Part 5

Ami igaz, az igaz, Piacella Virgil az ő tömör formában megszövegezett kritikai nézeteit fiától, Piacella Garibalditól szokta kölcsönözni, ettől a pápaszemes, hórihorgas, kopaszodó koponyájú, selymesszakállú, sárgabőrű esztétától, aki évek óta azon fáradozik, hogy megreformálja a művészeteket, vagy legalább is új iskolát teremtsen, mint Ruskin vagy Tolstoj. Az ifjú Garibaldi egyike volt a legnagyobb művészeknek; de nem a kezével, nem is a hüvelykujjával dolgozott, mint Dömötör, s nem is árasztotta el a tárlatokat bevégzett szobrászalkotásokkal, csak röpiratokkal és esztétikai fejtegetésekkel, amelyek a szellem mélysége, a kedély transcendentális finomsága és a fantázia mérhetetlen dimenziói révén az összes szobrászoknak fölébehelyezték őt. Főművét, amely ,,Aestopsichofizikai kisérletek a képzetek és jelenségek összefüggésében" címet viselte, bizonyára a század legjelentősebb kisérletei közé sorozzák mindazok, akik érdemesnek tartják elolvasni, De, sajnos, senkisem tartotta érdemesnek.

A sirkőgyáros tehát behívatta magához Garibaldit és tanácsát kérte ki, vájjon egy netalán megkötendő szerződés célravezető volna-e abban az irányban, hogy azáltal Dömötör János és Piacella Virgil egyaránt megtalálják számadásukat.

--Nem,--adta meg a választ Garibaldi.

--És miért nem?--kérdezte atyja, a sirkőgyáros.

--Azért!--felelte Garibaldi mogorván és távozni készült.

--Látja,--sóhajtott az öreg kőfaragó bánatosan, --így vélekednek önről a modern művészek általában.

--Nem értek a szobrászathoz?--kérdezte ijedten Dömötör és megragadta az ifjú esztéta kabátját.

--Nem mondtam,--védekezett amaz.--Ért ön biz a mintázáshoz. Csakhogy Európában legalább ötvenezer szobrász csinálja ugyanazt, amit ön, s ha, tegyük fel, valamennyi a Leonardo da Vinci ügyességével formázza is az aktjait, nem gondolja ön, hogy ebből immár untig eleget termel Európa? Szükség van arra, hogy e hamis és banális, erkölcstelen és haszontalan meztelenségkultusz fokozásához az édesapám tőkéje, vállalkozási kedve és munkája is hozzájáruljon? Nem, kedves mester, nekem egész más fogalmaim vannak a művészetek hivatásáról.

Dömötör mennydörgő hangon közbekiáltott:

--Én azt hiszem, hogy a művészet legfőbb célja jól ábrázolni egy mezítelen embert.

Az ifjú Garibaldi mosolygott.

--Talán az ember ideáját akarja ön mondani? Az erkölcsi embert, a lelket, a karaktert, az isteni szellem hordozóját.

--Nem. Engem az idegekkel és izmokkal felruházott csontozat érdekel. Itt a váll-lapocka és a kulcscsont, ott a vállcsont és a csipő, fentebb a gerinc-oszlop s a koponya, mindegyik a maga izületeivel, domborodásával és mélyedésével,--magyarázta felbőszülve a művész és megragadta a fiatal esztéta gallérját, maga elé állította, megpörgette, kiegyenesítette és sovány testén rendre kimutatta, megtapogatta, kirajzolta hatalmas bütykös ujjával az emlitett domborodásokat és mélyedéseket.

Garibaldi fájdalmasan felordított, de az ügyet sem vetett a vonagló emberkére.

--Ha önnek, fiatal barátom, volna egyáltalán teste, ha bő és puha kabátja alatt fel lehetne lelni a hus szövedékét, az izomrostozatot és csontrendszert, akkor megmutatnám önnek, mily nagyszerű gépezete az a fizikai erőfeszítésnek, a mozdulatoknak, amelyek alatt az izomcsomók és idegdudorodások a legnagyszerűbb játékot mutatják. És akkor elhinné nekem, hogy az ábrázolásnak legfontosabb pontja, hogy jól tudjunk megrajzolni egy meztelen férfit vagy meztelen nőt. Mit tudja ön, mily gyönyörű vonalakat írnak le a váll-lapockák és mily megragadó látvány az az öt álborda, amelyek emelkedéseket és domborulatokat formálnak a köldök körül, mialatt a test előre vagy hátra hajlik ... mit tudja ön ezt uram?

Hogy lélekzetet vegyen és megtörölgesse izzadt homlokát, egy pillanatra szünetet tartott a megharagított művész. E pillanat alatt már meg is bánta heveskedését.

--Bocsásson meg uram, ha megsértettem.

Garibaldi megvetőleg mosolygott és legyintett a kezével.

--Értem önt, értem. Nem haragszom. Engem a teória terén nem lehet megsérteni. Csak sajnálni tudom önt, hogy a művészetben nem érdekli egyéb, mint az anatómia és az epidermis szövettana. Engem pedig érdekelnek a lélek tragédiái, az eszmei élet miszticizmusa, azok a dolgok, amelyekről Hamlet előadást tartott Horationak: a lélek redői, a szenvedélyek titkai, az emberi dolgok végcéljai, a lét vagy nemlét érvei s utálattal fordulok el a kezdetleges művészet imitativ ügyeskedéseitől, amely alatt egy rothadt érzékiség gyáva obscenitása, egy művészi affektáció alá rejtett, közönséges élvhajhászat búvik meg.

És zsebéből kihúzta uj könyvét, amely a szobrászat bölcseletét tárgyalta.

--A szobrászat lényegét először tudományosan kell megértenünk, mielőtt hozzáfognánk a manuális megoldásokhoz. Ehhez pedig csak az optika, a pszichológia, a térmértan, a trigonometria és a bölcsészet utján lehet felkapaszkodni. A mintázásban elsősorban a mozgásképzeteket kell ábrázolni, s csak azután derül ki, hogy azok hogyan hatnak, mint látóbenyomás. A látóbenyomás azután csak a kritikus szerepét tölti be, befolyását már nem érvényesíti a képzetben. De ha jelen van valami ábrázolt, akkor az, mint realitás, ellensége lesz a képzetnek s ha változtatnom kell ezt a realitást avégből, hogy világos látóbenyomássá alakíthassam, ugy nehezebb a dolog, mint egy érett képzetet ábrázolni.

Dömötör szája félrehúzódott és automatikusan ismételte az eldördült szavakat, amelyek úgy halántékon vágták őt, mint Dávid parittya-kövei Góliátot.

Dávid azonban, miután kijelentette, hogy ő Dömötör munkáit csak abban az esetben tekinthetné művészi produktumoknak, ha azok a látóképzetből kiindulva vezetnének a mozgás-képzetekhez, befejezésül még ezeket vágta Góliát szemébe:

--A művészet előtt, amelynek segítségével az emberiség lelkét forradalmasítani kívánom, a tudomány segítségével és a vallás kalauzolása mellett annak a célnak kell lebegnie, hogy a társadalmi egyesülés valamennyi ember szabad és jókedvű beleegyezéséből keletkezzék. Az emberek boldogsága az emberek összeolvadásából áll s ezt nem a rendőrségnek s a törvényszékeknek, hanem a művészeteknek kell megteremteniük. Erről van szó uram s vallja be, ily értelemben az ön erotikus és nyugtalan nimfái, részeg, duhaj és izmos szatírjai, házasságtörő Helénái és szoknyavadász Odysseusai nem jöhetnek számításba. Az ön művészete már befejezte létjogosultságát a renaissance nagy architektonikus és imitativ ügyeskedéseivel. Ezzel végeztünk.

Dömötör és Piacella Virgil, az öreg szobrász és a vén sirkőgyáros, szomorúan egymásra pillantgattak, mintha bocsánatot akartak volna kérni egymástól, hogy az üzlet megkötése elé ily megcáfolhatatlan dokumentumok tornyosultak. A fiatal műkritikus azonban, mielőtt otthagyta volna a két szomorú cimborát, az ajtóból visszanézett és hanyag kézlegyintéssel odaszólt az apjának:

--Azonban öreg tőkepénzes, ha üzletet akarsz csinálni és nem művészetet, akkor azt mondom, állítsd be aranycsináló műhelyedbe Dömötör úr kézügyességét és erotikus képzeletét. Üzletnek, a tömegek izlésére, özvegyek, árvák, gyászoló közönség, dísz-sírhelyet adó törvényhatóság, hálás utókor, nemzet és Akadémia esztétikai műveltségére való tekintettel ... nos, üzletnek megjárja. Ha Dömötör úr nálunk akar dolgozni, én üzleti szempontból nem ellenzem.

--Majd adok én nektek üzleti szempontokat!--süvített közbe egy túlvilági hang, amely a fúriák, az Erynnisek, a hadakozó amazonok sikoltásaihoz hasonlított. Azután pedig beperdült a szobába Borbála asszony, az öreg sirkőgyáros felesége, akit Piacella Virgil ezelőtt harmincöt esztendővel egy nápolyi osteriából ragadott ki ama néhány tallér váltságdíj ellenében, amellyel a csinos pincérleányok tartozni szoktak úrnőjüknek.

Borbála asszony csak azt hallotta, hogy férje alkalmazni akarja Dömötör szobrászt a műhelyében.

--Esküszöm a Madonna egyszülött fiára, Krisztus testére és szent Borbálára,--kiáltotta fölháborodástól és félelemtől eltorzult arccal--kést szúrok a szívembe, ha ez a gyermekgyilkos, fajtalan és erőszakos lator ide beteszi a lábát. Egy percig sem volnék biztonságban sem én, sem a szolgálóim, sem a szomszédok hajadon leányai. Verje meg az Isten, aki bebocsájt a házába ilyen szennyeslelkü, vén kecskebakot!

És fölkapott egy széket, izmos karjával megforgatta a feje fölött és Dömötör alig hogy ki tudott illanni az előszoba keskeny ajtaján. Kifutott az utcára és tenyerével betapasztotta füleit, hogy ne hallja a szemérmében fölháborodott asszony rettenetes átkait.

X.

Bármilyen sötétnek látszott is a helyzet, a szobrász szívében nem tudott gyökeret verni a bánat. Úgy látszik, e kis fekete virág számára nem volt abban elég porhanyós a talaj. A könnyek hamar elpárologtak róla, mert hegyi levegő, erdei szellő, rétek, kaszálók, szőlőhegyek és gyümölcsösök egészséges kipárolgása már őseinek keményre és ruganyosra edzették a lelkét. Dömötör nem volt dekadens, a szenvedélyek viharaiban nem rongyolódott le az idegzete, a teremtésit, hírét sem ismerte a sexuális neuraszténiának és sejtelemmel sem bírt a Freud-féle traumák romboló hatásáról.

--Szerencsétlen öreg fickó--mosolygott benne a más kárán örvendező lélek,--mint érdemelte ki a sorstól ezt a pirosra mázolt termetes koporsót, a Walpurgis éjszakának ezt a vöröshaju boszorkánykirálynőjét? Lám, nekem sohasem volt dolgom ilyen szörnyeteggel; maga a nagy Pán is ijedten menekülne az ő Meduza-szemének szikrázása elől. Ha erre gondolok, igazán nincs mit sopánkodnom a sorsomon: Van Roesen bárónő enyhe egyptomi nostalgiáival, apró Astarte és Mylitta-szobrocskáival, Nóra a maga vidám és duhaj temperamentumával: önfeláldozó bajadérok voltak ehhez a fogatlan furiához képest. Nekem, mindent összevéve, szerencsém volt a szerelemben s ezt kevés ember mondhatja el életének ötvenedik esztendejében.

Jókedvűen ballagott a kanyargós utcák kövezetén, találomra, csak a séta és az emberek között való gondtalan elkeveredés céljából. A társzekerek dübörgése, a fiakkerlovak patkóinak csattogása, a házalók elnyújtott kiáltásai, az utcagyerekek éles füttyentései, a villamosok csilingelése kellemesen élesztgette benne a nyüzsgő, kavargó, hangos élet szeretetét.

--Mindenki tesz-vesz, sürög-forog, iparkodik. Hej, azért szép az élet, a mindenségit s most szabad ember vagyok és azt teszem, ami kedvemre való!

Oszlopos lábaival csakúgy rótta a kilométereket. Cseppet sem volt fáradt és elméjében egyik terv a másikat kergette. Ha útjába egy szép asszonyi figura akadt, mindjárt az Odyssea valamelyik női alakja jutott az eszébe s mire leért a Dunapartra, az elevátorok és közraktárak tájékára, a járókelők közül két szép Kalypsot, egy formás Kirkét, egy tucat apró tengeri szörnyeteget, három-négy hórihorgas phaeák hajóslegényt és néhány karcsú Nereidát mintázott le a szemeivel.

A közraktárak táján leült egy alacsony kőkockára, amelyhez az uszályhajók drótkötelét szokták erősíteni. A Duna hátán szürke fények opalizáltak; a gőzösök komor füstfellegeket pipáltak égre meredt torkukból.

A part mentén most szálltak ki a hajókból a Ferencváros meztelen Tritonjai, a malmok lisztes falai reszkettek a gépek súlyos járása alatt. Hosszú, keskeny vashidak karolták át a malmok és az elevátorok között sorakozó raktárakat, a kőpartot, a lépcsőket és az út szélén himbálódzó csónakokat. Hatalmas fekete buzaszállító uszályok gyomrába félmeztelen, vizeshátu, csapzotthaju munkások dobálták a súlyos zsákokat. A közraktárakban vasúti kocsikat tologattak. A lokomotivok olyat füttyentgettek, hogy belenyilalt az ember dobhártyájába; a hajók kürtje fölzúgott, mint éhes szörnyeteg a mesék oceánjain. Apró propellerek szelték a szürke hullámokat, amelyekbe lelecsapott egy vizigalamb, korty italt szívni szomjas bendőjébe. A lépcsők alján halászok hálót kötögettek, mellettük egy komoly nyugdíjas hivatalnok horgászott türelmesen. Katonák karjukon a rakparton álló kis kocsmákba vezették szeretőjüket s a fuvarosok meg-megálltak egy pohár hűsítőre, ahol szép pincérleányt tudtak az alacsony csapszékek körül. A nap lassan csúszott a budai hegyek alá és sötétlila, kékes és rozsdaszínü árnyékokat vontak ferde sugarai a hajók farára.

--Ejnye, de pompás egy élet ez--buggyant ki Dömötörből az elragadtatás, ahogy végigbámészkodott a vidáman verejtékező eleven munka, a kellemes erőfeszítések, a távolból gyerekjátéknak látszó fuvarozás kaleidoskopján.

És ott, ültében, eszébe jutott, hogy neki nincs oka a keserűségre. Az ember sokkal gazdagabb, mint ahogy egy nagy bukás után elképzelné. Lám, neki aranyórája, lánca, gyémántgyűrűje és néhány száz forintnyi készpénze van, ezen vesz Budafokon vagy Tétényben, Leányfalun vagy Pomázon egy kertes hajlékot, műtermet épít az északi oldalra és folytatja Odysseáját ott, ahol elhagyta. Hol is hagyta el? Penelopénál.

--Az asszonyok pedig arra valók, hogy modellt álljanak a szobrásznak, kellemes órát adjanak a legényeknek és gyermekeket szüljenek férjeiknek--állapította meg elméjében és megbocsájtott az asszonyoknak.--Csak szegény Virgil barátom veszett el mindörökre. Ha csak öreg Klytaemnestráját nyakon nem ragadja és egy sötét éjszaka bele nem hajítja a Duna közepébe.

És miközben tétényi vagy pomázi műtermén ábrándozott, megpillantott egy szürke kendőbe burkolt asszonyszemélyt, amint egy kőkockán üldögél és fejét jobbra hajlítva, egész testével térdére támasztott könyökére nehezedik.

Melléje négy-öt esztendős lányka simult és almát eszegetett. A csoport annyira plasztikus, a konturok a leáldozó nap hátsó világításában oly élesen rajzolódtak a levegőbe, az egésznek hatása oly egységes, befejezett és szobrászi volt, hogy Dömötör elővette vázlatkönyvét és nyomban belerajzolta a körvonalakat. Penelope Telemachossal a tenger partján ül és Odysseus után epekedik.

Minthogy azonban Dömötör nemcsak művész, de emberszerető ember is vala, közelebb lépett az anyához s gyermekéhez, hogy megtudakolja bánatukat. Az asszony ráemelte szép kék szemét, végigsimította kendője alól kiröppent szőke fürtjeit és szaporán elmesélte, hogy nincs pénze meleg vacsorára és éjszakai szállásra, csak ez a gyenge beteg gyermeke van ezen a kerek világon.

--Hát a gyerek apja?

--Meghalt a Lipótmezőn. Agyonitta magát, kitört rajta a delirium. Nagy kár érte. Derék szépségének és okosságának párja nem volt sehol.

--Csak részeges volt, ugye, a megboldogult?

--Annak sem ő volt az oka. Egyszer nagy szerencse érte, egy uraság eltörte a karját és tízezer forint fájdalomdíjat fizetett érte az én Gyurkámnak. A nagy vagyon elvette az eszét. Azóta nem dolgozott, csak ivott és engem mindennap félholtra vert, mert fölébredt benne a féltékenység.

Dömötör érezte, hogy összeszorul a szíve és nagyot szeretne káromkodni fájdalmában. De az asszony semmit sem vett észre és tovább mesélte:

--Nem lett volna baj, mert ebből láttam, hogy szeret. És amikor megelégelte a verést, akkor majd agyonszeretett a szerelmével. Minden rendben lett volna, ha el nem öli a pálinka.

A szobrász megfogta az asszony kezét és elvezette egy kültelki szállodába.

--Holnap reggel eljövök magáért.

És szerencsétlen áldozatát, Vékony György cementmunkás özvegyét magával vitte Pomázra, ahol egy kertes házat, két malacot, kotlós tyúkot tizenkét csirkével, egy pár galambot és nőstény házinyulat vásárolt, amely éppen fiadzás előtt állott. Erre költötte óráját, láncát és brilliáns jegygyűrűjét, Van Roosen bárónő ajándékát.

Hogy pedig műtermet is építhessen, fölkereste a Bank r.-t. igazgatóját, háromezer korona kölcsönt vett tőle s azon a pomázi ács segítségével maga építette föl üveges atelierjet, úgy, ahogy azt Egger Linz kartonjain láthatod. És azt is láthattad, ha valaha arra volt az utad, hogy reggel öt órakor már ott serénykedett Dömötör a durván összeácsolt filagóriában, amelynek gerendáira fiatal vadszőlő, krimzonrózsa és klematisz kúszott föl, hogy az épület goromba állványait gyengéden eltakarja. Az udvaron egy sugár, szőkehaju, fehérarcu menyecske tipegett vékony rövid alsószoknyában a baromfiól körül és kezéből etette a galambokat.

--Így élhetett Ogigia szigetén hét esztendeig Kalypso tündér és Odysseus--állapította meg Dömötör boldog mosolygással, miután fölfedezte, hogy annakidején Balthazár rendőrkapitány úrnak igaza volt: a durva köntös, a piszkos condrák alatt néha antik istennőkre emlékeztető testek bújnak meg, mint ahogy a disznók elé öntött moslékban néha igazgyöngy rejtőzködik.

Attól kezdve az asszony modellje és hűséges szolgálóleánya volt Dömötörnek, aki elhatározta magában, hogy feleségül venné aranyhajú Kalypsoját, ha annak rendje-módja szerint el tudna válni Van Roosen bárónőtől.

--Ez a derék, jámbor teremtés, aki fiatal életét nyomor és ütlegek súlya alatt töltötte, úgy néz rám, mint az élet és halál fejedelmére, urára és parancsolójára, nagy és hatalmas királyra, a jó Isten földi helytartójára. Ennek nem lesznek Astartei és Mylitta-szobrocskái, alexandriai elefántcsont-penátesei, baziliskusai, kigyói és papagályai. Ez nem fog a nevemre váltót hamisítani, nem szökik még a legjobb barátommal, s ami a fő, olyan fehér a bőre, oly rózsás az arca, oly kerek a csipője, oly finom a térdhajlása, oly duzzadt és karéj a melle, hogy érdemes neki szentelni öregedő napjaimat. És a modell sem kerül pénzbe--tette hozzá szűkkeblűen, mert megtanulta, hogy a milliók mily könnyen elúsznak a rangos élet keretében.

Így is történt volna, ha egy nap be nem állít Vékony György, a cementmunkás és vissza nem követeli elrabolt feleségét. Az asszony sírt és vonaglott és szerelmi őrjöngésben dobta magát a félkarú munkás mellére. Dömötör elképedve nézte a jelenetet.

--Ön, kedves atyámfia, tudtommal meghalt a Lipótmezőn.

--A fenét!--tiltakozott a férj és kikergette Dömötört a házból.--Ha egy szót szól, följelentem magát vén vaddisznó a rendőrségen--kiáltotta utána fenyegetőleg.--Hogy éppen az én feleségemre éhezik a komisz kőfaragó--ordította utána, amikor megtudta, hogy Dömötörnek nincsen ujabb tízezer koronája, sőt semmi egyebe nincs, mint a háza, műterme és az ott fölhalmozott márványtömbjei.

A szobrász még néhány szót szeretett volna váltani asszonyával.

--Miért mondta lelkem, hogy az ura elpusztult a tébolydában?

Sárika anyja sírva fakadt és odabújt az ura hóna alá.

--Az Isten elvette az eszemet--szepegte igazi és mély bűnbánattal.

--Most azonban kifelé!--üvöltötte újra a férj és az országútra mutatott, amelyen vígan kapargáltak Dömötör csirkéi az imént elhaladt, búzával megrakott szekér nyomában.--Dögöljön meg ez a szemét ott az árokban!--káromkodott vérbenforgó szemmel a munkás és félkarját égnek emelve, rettentő átkot mondott a művész fejére, amiért másodszor is tönkretette családi boldogságát.

Dömötör szótlanul ballagott a búzakévék alatt csikorgó, síró, nyögdécselő, jajgató szekér után, amelynek tetején barna suhanc ölelgetett egy kipirult parasztleánykát.

--No most aztán csakugyan végeztem az asszonyokkal --sóhajtott keserves haragjában.--Az asszonyok még arra sem méltók, hogy mintát vegyünk róluk antik eposzok alakjaihoz. Undorodom a fajtájuktól, becstelen nőstény valamennyi.

De csak az első fölgerjedésében volt ilyen kegyetlen és igazságtalan. Mire odaért a kis gyertyánfaliget szélére, agyáról szépen lehúzódott a vér szíve tájékára és haragja fölolvadt a megadás és megbocsájtás szelid fatalizmusában.

--Sors bona, nihil aliud--ismételgette magában megbékélve és leheveredett egy kökénybokor alá és az égen legelésző bárányfelhőket nézegette.--Annyi az egész--vonta le mindebből a tanulságot,--hogy nekem nem való az asszonyokkal való kisérletezés. Vékony Györgygyel nem tudom kiállani a konkurrenciát. Miért? Mert bármily alávaló, nyomorult, piszkos, izgága és hirtelenkezü ember ez a Vékony, Juliska mégis őt szereti, nem pedig engem. Tehet erről Juliska? Nem. Sem ő, sem Vékony György, sem én. Sors bona, nihil aliud.

És elhatározta, hogy hátat fordít a világi élet minden hiu pompájának és életét a jól felöltözött, sűrű ruharedők alatt imádkozó szent asszonyoknak és stigmatizált szüzeknek szenteli valamely kolostor hűvös cellájában.

XI.

Búcsú napján érkezett Dömötör a Szűz Máriáról elnevezett gyüdi franciskánus kolostor kapujához. Pécsről, Siklósról, Mohácsról és Szlavónia északi részéből összesereglett zarándokok verejtékezve kapaszkodtak a magas dombra, amelynek tetején román egyszerűségében, avult és igénytelen szépségének áhitatos bájával csalogatta megtisztulásra szomjas hiveit Assisi szent Ferenc kéttornyú, piroscserepes, omladtvakolatos temploma. A klastrom maga várszerű, hatalmas építmény, amelynek XII. századbeli alapzatára Mária Terézia korabeli rokokó kupola borult valami bőkezű, de sajnos, a stílusokhoz nem értő Mecénás jóvoltából. A zárda falait felényire ellepte a zöld repkény s pilléreinek lábazatánál piros és sárga kövi rózsák virultak. Északi oldala majdnem függőlegesen meredek kőszirtekre támaszkodott, amelyeknek repedéseiből satnya fenyőbokrok dugták ki fejüket a napsugár felé. Délről százados kőrisfák és gesztenyések koronája árnyékolta a fehéren izzó mészkőfalakat. Az épület hosszában, olasz módra, dór oszlopokon nyugvó, széles korridor futott végig, amelynek árnyékában breviáriumot olvastak a noviciusok.

--Jó, hűs helyecske ez--gondolta János és a szíve fölmosolygott.--Itt fogom apró terrakottáimat mintázgatni a hajnali harmattól könnyező boltivek alatt.

A sziklába vájt szerpentin úton lusta szamarak vizes tömlőket cipeltek. A templom előtti téren sátorok alatt rózsafüzéreket és cigánypecsenyét árultak, a lélek és a test egyszerű táplálékait. A sátrak körül halk zsibongással tereferéltek a zarándokok. Férfiak hatalmas templomi zászlókat emeltek a magasba, asszonyok batyukat szorongattak a hónuk alatt, amelyek a szerzeteseknek hozott ajándékoktól voltak súlyosak. Mária-dalok igénytelen melódiája zsongott a templom körül s a bűnbánat és fogadalom mormolása kisérte, mint basso continuo a régi egyházi muzsikában. Néhányan sírtak és fennen kiáltoztak bűnbocsánat után. Ifjú párok idehozták jövendő reménységüket s az elnehezedett menyecskék avatásra készültek, Istennek ajánlván leendő elsőszülöttüket. Mézeskalácsosok, perecesek, szódavizes és sörárusok, olvasókat farigcsáló koldusok, gyümölcsös kofák árulgatták holmijukat, egy-egy kiemelkedő ponton világi papok buzdították híveiket a vezeklésre. A két torony minden harangja zúgott s a mélyben kanyargó fehér országút még egyre ontotta zászlók alatt menetelő, imádkozó, litániázó századait az egyház bűnbánó hadseregének. Hegyet-völgyet, templomot s a föld hátán nyüzsgő tarka-barka embertömeget meleg, aranyos fényfürdőben merítette az ízzó júliusi nap.

Dömötör megvárta, míg leszáll az est és a templom környékén a telihold ezüstjében úszó ég boltozata alatt elpihennek a zarándokok. Aztán bekopogtatott a klastrom tölgykapuján és éjjeli szállást kért a barátoktól.

Lőrinc testvér, terciárius barát, portás és éjjeli őr készséggel nyitott ajtót a szálas férfiúnak és egyenesen a refektóriumba vezette. Leültette, ételt és pohár bort tett eléje és figyelmeztette, hogy otthon van, itt minden az övé az Ur Jézus nevében.

--Csak egyék-igyék nyugodtan Domine spectabilis, estebéd után pedig szólítsa meg a főtisztelendő gvárdiánt.

Lőrinc testvér kövér, alacsony, vörösarcu, nyájas tekintetű férfiú volt, világoskék szeméből csupa derű és gondtalanság sugárzott, rövid sörte haja és ütköző bajusza, szakálla is vörös. Vörös barátnak hívták a környéken, ahol minden pénteken összegyűjtötte a csirkéket, a krumplit, kukoricát és tojást; vörös barát volt a neve a paróchiákon, ahol kolduló körútjában megfordult és szentképekkel, csiklandós anekdotákkal és burnóttal kedveskedett a házbelieknek. Lőrinc reprezentálta kifelé a klastromot, ő intézte a gazdasági ügyeket, Ő adta el a borjukat és szerezte be az anyakocákat a vásáron, ő volt a zárda finánca, vámszedője, számadója, élelmezője, könyvvivője, ő maga úgy szokta mondani, hogy egyszóval, Isten bocsássa meg a bűnét, ő volt Assisi szent Ferenc konventjének a zsidaja.