Part 3

--Tehát semmit sem tud az éjjeli kirándulásról. Mégis szerencsém van, a mindenségit--dörmögte magában és izgatottan nyalogatta szájaszélét a nem várt kellemes fordulatra ...

Az örvendezés nem tartott sokáig.

Másnap egy riportujság megírta a köztemető-uti botrány minden részletét. A rendőrkapitány adta le egy ujságiró-barátjának, mint ragyogó és tanulságos művészettörténeti érdekességet. Megfogadtatta vele, hogy nem használja fel kicsinyes és ostoba riportközlésekre. Ez az eset a halhatatlanságnak, a memoárirodalomnak való pompás csemege--erősítette őszinte és finom elragadtatással ... Ugyanígy kommentálta a műbarátok körében és a Fészek Club kártyaasztalánál, a Folies Caprice egy lefüggönyözött páholyában és az Intim Színház kulisszái között ...

--Csak semmi nagyképűség, semmi indiszkréció, --könyörgött a táncosnőknek, a festőknek, az ujságíróknak és a rendőrtisztviselőknek-- ...tisztán pszichopatologiai érdekesség szempontjából kell nézni a dolgot ... Majd ötven év múlva a Dömötör-monográfiádba felveheted, fiam ...

A riportujság fekete misékről, kártyabotrányokról, földalatti titkos orgiákról, utcai késelésekről, csecsemőrablásról közölt páratlanul érdekes és intim adatokat. Nevek csak kezdőbetűkkel jelezve. D. J. művész. A szobrász szerelme. A méltóságos úr. Diszkréten csak éppen a művészet és erkölcs egymáshoz való viszonyának jellemzésére. Tudományos alapon. Freud, Krafft-Ebing, Havelock Ellis, Iván Bloch kutatásainak felhasználásával, keresve a fájdalomokozás és az erotikum között való összefüggéseket.

Az eset tudományos és diszkrét kezelésének ellenére: Dömötör személye közbotrány és bűnvádi eljárás közepébe került. Az összes ujságok kénytelenek voltak foglalkozni vele. Az ügyészség vádat emelt, a művészek kizárták Dömötört az összes egyesületekből, a bárónő elhagyta férjét, a szobrász elvesztette összes állami megrendeléseit, a mágnásasszonyok elmaradtak a műteremből és az Akadémia tagjainak sorából, a szépművészeti miniszter indítványára kitörölték. A kritikusok megállapították, hogy Dömötör perverz hajlamú, iszákos, verekedő, gonosz ember, terhelt családból származott, fiatal korában díjbirkózó, lánctörő, gerelydobó és súlyemelő artista volt, a művészethez távolról sem konyít, kőfaragó korában elsajátított bizonyos olcsó és banális fogásokat, minden műve kópia, szemérmetlen plágium, antik torzókról összelopott motívumokkal, Canova-, Begas-, Thorwaldsen-, Delaplanche-utánzat, a szobrászatba átültetett Piloty-stilus lapos, nagyképű, üres és tartalmatlan, együgyű és unalmas reprodukciója ... Elföldelték, kiátkozták s hült helyét is megfüstölték, hogy elűzzék a nyomában netalántán hátramaradt rossz szellemeket. Ekkor láttuk, hogy mily zord hatalommal uralkodott a lelkekben a puritán erkölcs s minden jóravaló polgár megállapította, hogy némely Dömötör-féle bestiális ember bűnözése legalább arra jó, hogy felkeltse a felháborodás tisztító viharát s rámutasson arra, hogy a társadalom, a közvélemény, a fórum nyilvános orgánumai még mindig a tiszta erkölcs talapzatán állanak, habár egyes emberek el is tévednek az élet sötét és buja dzsungeljében.

--Nem baj--gondolta révedező lélekkel Dömötör.--Én tudom, hogy mi vagyok és mit tettem és nem érdekelnek az emberek tudományos és társadalomerkölcsi szempontjai. Annyi bizonyos, hogy megfogyatkoztak a jövedelmeim, de arra még telik, hogy szép délolaszországi márványokat vásárolhassak és kifaraghassam az Odysseát, amit két év óta mintázgatok.

Kissé szomorúan bolyongott ugyan a palotájában, amelyből hiányzott a felesége, a titokzatos szépségű, fáradt, ingerlékeny és végzetes kedélyű negyvenéves asszony, a maga váratlan és szenzációs szeszélyeivel, szerelmi ötleteivel, kutyáival, papagályaival, kis baziliskusával, szerecsen inasával, finom, elegáns vendégeivel, teaestélyeivel, migrainjével, könnyeivel és kacagásával, titokzatos eltünéseivel és váratlan megjelenéseivel. De Dömötör nem esett kétségbe és bölcs gyermekességgel megvigasztalta magát.

--Sohasem hittem el, hogy örökké tartson ez a boldogság. Tulajdonképpen nem is volt az nekem való élet. Ámbár szép volt, csak most látom, a mindenségit.

Körülnézett maga körül s csak most vette észre, hogy milyen fejedelmi interieurben él. A kandalló felett ott függött a felesége arcképe. Mint egy jelenés, némán, fejedelmi gőggel tekintett le rá, szegény, elhagyott rabszolgára ... A miliő, amely a képet körülvette, a ritka damaszkusi szőnyegek, a bronzveretes, intarziás bútorok, a dús selyemfüggönyök, régi mesterek képei, szobrok, vázák, porcellánok, a székek nehéz brokátja, az antik lámpák puha, érzéki fénye, a terem jó illata ... olyan nobilis és művészi szépséget vetített e finom és ragyogó asszonyalakra, hogy Dömötörnek megdobbant a szíve.

--Ez mind az enyém,--gondolta kissé nehéz és kusza impresszióval.--Bizonyára nagyon boldog ember vagyok--sóhajtotta észre sem vehető lélekzettel és majdnem elmosolyodott.

Megbiccentette a fejét, a kezével fáradtan és gyengéden legyintve, kilépett az ajtón.

A márványburkolatú hall közepén, középkori gót bronzok, templomi kegyszerek, kasulák, dalmatikák, infulák, pásztorbotok, kelyhek, zászlók, szentképek és tipológikus csodaszörnyek bizarr, vibráló színű múzeumában egy darabig tétován állott. Az inasa némán, kérdező szemekkel meredt rája, hogy melyik kabátot adja rá szokott éjjeli sétáira.

Dömötör legyintett egyet a kezével. Ma nem megy sehová. Feketét kért és hirtelen benyitott a műtermébe. Rengeteg terem volt ez, a régi dekoratív művészek szokása szerint valóságos egzotikus templom, a világ minden tájáról összehordott ritkaságokkal. A színek vad lakodalmat ültek a falakon. Minden rikító és égbekiáltóan hangos. Nagy festett japán szobrok, indus aranyozások, cifra keleti szőnyegek, primitiv egzotikumok és raffináltan megalkotott párisi műtárgyak. Minden helyi színhatás a végletekig felfokozva, mint Böcklin képein, a színek orgiájából egy idegfeszítő pokoli tónusba olvadva. Pálmák, nehézszagú virágok, kitömött állatok, fenevadak hosszúszőrű bundái, mint a Makart-korszak bécsi interieurjei. A szögletekben aranyrudakon sátrak, görög és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz heverődiványokkal és öblös karosszékekkel. Ebben a teremben minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen bárónőre emlékeztetett. Dömötör úgy ténfergett benne, mint egy múzeumban, de nem tagadta: örült, hogy ez a múzeum az övé.

Dömötör egy percig sem maradt a műteremben. Egy kicsiny benyilóba lépett, egy nehéz lombárdiai csipkékkel függönyözott, feminin ízléssel berendezett budoárba, ahol előkelő úri modelljei, finom és hajlékony hercegnők, bankárok és gyárosok sugárzóan buja feleségei öltöztek vagy vetkőztek a saját portréjukhoz.

Ezen is keresztülhatolt Dömötör és eszébe sem jutott, hogy az ország legszebb asszonya tegnap a komornája nélkül jött ide, hogy a ruháját magával a művésszel kapcsoltassa ki. Bement a hálószobájába és lerogyott egy hatalmas góth gyóntatószékbe, amelynek dagadóan kipárnázott öblében, a kandalló mellett, szinte elsülyedt. Ezt is az asszony rendezte be neki.

Mint egykor Wagner Richárd, Dömötör felesége is szerette a szőnyeget, a puhát, a hangfogót, a selymet, a suhogót és misztikusan csillogót, a szövetet, a színest és redőset, a bársonyt, a meleget és bizalmast és a hálószobája csupa csend volt és puhaság, narkotizáló és altató, még kép sem volt benne, csak beauvaisi tapisseria, roueni gobelin és indiai faliszőnyeg.

Dömötör leült és csendesen szivarozott. Előtte párolgott a mokka, a kandallóban pattogott az illatos, friss, gyantás fenyőág, a szivarjának édes, ópiumos illata elbágyasztotta és a művész úgy érezte, hogy érdemes élni.

A művész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha karjai között. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze kávét öntött magának. Merően nézte a kályha tüzét. Kissé köhögött.

--Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, Élet, hogy ötvenesztendős koromra ilyen szépen megvalósítottad az álmaimat--gondolta a félórai öntudatlan révedezés után.

És eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a dicsőséget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli zenitjét a karrierjének. Dömötör egyszerű és őszinte lelke beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, különös áldása a sorsnak, tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ő odáig jutott. Úgy is történhetett volna, hogy útközben megfogy az energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég öntudatos, sem elég vakmerő, sem elég megalkuvó, sem elég önfeláldozó nem volt ahhoz, hogy valamit önmagának köszönhessen. Nem tett egyebet, csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett, iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események útjába, valami gyengéd és hatalmas erő tartotta állandóan bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz vezette mindig, felfelé ... szegénységből, kurtakorcsmákból, hidegből, sötétből ki a fényességbe, a nobilis és elegáns asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, föl, föl egész az arisztokratikusan finom élet legfőbb büszkeségéig: a családjáig, amelyet királyi fényűzésben tart és mennyei tisztaságban szeret.

--Nagyszerű dolog ez--gondolta hálás, őszinte és meghatott lélekkel.--Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a jacht, az utazás, a gazdag és műveit emberek társasága, az a lehetőség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy könnyed elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi varázsa, ez a pénzen vásárolható művészet, kényelem, hatalom, függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéből.

Dömötör annyira becsületes, önzetlen logikájú, tisztaszivü és jóhiszemű ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna szemtől-szembe találni egy istent, akinek megköszönje, hogy megnyitotta előtte a legmagasabb rendü élet kapuját.

Ezen járt Dömötör esze a góth imaszékben és már-már elhatározta, hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt örvendeznek az élet kegyelmes és bőkezű volta felett. Felemelkedett, kettőt lépett, de aztán meghökkent és visszaesett a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.

Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi volt, az nem is volt természetes állapot.

--Paraszt vagyok én, hiába--mondta egész hangosan, a művészet öreg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem, hogy hozzávaló vagyok.

Dömötör lelke összehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny, barna, szomorú tekintetű ügyetlen kis teremtés. Egy tehetségtelen, de rajongó lelkű kis kollégája a múltból. Akivel együtt kezdtek lépegetni a művészet meredek hegygerincén. Az elfáradt és leült valahol a domboldalon, ő pedig elszakadt előle, mert a tüdeje birta.

--Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,--töprengett Dömötör és Nórára gondolt.

--Nóra--ismételgette magában először mosolygós reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül fájdalmas vágyakozással.--Hol lehet most Nóra? Mi lett belőle? Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és megöregedett idejekorán a gondoktól, a szegénységtől, a gyermekszüléstől, a családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos gyötrelmeitől.

--Nóra ...--ez a név most, mint egy buja és fantasztikus rögeszme inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet öltött. Maga előtt látta, szinte kézzel elérhető közelségben a kis fekete szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, szűzi szemérmetlenségével, gyönyörű testének engedékeny vonakodásával, öntudatlan élvezőképességének végeérhetetlen skálájával, isteni módon átlátszó személyességével, örökké kacér dacosságával neki az első komoly életörömöket nyújtotta. Sem azelőtt, sem azóta nem volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi gyötrelmes gyönyörűséggel, annyi félelmetes és megrázó szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával töltött évek szinte tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, előtte csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig csak örökös keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra karjaiban szakadt az öntudatára.

--Nóra!--szisszent fel fájdalmas mámorban a művész és elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.--Hol lehet most Nóra?

Dömötör homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly közel volt az agyához, hogy nem látott belőle semmit: most nem tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb gyönyörűsége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly mélyen eltemetkezett a művész egyéniségében, hogy megsemmisült. Nóra eltűnt, csak egy lázas, őrjöngő érzés maradt meg belőle, az első és utolsó szerelem örök impressziója.

Dömötör egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem talált, ami Nóra testi valóságát közelebb hozta volna érzékeihez. De minden pillanatban közelebb került ahhoz a nagyszerű elragadtatáshoz, amelyben évekig vergődött. Most összesűrítve, megsokszorozva, fölmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a gyönyörűséget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte, hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta kapott az emberektől, eltörpül, nevetségessé válik és megsemmisül Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.

--Hol lehet most Nóra?--ismételgette mániákus szenvedélyességgel és boldog elragadtatásából lassankint kinzó önvád és magával szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.

--És én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak otthagytam magam mögött, mint egy forrást, amelyből az élet vízét ittam ... amelyből erőt, ifjúságot, szépséget, ambiciót, művészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ... Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket, hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy rátapossanak és besározzák és felzavarják és tönkretegyék és pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.

Dömötör szeméből kicsordult a könny. Dömötör gyermekesen tiszta és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.

Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.

VII.

A Dömötör-villa, amelynek homlokzatáról a Sors bona, nihil aliud jelmondata hirdette a derűs és nyugodt életbölcseség szelid fatalizmusát, az emlékezetes botrány után hamarosan elnéptelenedett. Már nem álltak meg kapuja előtt az elegáns hölgyek autói, a libériás cselédség elszéledt, zongoraszó többé nem szűrődött ki a háromives ablakok tábláin. Csak a műterembe nyíló hatalmas üvegtornácon keresztül lehetett látni, hogy egy fehérköpenyes Titán kalapáccsal, vésővel és egyéb acélszerszámokkal ostromol márványkolosszusokat és kőbálványokat. De a munka magán hordozta a harag és a bánat sötét unalmát. A szobrász barátjai elszéledtek, a szomszédok összesúgtak, nevetgéltek, vagy a szent megbotránkozás álarcát vették föl, ha elhaladtak a ház előtt. Csak egy vékony, magas, kinos-elegánciáju, sáppadt férfi látogatta gyakran a magányosan verejtékező művészt: Balthazár György rendőrkapitány, az amatőr, a dilettáns műgyűjtő, a művészettörténet és a psichoanalyzis lelkes rajongója. A derék férfiú csakugyan nem mutatkozott az előítéletek és a társadalmi konvenciók rabszolgájának, ő nem vetette meg a művészt, sőt barátsággal tapadt hozzá a balsors mostoha napjaiban. Megfelezte vele a bánatot, --mint mondta,--ámbár korábban nem volt része vele a békesség édességeiben és a dicsőség mámorában. És megfelezte Dömötör erszényét is, ámbár nem szivesen, --mint állította--mert az anyagiak mindig veszedelemmel fenyegetik az ideális barátság tartósságát. Szerencsére Dömötörnek nem volt szokása az anyagiak iránt érdeklődni--egyszerű és rajongó lelke hálás volt azért, hogy akadt egy emberi lélek, aki nem szégyenli a vele való összeköttetést.

Balthazár az esti teázgatások alkalmával gyakran kérdezősködött a fekete misék, a földalatti orgiák és az ópiumbarlangok mibenlétéről; sajnos, eziránt Dömötör a legtávolabbi útbaigazítással sem szolgálhatott. Ellenben elpanaszolta neki, hogy egykori szerelmét, Nórát, a szobrászleányt sehol sem tudja feltalálni, s ebben segítségét kérte hűséges barátjának.

--Neve?

--Balogh Nóra.

--Kora?

--Negyven éves lehet, úgy körülbelül ...

--Mikor láttad utoljára?

--Látni nem láttam, csak hallottam, hogy férjhez ment, egy leánykája született ... A férjét ... hogy is hívják csak a férjét?

--Igen, ez a fontos.

--Valter ... Waldeck ... hopp, megvan, Waldeck Rudolf vadászőrnagy Ausztriában.

--Pompás ... készen vagyunk--lelkendezett Balthazár.--Egy katonai schematizmus.. és megvan az egész ...

--A férje meghalt ... ezt is hallottam,--nyögte ki lemondóan a szobrász.

--Annál jobb,--lelkendezett Balthazár--akkor a hadügyminisztériumban megnézzük a nyugdijasok listáját. Meghalt a férje ... pompás ... ez az Isten rendelése ...

És két hét múlva diadalmasan jelentette Balthazár:

--Özvegy Waldeck Rudolfné született Balogh Nóra úrhölgy tizenhétéves leányával együtt Bécsben él, iparművészeti iskolájuk van a Leopoldstrasse 17. szám alatt III. emelet 8. ajtó. A leányt Ágnesnek hívják s az idei freudenaui szépségversenyen első dijat nyert 4685 szótöbbséggel. Feketeszemű, magas, karcsú, feltűnő szép lábú kis őzike. Nyomasztó anyagi viszonyok között élnek, mert anya és leánya az egyszerű barna kenyér tiszta és természetes ízét többre becsülik a homályos úton szerzett ananász és őszibarack-bowlé buja zamatánál.

Dömötör hálát adott az Istennek és örvendező lélekkel csomagolt, hogy Bécsben fölkeresse, magáévá tegye és elhozza ide, a zuglói-uti palotába régi szerelmét és ifjúkorának boldogságát visszaállítsa öreg napjaira.

És útközben ekképen elmélkedett:

--Hiába, a természet, a származás és a családi nevelés, a vérmérséklet és a lélek csiszolatlan egyszerűsége ellen nem szabad erőszakot elkövetni. Itt van az én esetem. Szédületes lendülettel haladtam fölfelé a dicsőség és fényűzés, a vagyon és előkelőség kapaszkodóján. Bárónő feleség, libériás cselédség, arisztokrata baráti kör ... mint egy operai rendező csapongó képzelete ... minden ősi ösztönöm és hivatottságom ellenére erőszakosan kiforgatott egyszerű és paraszti egyéniségemből. Mi lett a vége? Gúny, szégyen, megaláztatás. Ha megmaradtam volna homályos és hűvös zárkózottságom, munkával és küzdelemmel megédesített szegénységem, bohémes szerelmeskedéseim és polgári örömeim apró hotelszobájában, vagy egy külvárosi atelier fehérre festett csupasz négy fala között ... nem jutottam volna sem a kétes és hiú pompa fellegvárába, sem a fullasztó és gyalázatos bukás örvényébe. Milyen gyönyörű lett volna kis vidéki templomok márványmadonnáit faragcsálni, gipszöntvények modelljeit gyártani, síremlékek terveit rajzolgatni, este jó pohár bor mellett pipázgatni, jókedvű és természetes cimborák közt muzsikálni és Nóra pompás derekát átölelve, szép csendesen pihenésre ballagni, nap-nap után valahol egy kis falu határában, közel Budapesthez, mindjárt az út szélén épített földszintes villában, ahol petroleumlámpa enyhe fénye mellett apa és anya, nagyocska leány, egy rövidnadrágos fiúgyerek--teringettét! hadd jöjjenek a gyerekek, mint az orgonasípok,--négy öt maszatos kis szobrászinas üldögél, az egyiket nagyapámról Andrásnak, a másodikat apámról Pálnak, a harmadikat magamról Jánosnak, s leányt édesanyámról Klementinának, a legkisebbet, gyönyörű, feketeszemű, izmos, fürge, pajkos csavargó kis libuskát pedig őróla: Nórának keresztelte volna a falu plébánosa ...

És a vasúti kocsi puha párnáján a boldogságtól elérzékenyedve, majdnem sírva fakadt Dömötör és oly izgatottan s oly sűrűn nyaldosta, kemény, kicserepesedett vastag ajakát, mint még soha életében ...

És két hét múlva Nóra és leánykája, Ágnes már átvették a Zuglói-úti villa háztartását. A szobrász nem tagadta, hogy ezt a boldogságot barátjának, Balthazár rendőrkapitánynak köszönheti, s hálája jeléül neki ajándékozta egyik legszebb alkotását, Lédának és négy gyermekének, Castornak, Polluxnak, Helénának és Klytaimnestrának bronzba öntött csoportozatát.

Ettől fogva újra hangos és derűs volt a művész házatája. Nem csoda. Nóra és leánya ragyogóan érdekes és vidám teremtések voltak. János az első pillanatban, ahogy Bécsben megpillantotta őket, majdnem felkiáltott annak a hasonlatosságnak a láttára, amelyet a fiatal Ágnes és a húsz esztendő előtt elvesztett Nóra arca, termete, hangja, járása és szempillantása mutatott.

--A természet csodálatos játéka ez--tűnődött a szobrász meghatottan.--Az Ég határtalan kegyelme, hogy öregségemre visszaadta nekem egészségben és fiatalságban elhagyott múzsámat. Megismételte, megkettőzte az életemet. Húsz esztendő nyomtalanul tűnt el a hátam mögött s most újra kezdődik minden szépség és boldogság, mintha a húsz esztendőt csak átálmodtam volna. Én is fiatal vagyok és újra kezdem az életemet.

És nyomban halálos szerelmet érzett Nóra leánya iránt.

--Ámde mi lesz Nórával?--kérdezte ijedten önmagától.--Nóra érett asszonyi pompájában, kissé bágyadt és kiélt szépségben állott előtte, mint egy fejedelmi tearózsa. Sokban emlékeztette őt Van Roosen bárónőre, csakhogy Nóra fekete hajú és sugárzóan életerős, dús, energikus, kacér és vidám. Csak Dömötör szemérmességén múlt, hogy nyomban nem folytatták ott, ahol--ezelőtt húsz esztendeje, Hellmer tanár atelierjében, a modellek és növendékek társaságában--abbanhagyták. A művész egyelőre nem élt régi jogaival. Egyrészt mert szerelmes volt a kis leányba, másrészt, mert házasságról, családról, gyermekekről és keresztelőről álmodozott, végül, mert becsületérzése, jámborsága és kötelessége azt sugallta, hogy Nórát kell a menyasszonyának tekintenie s rá kell biznia a továbbiakat.

Annyi bizonyos, hogy Nóra és leánya átvették a palotát, berendezkedtek és megosztoztak az uralkodáson. Külön lakosztályaikban meglepő izléssel, hozzáértéssel és otthonossággal elhelyezkedtek, nyomban barátokat, rajongókat, és ingyenélő tányérnyalókat gyűjtöttek maguk köré és egykettőre kialakult a két imádandó és érdekes hölgy udvara, amelynek majordomusa, kancellárja, mindenható kegyence és minisztere Balthazár lett, a rendőrkapitány. Az új társaságban alig volt egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a húszas évek virágzó ifjúságát képviselték. A férfiak a nyugalmazott tábornokok, versenyistállótulajdonosok, gazdag bankárok, lecsúszott arisztokraták, tőzsdeügynökök, adósságba merült előkelő államhivatalnokok köréből kerültek ki, a nőket a szinházak, dalcsarnokok, mulatók tájáról, az irodalom és művészet terméketlen hisztérikái közül, brilliánsoktól csillogó állástalan tanítónők s művésznövendékek pompás bundákba burkolt, szelíd és engedékeny nyájából terelte össze a fáradhatatlan és szolgálatrakész Balthazár.

--Annyi bizonyos, hogy a város legszebb hölgyei és leggálánsabb gavallérjai szerencséjüknek tarthatják, ha küszöbödet átléphetik--hizelgett édeskés finomsággal Dömötörnek.--A cinquecento szalonjainak képe elevenedik meg itt, a te művészettől és szépségtől átlengett palazzodban.