Part 6

Lőrinc pontosan ellátta a harangozó, dékán, sekrestyés, kulcsár, kertész, vincellér, majoros és ispán hivatalát s emellett mindig a faluban, Zsuzsánna asszony útszéli korcsmájában, a szomszédos zárdákban és a plébánosok konyháján csavargott, udvarolt a papgazdasszonyoknak, tanácsokat adott a szobaleányoknak, eligazította a veszekedő szomszédok ügyeit, kireparálta az órákat és dohányvágókat, gyerekeknek játékokat faragott, csak ő tudná megmondani, hogy miképpen végezte el mindezt a maga piszmogó-szuszogó, fontoskodó és anekdótázó modorában. Tény az, hogy körülötte és utána minden rendbe jött és fölélénkült; ő maga ezt azzal szokta magyarázni, hogy még soha életében nem volt haragos és mindig értette a módját annak, mint kell másokat vidáman megdolgoztatni.

A gvárdián szentéletü és tudós egyházi férfiú volt; a vikárius nagy szónok és lelkipásztor; a magisterek is derekasan értették a maguk mesterségét, de Lőrinc testvér volt az egész kis birodalom lelke, esze és kormányzója, ami a földi élet ügyes-bajos dolgait illeti. Az ő pallérozatlan elméje, amely sem az egyházatyák írásait, sem a rendszabályok komoly tilalmait, sem az égi művészetek titkait nem ismerte, pompásan eligazodott a profán világ sokszor szennyes és rosszillatu labirintusában s az égi dolgokat fölszentelt elöljáróira bizván, ő buzgón munkálja az Ur szolgáinak jólétét, a zárda rendjét és biztonságát. Kétségtelen, hogy a Mindenhatónak fölötte kedves az ő jámbor szorgoskodása, mert mindenki azzal szolgálja az Ő dicsőségét, amihez ért.

Lőrinc testvér nagyon rokonszenvesnek találta a szobrászt, mert hatalmas testéből, nyájas pillantásából, orgona búgására emlékeztető hangjából azt következtette, hogy egészséges és vidám emberrel van dolga. Vacsora után a gvárdiánhoz vezette, éjjeli szállást kért számára és elkalauzolta egy Mária-képpel ékes, kicsiny, fehér cellába s nyugodalmat kívánva neki, éjjeli szekrényére fél liter bort helyezett, bizalmasan mosolyogván.

...Dömötör János pedig, felvétetvén a szerzet harmadik rendjébe, a laikus fráterek közé, nagyon jól találá helyét a gyüdi barátok társaságában.

Bonaventura atya, a konvent gvárdiánja eképpen gratulált a fölvételhez:

--Carissime fráter, kedves fiúnk János, ne véljed, hogy belépvén a franciskánusok harmadik rendjébe, nem találsz magadhoz való társaságot a mennyei művészetek virágos kertjében. Nem fennhéjázásból, de Isten dicsőségére legyen mondva, szerzetünk számtalan fejedelmi személyt, hatvanhat pápát, tíznél több szentet, majdnem ugyanannyi boldogot és két stigmatizált szüzet számlál terciárius testvérei között, akiknek soraiban a tudományoknak nem egy kimagasló fejedelmét: Dantét, Petrarcát, Boccacciót, Columbus Kristófot, Vasco di Gamát, Cervantest, Galileit, Voltát s a te szent mesterségednek olyan kitűnőségeit tudja fölmutatni, mint Cimabue, Giotto, Rafael Santi és Michelangelo Buonarotti. Remélem, itt e csendes és egyszerű hajlék boltozatai alatt neked is erőt és jókedvet ad a Szentlélek, hogy dicsőségét Hozzá méltó alkotásokkal öregbítsed.

--És szegényeink kincstára Domine spectabilis vésője révén tekintélyesen meggyarapodjék. Ugyis új tenyészbikát kell vennünk a kivénhedt lusta dög Betyár helyébe--tette hozzá bölcsen Lőrinc fráter, a majordomus.

--Hallgass, oktondi fráter--intette őt összeráncolt szemöldökkel a gvárdián,--te csak a mártásokhoz és a salátákhoz szólj, ha kérdőre vonnak elöljáróid.

Bonaventura atya szikár, magas, villogó szemű és sápadt ábrázatú férfiú vala, a böjttől, imától, olvasástól és asztmától hajlott és roskadozó. Kopasz feje kimagaslott társai válla fölött, de tudománya, jámborsága és irgalmassága is túlragyogta valamennyiét. Megvetette az alkohol és a dohányzás örömeit; de szeliden elnézte, hogy társai nagyrabecsülték e két jámbor és élvezetes narkotikumot. Lelkipásztori teendői végeztével visszavonult a klastrom könyvtárába, s ott rendjének halhatatlan szellemeivel oltogatta lelkének örök szomjúságát. Védőszentjének szent Bonaventurának, alexandriai Sándornak, Antonius Andreának teológiai munkáiban épp oly jártas volt, mint az exegéta páduai Antal, a hisztorikus aquilai Bernát, a kánonjogász Monaldus, a moralista erfurti János, a filológus Alexander de Villa Dei Gallus, a természettudós Roger Bacon, vagy a bölcselő Morus Tamás írásaiban. Ott búvárkodott mindennap, míg csak az esti sötétség le nem ereszkedett a kolostor hagymaalaku kupolájára. Akkor pihenni tért, hogy jó példával járjon elől alattvalóinak s másnap reggel, a hajnal derengésére elsőnek legyen talpon a templom kórusán, a közös zsolozsmázáson.

Helyettese a vikárius Anzelmus atya volt, a rendház predikátora és penitentiáriusa. Széles csontú, erős, nagyerejü, kemény legény, a hangja kilométerekig szárnyalt, amikor végigszántott a bűnösök lelkiismeretén. Soha senki nem látta mosolyogni, s borát is oly zord méltósággal itta a refektóriumban, mintha halálos mérget öblítene le a torkán. Hivei féltek tőle, de tökéletes megnyugvással rakták lábai elé bűneiket; édes volt kezéből a penitencia. A flagellánusok kéjével szívták be mennydörgő szidalmait és fenyegetéseit. Mindenki megnyugvással távozott tőle, mert tudta, hogy szigorúbb biró már úgysem ítélhet fölötte sem itt, sem a másvilágon. Anzelmus atya gyanakodva és hűvösen fogadta a szobrászt. Nem volt jó véleménye a művészekről, akik a bűnös testet, az érzékiség és gőg e cifra koporsóját, a húst, a férgek táplálékát és kéjek edényét szemérmetlen meztelenségben ábrázolják. Ő maga ugyan nem fordult el ily ábrázolatoktól, mert azt vallotta, hogy a tiszta embernek minden tiszta és naturalia non sunt turpia.

Nem szerette, de tűrte a művészt egyrészt a gvárdián kedvéért, aki a gyüdi kolostort a hét művészet hajlékává szerette volna fölavatni, másrészt, mert ugyis szükség volt rá a templom restaurálása végett. Az öreg egyház, amelyet II. Géza király 1148-ban alapított, minden részében fölujítás és csinosítás után kivánkozott. Régi képei, falfestményei fölpattogtak, a vakolat számos helyen lehullt és fehér sebek borították a mély kék és ragyogó vörös szenteket és angyalokat. A domborművek már alig voltak fölismerhetők, a kőszentek orrát lecsókolta a zarándokok rajongása. Törött istenbárányok és csonka feszületek roskadoztak a falmélyedésekben. Ideje volt, hogy e sivár romlásnak gátat vessen a restaurátor keze.

--Üdvös lesz, ha János testvér együtt dolgozik Félix fráterrel, aki a képek restaurálásához ért és evégből jött Gyüdre a raguzai kolostorból.

Így határozta meg a szobrász napi teendőit Bonaventura atya, a gvárdián, akinek izlése a könyvek finom stilusán, meg a kötések, kapcsok, iniciálék, miniatűrök enyhe báján fölöttébb kicsiszolódott.

Félix és János testvérek jóbarátok lettek és együtt munkálkodtak az Isten házának kitakarításán. A két művész hire elterjedt a környéken. Pécsről számtalan fiatal kőfaragó és templomfestőlegény látogatott el a csudájukra.

Pesten is megtudták, hogy Dömötör János, a párisi Grand Prix tulajdonosa, udvari tanácsos, a mesteriskola volt igazgatója a máriagyüdi kolostorban dolgozik, hogy bűneit levezekelje.

Piacella Garibaldi helyeselte a vállalkozást:

--Ott van, ahová való. A gyüdi kolduló barátok még méltányolni tudják a grand art üres páthoszát.

Az öreg Virgil megbotránkozva csóválta a fejét.

--Nem tisztességes dolog: a kolostor bástyái mögé bújni a hitelezők elől.

A kávéházban nagyokat nevettek a karrier kómikus befejezésén, a Bank r.-t. igazgatósága pedig intézkedett, hogy Dömötör János szobrásznak a máriagyüdi kolostorban netalántán elkészült munkái a háromezer korona tőke, a kamatok és a perköltség erejéig lefoglaltattassanak és azokra végrehajtás vezettessék.

XII.

Frater Félix egy ragyogó délelőtt az apsis színes ablaküvegein átszűrődő napfényben, az oltár fölött lebegő Atyaisten vakolatsebeit gyógyítgatván, kérdéssel fordult a szobrászhoz:

--Mit szól Carissime ehhez a hitvány másoláshoz? Kedvem volna, hogy levakarjam az egészet és olyan Giottot kanyarítsak helyébe, amelytől elállna a gvardián lélekzete.

--Én azt hiszem, hogy a régi mesterek iránt tartozó tisztelet okából ...

--Eh mit, tisztelet,--vágott közbe az indulatos raguzai--itt nem kegyeletről, hanem művészetről van szó, barátom.

--Azt akartam mondani,--fejezte be János--hogy a restaurátor csak a falrepedések betömésére, a vakolat megerősítésére, a festékréteg megragasztására, szóval a status quo konzerválására vállalkozzék.

Frater Félix apró, hegyes orrú, kutató szemű, lobogó szürke hajú, száraz, feketebőrü, csontos, inas öreg legény volt, aki jámbor és aszketikus szenteket, mennyei tisztaságú Madonnákat, gyermekded angyalkákat tudott festeni, mint Fra Angelico, de éppen úgy szerette a bort, a dalt, a csavargószabadságot és az asszony csókját, mint másik nagy elődje, Fra Filippo Lippi. Jóbarátságban volt a művészetekkel, pajtáskodott és komázott velük. A régi mesterek remekművei nem keltettek benne szent elragadtatást, mert úgy tekintette azokat, mint az orvos a betegeit. Semmi tiszteletet nem érzett a nagyok iránt, mint ahogy a vadember is megveri a fetisét, ha pórul járt a vadászatokon; a harangozó lehordja szent Antalt, ha nem vezeti nyomára elveszett dugóhúzójának. Ismervén a régi képek törékeny anyagát, a régi művészek naiv receptjeit, már azt hitte, hogy fölöttük áll, vagy legalább is képviseli és helyettesíteni tudja őket. Szentül hitte, hogy újra tudná festeni a kontinens összes múzeumait és most dühbe jött, hogy János oly mély kegyelettel emlegeti a régieket.

--Ha tudná Carissime, hogy mily könnyű keresztül látni a nagymesterek boszorkányosan ügyes, de sablonos szemfényvesztésein, ha ismerné Vasari, Ghiberti, Leonardo da Vinci receptjeit, akkor megengedné nekem, hogy olyan antik képeket gyártsak, amelyekről csak az idő patinája hiányzik, hogy tökéletesebbek legyenek az eredetieknél.

--Csak nem?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.

Frater Félix, nem törődve a szent hely mennyei csendjével és áhítatával, dörgő hangon magyarázta tovább:

--Teophilus Presbyter megírta, hogy miképpen kell az üvegfestmények zafirkék, zöld, fehér és biborszinű diszítményeit elhelyezni. A szélekre pedig--mondá--rajzolj köröket és indákat és azokba virágokat és leveleket oly módon, ahogy a festett betüket diszítik.

--Eh, ez gyerekes fecsegése a kezdetleges, dadogó, tapogatódzó, középkori barátművészetnek--vetette oda János ingerülten.

--Gyerekes, dadogó, kezdetleges tapogatódzás? Jó. Mondok nagyobbat. Dürer Albertnek is van receptje az emberi test arányairól. Vegyük először a fejet, milyen sajátságos gömbölyüsége van, aztán a többi részeket, az arcot, orrot, szemeket, szájat, ki- és behajlásaikkal ...

--Dürer Albert tudákos német pedagógus.

--Gondolja? Hát azt tudja-e Carissime, hogy miképpen ábrázolunk valakit, aki több személy társaságában beszél? Hallgasson ide. Ha rábeszélésről van szó és az illető különböző okok alapján bizonyít valamit, fogja meg jobbkezének ujjaival a balkéz egy ujját, behajlítván a két legkisebb ujat és forduljon elszánt arccal, beszélést feltüntető kissé nyilt szájjal a nép felé. A nép a szónok arcába tekint, bámulatot kifejező taglejtéssel.

--Hát ezt meg hogy találta ki, ha szabad megkérdeznem?

--Nem én találtam ki, hanem Leonardo da Vinci írta--méltatlankodott a fráter és az Atyaúristen feje és válla közé nagy csomó ultramarint sülyesztett a vakolatba.--Látja, mily könnyű dolog egy Leonardo-képet előállítani. A hallgatók bámulatot kifejező arccal a szónok felé tekintenek. Igy állunk Carissime a legnagyobb festői lángelmével. Balkezembe fogom a recepteket a világítás megválasztásáról, a test tagjainak arányairól, a szinek keveréséről, a szem tizféle szerepéről, egy ütközet ábrázolásáról és jobb kezembe kapván az ecsetet, újra megfestem az Anghiarii csatát, amelynek, sajnos, elpusztult a kartonja. Ha akarom.

A szobrász lassan lemászott az emelvény gerendáin a templom márvány padozatára. Megállt a keresztelő kút előtt, amelyen a Jordán fölött összecsődült népnek a nagy Előhirnök kínálta a megtisztulás cseppjeit. A hatalmas Keresztelő gladiatori teste magasan kidomborodott a relief síkjából. Bozontos feje a nép felé fordult és ujjaival görcsösen mutatott az égre. Körülötte kutyák ugattak és bárányok bégettek. A nép szájtátva bámult.

János a művészet isteni értelméről és az emberek pokoli ostobaságáról gondolkozott. Eszébe jutott Piacella Garibaldi és az ő aestopsichofizikája, a tér képzete és kifejezése a jelenségben. És összevetette azzal a tanítással, mint kellene az Anghiarii csatát újra megfesteni a Leonardo-féle receptek alapján. Mily hiú és haszontalan szavak! Mily eltérő és ellenséges felfogások, módszerek, elméletek és célok. Csak feneketlen sivárságukban és terméketlenségükben hasonlatosak, vagyis abban, hogy egyetlen becsületes alkotás nem kerül ki belőlük. Úgy érezte, hogy ha a művészet egy a földről az egekig érő félisten, akkor Fra Félix a heros csizmájához tapadó por, Garibaldi pedig a szemüveg, amellyel az ifjú arkangyal látását elveszi a nagyképű és erőszakos bölcselet. Ő maga pedig--s itt forró elérzékenyedés, büszkeség és hála lángjai gyulladtak ki az agyában--a művészet szíve, amely hittel, szerelemmel, elragadtatással, az ízlés Szentlelke által vezetett biztos kézzel osztja a szépség áldásait. Megfürdeti és megtisztítja az emberek lelkét, mint védőszentje, ama Keresztelő János, aki a meztelen emberi testet megmártotta az üdvözítő habokban. Az is nehézkes és goromba volt a szavakban; sáskával és mannával táplálkozott és minden cicomája egy, az ágyéka köré kerített birkabőr vala; nem volt sem az alexandriai hittudományi akadémiának, sem a sinhedrionnak, sem a farizeusok jeruzsálemi liceumának tagja. Nem ismerte a zengő szavak muzsikáját és nem ivott a görög filozófia részegítő borából.

Józan, okos, kemény legény volt, aki nem kereste sem az asszony, sem a fejedelmi udvar, sem a népek szeretetének bódító narkózisát, mivel szíve tele volt az isteni szeretet mámorával.

--Nem irigylem ezt az embert, mivel magamat egynek érzem már vele.

És félrevonult cellájába, amelynek északi falába hatalmas ablakot vágatott neki a rend elöljárója. Bonaventura atya. A világosság jó magasról esett a készülő szobrocskákra. Agyag, márvány, gipsz, erős, kemény, nem hasadó körtefa, elefántcsont és alabástromhasábok heverésztek a földön a mintázó állvány körül. A sarokban kis kemence a terrakotta és porcellán kiégetésére. Valóságos kis gölöncsérműhely. A falon Assisi szent Ferenc olajnyomatú képei: a szent stigmatizálása; Ferenc odaadja köntösét egy didergő szegénynek; a nagy szerzetes látomásai. A fal mellett a szobrász ágya, durva fenyőfalóca, báránybőrrel letakarva, felette a megfeszített üdvözítő, Dömötör János fából faragott remekműve. Kések, kalapács, fúró, reszelő, márványfűrész, gipszhorzsolók, csiszolók, olvasztótégely, véső az asztalon, a biblia, a kalendárium, az Illiás és az Odyssea mellett. Az ablak előtt kalitka, amelynek rácsai közül hangos, duhaj, szemtelen feketerigó dugdosta ki csőrét, ha megéhezett.

A szobrász boldogan nézett körül a műhelyében.

--Ez az élet--dörmögte elégedetten--az élet a munka. Vágy, gyönyör, teljesülés, siker, diadal, az mind nem élet. A munka, a verejték, a fáradtság, a lecsillapított éhség, a kimerültség után következő alvás, teringettét, mint a medve, úgy tudok aludni manapság, ez az élet. Az embereknek az a bajuk, hogy tulsokat gondolkodnak, tépelődnek, aggódnak, beszélnek, elemeznek, kételkednek és vitáznak, életből, halálból, boldogságból, fájdalomból problémát, hiúságból, önérzetből, becsvágyból, érzékenykedésből poklot, szerelemből, csalódásból, hitből, kiábrándulásból programmot csinálnak maguknak. Pedig az élet célja: körtefát faragcsálni, agyagot kiformálni, bronzot megönteni, alabástromot lecsiszolni, kiizzadni, elfáradni, lefeküdni, pihenni, aludni. Soha életemben nem voltam ilyen vidám, egészséges és könnyű.

Halkan kopogtattak. Belépett a szobába Lőrinc fráter, a konyhamester. Fiatal sertés ropogós, szalonnás oldalbordáját, savanyított uborkát, egyik felére bíborvörös őszibarackot, nagy kupa könnyű kerti bort, aranysárga szűzdohányt és vadonatúj tajtékpipát tett a szobrász elé.

--Evés előtt pedig egy pohárka szilvóriumot! Olyan sűrű, csúszós, sima, illatos, erős, lelkes egy ital, mint az ámbrával szagosított szent kenet. Deo gracias.

--Egészségére.

Az ital átmelegítette a szívüket. A malac ropogós szalonnája szétomlott a foguk alatt. Sűrűn emelgették ajkukhoz a borospoharakat, amelynek üveglapján a kéttornyos gyüdi templom és a gyermek Jézust, ölbentartó Mária képe volt bekarcolva.

--Pompás itóka ez, Domine spectabilis--csettintett húsos, piros nyelvével a kövér barát.--Ha ezt iszogatom, a pécsi püspökkel sem cserélek, Domine spectabilis.

--Igaza van, Lőrinc.

És iddogáltak és pipáztak és a készülő Máriákat, szent Ferenceket és Klárákat nézegették.

--Világi szobrokat is kéne faragnia--hunyorgatott pajkosan a barát.--Az asszonyi állatokat is Isten teremtette s amit Őszentfelsége jónak látott olyan szépre kiformázni, azt az ő alázatos szolgája is megbecsülheti.

Dömötör megcsóválta a fejét.

--Az asszonyi állatokat az ördög teremtette.

Lőrinc testvér nagyot nézett, kezefejével végigsimította tokáját. Némán tűnődött sokáig.

A zárda csengője ebédre harangozott.

--Gyerünk a refektóriumba, ma bőjtölnek a páterek.

Lőrinc hálát adott az Istennek, hogy neki, nehéz testi munkát végző laikus fráternek megengedtetett kántorbőjt szerdáján malacpecsenyével táplálkoznia. És szivéből sajnálta Bonaventura, Anzelmus és a többi atyákat, akik ma tojást és vízben főtt sóskafözeléket ebédelnek magas méltóságaikban.

...Estére kelve Fra Félix, a képrestaurátor is megbékélt magában és meglátogatta testvérét, Jánost.

--Carissime, ma búcsúnapja van s a templom körül a lacikonyhákban, a hársfák alatt, a kanális partján, a lépcsők szélén ragyogószemü, izmos vállú, kemény és hajlékonytestű menyecskék virrasztanak a balzsamos éjszakában. Raguzában képzelem magamat, a szőlővenyigés olajfák között, Dionysios, Pan és Silenos: azaz Carissime, Lőrinc és én kissé körülnézhetnénk a mezei füvek illatát lehelő tarka szoknyák között.

Lőrinc fráter komoly fejbólintással helyeselte a festő ötletét.

A szobrász azonban eképp nyilatkozott:

--Nekem már untig elég volt belőlük, kedves testvéreim. Kizárólag kőben, bronzban, fában és terrakottában szeretem a Sátán leányait. Menjetek és járjatok el hozzájuk, ha még örömet leltek hűtelen lelkük, korlátolt szellemük és romlásba kergető lehelletük forróságában. Nekem adjatok egy kupa vörösbort és egy szippantást a gvárdián tubákjából.

És csöndesen elmélkedett, míg a pompás villányi bikavérből egyetlen csöpp ragyogott a butélia fenekén. Akkor Istennek ajánlotta lelkét, ledőlt a báránybőrre és elszenderedett ... Félig nyitott szája mosolyogva maradt.

XIII.

Julius végén megérkezett a gyüdi zárdába a bírósági irás, amely Dömötör János szobrászon a háromezer korona tőke és járulékai felöl kereskedett. Végrehajtóval, foglalással, árveréssel fenyegetőzött a törvény. Kolduló barátok kolostorában végrehajtó: ez több volt, mint kellemetlenség. Erre példa nem volt a zárda évszázados történetében. A szerzetesek szíve megreszketett, mint nagy istencsapások idején. A katasztrófa okozójára magiszterek, kusztoszok, fráterek, kukták, ministránsok, kolduló terciáriusok oly megdöbbenéssel és félelemmel néztek, mint egy rablógyilkosra. Banaventura atya összehívta a rend tagjait, még Lőrinc frátert is odaültette a refektórium hosszú asztalának végére, hogy bölcs körültekintéssel megbeszéljék a teendőket. A gvárdián magával hozta Assisi szent Ferenc regula primitiváját, amelyet III. Ince pápa 1210-ben megerősített. Ebből felolvasta az első fejezetet, amely az engedelmességről, szegénységről és szüzességről szólott. Rámutatott a negyedik fejezetre, amely megtiltja, hogy a rend tagjai pénzt fogadjanak el; figyelmeztetett a hatodikra, amely a magántulajdontól tiltja el a szerzeteseket, s fölolvasta a tizenegyediket, amely a világi személyekkel való érintkezést szabályozza. Mindezeket egybevetve, megkérdezte az atyákat, mi a véleményük a háromezer koronáról és járulékairól.

Anzelmus atya sötét szeméből villámokat szórva a körülülőkre, menydörgő hangon mutatott arra, hogy János testvérnek oly világi kötelezettségei vannak, amelyekkel ellentétbe jön a szent szegénység elveivel. El kell dönteni, vájjon az általa készített kegyszerek, szobrok, olvasók, fafaragványok, feszületek a rend közös tulajdonát, a templom berendezését, avagy a művész egyéni sajátját teszik-e? Nézete szerint Dömötör Jánosnak attól a pillanattól kezdve, ahogy a rendház küszöbét átlépte, semmiféle tulajdona nem lehetett, az általa alkotott tárgyak a Szent Lélek birtokába mentek át, következésképpen neki magának semmije sincs, amire világi hatóságok rátehetnék a kezüket.

A bírósági felszólításnak ennélfogva ellenállunk,--menydörögte a prédikátor--szent javaink összegéből egy porszemet sem fogunk kiszolgáltatni a profánoknak.

--Ellenállunk!--kiáltották kórusban a magiszterek, akik megszokták Anzelmus atya szavait úgy fogadni, mint az isteni kinyilatkoztatást.

A gvárdián azonban szelíden megjegyezte:

--Igaz ugyan, hogy rendünk szent Ferenc Testamentumának szellemében irtózik minden világi vagyon, pénz és érme, váltó, értékpapiros és adóslevél kezelésétől. Adót nem fizet, minthogy nem is szed adót hiveitől és jobbágyaitól. De nem tagadható, hogy szarvasmarhánk, teherhordó szamarunk, igáslovunk, juhnyájunk és kecskecsordánk van, és a sajtot, túrót, vajat pénzért árulja Lőrinc testvérünk, nem is szólva veteményeskertünk, borunk és dohányunk, ökreink és sertéseink áráról, amelyet készpénzben fizet a korcsmáros, a hentes, a kofa. Olvasóink és kegyszereink ellenébe gyakorta veszünk el ércpénzt és váltóbankót, mert mi is pénzzel fizetünk a szabónak, aki reverendánkat, a bocskorosnak, aki saruinkat, és a gyolcsos tótnak, aki vászoningeinket szállítja. Itt tehát összezilálta az élet a szabályokat és figyelmeztetlek benneteket, testvéreim az Úrban, hogy már 1230-ban kénytelen volt IX. Gergely pápa elismerni, hogy a szent alapító intenciói az előírt szegénység körül gyakorlatilag keresztülvihetetlenek.

--Úgy van, keresztülvihetetlenek--bólintgattak megkönnyebbülten a magiszterek, akik eszükben tartván a szabályzatnak az engedelmességről szóló nyolcadik fejezetét, megadták magukat a gvárdián tekintélyének.

--Ellenemondok!--ugrott föl megbotránkozva és szent fölgerjedéssel a vikárius.--Ellenemondok a dekrétum ily értelmezésének. Hivatkozom V. Kelemen Exivi de Paradiso kezdetű zsinati határozatára, amely világosan kijelenti, hogy a rend maga sem bírhat vagyonnal, származott légyen az akár a tagok önkéntes adományozásából is. Az adományok sem válnak az ő tulajdonává, hanem a római egyház és a pápa rendelkezik azok fölött. A rendet legföljebb a használat joga illeti meg, az is csak az usus arctus alapján.

--Úgy van, így írta V. Kelemen--zúgta rá visszhangosan az egész refektórium, mert megszokta, hogy ebéd alatt a prédikátor szavait az álmosan emésztő testvérek ajkain ismételje.

--Ha kedves testvérem V. Kelemenre hivatkozik, én is az ő dekrétumával védem a magam igazságát --válaszolt halkan a gvárdián.--V. Kelemen mondja, hogy a kisebb testvérek nem kötelezhetők a szent írásban ajánlott szerzetesi fogadalmakra, hanem csak az engedelmesség, szüzesség és szegénység hármas önfeláldozására, de még ezeket sem szabad nude et absolute értelmezni. Nagyon csodálnám, ha ezek után Anzelmus testvérünk, akiben a meggyőződés heve néha túlmegy a tekintélyek tiszteletén, megnyugvást nem találna abban, hogy némely világi dolgokat a békesség kedvéért szeretnék elintézni. Mert jegyezzétek meg magatoknak az apostol szavait: egy lat békesség többet ér egy mázsa igazságnál.

--Egy lat békesség egy mázsa igazságnál--lelkendezett a szerzetesek kórusa és mindenki örült, hogy a gvárdián eszes diplomáciája megoldja a legkínosabb problémákat is.--Halljuk Bonaventura atya indítványát!

--Az én véleményem szerint kiadjuk a kész szobrászmunkákat s ha ennek értéke netalántán fedezi János testvérünk adósságát, bízvást lezárhatjuk e kellemetlen ügy aktáit.