Part 7

A harcos erkölcsi érzületében természeses módosulások mentek végbe: az élet és a vagyon értékeinek hátrálniok kellett a legfőbb pozitív érték, a _Haza_, kimagasló érdekei előtt. (V. ö.: Második Rész. II. fejezet. 1. szakasz.) Ámde a _harcos_ a legsúlyosabb és legméltóbb kötelességteljesítés tudatában _egész férfinak_ érezhette magat. A harctéren _eltolódtak_ – de a mögöttes országrészekben _megsemmisültek_ az erkölcsi értékek. Láttuk, hogyan szakadt meg a munka és a kereset között a szerves összefüggés. De merültek fel más módjai a vagyonszerzésnek. A haborús gazdasági élet számtalan alkalmat adott az üzérkedésre. Lelkiismeretlen spekuláció és vakmerő hazárdjáték: ezek voltak immár az egyéni boldogulás kizárólagos eszközei. A kockázat többé nem jöhetett számba, mert a puszta élet maga sem volt már egyéb, mint kockázat. Az időfolyamat folytonossága megszakadt: a mult oly messze rémlett, mintha már a Léthe vize mosná elhagyott partjait. A jövő, már a jövő perc is halálos bizonytalanság sötétjébe merült. Csak egy perc, csak az az egy, amelyet épen éreztél, csak az volt megfogható. Türelmetlen és vad hedonizmus kerítette hatalmába a lelkeket. Jól élni, gyorsan, ameddig még lehet – ez lett a jelszó. Ki tudja, mit hoz a holnap!

Kint a lövészárkok földalatti útvesztőiben, ahová élve temetkezett el egy nemzedék, legkomorabb lapjaira ért az emberiség története. A harcterek mögött az egyre szegényedő társadalom legszélesebb rétegeinek hajlékába pedig beköszöntött a nyomor, mert csak kevesen voltak azok, akiknek jövedelme megnövekedett és még kevesebben azok, akiknek jövedelme úgy növekedett volna, mint az általános drágaság.[105] És ugyanakkor, mikor a népesség nagy többségének leírhatatlan szenvedés és leírhatatlan nyomor lett az osztályrésze, voltak, akik biztonságban és jól éltek, felmentve a katonai szolgálattól vagy «beásva» gránátmentes poziciókba. Sőt voltak lelkiismeretlen kúfárok, akik embertársaik csontjaiból építették fel gondtalan életük fényűző palotáját. Láttuk, hogy a háborús termelés alig-alig fedezhette még a legszükségesebb fogyasztást is. Az állam a maga idomtalan és merev apparátusával megkísérelte biztosítani az elsőrendű szükségleti cikkek egyenletes eloszlását. Természetes, hogy ez nem sikerült. Természetes, hogy az igényjogosultak nagy többségének a puszta jogosultsággal kellett beérnie és hogy a javak képtelen monopolárakon, nagy bőségben jutottak azoknak a kezébe, akik hozhattak megfelelő anyagi áldozatot.

Egyszer már rámutattunk arra, hogy akkor, ha valamely közösség teljes önfeláldozást követel tagjaitól, a társas élet elengedhetetlen fegyelme nyomasztóvá válik és az értelem ilyenkor szükségkép fellázad e zsarnokság ellen. A háborús társadalom vázolt viszonyai között az értelem e lázadását még jobban fűtötte az igazságtalanság érzete. Justitia regnorum fundamentum: a közösség, mely tagjaitól áldozatot kíván, igazságossággal tartozik azoknak. Az erkölcsi törvény ekkép a társadalom alaptörvénye.

Minthogy a háborús szocialisztikus intézmények megfosztották az egyént az önsegély lehetőségeitől, ezzel minden felelősség a közösségre hárult és az egyén tehetetlen elkeseredése a társas élet egész strukturáját vak és tébolyodott észkritikával támadta meg. A társas eszmények márványszobrai meginogtak a civilizáció homlokzatán és megrendült a társas tekintélyek eleddig oly szilárd fenntartó oszlopsora. A Jog pajzsa beszakadt a Szükség csapásai alatt. A Kötelesség fáklyája kialudt a Gúny mocsarában… A fennálló világ egységei még eldöntetlen harcban állottak egymással, mikor a lelkekben már gyökeret vert a fennálló világ egészének negációja: a _forradalom_.

E bomlott képleteket már csak tehetetlenségi erő tartotta fönn: a katonai és közigazgatási organizációk automatizmusa. A forradalom első moraját a mélységből halljuk emelkedni: a forradalmi _pszichózis_ forrásai odalent vannak. Ámde az organizációk bomlása, tehát a forradalom _ténye_ fent ered a magasban, ott, ahol a közösség középponti szerveiben annak öntudata megtestesül. Erre is rákerült a sor.

A világháborúban egyes hatalmak – Oroszország és az ú. n. középponti hatalmak – már eleve kedvezőtlenebb helyzetben vették fel a keztyűt: földrajzi és gazdasági, illetőleg szervezeti és társadalmi okokból. Ennek az inferioris helyzetnek e hatalmak felelős vezetői előbb vagy utóbb tudatára ébredtek. A bölcsebb és egyúttal bátrabb mozdulat e helyzetben a meghátrálás lett volna. Ám e vezető államférfiak lelkiállapota olyan volt, mint ama katonáké, akik saját hadseregük géppuskáinak tűzfala előtt indulnak rohamra. Elől el lehet veszíteni a csatát, de talán meg lehet menteni az életet: de aki hátrafordul, biztos halálfia. Így ezek az államférfiak személyes felelősségük nyomasztó tudatában hátrafordulni nem mertek, de ingadozva haladtak előre is, a biztos vereség felé.[106] E hatalmak katonai és polgári organizációinak vezetése egyre nagyobb és nagyobb ingadozásra mutat. A parancsadás egyre gyengül. A harctéren immár csak azok sorvadnak, akik túlságosan becsületesek vagy túlságosan tehetetlenek arra, hogy leleményes kibúvókat keressenek. A gyávaság jutalma nem golyó, hanem kedvezőbb beosztás és a határtalanul lazuló fegyelem pótlására kedvezményeket és érdemrendeket találnak ki. De minde tüneményeknél nyomatékosabban mutatták a hatalmi öntudat gyengülését a váratlanul messzemenő politikai engedmények, melyekkel oly kormányzatok halmozták el az alsóbb néposztályokat, amelyek eladdig ridegen utasítottak el minden demokratikus reformtörekvést. Az éleseszű Kautsky a priori felfogta egy ily lépés szimptomatikus jelentőségét: «Háborút – úgymond – nem lehet a nép minden erejének megfeszítése nélkül viselni. Ha mély szakadék tátong a nemzetben, akkor a háború az uralkodó osztályt arra kényszeríti, hogy a feltörekvő osztályoknak engedményeket tegyen, őket a közösség dolgaiban érdekeltekké tegye és így oly hatalmat juttasson nekik, amelyet azok háború nélkül megszerezni nem tudtak volna. Ha az uralkodó osztály erre az áldozatra gyenge, vagy ha már elkésett vele, akkor a háború kifelé könnyen vereséggel végződhetik, ami azután előidézheti a benső összeomlást is. Rombadönti a hadsereget és azzal romba dönti a kormányzatot is, amelynek legfontosabb támasza ez a hadsereg volt.»[107] Ha nem tudnók, hogy 1902-ből valók e sorok, azt kellene hinnünk, hogy a világháború tanulságait kommentálják, mert valóban tömör – bár szubjektiven színezett – vázlatát adják annak, ami történt. Az «áldozat» természetesen későn volt, mert hiszen már a külső (politikai) defaitizmus mellé párosult benső (társadalmi) defaitizmusnak volt az eredménye. A defaitizmus pedig, amely lassan, de annál alaposabban bontotta szét a lazuló kötelékeket – bár a tömeghisztériává integrált önfenntartási ösztön mindenütt megteremtette – csak ott lehetett úrrá, ahol már a vezetők sem bíztak a győzelemben.

Azokban az országokban tehát, amelyek a küzdelemben alul maradtak, a vesztett háború – amint láttuk – automatikusan teremtette meg a forradalom _általános_ feltételeit:

1. a _lelki_ feltételeket, azáltal, hogy kiélezte a társadalmi ellentéteket, szétbontotta a társas élet fegyelmét és feldúlta az erkölcsi életet;

2. a _hatalmi_ feltételeket, azáltal, hogy a polgári berendezkedés gazdasági és politikai támaszainak önmagukban való összeomlását idézte elő.

_A lelki momentumok felkeltették és koncentrálták, a hatalmi momentumok felszabadították a romboló erőket._

A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy mily további, _különös_ feltételekre volt szükség ahhoz, hogy a diadalmas forradalom szélsőséges formákat vegyen fel.

_2. Az összeomlás után._

Azokban az országokban tehát, amelyek a háborút elvesztették – kivéve azokat, amelyeknek összeomlását katonai megszállás követte – sorra ki kellett törnie a forradalomnak, amelynek politikai konstrukcióiban csak a szocialista munkásságé lehetett a vezető szerep, mert (1) a polgári organizációk összeomlása után immár a munkásság volt az egyetlen szervezett társadalmi erő és mert (2) a háborús államszocializmus kényszerkeretekbe zsúfolta össze a gazdasági élet autonóm funkcióit.

Mivel azonban a defaitista agitáció herosztráteszi munkájából polgári rétegek is kivették dicsőséges részüket, a katonai összeomlással kapcsolatos forradalmak mindenütt vegyes polgári és szocialista koaliciós rendszereket hoztak létre. De Oroszország és Magyarország – a két agrár állam – utóbb még egy nagy lépéssel tovább ment balra: egészen a bolsevik-diktatúráig.

Problémáink általános taglalása során rámutattunk arra, hogy agrár országokban, melyek tehát a társadalmi fejlődésnek az ipari kapitalizmust megelőző lépcsőfokán állanak, az ipari munkásság helyzete még a legkedvezőbb körülmények között is aránylag sanyarú és szervezetei tehetetlenek. Ezért az ily országokban a munkásmozgalom színezete sokkal inkább forradalmi. Ellenben ipari államokban a szervezett munkásság szerény, de biztos és lassan bár, de mindig növekvő jóléthez jutott és e jólét révén nyugodtabb, elfogulatlanabb lett a mentalitása. Immár tisztában van azzal, hogy a polgári társadalom neki is nyújt boldogulási lehetőségeket. Lázongó temperamentuma lecsillapult. Vágyai konkrét formákat öltenek: országa immár e földről való. «A munkás eszménye – ha van egyáltalán – a lehető legkevésbbé forradalmi, legkevésbbé szocialista, sőt a legnagyobb mértékben polgárias: mindig csak a kis ház, feltéve, hogy nincsen messze a kiskocsmától», – így vélekedik Le Bon[108] – és a marxista Bernstein korántsem mond ellent neki: «Az egyes munkás személyes vágyai – úgymond – gazdasági tekintetben elvileg nem különböznek az egyes bourgeois-nak személyes vágyaitól. Ez is, az is egyaránt lehetőleg szilárd és kellemes exisztenciára törekszik, amely szokásos életmódja által ha nem is korlátozott, de mindenesetre meghatározott igényeinek megfelel».[109] Ha tehát a munkás ily nagyon is polgári vágyait – habár szerény keretek között is – kielégítheti, társadalmi mozgalma reális eszközökkel, reális célokat fog követni és hagyja a papirnak a papirábrándokat.

Ez a különbség megmarad akkor is, ha a proletáriátus itt is, ott is a lét vagy nem lét kérdése elé állíttatik. _Emez_ emlékezni fog rá, hogy jobb időket élt és a mult emlékei reményekként a jövőbe vetítve, fenn fogják tartani lelke ingó egyensúlyát, nem engedve, hogy deszkaszál helyett, szalmaszálra bízza hajótörött életét. _Amaz_ elkeseredésből kétségbeesésbe szédülve, a megvakult óriás tehetetlen dühével a Sámson oszlopait fogja megragadni.

De nemcsak a proletáriátus pszichéje különbözik mélységesen e két különböző úton, hanem vezetői is gyökeresen különböző jellemű férfiak lesznek. Amint a német szociáldemokrácia reális, egyenletes, progressziv – mondhatni _polgári_ – mozgalma komoly, higgadt, meggondolt és lelkiismeretes férfiakat hordott vállain, akik mindenkor mélységesen át voltak hatva a vezéri felelősség érzetétől: ugyanúgy természetszerűen kerültek a hisztérikus, illuzionista orosz és magyar munkásmozgalom élére idegbeteg rajongók, akik egy-egy Messiást éreztek ágaskodni keblükben és lelkiismeretlen szószátyár demagógok, jellemtelen kalandorok, a senki fiai, akiknek nem volt és nem lehetett veszteni valójuk, ám «nyerhettek egy egész világot». «Szédelgők a nyeregben – így kiált fel Carlyle – e szavakban benne van minden nyomorúság!»[110]

Az itt vázolt mélyreható differenciáknak kétszeres súlyuk kellett hogy legyen abban a történelmi pillanatban, melyben a legyőzött országok proletárjai váratlanul oly hatalmi helyzetbe jutottak, hogy már csak puszta akaratelhatározásukon múlott a marxista munkásmozgalom úgynevezett végcéljának rögtönös megvalósítása.

A marxista mozgalom ugyanis kezdettől fogva kétféle programmra támaszkodott. Elméleti célja, a kollektivizmus megvalósítása, Felhő-kakukvár magasságából csillogván le a föld porában gördenyőkre, közelebbi célokat kellett keresni, oly célokat, melyek földi eszközökkel megközelíthetők. Így sodródott a munkásság politikai pártja a parlamenti liberalizmus balszárnyára, ahonnan időnkint, ahol és amikor a taktika épen megkívánta, a junkerekkel is lehetett kacérkodni: inter duos litigantes tertius gaudet. Eközben a végcél-programm a hétköznapokon feledésbe merült, bár némely ünnepnapon jól esett a szolid és jónevelésű – jobb-ma-egy-veréb – politikusoknak abban a gondolatban tetszelegniök, hogy ők voltaképen vérszomjas felforgatók, akik egy szép napon lángoló pöröllyel fogják pozdorjává zúzni a polgári társadalom «korhadt épületét».

Ez a nap egészen váratlanul előkerült a görög Kalendæk naptárából, a katonai összeomlással kapcsolatos bomlási folyamat nyomában. A politikai hatalom – a szociáldemokrácia törekvéseinek nemrég még fantasztikus ábrándja – egyenesen ölébe hullott a munkásosztálynak, mint a társadalom immár egyetlen szervezett csoportjának és készen állottak az álmodott intézmények, várva alulról leendő kisajátításukat. A társadalmi mozgás is, mint minden mozgás, a legkisebb ellenállás irányában halad. A semminél kisebb ellenállás nincs: a munkásság akaratának csak saját akarata állhatott ellent. A polgári osztály lelkileg összeomlott azon a napon, amelyen hatalmának támaszai kidőltek. Tökéletes apáthiával várta, hogy róla, nélküle miként fognak dönteni. Ám a munkásságot is furcsa zavarba hozta a sors danaida ajándéka, a hatalom. Mit tegyen vele? Megtagadva ábrándjait, ássa ki ismét a kátyuba jutott liberális progressziót? Emberfeletti! Álljon félre, áthárítva a polgárságra a helyzet egész ódiumát? Lehetetlen! Valósítsa meg az utópiák lázálmait? Végzetes! Mégis el kellett indulni valamerre és figyelembe véve a vezetők és vezetettek vázolt mentalitását, természetesnek kell találnunk, hogy a német szociáldemokrácia az első, az orosz és a magyar marxizmus – némi vívódás után – a harmadik útra lépett.

E szubjektivum mellett volt e különböző népek különböző magatartásának egy objektiv oka is. Az éhség itt is, ott is felütötte iszonyatos Meduza-fejét. De Németországban és Németausztriában abszolut volt az éhség, Oroszországban és Magyarországban relativ: ami azt jelenti, hogy ama két ipari állam feltétlenül rászorult a külföldi élelmezésre, holott emezek az agrárállamok remélhették, hogy élelmezni tudják önmagukat, ha sikerül a meglevő készleteket racionálisan elosztani. A két előbbi állam tehát nem gondolhatott oly experimentumokra, melyeket ellenséges szomszédai nyilván nem néztek volna jó szemmel – a két utóbbi ellenben megkísérelhette _az éhség e racionalizálását: a kommunizmust_. Hogy voltaképen erről volt szó, azt a magyarországi bolsevizmus egyik dramaturgja nyíltan meg is írta annak idején: «Egy kiéheztetett várat, amelynek élelmiszerkészlete egyre fogy, csak kommunista módon lehet kormányozni. És Magyarország egyre inkább ilyen körülzárt vár, melynek szorongatott és éhinséggel küzdő népe – _elméletek nélkül is_ – mindjobban érzi, hogy a katasztrofális helyzeten (már amennyire lehetséges) csakis az élelmiszerkészletek kényszerű egybegyüjtése és szétosztása segíthet».[111] Elméletek nélkül is? Alig hisszük! _Elméletekkel_, persze, annál inkább…

III. FEJEZET. A proletariátus diktaturája.

_1. «A tudománytól a valóságig.»_

A politicizmus tehát jól számított, ha a társadalmi forradalomnak nem gazdasági, hanem politikai posszibilitására vetette a súlyt. Valóban, a proletáriátus csak ott kerülhetett abba a helyzetbe, hogy diktatúráját megvalósíthassa, ahol a vesztett háború elsöpörte a polgári társadalom hatalmi organizációit. Ami pedig e konjunktura gazdasági feltételeit illeti, azokat nyilván nem a kapitalizmus túlfejlődése, a gazdagság és bőség túltengése, hanem épen ellenkezőleg, a háború nyomában kibontakozó züllés teremtette meg, amely a gazdasági életet államosította, a tőkéket megsemmisítette, a munkakedvet elnyomta, a vagyoneloszlás arányait az óriási többség rovására fantasztikus mértékben eltolta, az erkölcsi erőket elhasználta s az emberek lelkét keserűséggel és gyűlölettel töltötte meg.

Habár tehát a _marxizmus_ azelőtt azt hirdette, hogy – mint azt maga Lenin írta még 1905-ben – «reakciós gondolat a munkásosztály boldogulását másban keresni, mint a kapitalizmus fokozatos kifejlődésében»:[112] 1918 szeptemberében a _leninistának_ már azt kellett írnia, hogy «a szocialista forradalom semmiesetre sem onnan fog kiindulni, ahol a kapitalizmus a legfejlettebb. A tőke legerősebb szervezete sem képes elhárítani a tömegekről azokat a kimondhatatlan szenvedéseket, melyeket a tőkés társadalom anarchiája mér reájuk, de sokkal hatalmasabban bírja leszorítani a tömegek erejét, mint az ifjabb tőkés államok. A szocialista forradalom először azokban a tőkés államokban üt ki, ahol a kapitalista szervezettség gyengébb. _Azok a tőkés államok, melyeknek hatalmi elnyomó szervei a legziláltabbak, válnak a szocializmus_ _áttörési pontjaivá, ott kezdődik a szocialista forradalom_».[113]

Mit jelent a formula ilyetén metamorfózisa? Nyilvánvalóan nem kevesebbet, mint azt, hogy míg a marxizmus megtette viszontagságos útját «a tudománytól a valóságig», szerencsésen elkoptatta «tudományos» kothurnusát. A marxizmus azon a jogcímen nevezte magát tudományosnak, hogy állítólag felfedezte a gazdasági evolució és ezzel együtt a társadalmi evolució törvényét. «Társadalmi alakulat sohasem pusztul el, amíg ki nem fejlődött benne minden megférő termelő erő; _és új, magasabbrendű termelési viszonyok sem lépnek helyébe, mielőtt a régi társadalomban magában nem nőttek ki létezésük anyagi feltételei_», – írta a «tudományos» Marx.[114] «_A kapitalizmustól a szocializmushoz (tehát új, magasabbrendű termelési viszonyokhoz!) való átmenet akkor kezdődik, mikor a kapitalista társadalom oly szenvedést hozott a népre, hogy az kizökkenve nyugodt életmenetéből, fellázad a tőke uralma ellen;_ amikor a tömegek a kapitalista gazdaság által teremtett viszonyokat többé már elviselni nem tudják», – írja a «marxista» Radek.[115] Marx a társadalmi forradalmat attól várta, hogy a «termelő erők feszereje széttépi azokat a kötelékeket, melyekkel a tőkés termelő mód leszorítja», mert «a polgári viszonyok nem eléggé tágak a saját maguk termelte _gazdagság_ befogadására»,[116] bolsevik híve ellenben így érvel: «mennél tovább húzódik el a háború, annál jobban _elszegényednek_ benne a harcoló országok… A legszükségesebb dolgok is hiányoznak már, mert a háború elemésztett mindent, mint a telhetetlen sáska… Így jött el a társadalmi rend ledöntésének, a munkásosztály kommunista forradalmának ideje».[117] A dialektikus formula féloldalára dőlt, mert megvolt az _elnyomorodott_ és _felháborodott_ proletáriátus, de nem volt többé _gazdagság_, amit kisajátítson. És a bolsevik politicizmus, jellemző szimplizmusával, tökéletesen elfeledkezve a _gazdasági_ lehetőségek sokoldalúan bonyolult problémájáról, sietett kiaknázni a _politikai_ lehetőségeket.

_2. Programm és praxis._

A forradalom lehetőségeit illetőleg feltétlenül igazat adhatunk a bolsevik politicizmusnak. Ama körülmények között, melyeknek szövevényébe a bolsevik agitáció organikusan illeszkedett bele, a züllés ama diadalútján – mint azt magunk is kimutatni törekedtünk – szükségszerű állomás volt az a forradalom, mely Oroszországban és Magyarországon megteremtette a proletáriátus diktatúráját. Ám ez csak _politikai_ tény. Már pedig a proletáriátus diktatúrájának nyilván _társadalmi_ feladatai is vannak. A marxizmus hívei egyetértenek abban, hogy a proletáriátus célja nem az, hogy a «polgárság osztályuralmát» saját osztályuralmával helyettesítse, hanem az, hogy gazdasági programmjának intézményes megvalósításával minden osztályuralmat egyszersmindenkorra lehetetlenné tegyen.[118] E célnak csak átmeneti eszköze volna a proletár-osztályuralom. Fel kell vetnünk tehát a kérdést, hogy a proletáriátus diktatúrája megvalósíthatta-e a marxizmus gazdasági programmját, anélkül, hogy ennek következtében a bolsevik ábrándok csődjét saját összeomlásával pecsételte volna meg.

Ha a magyarországi bolsevizmus sorsát elégséges bizonyítéknak lehetne tekinteni, a kérdés el volna döntve, mert hiszen a magyarországi munkásdiktatúra saját magában omlott össze és ugyanazok döntötték fel, akik felállították. Minthogy azonban lehet, hogy e fejleményekben speciális és lokális körülmények is jelentős szerepet játszottak, a magyarországi tanulság az oroszországi tanulságok megerősítésére szorul.

Midőn e sorokat írjuk, Oroszországban a bolsevizmus rendszere még fennáll. Az a meggyőződésünk, hogy e régime aránylag hosszú élettartamának két tartó pillére: a terrorra támaszkodó katonai diktatúra és a földosztás, amelyet annak idején maguk a parasztok hajtottak végre és amely voltakép ellentétben áll a bolsevizmus elveivel.[119] Mindazonáltal e meggyőződésünk nem fog befolyásolni vizsgálatunkban, amelynek célja teljes tárgyilagossággal megállapítani, hogy vajjon a népbiztosok uralmát mindezideig nem a kommunista közgazdaság sikerei tartják-e fent. Evégből mindenekelőtt szemügyre kell vennünk a bolsevizmus társadalmi programmját, amint azt hívei, Marx és Engels útmutatásai nyomán összeállították.

A föld köztulajdonba kerül. Megművelése kétfélekép történhetik: a régi uradalmakon való társas termelés és külön munkásközségek szervezése alapján.[120] A gyárak szintén köztulajdonba vétetnek és munkásszervezetek igazgatása alá helyeztetnek.[121] A társadalom minden tagja _munkás_ és minden munkás a proletárállam _választott_ és _elmozdítható_ alkalmazottja, akinek a _munkásbért meg nem haladó fizetése van_.[122] «Minden polgár átváltozik itt az állam díjazott alkalmazottjává… Az egész társadalom iroda lesz és gyár, egyenlő munkával és egyenlő bérrel.»[123] Ami pedig a tudományosan képzett szakembereket illeti: «Ezek az urak dolgoznak ma és alávetik magukat a tőkéseknek; holnap még jobban fognak dolgozni és alávetik magukat majd a fegyveres munkásoknak».[124]

Az oroszországi proletárdiktatúra történelmi képét ma még nem lehet kifogástalan kútfők alapján megrajzolni. Ám vannak olyan kútfőink, amelyek a bolsevizmus terhére elfogultak nem lehetnek: ezek a források a bolsevik vezérek megnyilatkozásai. Csak ezekből fogunk meríteni. Legfontosabbnak tartjuk természetesen magának a diktátornak, Leninnek a szavait. Vizsgáljuk meg tehát, mit mond «A szovjethatalom legközelebbi feladatai» című, 1918 tavaszán, tehát már az alapvető tanulságok hatása alatt írt füzetében.

A termelés szervezéséről így nyilatkozik: «Ha a tőke további kisajátítását az előbbi tempóban akarnók folytatni, biztos vereséget szenvednénk, mert munkánk a proletárellenőrzést és számadást illetőleg, világosan és nyilvánvalóan elmaradt a kisajátítók közvetlen kisajátításának munkája mögött». A munkaproduktivitás fokozásának eredményeiről – és kétségkívül ez a kollektivizmus középponti problémája[125] – ezt mondja: «E tekintetben a dolog nálunk különösen rosszul áll». Konkrét adatokkal, sajnos, nem világítja meg szavait.[126] Ám eléggé beszédesek a tervek, melyek alapján a társas munka produktivitását fokozni reméli: az akkordbér és a Taylor-rendszer alkalmazása. Egyszóval _kizsákmányolás!_ A munkát pedig _egy ember_ fogja irányítani, akinek a munkások tömege feltétlen engedelmesség kötelezettségével rendeltetik alá. Megszünik tehát a munkásigazgatás! Viszont be fognak vonatni a munkába a szükséges polgári szakemberek, akik, úgy látszik, nem nagyon siettek «alárendelni magukat a fegyveres munkásoknak», mert igen magas – tehát a munkásbért nyilván meghaladó – fizetésekkel fognak díjaztatni. A szövetkezeti kérdés megoldásáról azt olvassuk Lenin füzetében, hogy «a szovjethatalom lemondott a szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről, az egyetlen következetes proletárelvről, valamint egy adott hely lakosságának egyetlen szövetkezetbe való egyesítéséről is» és kénytelen volt megtűrni, elismerni, sőt a szövetkezetek felügyelő tanácsába is bevenni a polgári alapon szervezett szövetkezeteket.