Part 3

De hogy a történelmi materializmus állítólagosan újkeletű szemüvegén keresztül látható tájkép megdöbbentően hasonlíthat ahhoz, amit nagyon is bourgeois-történetírók nyujtanak, arra nézve ékesen szóló példaként álljon itt a következő összehasonlítás. Engels Róma pusztulásának főokát abban látja, hogy a patricius nemességet teljesen felváltotta a nagybirtok- és pénzmágnások új osztálya, amely a háborús szolgálat által tönkretett parasztok minden földbirtokát lassacskán magához vonta, az így keletkezett óriási latifundiumokat rabszolgákkal munkáltatta meg, Itáliát elnéptelenítette és ezzel ajtót nyitott a császárságnak és utódainak.[43] A bourgeois-történetíró ezt a folyamatot így írja le: «Rómában az abszolut monarchiát a hanyatlás hozta létre. A kisbirtokosok derék hadserege, amely megszerezte és élvezte a szabadságot, elpusztult. Elpusztult a hódító hadjáratokban: a győzelem megviselte a győzőket… Az egészséges emberek nagyrésze táborban volt. Tizenhéttől negyvenöt évig senki sem szabadulhatott a lajstromozás alól. Görögországtól Ázsiáig, Macedóniától Galliáig Afrikától Hiszpániáig a római polgárok az összes partokon otthagyták csontjaikat. A 180-ik évtől kezdve a népfelkelés csak üggyel-bajjal ment. Metellus cenzor ijedtében minden legényembert nősülésre akart kényszeríteni. Róma, – mondá Titus Livius – amely Hannibál ellen huszonhárom légiót küldött, ma nyolcat sem tudna fegyverbe állítani. A hódító hadjáratok révén a középosztálynak a vagyona épúgy pusztult, mint az élete… A legionárius visszatartva húsz éven át a zászlók alatt, földjét eladta vagy parlagon hagyta heverni. Ha megtartotta, összeroskadt az afrikai, sziciliai, szardiniai verseny súlya alatt. Ha kitartott és a diadalmi pénzekből tengette életét, gazdag szomszédja, volt prétor, szenátor, a bírák barátja eltolta a mesgyét és az ő földjét eltulajdonította. Ha elment a gazdaghoz és arra kérte, hogy ellopott vagy megvásárolt földjét haszonbérben megtarthassa, rabszolgatömegeket mutattak neki. Most már ezek viszik a marhát a legelőkké tett szántóföldekre; most már ezek töltik be a szabad kisparasztok helyét… (A birtokos) meggazdagodva prokonzulátusa vagy pretorátusa, a provinciák lakóinak vagy kis szomszédainak kifosztása, az állami földek koncessziója vagy bitorlása révén: gyarapítja birtokát, amely akkorára nő, mint egy provincia… Rabszolganyájak, néhány Krözus: ime, ez a vidéki népesség. Nincs már hely ott a kisbirtokos számára… Sem a mező, sem a város nem tartja el többé a szabad polgárt. A városban épúgy, mint a vidéken a munka a rabszolgáké, a tulajdon a gazdagoké… Ha a kisparaszt élni akar, Rómába kell mennie; ha Rómában élni akar, fizetett szavazóvá, haramiává vagy koldússá kell lennie… A nép túlságosan szegény volt, túlságosan függő, túlságosan szervilis; a nagyok túlgazdagok, túlerősek, túlmerészek… A közügynek túlságosan kevés védelmezője volt és túlságosan sok ellensége. Ötven év harcai, proskripciói, kalandjai után egyetlen ember magánügye lett.»[44]

A fenti összehasonlítás azt mutatja, hogy a polgári történetíró ugyanúgy meglátja a gazdasági momentumokban rejlő szükségszerűséget, mint a szocialisták. Ha pedig igaz, amit Engels állít, hogy a történelem marxista felfogása sem hanyagolja el a történelem egyéb hajtóerőit, akkor az úgynevezett történelmi materializmus csak cégér, mely mögött a bolt üres.

De nem mondhatja-e valaki, hogy Mommsen és Taine az idézett helyeken talán a történelmi materializmus revelációiból merítettek? Nos, alig hisszük, hogy akadna oly vakmerő, aki ezt a feltevést megkockáztatni merné. Nemcsak azért, mert Marx és Engels működése még ebben az időben aligha tűnhetett fel a két idézett nagynevű kutatónak, hanem azért is, mert a Römische Geschichte 1856-ban már második kiadását érte meg, Taine fentidézett sorai pedig 1857-ben láttak napvilágot; holott a marxista történetbölcselet egyetlen számbavehető forrása a «Kritik der Politischen Oekonomie» idézett előszava, 1859-ben íródott. Marx ugyan azt állítja, hogy felfogásuk már a negyvenes években kialakult és ezt készséggel elhisszük neki, mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a Kommunista Kiáltványban a történelem bölcselete még csak egy mondatból áll, nevezetesen a kiáltvány első mondatából, mely így hangzik: «Minden eddigi társadalom története osztályharcok története». Már most, hogy e tételben mennyi az igazság, azt nem kutatjuk, mert nem tartozik ide. Kétségtelen azonban, hogy egy nagyon is polgári történetíró már húsz évvel előbb azt állította, hogy a modern Európa osztályharcok szülötte.[45] Ezenkívül megállapíthatjuk azt is, hogy a történelmi materializmus elmélete 1859 előtt még korántsem volt végleges, annyira nem, hogy Marx az «18-te Brumaire» első soraiban még nagyon «ideológikusan» ezeket írta: «Az emberek önmaguk csinálják történelmüket, de nem szabad akaratból, nem önmaguk által választott, hanem közvetlenül talált, adott és átöröklött körülmények között. _Az elhalt nemzedékek hagyományai lidércként nehezednek az élők agyára_». Ami pedig Taine és Engels fent összehasonlított fejtegetéseit illeti – melyek közül az Engelséi huszonhat évvel később keletkeztek – mind a kettőnek közös forrása lehet Plinius, akit mindenesetre erősen haboznánk Marxnak vagy a történelmi materializmus hívének tekinteni és aki majdnem 2000 évvel ezelőtt írta le e szavakat: «Latifundia perdidere Italiam».

MÁSODIK RÉSZ. AZ IGAZSÁG.

I. FEJEZET. Általános elemzés.

_1. A jóslat elemei._

De térjünk vissza a Marx-féle jóslathoz! Fentebb rámutattunk arra, hogy a jóslat maga előbb volt meg, mint «tudományos» alapja, az úgynevezett történelmi materializmus, hiszen a Kapital ama fejezete, melyből a jóslatot idéztük, mondhatni, egyetlen olyan gondolatot sem tartalmaz, amely már a Kommunista Kiáltványban, sőt a Heilige Familie-ban felfedezhető ne volna.[46] Viszont a jóslatnak magának két további gyökere van: egy formális és egy érdemleges. Formális gyökere a hegeli dialektika formulája: a negáció negációja. Ez a két formula – a Marxé és a Hegelé – azután egymás bizonyítására szolgál, ami nyilvánvalóan _circulus vitiosus_.[47] Érdemleges gyökere a piactalan társadalom öröklött utópiája, ez utóbbi pedig tulajdonképen erkölcsi posztulátum, mert jogosultsága azon a feltevésen nyugszik, hogy a vázolt berendezkedés a mainál igazságosabb volna.

Ismét egy érdekes ellentmondás szakad fel szemeink előtt – a szocialista elméletek ily ellentmondásokon épülnek fel –: a szocialista világnézet, mely az erkölcsöt polgári előítéletnek tartja és amennyiben azzal egyáltalán törődik, az ethikai relativizmust hirdeti, keletkezését maga is erkölcsi tényezőknek köszönheti.[48] Az ethikai relativizmus ellen ennélfogva a legjobb érvek egyikét épen a szocializmus szolgáltatja. Mert ha az erkölcsi értékelés pusztán a társadalom hatalmi viszonyainak függvénye – mint azt az erkölcsi relativizmus hívei állítják – az erkölcsi értékelés csak akkor változhatna meg, ha a hatalmi viszonyok _más okokból_ megváltoznának. Holott kétségtelen, hogy az erkölcsi értékelés megváltozása igen gyakran előtte jár a hatalmi viszonyok megváltozásának és nem egyszer tartozik ez utóbbinak okai közé.[49] Így a szocializmus alapvető theoriái is ethikai eredetűek: a felsőbb osztályokból származó írók fejéből pattantak ki olyan időkben, mikor a proletariátus még távol állott attól, hogy a társadalom hatalmi viszonyai az ő javára megváltozzanak. De az ethikai relativizmus elmélete saját híveinek elgondolásában is sántít. Így pl. Menger, aki «Új erkölcstan» című művének elején azt írja, hogy «erkölcsös az, aki alkalmazkodik a társadalom hatalmi viszonyaihoz; erkölcstelen, aki azokkal szemben ellentállást fejt ki», ugyane műve más helyén így ír: «Hatalom és erkölcstelenség… az örökletes birtok-arisztokráciánál fokozódik a legmagasabbra». Itt tehát már ellentmond alaptételének, mert azzal ellentétben elismeri, hogy erkölcstelen hatalom is lehetséges. Könyvének végén pedig az állíttatik, hogy a szocializmus uralma alatt «korunknak katonai, politikai és vallási ideáljai el fognak tűnni vagy erősen meggyengülnek és helyökre mint végcél az emberiség _erkölcsi_, tudományos és művészi _tökéletesedése_ fog lépni».[50] E szavak vigasztalan fogalomzavarról tesznek tanúságot, mert ha a végcél – többek között erkölcsi – _tökéletesedés_, e tökéletesedés feltevése csak valamely erkölcsi tökéletesség feltevéséből folyhatik: ezzel tehát elismertetik, hogy az értékelés alapja állandó, mert abszolut érték. _Tökéletesedés_ elemezve annyit jelent, mint _haladás a tökéletesség felé_. Már pedig találóan állapítja meg Pauler Ákos, hogy «a haladás és a teljes relativizmus fogalmai kizárják egymást. Hiszen a haladás teleologikus fogalom, amely valamely elérendő és maradandó célt tesz fel; ha tehát nincs maradandó érték és igazság, maga a haladás fogalma is elveszti értelmét».[51]

A Marx-féle következtetés ezenkívül még logikai hibákban is szenved. Az egyikre Franz Oppenheimer mutatott rá, bebizonyítva, hogy a kapitalista akkumuláció Marx-féle formulája még nem igazolja az összeomlást. Mert a bizonyítandó tétel _(A)_ ez volt: A tőkék akkumulációjának meg kell szűnnie, mihelyt a bérek növekedése elérte azt a pontot, melyen felül a proletariátus maga is tőkegyűjtéshez foghat. E helyett pusztán a következő tétel bizonyíttatott be: _(B)_ a tőkeképzésnek meg kell szűnnie, mihelyt a bérek növekedése annyira csökkentette a profitot, hogy a nyereségvágy ingere eltompul. És nincs semmikép sem bizonyítva, sőt erre kísérlet sem történt, hogy _A)_ tétel kritikus pontja _B)_ tétel kritikus pontjának megfelel.[52] A másik logikai ugrást azáltal követte el Marx, hogy a polgári társadalmi rend összeomlásával egyben a kollektiv társadalmi rend megfelelő kialakulását is szükségszerűen adottnak vélte. Kétségtelen, hogy a munkásosztály _felháborodásából_ egy új társadalmi rend kialakulása _szükségszerűen_ ép oly kevéssé következik, mint a negáció negációjának dialektikus szkémájából vagy abból az értékítéletből, hogy a létező társadalmi rend igazságtalan.

Mindazonáltal készségesen elismerjük, hogy a fentmondottak a Marx jóslatát még nem döntötték meg. Mindezek csak azt mutatják, hogy Marx a maga tételét nem tudta bebizonyítani. Ebből azonban nem következik, hogy a tétel nem is bizonyítható.[53] Feladatunk tehát ezen túlmegy, mert célunk annak kimutatása, hogy Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló jóslata semmi körülmények között sem állja meg a helyét.

A polgári társadalom további fejlődésének három logikai lehetősége van: 1. A társadalom gazdagodásával karöltve nő a népesség elnyomorodása; 2. a társadalom gazdagodásával karöltve a népesség jóléte is nő vagy legalább is nem csökken; 3. a társadalom elszegényedik és azzal együtt a népesség is. Sorra meg fogjuk vizsgálni a felsorolt variánsokat – különös súlyt vetve az elsőre, mint amely a Marx eredeti feltevése – és meg fogjuk állapítani, hogy a fejlődésnek e lehetőségei közül valamelyik létrehozhatja-e azt a szocialista társadalmat, amelyről Marx ábrándozott.

_2. A jóslat szerkezete._

Marx és Engels eredeti elgondolásában a polgári társadalom jövője így fest: az egyes tőkések hatalmában levő termelő erők folytonos gyarapodása mellett (akkumuláció) azok mind kevesebb kézben összpontosulnak (koncentráció). Ugyanekkor a műszaki munkafolyamat, a nagyüzemi termelés, kooperációs társadalmi folyamattá alakul át: az aprólékos részletmunkák a termelés teljes folyamatában gigantikus mozaikká egyesülnek. S amint a nagytőke elnyeli a kistőkét és középtőkét, egyivású társaival megteremti a piac korlátlan monopoliumát: a kapitalista verseny önmagát küszöböli ki. A termelés tehát társadalmi termeléssé válik, az üzemek összes vezetői maguk is csak alkalmazottak, önálló termelő nincs, mert a kisembert mind fölemészti a verseny: proletárrá lesz valamennyi. Ekkor már csak két osztályból áll tehát a társadalom: a néhány teljesen nélkülözhető kapitalistából és a folytonosan növekvő kizsákmányolás, munkátlanság és szűkölködés folytán teljesen lealjasodott proletárok tömegeiből. Nincs tehát egyébbre szükség, mint hogy ezek a proletártömegek a helyzet tudatára jutva, félrelökjék a két-három élősdit, aki még útjukban áll és társadalmi termelésük eszközeit is köztulajdonba vegyék. Ezzel a társadalmi rend kollektív formája létrejön. A proletariátus öntudatra jutásáról pedig maga a marxista agitáció gondoskodik.

Újabb marxisták e pont körül – mint látni fogjuk – a tintahal sötét felhőit eregetik és mindenképen átértelmezni iparkodnak a marxizmus csődbe jutott szkémáit. Ezért erőteljesen hangoztatni kell, hogy Marx eredeti szkémája a gazdagság és szegénység ellentétének dialektikus egybefoglalásából áll. _És csak ebből._ Növekvő gazdagság és növekvő nyomor a Marx-féle formula két alapvető pillére. A formula egyik nélkül sem állhat meg és bármelyik dőljön ki alóla, Marxról és marxizmusról többé szó sem lehet. Legmarkánsabban fejezi ki ezt a felfogást a Kommunista Kiáltvány: «A polgári viszonyok nem eléggé tágak a saját maguk termelte _gazdagság_ befogadására.» «Az eddigi kis középosztályok… _valamennyien_ a proletárságba sülyednek alá.» «Az érdekek, az életmód a proletárság körében mindinkább kiegyenlítődnek, mert a gép mind-mindjobban eltörli a munka és munka között való különbséget és a bért majdnem mindenütt _egyformán alacsony színvonalra_ sülyeszti.» «A modern munkás, ahelyett, hogy az ipar haladásával emelkednék, mind mélyebben sülyed alá saját osztályának feltételei alá. A munkás pauperré válik és a _pauperizmus_ még gyorsabban fejlődik, mint a népesség és _gazdagság_.» Kautsky azt mondja erre, hogy a kiáltvány gyakorlati írás lévén, már sok tekintetben elavúlt.[54] Helyes, de akkor az egész elmélet elavúlt, mert Marx és Engels – utóbbi a Marxot interpretáló valamennyi írásban – ezt a formulát mindig fenntartották. A Kiáltványhoz 1872-ben írt bevezetésükben szószerint ezt írták: «Bármennyire is megváltoztak a viszonyok, a legutóbbi huszonöt esztendő alatt, a Kiáltványban kifejtett általános alapelvek nagyjában ma is teljesen helytállók.» És csak a gyakorlati tételeket minősítették itt elavultaknak s az irodalomra vonatkozó részt hézagosnak. A Kapital ama fejezete, melyet fentebb hosszasan idéztünk, ugyanezt mondja: «A tőkemágnások számának állandó apadásával, akik ennek az átalakulási folyamatnak minden előnyét bitorolják és monopolizálják, növekszik a nyomor, az elnyomatás, a szolgaság, a lealacsonyodás, a kizsákmányolás.» Engelsnek 1878-ban kelt fejtegetései szintén nyomatékosan kidomborítják a két végletet: «A tőke felhalmozódásával együtt jár a nyomor-felhalmozódás. A gazdagság összegyülemlése az egyik sarkon, egyúttal tehát a nyomor, a munkagyötrődés, rabszolgaság, tudatlanság, elállatiasodás, erkölcsi sülyedés összegyülemlése a másik sarkon, azaz amaz osztály részén, amely a saját termékét mint tőkét termeli.» «A termelő eszköz, az élelmiszer, a rendelkezésre álló munkás, a termelésnek és az általános gazdagságnak összes elemei bőséges fölöslegnek bizonyulnak. Ámde a bőség a nyomornak és szűkölködésnek lesz forrása.»[55]

A Marx-féle jóslat tehát a maga eredeti formájában így foglalható össze:

I. 1. Mind kevesebb bourgeois mind gazdagabb lesz – egyre több proletár egyre nyomorultabb. 2. Kell, hogy ez utóbbinak fellázadjanak. II. E forradalommal egyben létre kell jönnie a kollektív termelésen alapuló piactalan társadalmi rendnek.

II. FEJEZET. A forradalom útja.

_1. Társas élet és forradalom._

Tegyük fel, hogy a fejlődés menete tényleg az, amit a marxizmus elemezett jóslata állít. Ebben az esetben kétségtelenül odajuthatnak a dolgok, hogy a csúcsára állított piramis összedül; ily feltevések mellett tehát a proletariátus forradalma valóban bekövetkezhetik – és ha az agitáció erre irányul, be is kell következnie. Azonban kérdés, hogy az ily módon bekövetkező forradalom létrehozza-e, létrehozhatja-e a kollektív termelésen alapuló társadalmi rendet, a szocialista államot?

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy a társas életben a forradalomnak milyen szerepe van, milyen szerepe lehet.[56]

A társas élet – mint minden folyamat a világon – bizonyos mozgó egyensúly-állapot fönntartására törekszik. Ennek az egyensúlyi állapotnak fönntartása a politika feladata: a szervezett társas élet intézményes funkcióit a társas közösség életszükségleteivel állandóan összhangban tartani. Hogy ez az egyensúly-állapot a társas közösség tagjainak szétágazó érdekei és vágyai mellett fenntartható legyen, szükség van bizonyos konstruktív tényezőkre, amelyek a pozitív alkalmazkodást létrehozzák, azáltal, hogy a közösség tagjait áldozatokra, ösztönéletük megtagadására bírják kényszeríteni. Ily tényezők a közösség _eszményei_. Hogy hatóerejük legyen, szükséges, hogy önértékek legyenek és tehát önmagukban hordják szankciójukat; hogy állandóak, tehát elérhetetlenek legyenek – Tolsztoj hasonlatával élve: olyanok, mint a lámpa, melyet valaki egy rúdra tűzve visz maga előtt – végül, hogy homályos, nagy, bizonytalan tartalmuk legyen, melyet a kor közvetlen adott törekvései megfelelő képekbe formálhatnak. E konstruktív eszmények összességét s mindazt, amiben ez eszmények kifejeztetnek, nevezzük _kulturának_.

A társas élet folytonosságát e konstruktív tényezők mellett konzervatív, fenntartó tényezők biztosítják. Ily fenntartó erő mindaz, aminek _tekintélye_ van. E tekintélyek összege a társas élet tehetetlenségi nyomatéka, mely a holtpontokon átsegíti azt. Ily holtpontokra jut a társas élet akkor, amikor az alkotó eszmények konkrét képei elfakulnak; mindaddig, míg a közösség nélkülözhetetlen eszményei valamely kimagasló személyiség révén új, korszerű kifejezésre nem találnak, _a társas tekintély_ és ennek vetülete, _a társas fegyelem_ tartja fenn a társas élet nélkülözhetetlen feltételét, a kooperációt. A tekintély kezdetben mindig isteni tekintély; később annak paizsa alatt kifejlődik az _erkölcs_ és a _jog_ tekintélye. Azonban végső elemzésben minden tekintély az ismeretben, tapasztalásban, korban öregbek: az ősök, tehát a _múlt_ tekintélye. Az Isten is «atya»; tekintélye a legelső ős: a minden létezésnél idősebb lény tekintélye. A múlt tehát szerves alkotórésze a jelennek: ami az egyéni tudatban az emlékezés, az a társas tudatban a _hagyomány_. (Sem az egyik, sem a másik nélkül nincs tudatos élet, mert az életfolyamat folytonosságát a tudatban az emlékezés tartja fenn.) Az erkölcs és a jog tekintélye sem egyéb, mint hagyományok: hagyományos intézmények és hagyományos formák tekintélye.[57] Ezért hagyományok nélkül nincs rendezett társas élet.

Az emberek életüket fönntartani, szükségleteiket kielégíteni csak társas környezetben képesek; azonban e társas környezet fönntartása viszont csak a szükségletkielégítés rovására történhetik: bizonyos szükségletek kielégítése feláldoztatik azért, hogy a szükségletek általában kielégíthetők legyenek. A teljesen feláldozott és részben feláldozott szükségletek teljes kielégítésének vágya lappangva tovább él az egyesek lelkében, mint romboló erő. A társas élet egyensúlyozott időszakaiban e romboló erőket az alkotó erők, az eszmények paralizálják; azonban azok tudatra jutnak és hatóerőkké válnak ama holtpontokon, amelyek a konkrét társas törekvések elhalványulását jelzik. Ilyenkor minden a társas közösség fenntartó szerkezetének ellenálló erején múlik: a romboló erők, a természeti ember általánosult ösztönei csak akkor győzhetnek, ha előbb sikerül szétbontaniok a közösség tekintélyein alapuló fegyelmet. A romboló erők győzelme – és ez a _forradalom_ – kettős munkát követel. Negatív munkája abból áll, hogy állandó tagadással megingatja, majd lerombolja a társas élet fenntartó erőit, a tekintélyeket és a társas fegyelmet ezzel szétbontja; pozitív munkája abból áll, hogy a romboló ösztönöket a legféktelenebb izgatással szenvedélyekké fokozza föl és azokat állítja a közösség eszményei helyére. Trendelenburg egyhelyt így jellemzi ezt a folyamatot: «A forradalomban, amely gátolatlanul követi irányát, a kötelékeiből szabadult természeti emberben rejlő veszedelem kerül felszínre. Vadul felizgatott erők legyűrik az általános értelmet és a szenvedély, mely csak önmagára hallgat, értelemnek tartja magát és aláássa az erkölcsi értékelést, melynek csak önmaga szab mértéket. Gúny rombolja szét azokat az erkölcsi érzelmeket, amelyek a régi dolgokhoz fűznek. Engedelmesség szolgaiasságot, mérséklet gyávaságot – viszont arcátlanság nyiltságot, sőt az isteni és emberi rend ellen elkövetett szentségtörés hősiességet jelent. Csak ilyen látszat, csak a szenvedély hevében alkotott ilyen erkölcsi áltükörképek segítségével tarthatja magát a jogtalanság önmaga és mások előtt.»[58]

Az emberi közösségek eszményei in concreto bizonyos eszmék formáját öltik, ezekben válnak közvetlen hatóerőkké, mert korszerű értelmük csak ily formákban lehet. A romboló szenvedélyek is ily eszmék formájában ékelődnek be a társas tudatba és ezért gyakran megtörténik, hogy ugyanazok az eszmék – voltaképen ugyanazok a _szavak_ – különböző időszakok hangulata szerint alkotó vagy romboló érzelmeket: ideálokat vagy szenvedélyeket takarnak. Így azok az eszmék, melyek a francia forradalomban váltak először hatóerőkké, bár utóbb több emberöltő építő ideáljaivá lettek, legsajátságosabb, a tudat legmélyére elbonthatatlanul leláncolt értelmük szerint romboló, antiszociális szenvedélyeket ábrázolnak. Vegyük őket egyenkint. A _szabadság_ fogalma körül a bölcseletben beláthatatlan konfuzió uralkodik. A fogalomtorlódás mélyén azonban mindig öntudatra jut, hogy a szabadság «mindenekelőtt valamely lénynek fogalmával egyező állapotát, erőinek háborítatlan érvényre emelkedését jelenti.»[59] Vagyis amit Goethe mond a görögökről (A görögök hívei voltak a szabadságnak, ám mindegyik csak a saját szabadságának) voltaképen belátása annak, hogy a tudat mélyén «szabadság» csak az egyén korlátlanságát jelentheti. Már pedig a társas életben ez a szabadság _egy_ közösségen belül csak _egy_ ember számára valósítható meg. Ezért, ahol mindenki «szabad», ott csakhamar anarchia vagy zsarnokság következik: tehát vagy az az állapot, ahol senki sem szabad – mert korlátlan szabadságát a többiek korlátlan szabadsága teljesen megsemmisíti – vagy az az állapot, ahol csak egy ember szabad. A dolgok szokásos rendje szerint először az anarchia következik, azután a zsarnokság, mert az emberek megijedve saját szabadságuktól, melynek nem tudják hasznát venni, sietve ruházzák azt arra az egy emberre, aki azzal élni tud és akar. Mint Dosztojevszki mondja: «Az embernek és az emberi közösségnek soha és sehol sem volt valami elviselhetetlenebb, mint a szabadság.»