Part 2

--Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kőfaragók?--kérdezte szemrehányólag a legényektől.--Hej az én koromban máskép csináltuk a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és este az Angelus szólított haza vacsorához. És a Krisztusok, Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy nőttek ki a márvány- és homokkő-kockákból, mint erdőben nyári eső után a gomba. És nem tudtuk, mi a szociális osztály-öntudat, ki volt Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltétől napnyugtáig.

A kőfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos meghatottság ragyogott és nyeldeklőjük kiszáradt arra a gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat, mint ők s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek automobilja és főúri palotája van és méltóságos úrnak hívják a cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak Tarde: Társadalmi capillaritas cimű munkájáról. Hiába, a kőfaragólegények még a társadalmi osztályöntudatról, a proletárok világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy belőlük erős akarattal szobrászművész, vagy esetleg sírkőgyáros is lehet. Vannak kőfaragólegények, akik még a termelési eszközök közös tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak külön előnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot szerezzenek. Ilyenek a kőfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a kőmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok szerkesztőihez, a politikusokhoz, a kereskedőkhöz, a földbirtokosokhoz és a papokhoz.

Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a sírkőgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör személyétől annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz fiatal korában maga is szobrászművésznek készült, de álmait fel kellett cserélnie a sírkőgyáros számtalan milliójával. A milliókat rendjén levő dolognak tekintette, de az egész világot felelőssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése miatt. Dömötört is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol csak tehette, célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a feleségének köszönhet.

--Van Roosen bárónő hozza a milliomos megrendelőket, az arisztokrata műgyűjtőket, a külföldi dámákat, az állami megrendeléseket, mert Dömötör ugyan elsőrangú mesterember, baromi szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár, márványfaló, öntőmester ... mester, az ám a teremtésit, igazi öntőmester ... a fiam nagyszerűen megállapította, hogy tulajdonképpen nem is művészet, amiben Dömötör mesterkedik, de ... Olyan az, mint a számolóbűvészek, táncakrobaták, céllövők és zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejlődés eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ösztöneinek kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ő alkotásait, a hogy Garibaldi fiam kifejezi magát.

Piacella mester, látva, hogy a kőfaragólegények mily áhitattal tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:

--Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó tavaszi lombozatot kapjon a képzőművészet elaggott, korhadó fája. Én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a jövő. Fiam, Piacella Garibaldi, most olyan eszméket ...

Dömötör igazat adott a gazdag sírkőgyárosnak, csak hozzátette:

--Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.

És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.

Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az első segédjének:

--Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és miniszterek barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...

Dömötör pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útközben ki akarta eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkendős asszonynak majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek tipegett, sírva, szepegve, könyörögve, hogy nem birja tovább, vegye föl az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert fáradt, mert éhes, mert beteg ... Dömötör mérhetetlenül fájdalmas keserűséget és szánalmat érzett fölszaladni, kiterjeszkedni, elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ő akadémikussá lett, akkor egy szegény kölyök leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól nem jut neki már helye az anyja karjain. Körülnézett, hogy kocsit fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet, mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, fölmarkolta a kis emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve mentegetőzött az asszony előtt.

--Édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem egy kicsit a porontyot.

Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul ballagott a csecsemőt vivő Nagy Kristóf oldalán. Dömötör közben megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva magyarázatul hozzátette:

--Sors bona, nihil aliud.

--Ugy van--bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az öles férfiú karján elszenderedett.

A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa történt. Egy bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba ütköztek bele, a zubbonyból fölvetődött egy sápadt arc, az arcból két villogó szem, a szemekből kilobbant a meglepetés, a gyanú, a düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.

--Jézus Istenem, az uram!

Dömötör majdnem kiejtette kezéből a gyereket, a férje pedig elordította magát:

--Megcsíptelek benneteket, dögök!

És becstelen nőstény-kutyának mondta feleségét, aki éjjel a szeretőjével csavarog.

--Most már tudom, hogy ki az apja ennek a kukacnak--üvöltött magánkívül és fölemelte öklét, hogy Dömötör arcába sújtson veszett haragjában.

Dömötör a bal karjában a gyereket tartotta, jobbjával pedig elhárította az ütést. Ám, szerencsétlenségére nem a nemeai oroszlánnal, csak egy részeg cementmunkással állott szemben és gigantikus öklével oly erősen markolta meg a feléje sújtó karcsontot, hogy az összeroppant.

--Gyilkos! Segítség!--ordított a fájdalmában tehetetlenül vergődő ember, jött az őrjárat, s Dömötört, a nőcsábítót, az utonállót, a gyermekrablót, a gyilkos merénylőt bekisérte a rendőrségre.

IV.

--Neve?

--Dömötör János.

--Kora?

--Negyvenhét.

--Vallása?

--Római katholikus.

--Lakása?

--Budapest, Zuglói-út 2.

--Ágyrajáró?

--Nem kérem, saját lakásom van.

--Foglalkozása?

--Szobrász.

--Sírkőfaragó?

--Igen, az is, könyörgöm.

--Gazdája van?

--Magamnak dolgozom.

--Irja csak: munkanélküli!--diktálta az ellenőr, a rendőri őrszoba vezetője, széleshomloku, vörösorru, dohányos bajuszú, recsegőhangu Cerberusa az igazságszolgáltatásnak, a köztemető környékén.--Munkanélküli csavargó kőfaragólegény, állítólag Dömötör János --szótagolta hivatalos haraggal a jegyzőkönyvvezető napidijas--(majd meglátjuk, igazat mond-e a jó madár) ma éjjel 10 óra 30 perckor orvul megtámadta Vékony György betonmunkás feleségét, aki három éves Sári leányával gyanútlanul (írja: gyanutlanul) ballagott hazafelé.

--Igy volt az, asszonyság?--fordult a sarokban szepegő anyához az ellenőr.

--Igy volt, instálom--könnyezett a csinos arcu, halavány szőke menyecske és védőleg vonta magához a gyermekét.

--A támadás gyermekrablási szándékból történt, amit az is bizonyít, hogy a később helyszínen megjelenő törvényes apát, Vékony György betonmunkást (lakik Héthársi-út 4.) ökölcsapással hátulról orvul leütötte, úgy, hogy annak a mellékelt orvosi látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló felkarcsonttörést és zúzódást okozott. Igy volt ez, Vékony?

--Igy volt, instállom--sziszegte a megsérült munkás és Dömötör felé köpött tehetetlen indulatában.

--No, ez rendben van--mondta az ellenőr a fölháborodás, a harag, a fenyegetés és a hatalmaskodás húsz év óta begyakorlott hangsúlyozásával.--Magánvád folytán megtesszük ellene a följelentést éjjeli csendháborítás, személyes szabadság megsértése, utcai botrány okozása, gyermekrablás kísérlete, súlyos testi sértés és szemérem elleni vétség elkövetése miatt.

A szobrász az utolsó szavak hallatára riadtan fölütötte a fejét. Érezte, hogy a sor elején felsorolt vétkekben --ha úgy vesszük, valamennyire, legalább a látszat szerint--hibás. De az egésznek mi köze a szeméremhez? Ez ellen protestálni próbált.

--Hallgasson, vén csirkefogó--üvöltött rá a rendőrellenőr,--azt hiszi, nem tudjuk, hogy útközben erkölcstelen ajánlatokat tett az asszonyságnak? Ugy-e Vékonyné?

--Igenis, instállom,--könnyezett a menyecske és szép, nagy kék szemét fájdalmasan az urára emelte --pedig semmivel sem szolgáltattam rája okot.

--Elég!--ordította a rendőr és legényeivel egy kétlépés széles és háromlépés hosszú cellába vitette a művészt.--Majd holnap reggel átkísérik a főkapitányságra! --kiáltotta utána fenyegető hangon.

Itt aztán magára maradt a szobrász, Dömötör János őméltósága, a Grand prix és a nagy állami aranyérem tulajdonosa, akit a Tudományos Akadémia néhány nap múlva tagjai sorába választ a kultuszminiszter javaslatára. Köszönhette ezt annak, hogy puha inge és borzas olasz kalapja, nagy, szélestalpu cipője és szürke felleghajtója hasonlatossá tette őt a környéken lézengő kőfaragólegényekhez. Köszönhette annak, hogy hirtelen megrökönyödésében elfelejtett hivatkozni jó barátaira, a belügyminiszterre és a főkapitányra; hogy nem kiabált hangosabban, dühösebben, élesebben, mint a rendőrellenőr s merthogy tiszta, gyermekes, megilletődött szívében megállott a vér, arra gondolva, hogy milyen botrányt csinált az ostoba fejével, hogy nyomorékká tett egy kétkezéből élő munkásembert és rossz hírbe hozott egy ártatlan kékszemű menyecskét ... Mire eszébe jutott, hogy talán védekezni is lehetne, már késő volt, ott állt a szoba sarkában egy gyuladt szemű zsebmetsző és egy rongyos szoknyáju, rosszszagu utcai leány társaságában, akik torkuk szakadtából röhögtek rajta és komisz öreg szoknyavadásznak csúfolták jókedvükben.

Néhány percig szótlanul állt ott és az undorodás testi rosszullétében azt sem tudta, mitévő legyen. De aztán eszébe jutott felesége, van Roosen bárónő és kimondhatatlan fájdalom szúrta át a szívét. Mit gondol majd róla az az asszony?

--Eh, ez így nem mehet tovább--gerjedt föl lelkében a méltatlankodás és elhatározta, hogy nem tölti itt az éjszakát. Kimegy a rendőrellenőrhöz és igazolja magát. Jöjjön, aminek jönni kell, de legalább otthon várja meg, míg az igazságszolgáltatás szörnyű gépezete megindul s végighengereli az ő keserű és szerencsétlen lelkét.

--Dömötör János, szobrászművész vagyok, most választanak be az Akadémiába, engedjenek szabadon. Majd holnap jelentkezem a főkapitány úrnál--harsogta oroszláni hangján türelmetlenül, méltatlankodva és elkeseredetten.--Engedjenek haza, a mindenségit ...

És súlyos öklét rátette a kilincsre, amely zárva volt, de ilyen gigantikus nyomásnak nem tudott ellenállni. Az ajtó kifordult a sarkából és bezuhant az őrszobába. A pihenő rendőrök fölugráltak, fegyverük, után kapkodtak, fölcsavarták a villamoskörtét, össze-vissza futkostak a szobában, sípjukba esztelenül belefújtak, káromkodtak és az asztal alatt fölállított szódavizes üvegeket nagy csörömpöléssel fölrúgták.

--Hej, szökni akar a gazember! Segítség! Gyilkos! --sikongatott a rongyos szoknyáju, sárgahaju némber a sarokból.--Fogják meg a szökevényt!--kurjantott lelkesen a zsebmetsző és felhasználva a zavart, kereket oldott és megugrott az őrszobából.

A rendőrök ezalatt rávetették magukat Dömötörre, puskatussal agyba-főbe verték, leteperték és összekötözték. Mikor ott feküdt a padozaton, néhányat még rúgtak rajta, aztán otthagyták megkötözve, ütlegektől elborítva ...

Igy gyötrődött János másnap reggel nyolc óráig ... Eleinte apró sárga szemeiből súlyos könycseppek gördültek alá; szíve kimondhatatlanul fájt szégyenében és elkeseredésében; az ütlegeket föl sem vette, de a sors otromba igazságtalansága halálosan megsebezte a lelkét. Később azonban csendesen elmélkedni kezdett.

--Ez már sokkal több, mint amit együgyű jóhiszeműségemmel, gyáva megrökönyödésemmel és meggondolatlan hevességemmel kiérdemeltem. Tehát vége is van a kellemetlenségeknek. Holnap jön a kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a sikerületlen kalandon.

Amikor később megint sajogni kezdett a szíve táján és felágaskodott az önérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári tisztességérzete, amikor eszébejutott széles, puha, ruganyos és tiszta ágya, amely után minden csontja sóvárogni kezdett, újra megvigasztalta magát.

--Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem történhetett volna rosszabbul is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak, vagy hogy hívják, revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint egy kutyát? Az ember soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy igaza van a feleségemnek: mindenki csak a maga rangjához való helyen, környezetben, időben mutatkozzék. Tulajdonképen mit is keresek én a kőfaragók kocsmájában, vagy ha már nem tudok leszokni róla, miért nem járok éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza van a feleségemnek!

És már csak önmagára tudott haragudni, ámbár később eszébe jutott, hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez éppen olyan elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot feje fölött lecsapott volna a mennykő ... Vajjon mit tanácsolnának ezek az urak: ily esetben mi a kötelességük a művészeknek?

Amire kivirradt a reggel, Dömötör szelid rezignációval adta magát át a sorsnak és némán, bűnbánóan és megtisztult lélekkel ült a tolonckocsira, amelyen a főkapitányságra szállították.

Alig vette észre, hogy ott áll két rendőr között az ügyeletes kapitány előtt.

V.

--Neve?

--Dömötör János szobrászművész, a mesteriskola igazgatója.

A rendőrkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények, az el nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány rózsái égtek, aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában bizonyára nagyon tetszett a nőknek, aki kínosan ápolt körmével eddig szórakozottan vakarta az állát, most hirtelen felugrott s könnyedén megtalálta azt a gesztust, amellyel végét veti a szituáció kínos voltának.

--Maguk kimehetnek--parancsolta a rendőröknek. Aztán Dömötör felé fordult:

--Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ön ide?

A szobrász szeliden mosolygott.

--Tessék a jelentést elolvasni.

A kapitány sebtében végigfutotta a rendőrellenőr jelentését. Aztán elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással megfogta a művész karját s a divánra ültette.

--Oh ezek a tökfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot lőnek e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.

Aztán felemelkedett helyéről s mint egy tisztelgő küldöttség szónoka, a művész elé toppant:

--Méltóságos uram! Mielőtt jelentést tennék felettes hatóságomnak és a hibás rendőri közegeknek nemcsak alapos kitanítását, de egyben példás megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent meggyőződésem szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell kérnem önt, hogy csekélységemtől méltóztassék elfogadni a bocsánatkérést, amelyet a megtévedt rendészeti szervezet nevében ezennel tiszteletteljesen van szerencsém fölajánlani. Az ország büszkesége, az európai hirü művész, a magyar faj halhatatlan géniusza ...

--Oh kérem, kérem--dadogott Dömötör--ez tulzás ... én voltaképpen ... hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony úristen, ők nem hibásak.

Dömötör izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas öklével verejtékező homlokát ütögette.

--Ami igaz, az igaz, csakhogy ...

--Csakhogy--vágott közbe lelkesülten a kapitány --a mi legénységünk még mindig hiján van a disztingváló képesség legelemibb követelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos uram, hogy nem szégyene-e az államrendőrségnek, hogy akad egy olyan őrparancsnok, aki az alkotóművészet fölkent fejedelmét, a mi halhatatlan és büszkén szeretett ...

A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora elől.

--A feleségem ...--szaladt ki piros, nedves ajkai közül az a szó, amely most egész öntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár fölissza a nyári vizek párolgását.--Semmi, semmi ... csak én már szeretnék hazaszaladni, uram.

A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.

--Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta önt, becsületemre. Nekem is van egy kis gyűjteményecském. Képek, szobrok, antikvitások, műipari tárgyak, régi brokátok, damasztok, hímzések ... korlátolt anyagi eszközeim, sajnos, mondhatnám, az anyagi eszközök teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló gyűjteményről álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de magától a művész kezétől: Nausikaa, amint Odysseus előtt a tengerparton megjelenik. Csodálatos remekmű, talapzatán az alkotó lángelme kézjegyével: Dömötör I. 1895.

A kapitány itt megállt, felnézett a füstös mennyezetre, tekintetét áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára, mintha csendes hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen őt választotta ki ,,Nausikaa a tengerparton, Dömötör I. 1895." szerencsés tulajdonosául.

Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy uristen, mi módon került az a derék rendőrhivatalnok birtokába. E pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor--Nóra emléke--és annak titokzatos története, de nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja meg zsilipjeit, pedig ő kimondhatatlanul szeretett volna hazamenni.

A kapitány azonban cigarettával és pohár likőrrel kinálta.

--Drága Mester, ami a feljelentést illeti, az egy pillanatig se okozzon önnek aggodalmat. Oh, a véletlen jó kezekbe sodorta önt--ismételgette önelégülten és sokatmondó szemhunyorgatással, miközben pompásan csiszolt körmeit megcsillogtatta a művész szeme előtt.--Oh, nem hiába vagyok gyermekkorom óta bolondja a szépségnek, a színbe, formába, vonalba, fénybe és árnyékba finomodott érzékiség, a szublimált erotikum, a pogány testkultusz, az antik életörömök grande passione-jának. Én tudom, hogy a művész nem kényszeríthető ugyanazon törvények, társadalmi konvenciók és erkölcsi babonák korlátai közé, mint az adóhivatalnokok vagy a gabonakereskedők. A művész temperamentuma a nyárspolgár-fantáziát gyakran elképeszti a maga dionizoszi kicsapongásaival. Ismerem a cinquecento történetét és éppenséggel nem botránkozom meg azon, hogy Benvenuto Cellini leszúrta öccsének gyilkosát, Maffio di Giovanni rendőrfőnök pribékjét, meg Pompeot, aki bérgyilkosokat fogadott fel ellene.

--De uram,--tiltakozott az összehasonlítás ellen Dömötör--én ...

--Tudom, tudom, önt csak a művészet terén szabad összehasonlítani a cinquecento legnagyobbjaival, --bókolt szaporán a kapitány--én csak azt akartam illusztrálni, hogy a művész az más, mint a közönséges halandó. Ami pedig az egyszerű munkásasszonyt illeti, Istenem, ezt csak bizzuk Erosz és Afrodité kifürkészhetetlen akaratára. Művelt ember, aki a pszichopatológia és az erotikus rendellenességek tudományában jártas, soha semmin sem csodálkozik. Mit tudjuk mi, vakon, siketen, ízlés és szaglás nélkül bolyongó, otromba laikusok, mit talál a művész az egyszerű öltöny, a foszlott ruhadarabok, a kopott nagykendő és a durva vászonneműk alatt! Heine Matildja nagyszerű példa arra, hogy ...

--Uram, az Istenért,--könyörgött a szobrász --ön olyan dolgokat beszél itt nekem ...

-- ...amiket ugyebár nem várt egy kihágási rendőrkapitány hivatali szobájában?--hízelgett magának édeskés, nyájas, de öntelt hangon a sovány, parfőmös és frissen borotvált amatőr. Dömötör János szédülni kezdett és tiszta szívből visszakívánta a goromba és esetlen rendőrellenőrt, aki recsegő hangon csirkefogónak, utonállónak, gyermekrablónak és becstelen szoknyavadásznak címezte az őrszobában. A gyomra émelygett és a pokol fenekére kívánta a világ összes műgyűjtőit és pszichiátereit.

A kapitány még egy pohárkával töltött s aztán összegezte az eset érdembevágó mozzanatait.

--Miről van itt szó, mélyen tisztelt barátom, ha megengedi, hogy így szólítsam önt, méltóságos uram ... Miről van itt szó? Dolgokról, szenvedélyekről, egyéni kedvtelésről, a lélek legintimebb, legbensőbb hajlamairól egyrészt, amelyek egyáltalán nem tartoznak a nyilvánosság elé; szó van másrészt egy durva véletlenről, a magukban véve ártatlan mozzanatok sajnálatos összetalálkozásáról. Egy részeges csavargó ördögi módon előre kieszelt zsaroló támadásáról van szó, amelyért ön jól megérdemelt leckét adott neki. Bízza rám az ügyet, drága Mester, mélyen tisztelt barátom. A sértett fél majd kiegyezik tíz-tizenötezer korona kártérítés ellenében. A magánvádat visszavonatom. A menyecske pedig, akinek egyszerű köntöse alatt bizonyára egy antik Nereida, vagy egy alexandriai kurtizán ragyogó teste rejtőzködik, továbbra is megmarad Érosz csintalan játékszerének. Csak bízza rám uram, én boldog leszek, ha az isteni Nausikaa fenkölt lelkű alkotójának szolgálatára lehetek. Oh, ha még valaha reményen lehetne arra, hogy ön befogad barátainak és tisztelőinek intim körébe, ha módom lehetne, hogy összehasonlíthatatlan művészetének, zsenialitásának egy-egy lehullott forgácsát valaha a magaménak mondhatnám ...

--Uram, én nem értem önt,--tört ki végre a művészből--annak a szerencsétlen munkásnak, férjnek, apának végre is a karja, akárhogy vesszük ... magam láttam, hogy mily siralmas módon lóg tőből kicsavarva, a válla alól.

--Semmi az, semmi. Tíz-tizenötezer korona. Ezzel bőven kárpótolta ön a részeges csavargót és megmentette saját magát a botrány kínos következményeitől. És ne gondolja uram, hogy ez az ön érdeke csak, vagy az enyém, vagy egyes társadalmi osztályoké. Nem. Ez az egész állam, a társadalmi stabilitás, a nyugalom, a kultúra, az egész emberiség érdeke. Az államé, amely a legmagasabbrendü individuumok kultusza révén szolgálatot tesz a fejlődés egyetemes érdekeinek. Ha az anyagi igazságot nézem, akkor most egy cementmunkás érdekeinek megóvása céljából olyan rést kellene ütnöm a művészi kultúra bástyáján, amelynek pótlásához évszázadok kellenének. Kérdem: van-e joga az államnak, hogy ilyen barbarizmust elkövessen? Uram, én a célszerűségi iskola, a belátásos elmélet, a spontán variációk, az erkölcsi kényszerek relativitása és az ethikai elvek rétegezettségének alapján állok, ahogy azt mestereinktől, Spencertől és Piklertől tanultam s inkább megtorlatlanul hagyok száz apró bűnt, sem mint elkövessek egyetlen jóvátehetetlen nagy hibát. Nem engedem meg, hogy a társadalmat a konvenciók, vallási szabályok, jogi kánonok, morális tradiciók, szóval: a halottak kormányozzák az élők rovására, mint Comte mondaná, ha itt állana az én helyemben. És mondja meg ön, helyezkedjék ki önmagából és puszta objektiv mérlegelés után állapítsa meg, mire van a társadalomnak, az államnak inkább szüksége: halhatatlan remekművek nagyszerű sorozatára, aminőkkel ön még meg fogja ajándékozni az emberiséget, vagy egy cementmunkás jobb karjára? Mi? Azonkívül ne felejtse el, hogy itt olyan megoldást találunk, amely boldoggá teszi a cementmunkást is, önt is, a bárónő őméltóságát is és engem is, szóval mindenkit,--kacagott a kapitány diadalmasan--akik ebben a dologban ily szépen összekerültünk. Bízza rám a dolgot és tartson meg engem lekötelező szíves jóindulatában. Az autója, amelyért voltam bátor az imént telefonáltatni, a kapu alatt várja Méltóságodat.

És tíz perc mulva Dömötör János belépett a zuglói-uti palota hűvös, márvány-vesztibüljébe.

--A bárónő nincs itthon--jelentette ki az inasa. --őméltósága korán reggel kikocsizott a herceg úr őexcellenciájával.

VI.

Délben azt is megtudta Dömötör, hogy a bárónő csak két-három nap múlva lesz látható, mert tegnap hirtelen leutazott dunántúli birtokára.