meg vagyok hiva teára.

Elpirulva és zavarodottan tette hozzá:

– A Molitor-palotába. Ágnes hivott meg.

Géza csodálkozva nézett rá.

– Telefonon, – tette hozzá bocsánatkérő arccal Rappaport.

– Ugy? – mondta Géza. – Hát igy összebarátkoztatok. Hát csak eredj, öregem.

Rappaport elment. Géza bánatos elhagyatottságban üldögélt egy ideig, azután elment járkálni. Órák hosszat járkált szorongó szivvel és nyugtalanul vizsgálta időről-időre az utcán járkáló embereket. Ki érzi itt még azt a szivszorongást, amelyet ő érez? Kinek a szivében harsog az a jajveszékelés, amely az övében és ki fél olyan vihartérző testi reszketéssel a jövőtől, mint ő? Szórakozott és nevető arcok mentek el mellette és ő ijedten érezte, hogy gyülölet támad fel benne az emberek iránt.

Nyolc óra tájban hazament. A vacsorát hangtalanul ette végig. Egyszer-kétszer félénken kereste az Ágnes tekintetét, de az Ágnes szeméből megint olyan taszitó és kevély megvetés áradt feléje, hogy némán lehajolt a tányérjára és nem nézett rá többé. Vacsora után egy ideig a hallban szivarozott még, azután felment a szobájába, sokáig álmatlanul forgolódott, végre elaludt.

V.

Czárán András ott állott Géza előtt. Sürü szemöldökü, bozontos bajuszu, széles vállu, zömök ember volt. Az arcán valami bizalmatlan elszántság. Géza leültette és habozva beszélni kezdett hozzá. Azért kérette ide – mondta – az itthonléte első órájában, hogy egy nagyon komoly ügyről nagyon komolyan beszéljen vele. A feleségéről van szó, Czárán Andrásnéról és a házaséletükről, amely negyedfél évvel ezelőtt megszakadt és amelynek a folytatása most az ő elhatározásától függ. Az elhatározását nagyon meg kell fontolnia; vessen majd számot magával – kérdezze meg a szivét, hallgasson a szive szeretetére, – és gondoljon arra, hogy aki távol volt itthonról, az bizonyosan sokat szenvedett, de keservesen szenvedett az is, aki szivszakadva itthon várakozott.

Czárán András bozontos szemöldöke alól egy várakozó, hideg pillantást vetett Gézára. Géza erre elmondta neki, hogy a feleségének az ő bocsánatára van szüksége. Vétett a hitvesi hüség ellen. Ezt őszintén és töredelmesen bevallja. A mentsége az emberi természet gyengesége és az a bünbánat, amelyet érzett és érez. Ha Czárán András nem akar neki megbocsátani, akkor legjobb lenne elválniok. De ha megbocsát neki, akkor az asszony ezentul annál nagyobb odaadással és szeretettel fogja bizonyitani, hogy méltó volt a bocsánatára. A fontos az, hogy most tiszta helyzetet teremtsenek. Az asszony töredelmes vallomásával megtette azt, amit neki kellett tennie; most Czárán Andrásnak kell a maga részéről egy jól megfontolt elhatározással mindkettejük életét ebbe vagy abba az irányba terelnie. Ha elválnak: az is megoldás. Még jobb megoldás, ha együtt maradnak. De akkor el kell felejteni a multat és nem szabad a szemrehányás, a harag és a gyanakvás mérgét belevinni a további együttélésükbe.

Géza elhallgatott. Czárán mozdulatlan, konok arccal hallgatta és most hosszu, hideg tekintettel nézett rá.

– Mit gondol? – kérdezte Géza jóindulatuan.

– Azt gondolom, – felelte Czárán lassan, – hogy mi köze van tulajdonképen százados urnak az én házaséletemhez?

– Az, – felelte Géza, – hogy láttam, milyen rettenetesen szenved a maga felesége. Őt megsajnáltam. Magának is jót akarok. És nem akarom, hogy boldogtalanok legyenek, – se ő, se maga.

– Én? No, már hogy én hozzám mi köze a százados urnak –?

– Az, hogy… én is katona vagyok. Minden katonát testvéremnek érzek. Minden embert testvéremnek érzek. És mint bajtárs és barát és testvér nyujtom a kezemet és…

Czárán András felállott. Sötét fejét oldalra szegte, mintha elutasitó és tagadó mozdulatot tenne Géza elhallgatott.

– Hát mit kiván tőlem a százados ur? – kérdezte Czárán.

– Én semmit se kivánok. Én csak azt tanácsolom, hogy a saját érdekében fontolja meg jól az elhatározását.

– Hát majd megfontolom. De az aztán már csak az én dolgom lesz, amibe senkinek sincsen köze. Parancsol még valamit százados ur?

– Nem. Semmit.

Czárán elment. Géza kinos rosszullétet érzett, fagyasztó szorongást és feszültséget a lelkében. Órák hosszat tartott, amig ettől az érzéstől meg tudott szabadulni. Másnap Czáránné boldogan jelentette neki, hogy az ura megbocsátott. Nem mondta ugyan ki, hogy megbocsát – nagyon szükszavu ember – de nem küldte őt el, nem bántotta, inkább megölelte és megcsókolta. Jól megvannak együtt.

Három nap mulva este tiz óra körül a hallban ült a Molitor-család és Rappaport, aki a délutánját vagy az estéjét mindig itt töltötte. A lábuk alatt egyszerre elfojtott üvöltés hangzott fel, a fájdalomnak és a halálfélelemnek rémült orditása. A hang olyan meglepően tört fel közéjük, hogy néhány másodpercre riadtan elhallgattak és sápadtan néztek egymásra. Végre Zoltán gunyos mosolylyal igy szólt:

– A mélység hangot ad. Az embernek csak akkor jut eszébe, hogy a lába alatt emberek élnek, ha a cselédlakásban tragédia játszódik le.

A jajveszékelés a lábuk alatt elhallgatott, de azután egy-két másodpercre megint felhangzott, távolodott az udvar felé és az udvarban – most már alig hallhatóan – keserves sirássá lett. Géza nem birta ki. Felugrott és lement az udvarra. Mire visszajött, Mariannet és Gyurit az anyjuk elküldte aludni, Zoltán pedig felöltőben állott a bejáratnál: el készült menni otthonról.

– Mi volt az? – kérdezte Ágnes.

– Czárán, – felelte Géza. – Ivott. Megverte a feleségét. És igérte neki, hogy idővel bizonyosan megöli. De talán mindjárt most megöli… egyelőre üti… közben ezt kérdezi: öljelek-e meg mindjárt most… mégis csak megöllek mindjárt.

Csend volt. Zoltán lóbálta a kalapját, mintha azon gondolkoznék, feltegye-e a fejére, a kijárat felé fordult, de azután visszaforditotta a fejét.

– Kedves Géza, – mondta könnyü mosolygással, – én azt hiszem, te rossz metódust választottál a Czárán-házaspár életének a rendbehozatalára.

Géza meglepetve nézett rá.

– Ah, hogy honnan tudom? – kérdezte Zoltán, – Czárán mondta el. Automobilt vettem, és a becsületében sértett férj holnaptól kezdve megint az én szolgálatomban van. Elmondta nekem is, bár nem kérdeztem; – az egész házban mindenkinek. Nem igy kellett volna vele beszélned. Valami effélét kellett volna neki mondanod: „hallod-e fickó, tulságosan nagy tisztesség ugyan, hogy veled szóba állok, de meg akarom neked mondani, hogy az ilyen vadparaszt, mint te, legyen boldog, ha olyan csinos felesége van és ne okoskodjék sokat az asszony hűségéről, hanem köszönje szépen meg, hogy az asszony általában eltüri őt, – de ha mégis eszedbe jutna, fickó, ugrálni, akkor én töröm össze minden csontodat.“ Ez, azt hiszem, sokkal hatékonyabb támasztéka lett volna a Czárán András ugynevezett lelkének.

Géza hallgatott. Zoltán várt még néhány másodpercig, azután mosolygó bólintással bucsuzott el mindnyájunktól és elment. Rögtön utána visszavonult Noszlopy kapitány és pár perc mulva elment lefeküdni az öreg Molitorné is. Géza töprengve járkált ide-oda és egyszerre megállott Ágnes és Rappaport előtt.

– A rettenetes az, hogy talán igaza van, – mondta szomoruan. – Az apám hányszor mondta – én is sokszor érzem – vannak lelkek, amelyekkel nem lehet a szeretetnek, tehát a szabadságnak a hangján beszélni. Csak egy olyan emberiség lehet majd szabad, amelynek a szive tele van szeretettel. De csak szabad embereknek hirdethetjük és csak szabad emberektől kivánhatjuk a szeretetet. Mit kell hát tennünk? Meddig vergődünk még gyülöletből a szolgaságba és szolgaságból a gyülöletbe?

Ágnes hideg és taszitó idegenségü pillantással nézett a szemébe és nyugodtan felelt a kérdésére:

– Addig, amig azok, akik a tömegeknek jót akarnak, meg nem tanulják, hogy azokkal az eszközökkel éljenek, mint azok, akik a tömegeknek rosszat akarnak. Amig egy Jézus nem jön, aki Goethe és Napoleon is egyszerre.

Rappaport örömmel bólintott igent és magyarázatot is füzött az Ágnes szavaihoz:

– A szeretet genieje, az értelem genieje és az akarat genieje.

Géza fanyarul rázta meg a fejét:

– Az egyik kizárja a másikat. A világot átfogó értelem a kereszthalálra kész szeretetet és a világot átfogó szeretet a világot mozgató akarat eszközeit.

Vitázni kezdtek és a vita közben Ágnes egyszerre igy szólt:

– Az a szeretet, amely lemond az akarásról, nem szeretet, hanem kényelem vagy tehetetlenség. Miféle szeretet az, amely azt mondja: tudom, hogy gyilkosság történt, tudom, hogy ki a gyilkos, de nem teszek semmit arra, hogy a gyilkos megbünhődjék?!