Part 4

Az egyenlőség való értelmében ép oly romboló elv, mint a szabadság, mert a társas élet ezt ép oly kevéssé tűri, mint amazt. «Ha a nemzetek… ösztönszerűleg hierarchikus, vagyis arisztokratikus módon szervezkednek; ha főnökeik és alárendeltjeik, ha hatalmasaik és alsóbbrendűeik vannak, ez azért van így, mert ennek így kell lennie a csatatéren és mert mindenik nemzet érzi, hogy csatatér. Ha mindenik nemzet érzi, hogy csatatér, ez azért van így, mert más nemzetek is vannak és mert mindegyik érzi és tudja, hogy más nemzetek is vannak.»[60] És nemcsak ezért! Mert ha csak egy nemzet volna is, akkor is így kellene szervezkednie, mert az ember háborúban van örökké embertársaival és környezetével. A létért való küzdelemben az embernek nélkülözhetetlen fegyvere a társas szervezettség, amely csak egyesek fölé, mások alárendelése által valósítható meg. A parancsolás és engedelmesség szüksége nem engedi meg a teljes egyenlőséget. A föltétlen egyenlőségre való törekvés tehát a szükséges szervezettség e szükséges rendjét aláássa és ezért az egyenlőség való értelmében – melyben azt jelenti, hogy senkinek se legyen több szabadsága, mint másnak – bár a szabadságnak épen ellentmond, ép oly romboló, mint ez. – Marad a testvériség. Magában véve a «testvériség» az elvont emberszeretet szimboluma. A szeretet konstruktív erő, de csak akkor, ha konkrét tartalma van. Konkrét közösségeket – családot, hazát – lehet szeretni, de az emberiség nem konkrét közösség, mert egységét szervezetlensége folytán a tapasztalati átlagember felfogni nem képes. Ezért a nemzetközi testvériség eszméje is a való életben mindig romboló szerepet játszott: az «emberiség» inkonkrét egységeért a konkrét társas egységek gyűlöletét hirdette. A szeretet az egység felé tör, mert csak úgy lehet teljes, ha osztatlan maradhat. Család és nemzet szeretete nem ellentétes, mert ezek a közösségek egymást kiegészítik: a család a társas élet mai állapotában csak valamely nemzeten belül boldogulhat, a nemzet fenntartó egysége viszont a család. A hadbavonuló katona családjára és hazájára gondol: de az «emberiség»-re nem gondolhat, mert akkor ellenségét is szeretnie kellene, holott azt családja és hazája miatt gyűlölni kénytelen. Majd, ha valamikor sikerülni fog a nemzeteket – egységi különállásuk megóvása mellett, mint azt már Kant is gondolta – magasabb organizációkba összefoglalni: akkor már a «testvériség» eszméjének is valóságos konstruktív értéke lesz. De ily fejlődést puszta emberszeretet nem hozhat létre, csak a konkrét közösségek egybehangzó érdeke. Ezért a protestantizmus fölül nem múlható konstruktív jelentősége is abban rejlik, hogy a római egyház nemzetközi és aszketikus tendenciáival nemzeti és patriarchális szervezetet állítván szembe, egyesíteni tudta az Isten, a haza és a család szeretetét, – egyben megmentve a keresztyén világot a nagy ellentmondástól, amely a nemzeti eszme erősödése folytán fenyegette.

Szabadság, egyenlőség és testvériség tehát a maguk nyers értelmében romboló szenvedélyek jelmezei. Ahhoz, hogy alkotó erőkké legyenek, mindeniket «magasabb értékek alá kell rendelnünk, mert ellenkező esetben forradalmi fejetlenség lesz az eredmény.»[61] Aminthogy csakugyan úgy lettek ezek az eszmék a modern civilizáció támaszaivá, hogy a nemzeti gondolatnak rendeltettek alá és pozitív tartalommal ez utóbbi töltötte meg azokat.

_2. Ábránd és valóság._

A forradalom tehát bomlási folyamat: a szenvedélyek, amelyekből fakad; a kétely és a tagadás, amely előtte jár, az eszmék, amelyeket létrehoz, mindmegannyi bomlási termék. Ezért magából a forradalomból semmiféle alkotás nem következik, már pedig azt a marxisták is elismerik, hogy a proletárforradalomnak építenie is kell: felépítenie egy új állami rendet, melynek mindenbe beleavatkozó diktatorius formája még a régi államnál is alaposabb szervezetet kíván.[62]

Ezt a szilárd államszervezetet a proletárforradalom három okból nem képes létrehozni. Ezek a következők:

Az első ok az, hogy a forradalom legelső feltétele a társas fegyelem szétbomlása – viszont egy szilárd államszervezet felépítésének legelső feltétele a legszigorúbb társas fegyelem. Fentebb mondottuk, hogy a szervezett társas élet az abban szervezett egyénektől áldozatokat követel, nevezetesen egyéni érdekeiknek a közösségi érdek alá rendelését. Ez azt jelenti, hogy a társas élet az ösztönélet erőteljes megszorítását kívánja: ez a megszorítás a társas fegyelem. A társas életben az egyén vágyai fölött a közösség érdekeit képviselő _tekintélyek_ uralkodnak, amelyek az egyeseknek útját _kötelességek_ formájában írják elő. Ezért mondottuk, hogy a fegyelem a tekintélyek szövevényének vetülete. A társas tekintélyeket a természetes kiválasztás tartja fönn és erősíti meg: azok tehát a társas közösség vezető érdekeivel összhangban vannak és így a közösséget alkotó egyesek számára is általában hasznosak. Ez a hasznosságuk a fegyelem öntudatlan támasza. Vannak azonban a társas életnek kritikus időszakai, amikor a közösség érdekei és az egyén érdekei között látszólag megbomlik az összhang, mert a közösség érdekeinek szolgálata az egyéntől teljes önfeláldozást követel. Ezek azok a pillanatok, amelyekben a társas élet tekintélye az egyén tudatában mint fegyelem felszínre kerül. A fegyelem ily tudatra jutását az értelem elemző munkája követi, válasz kerestetik e kérdésre: _miért?_ Az értelem azonban csak egy szankciót ismer és ez a hasznosság: ezért fellázad minden föltétlen inperativusz ellen és a fegyelem – megfosztva a hasznosság támaszától – előtte oktalannak és elvetendőnek tűnik fel. Ha a nyers értelem e lázadása elég erős arra, hogy a fegyelem láncait szétbontsa: kész a forradalom. A forradalom azonban a tekintély és a tekintélyen alapuló fegyelem negációja lévén, a fegyelmet más formában és más tekintélyek védelme alatt sem állíthatja helyre. Hiszen a forradalom csak úgy tarthatja fönn magát, ha a tagadást folyton megújítja: mihelyt tekintélyeket iparkodik felállítani, azonnal elbukik a régi tekintélyekkel szemben, amelyek nemzedékről-nemzedékre rakodván le és szilárdulván meg a lelkekben, föltétlenül erősebbek azoknál az áltekintélyeknél, melyeket a forradalom proklamál. A forradalom csak addig erős, amíg a régi világ minden _igenjére nemmel_ válaszol; mihelyt maga is az igenlés terére lép, nem teheti ezt anélkül, hogy az eltiport «igenek» egész szövevényét újból talpra ne állítsa a társas tudatban. Talán egy példa meg fogja világítani a mondottak igazságát. A magyar kommunista uralom egyik legelső intézkedése volt annak idején, hogy a szervezett proletárok részére kedvezményes olcsó színházjegyek kiadását rendelte el. A proletárok e kedvezményes jegyeket jóval magasabb árakon tovább adták úgynevezett «bourgeois»-nak. Mikor ez az eljárás már rendszeressé lett, a közoktatásügyek egyik népbiztosa rendeletet adott ki, melyben az ilyen cselekményeket a «proletárbecsületbe» ütközőknek nyilvánította. A becsület azonban erkölcsi eszmény és tudjuk a Kommunista Kiáltványból, hogy az erkölcs «polgári előítélet.» Hiába írták hozzá a becsület szóhoz a proletárt, nem lehet azt leírni anélkül, hogy az asszociáció következetességével föl ne elevenedjék a tudatban mindaz, amit a múlt e szóhoz fűzött. Az erőszakos eltulajdonításra épített állami rend tehát ellenmondásba kerül önmagával, amint a becsület fogalmát föleleveníti, mert ez utóbbit eltéphetetlen atavisztikus kötelékek fűzik a magántulajdon intézményéhez.

A második ok, amely a Marx által feltételezett proletár államszervezet kialakulását megakadályozza, magának a Marx-féle proletáriátusnak lelki alkatában rejlik. E proletáriátus a társadalom legalsó rétege, mely lassan-lassan a hozzá lesülyedt rétegeket is mind magába szívta; melyet a «nyomor, munkagyötrődés, rabszolgaság, tudatlanság, elállatiasodás, erkölcsi sülyedés összegyülemlése» kétségtelenül alkalmassá tehet arra, hogy a létező építményt szétrombolja, de egyúttal _csak_ alkalmatlanná arra, hogy bármit is felépítsen és fenntartson.

Mi lehet az ily nyers tömegek szerepe a társaséletben? Gustave Le Bon, a tömegek lélektanának legalaposabb ismerője, a következőket írja: «A történet azt tanítja, hogy abban a pillanatban, amint a civilizációt fenntartó erkölcsi erők elvesztették uralmukat, a végső rombolást a tudattalan és brutális tömegek végzik, kiket méltán neveznek barbároknak. A művelődést eddig egy kicsiny szellemi arisztokrácia teremtette és vezette és sohasem a tömegek. _A tömegeknek csak a rombolásra van erejök._ Uralmuk mindig a barbárság korát mutatja… Hatalmuk csupán romboló lévén, működésüket a mikrobákéhoz lehetne hasonlítani, melyek előmozdítják az elgyengült vagy megholt testnek felbomlását».[63] Henry George, akit bizonyos értelemben szocialistának lehet nevezni és aki a sínylődő tömegek iránt kétségkívül mély és meleg rokonérzéssel viseltetik, főművének egy helyén így ír: «A közhatalmat azok kezébe adni, kiket a szegénység elkeserített és lealázott, annyi, mint a rókák farkára égő fáklyát kötni és azokat érett búza közé szabadítani».[64]

A szegénységtől kínzott ember közvetlen szükségleteinek rabja, mert azokat sem tudván megfelelően kielégíteni: reája nézve a távolabbi javaknak nincs, nem is lehet értékük. Ezért csak a szervezett társadalom kényszerítő ereje fékezi meg ösztöneit és mihelyt annak hatalmát nem érzi, azonnal enged ezeknek. Erre módja nyílik, ha _tömeggé_ verődik össze. Ugyanis a tömegben levő egyént legyőzhetetlen hatalom érzete szállja meg és ennek következtében enged ösztöneinek, melyeket egymagában korlátozott volna. Az ösztönök korlátozásáról annál kevésbbé lehet szó, mert a tömeg anonim, következőleg felelősségtelen és benne teljesen elenyészik az egyén felelősségérzete.[65] A forradalom tehát a tömegek diadala lévén, egyben az ösztönök diadala. Már pedig, úgy hisszük, nem kell bizonyítani, hogy a szabadon eresztett ösztönöknek csakis destruktiv erejük lehet és ösztönökre nem lehet építeni semmiféle társadalmi _rendet_, még akkor sem, ha e társadalmi organizáció kimondott célja csupán az ösztönök kielégítése, mint éppen a kollektivizmus esetében.

Foglaljuk össze az utóbb mondottakat. Ezek szerint _a forradalomba szédült, elnyomorodott és lealjasodott tömegek nem képesek arra, hogy építő munkát végezzenek_. Nos, megállapíthatjuk, hogy e tétel igazságával a marxizmus «tudósai» tökéletesen tisztában vannak. Így _Engels_ az athéni állam kifejlődésével és pusztulásával kapcsolatos fejtegetések során a következőket írja: «A kereskedelem és ipar fejlődésével a vagyonoknak kevés kézben való akkumulációja és koncentrációja következett be; ezzel egyben a szabad polgárok tömegének elszegényedése, akiknek csak az a választásuk lehetett: vagy saját kézműves-munkájukkal a rabszolga-munkának konkurrenciát csinálni… vagy elzülleni (verlumpen). Az adott viszonyok között _az utóbbit választották és minthogy ők voltak a népesség zöme, ezzel az egész athéni államot tönkretették_».[66]

Engels tehát tisztában volt azzal, hogy a népesség zömének lerongyolódása csak dezintegrációt idézhet elő: vajjon miért várta tehát, hogy a kapitalista társadalom állítólag hasonló fejlődése magasabb integrációt hozzon létre? _Kautskynál_, aki Engels halála óta Marx földi helytartójaként szerepel, ez a belátás már a formula módosítására vitt: «Mi szocialisták valamennyien egyetértünk abban, hogy a munkásosztály szervezkedése és az államhatalom beavatkozása már a mai társadalomban is korlátozhatja a nyomort; egyetértünk végül abban is, hogy _a proletárság felszabadítását nem növekvő elzüllésétől, hanem növekvő erejétől várjuk_». Ugyanebben a munkában máshelyt azt fejtegeti, hogy a proletárság «erkölcsi és szellemi felemelkedése» már alaptalanná teszi azt a még nemrég alapos félelmet, hogy a «győztes proletárság a népvándorlás vandáljai gyanánt fog pusztítani kultúránkban és a barbár aszketizmus birodalmát fogja romok halmazára felépíteni».[67] Már most ez az _erkölcsi és szellemi felemelkedés_ nagyon kevéssé egyeztethető össze a tudatlansággal, elállatiasodással és erkölcsi sülyedéssel. Kautsky tehát ebben már eretnek és még nyiltabban eltávolodik az orthodox marxizmus alapfelfogásától «A proletárság diktatúrája» című röpiratában, ahol többek között így ír: «A proletárságnak nemcsak hogy érdeke kell, hogy legyen a szocializmus, nemcsak az anyagi feltételeknek kell meglenniök és erejének, hogy ezeket hatalmába kerítse, hanem _képesnek_ is kell lennie arra, hogy megtartsa és helyesen alkalmazza. Csak akkor lehet megvalósítani a szocializmust, mint a termelés tartós módszerét. A _viszonyok_ érettsége, az ipari fejlettség szükséges volta mellett tehát meg kell lennie a _proletárság érettségének_ is, hogy a szocializmus lehetséges legyen». Alább pedig, a multra vonatkozó megjegyzések kapcsán szószerint ezt mondja: «_A nyomorúság_, úgy látszott, _mindenkorra képtelenné teszi a proletárságot arra, hogy önmagát felszabadítsa_».[68] Nem lehet tagadni, hogy e sorok oly felfogásra mutatnak, mely például Le Bon és Henry George fentidézett sorainak teljesen megfelel. Kautsky mindazonáltal marxistának vallja magát és azt állítja, hogy a Marx–Engels-elmélet a kapitalizmus összeomlását a proletárok _számának_ növekedése mellett, _érettségük_ és _hatalmuk_ növekedésétől várja. Helyes ezzel szemben Bernstein ellenvetése, hogy az a kérdés, vajjon Marxnak az összeomlásról szóló tételében a proletariátus növekvő száma, egyesülése és iskolázottsága ugyanazt jelenti-e, mint annak növekvő _érettsége_ és _hatalma_, azon múlik, hogy ezek az utóbbi fogalmak miként egyeztethetők össze ugyanennek a proletariátusnak növekvő _elfajulásával_ és _rabszolgaságával_. Bernstein úgy vélekedik, hogy ilyen feltételezésnél növekvő szám, egyesülés és iskolázás, valamint növekvő érettség és hatalom között még nagy különbség van: ugyanaz a különbség, mint időleges győzelem és tartós uralom között.[69] Ahogyan Kautsky belátta, hogy a tömegek növekvő elfajulását hirdetni szerencsétlen formula, mely a Marx-féle jóslatot kátyuba viszi, ugyanígy belátta ezt egy másik Marx-apostol, _Franz Mehring_ is, aki ezért Kautskyn is túlmenve, egy helyt egyenesen azt állítja, hogy Marx és Engels mindig tagadták a munkástömegek rohamos elrongyolódását, sőt bebizonyították, hogy az sem örök természettörvény, hanem történeti jelenség, amelyet meg lehet szüntetni és meg is szünik majd ugyanazon kapitalisztikus termelési mód hatásai folytán, amely felidézte.[70] Persze Mehring itt egy kis reservatio mentalis-szal él, mert nyilván arra céloz, hogy Marx szerint a kapitalizmus maga hozza létre a szocializmust, amely azután véget vet a tömegek elrongyolódásának. Ugyanígy azt is állíthatná valaki, hogy fáradtság nem létezik, mert a fáradtság álmot hoz létre, az álom pedig megszünteti a fáradtságot. Hiszen fentebb Marx és Engels saját szavaival mutattuk ki, hogy náluk a «Verelendung» épen egyik főpillére annak a fejlődésnek, amely azután a «Verelendung»-ot megszünteti. (Ez a negáció negációja!) Ezért a marxista elmélkedők ilyen szofizmái csak azt bizonyíthatják, hogy a jóslat hamisságát ők maguk is érzik, de a Mester csalatkozhatatlanságába vetett hitet mindenáron fenn akarják tartani.

A kollektivista állam felépítésének harmadik nagy akadálya az az áthidalhatatlan űr, mely a demagógiát a kormányzástól elválasztja. Hadvezérekből kerülhetnek ki államférfiak, népvezérekből soha! A hadvezér és az államférfi tulajdonságai sok tekintetben egyeznek, sőt minden nagy államférfi bizonyos tekintetben hadvezér kell hogy legyen, azonban a népvezér és az államférfi tulajdonságai mereven ellentétesek. Még fokozódik e különbség forradalmi időkben. Ahhoz, hogy valamely állammá szervezett nép, melyet éppen szervezettségénél fogva nagy nyomatékú tehetetlenségi erők mozgatnak, forradalomba sodortassék; s hogy önként szakgassa szét a láncokat, melyek boldogulásának pótolhatatlan biztosítékai: bizonyos objektiv feltételeken kívül még arra van szükség, hogy a kegféktelenebb izgatás szuggesztiója legyen úrrá a lelkek felett. «Az érzelmekben túlzó tömeget csak túlzott érzelmekkel lehet felizgatni.» Ezért a demagógnak érdeke, hogy a legvalószínűtlenebb túlzásokba kapaszkodjék.[71] A nagy, szenvedő, elégedetlen tömegek ösztöneit, kielégítetlen és ki nem elégíthető vágyait a legcsábítóbb igéretekkel kell felkorbácsolnia. Ő a Kísértő, aki a világ minden fantasztikus csodáját mutogatja a fáradt, nyomorult, reménytelen küzködőknek. Ahhoz, hogy a nagy rombolás véghezvitessék, példátlan méretűre kell növelni mindent, ami romboló: az önzést, a gyűlöletet, az irígységet, a bosszúvágyat, az élvezetvágyat és a vérszomjúságot. Ki kell irtani a lelkekből minden szeretetet, részvétet, rokonszenvet, szelídséget, jóindulatot, kötelességérzetet, becsületérzést és tiszteletet. Ezek az érzelmek mind tompítóak és mérsékelők; ezek az érzelmek mind a múlthoz fűznek, amely ezeket ápolni igyekezett: ahhoz a multhoz, amelyet mindenképen le kell rombolni… Ezzel szemben a politika a mérséklet, a megalkuvás, a kiegyezés művészete. Nincsen két ember, akinek vágyai összeférnének: minden egyes vágyainak útjában az összes többiek vágyai állanak. Az állam mind e vágyakat számbavenni és egyet sem kielégíteni hivatott. Államférfi ezért csak az, aki nem az egyesek, hanem a közösség érdekeit tartja szem előtt és ezért nem a szenvedélyek felcsigázására, hanem fékentartására törekszik; aki a nagy tömegeknek nem hízelgő szolgája, hanem megértő gyámola, de egyben parancsoló ura is tud lenni. Minderre a demagóg nem képes és ha az új szerepben tudatára jut helyzetének, már késő. Nem lehet elállni a rohanó árvíz útját, ha a lassan és nehezen épített védőgát egyszer átszakíttatott. Nem lehet a tűzvészt egy ponton megállítani. A forradalom, ha egyszer győzött, nem áll meg félutakon, hiába szeretnék már megállítani azok, akik élesztették, mert minden párt alatt egy újabb párt fakad – mely ellenőrzi és denunciálja amazt – egészen a demagógia legmélyebb talajáig.[72] Így halad a forradalom szédítő lejtőjén tovább, egészen addig, míg a társas közösség teles felbomlása be nem következik vagy míg egy, erős személyiség valami hirtelen szerencsés szuggesztióval vissza nem fordítja a hisztérikus tömeget és a «szabadság» és «egyenlőség» bacchanáliái között ki nem tűzi a zsarnokság Geszler-kalapját. Ha pedig az események tornája odahat, hogy a tömegszenvedély megfordul, anélkül, hogy valaki úrrá legyen felette: más cégér alatt, de változatlan vadsággal pusztít tovább a forradalom. Mert a forradalom nem a szavakban, hanem a lelkekben van; a forradalom a fegyelem láncairól szabadult ösztönember kannibáltánca és ha nincs és sehonnan sem támad tekintély, amelynek szorítása alatt újból bilinccsé forrhatna össze a karperecekre szakadt fegyelem: «a rombolás karneváljaiban a nyers erő és vad őrület fog váltakozni a hanyatló civilizáció lethargiájával». (George.)

Az utóbb mondottak igazságának belátása sem hiányzik a szocialista írók műveiben – természetesen inkább csak félig kimondva és félig elhallgatva – ahogyan már ők az igazsággal bánni szoktak. _Anton Menger_ például így ír: «abból, hogy a pártok az emberek mindenkori nézeteihez és törekvéseihez szorosan alkalmazkodnak, következik, hogy a tömegek tevékenységét legerősebben irányítják. _Ha_ azután _sikerül egy pártnak az államot ideiglenesen hatalmába keríteni, akkor működése_ bizonyos körülmények között a _legmagasabb szenvedéllyé, sőt minden emberi érzést lábbal tipró vad kegyetlenséggé fajulhat_».

Nos, nem tudjuk, melyek azok a «bizonyos körülmények», melyekre Menger gondol. Mi azt hisszük, hogy azok a körülmények, melyek között a szocialista párt állítólag hatalomra fog jutni, rendkívül alkalmasak arra, hogy e szocialista elmélkedő idézett szavait igazolják. Ám vigasztaló, amit ugyanez a szerző mond: a pártok bukását rendszerint a pártszellem céltalan túlzásai okozzák.[73] Mert a szocialista pártszellem a legcéltalanabb túlzásba ép akkor esik, ha valahol valóban átveszi az államhatalmat… Van azonban Mengernél szenzációsabb tanunk is: nevezetesen _Lenin_, aki 1918 tavaszán «A szovjethatalom legközelebbi feladatai» című füzetében szószerint ezt írta: «_Érthető, hogy a forradalmi proletariátust vezető pártnál a nagy, millió és millió polgárra számított szervezési berendezések routine-je nem alakulhatott ki és hogy a régi, majdnem kizárólag agitatorius szokások átdolgozása igen hosszadalmas dolog_» Érthető. Az is érthető, hogy a szamár torkában az oroszlán hangja «nem alakulhatott ki». Csak az nem érthető, hogy ha a szamár mégis oroszlánbőrbe bújik.

_A marxizmus jóslatának szigorú eredeti formulájában tehát ellentmondás van a feltételezett tendenciák iránya (I.) és a végső konkluzió között (II.). Azokból csak a társadalom felbomlása következhetik: új alapon való újjáéledése semmiképen sem!_

III. FEJEZET. Gazdagság és nyomor.

_1. Növekvő gazdagság._

A marxizmus eredeti jóslatának még egy nagy hibája van.

_Olyan társadalomban, melynek általános gazdagsága egyre növekvő, szó sem lehet a proletáriátus növekvő elnyomorodásáról, sőt ennek általános jóléte is megfelelően – ha nem is folytonosan – növekvő tendenciát kell hogy kövessen._

Igaz, hogy a kapitalizmus kezdetei könnyen vihettek az ellenkező feltevésre. A gépnek egyre erősödő kapitalisztikus monopóliuma mellett a munkások szabad versenye folyton lefelé vitte a béreket. Azonban a munkásság szorult állapota szinte automatikusan hozta létre a védelem megfelelő eszközeit: a munkásszervezeteket. Azokban az országokban, ahol a társadalom aránylag szegény, ahol az ipar fejletlen és nincsenek biztató természetes feltételei, a munkásszervezetek nem sokat lendíthetnek a munkások sorsán, mert – a tőkének bizonyos minimális nyereségre szüksége lévén ahhoz, hogy a termelésből ki ne vonuljon – amit a munkásság esetleg munkabéremelés révén nyer, elveszti mint fogyasztó, az árúk növekvő árai vagy a termelés csökkenése mellett szükségkép csökkenő munkakereslet következtében. Ha pedig az árúk növekvő árai versenyképessé teszik a behozatalt – feltéve, hogy ennek védővámok nem állják útját – a belföldi termelés válsága megint csak a munkakeresletet fogja csökkenteni. Másként van ez a gazdag, fejlődő iparú államokban, ahol a tőke hozadéka, ha nem is relative, _abszolute_ növekvő tendenciát mutat. Ezekben az országokban a tőkék folytonos szaporodása és a piac növekvő terjedelme állandóan új és új munkaalkalmakat nyújt ugyanakkor, mikor a tőkék versenye a javak árait lenyomja. A munkásszervezetek a tőkemonopóliummal szemben itt a munkamonopóliumot képviselik. Legfőbb feladatuk a munkabéreket addig a pontig fokozni, ameddig lehet, anélkül, hogy a tőkék elkedvetlenedése vagy a javak árának növekedése következnék be; egyszóval: a tőke nyereségét korlátozni arra a minimumra, amely mellett még a termelésben résztvenni hajlandó. Ott, ahol a virágzó ipar, a gazdag termelési lehetőségek folytán a tőkék versenye nagy: a munkások szervezkedése ezt az eredményt könnyen elérheti.