Part 23

Most meg fogják menteni a római szent birodalmat és annak császárját a végveszedelemtől. S majd mikor aztán Lipót császár a megszabadítót karjai közé öleli s így szól hozzá:

– Mivel köszönjem meg hősi segélyedet?

Akkor azt fogja neki mondani Szobieszky:

– Add vissza Magyarországnak szabadságát!

Ez lesz az egyedüli jutalma, díja hősi segélyének.

A két nemes fejedelmi vezér mint jó barát vált el egymástól.

Tököly már akkor tudta, hogy Szobieszky vele szemközt fog harczolni, és mégis ő mellette!

A versaillesi hírlapokban az lett elhíresztelve, hogy Szobieszky nem képes már semmi harczi tettre: nagyon el van hízva s a köszvény összehúzta a lábait. De Vitry marquis ezzel a tréfával ütötte el a kudarczát, s a francziáknál mindig annak van igaza, a ki az embereket meg tudja nevettetni.

Nevettek rajta s chansonetteket csináltak belőle.

XXXVI.

Kara Mustafa és Tököly Imre, kit a szultán Magyarország királyává emelt, Bécs alatt álltak már hadaikkal. Magyarország el volt veszve Lipótra nézve. A birodalmi főváros bástyáiról lehetett a láthatáron emelkedő vésztüzeket látni: a tatár előhadak hírmondóit. Éjszaka fáklyavilágnál menekült a császár és a két császárné, a főherczegasszonyok és velük együtt hetvenezer lakos Bécs egyik kapuján át a Duna túl partjára. Az ifjú császárné azt az éjt a szabad ég alatt tölté, sátor nélkül, szalmán fekve, egy bokortól védve a hideg szél ellen.

Kara Mustafa a várakat, erősségeket mind a háta mögött hagyva, egyenesen a fővárosnak tartott egész seregével.

A bécsiek nemsokára meglátták őket.

A milyen nagy Bécs városa, három nap alatt egy épen akkora új város támadt mellette, elpusztítója és eltemetője a másiknak. Egy új város, fényes sátorokból, melynek közepén, mint egy templom, emelkedett a fővezér sátora, ércztetővel, selyem- és drága szőnyeg-falakkal; ragyogó az aranytól s röpködő a zászlóktól. E félhold alakú új város maga is utczákra volt osztva s az utczákban kereskedők, kalmárok bódéi felütve; ezrei a teherhordó tevéknek jártak-keltek a sorokban, közöttük a tornyos palankint hordó elefántok: Ázsia, Afrika minden pompája együtt. Kara Mustafa egész szerályját elhozta magával; kiséretét fejedelmek képezték, Szelim Girai, Krimia khánja, Tököly, Magyarország királya, Apafi, Erdély nagyfejedelme, Cantacuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja. S míg a sánczkosarak mögül háromszáz ostromágyú szórta tűzgolyóit Bécs falaira, addig a nagyvezér az ezeregyéjszaka meséit regéltette magának bajadérei által.

Semmi sem mentheté meg Bécset kezei közül. Azt csak negyvenezer ember védte, s neki háromszázezer harczosa volt.

Rohammal is elfoglalhatta volna bizton. Spahijai lóháton ostromolták meg a Lipótvárost s egy hajrával elfoglalták azt. De kimélni akarta: nem a várost, hanem annak a kincseit. Ha rohammal veszi be, a győztes katonák osztoznak meg a kincsen; ha feladás mellett kapja meg, minden kincse a fővárosnak neki magának marad.

Ez a kapzsi kincsvágy mentette meg legelső sorban Bécset.

Kara Mustafa ötven napig dőzsölt sátorában s hallgatta az odaliszkjai meséit, míg árkászai folytatták a földalatti harczot tűzaknáikkal a bécsiek ellen. A háromszáz ágyú porrá lőtte már a főváros templomait, császári palotáját, a védőknek elfogyott már élelmük és lőszerűk; maguk is ki voltak fáradva halálba; a félhold tábora általános ostromhoz készült s az Bécsnek temetkezési napja leendett.

Az általános rohamot megelőző éjszakán a török tábor minden zászlója előtt szurok-serpenyőket gyújtottak meg, hogy Bécs falairól alátekintve úgy tünt fel e tábor, mint egy vészcsillagokból csoportosúlt félhold szörnyű képe.

De ugyanakkor a Szent-István tornyában álló őr a Kahlenberg tetején fellobogó tüzet jelzett. Ez Szobieszky tábortüze volt. Ő maga jött, oly hatalmas hadsereg élén, a minőt még lengyel király nem vezetett soha. Igaz, hogy gyalogságában némely zászlóalj mezítláb volt. – Hogy ne szégyeljék magukat a fényes bécsi urak ily rongyos emberek által megszabadíttatni, azt mondá róluk Szobieszky: – Ime ezeknek fogadásuk tartja, nem húzni fel más csizmát, mint a mit a megölt ellenségtől fognak elvenni.

A hős király, miután a hosszú napon keresztül hadai rendezésében kifáradt, este ledőlt az őrtűz mellé s a földön fekve irt – levelet az ő szerelmes hitveséhez, a miben arra kéri, hogy ne keljen fel olyan korán, mert az árt az egészségének. Aláirva ez: «a te hű és imádó Seladonod».

S előtte volt a világot meghódítani támadt óriási tábor.

Másnap reggel nyolcz gólya érkezett meg a magas légben röpülve s leszállt a Szent István tornyára fészket rakni – az ostromolt város közepett.

– Jó jel! – kiálták az ostromoltak. – A madarak jóslata!

Ez a nap volt szeptember 12-ke, vasárnap. Évfordulója a khoczimi diadalnapnak, s Szobieszky királylyá választásának. Ezen a napon rohanta meg Szobieszky Kara Mustafa táborát.

Oldala mellett lovagolt első szülött fia, Jakab, 16 éves ifjú: ki a midőn első harczi próbáját megteendő, anyjától bucsút vett s azt sírni látta, azt kérdé tőle:

– Miért sírsz?

– Azért, hogy kis öcséd még nem mehet veled!

Lengyel asszonyhoz illő szó!

Öt hadoszlopra osztva, mint megannyi zuhatag omlott alá a Kahlenberg szakadékain át a lengyel tábor Kara Mustafára.

Ugyanakkor a nagyvezér általános rohamot fuvatott Bécs városa ellen. Roppant hadseregét három részre osztá fel. Lovasságát, a spahikat, szarácsiakat, az oláh és tatár hadakat Szobieszky ellen küldé; a janicsárokat és a válogatott testőrlovasságot magánál tartá; a többivel Bécs falait rohantatta meg. Ő maga asszonyai társaságában, bíborpiros sátora alól nézte a nagyszerű harczjátékot, fekete kávéját szürcsölve.

Neki csak játék volt az. Két kis fiának a fejét simogatta a közben; egy kis szerecseny törpéje volt, a ki egy szelidített strucz madarat tánczoltatott körben előtte, s egy szemfényvesztő bohócza folytatott párbeszédet egy beszélő papagálylyal; a rabnői pávatoll legyezőkkel hűsíték, mert forró délután volt.

Igazán forró! Ezen a napon törte össze Szobieszky János a félhold uralmát.

Kara Mustafa nem akarta azt meglátni. Nem akarta a szemeinek elhinni, hogy csapatjai egymásután bomlanak szét s hogy háta mögött az egész láthatárt takarja már a futó hadseregeitől felvert porfelleg.

Hiszen még az a tartalékhad, mely ő körülötte volt csoportosulva, maga is nagyobb és erősebb, mint az egész bécsi sereg és Szobieszky hada összevéve.

Estig, a míg feljött a hold (épen holdtölte volt), a török sereg kétharmada futásnak eredt.

Ekkor megjelent a nagyvezér előtt a Sheik-ul-Izlam, az egyház főpapja.

– Fuss innen, átkozott! – kiálta rá. – Te, kinek dobzódásai, ostobasága, kapzsisága és restsége fordítá ellenünk Allah haragját. – Fuss! Az ütközetet elvesztéd. A hadsereget elvesztéd. Mentsd meg legalább az ország nagy zászlóját, hogy ellenség kezére ne kerüljön. Nézz fel az égre és lásd meg, hogy maga az ég is ellenünk harczol.

Épen akkor egy nagyszerű teljes holdfogyatkozás látványa tűnt föl az égen. A mohamedán csapatok jelvényük elsötétedésében végveszedelmük jóslatos tüneményét látták s kétségbeesés szállta meg sziveiket.

Kara Mustafa ekkor szánta el magát a cselekvésre.

Előhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakő terhétől s felült rá és parancsokat osztott.

De parancsát már nem fogadta senki.

Legjobb vezérei holtan feküdtek már a mezőn.

A csatatérről vágtatva jött a hős Szelim Girai, tajtékozó paripáján, vértől és portól belepve.

– Mit akarsz még? – kiálta a nagyvezérre. – Fuss innen! Nem látod, hogy maga Szobieszky János jön reád?

Valóban ő közelített, maga a király. Az a biborveres sátor volt rohamának czélja. Rá lehetett ismerni harczosai közepett gyémántos sisakjáról, ragyogó puzdrájáról, s arról az ezüst paizsról, melyet a hű Maczinszky hordozott oldala mellett; a mely paizst az astronomok a csillagok közé emeltek.

Arcza előtt futott mindenki, még a janicsárok is.

A roham, melylyel Szobieszky huszárjai az ellenálló sorok közé törtek, oly erőszakos volt, hogy valamennyi dárda kettétörött az első sor vitézei kezében, mikor ellenfeleik közé csaptak.

A jancsár had is megfutott. Beteljesült az ősz szakálú ulema átka Kara Mustafán: «El fognak futni a vitézeid az ellenség kalpagjának látásától!»

A nagyvezér ekkor vette észre, hogy a végveszély szakad a fejére.

Leszökött aranytól görnyedő paripájáról, s két kis fiát ölre kapva, felugrott egy közönséges harczi ménre, a mi futásra való volt.

A fiait sietett megmenteni, nem a próféta zászlóját, mely sátora előtt csüngött lelankadtan.

– Öljetek le mindent! kiálta rabszolgáinak, s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, nyargalt bódultan a futó tömegen keresztül gázolva.

A rabszolgák végrehajták parancsát. Leölték a szép háremhölgyeket, kik még tegnap paradicsommá varázsolták a földet. Némelyiknek kis gyermeke is volt, annak a fejét széthasíták; azután leszurták a palankin hordó elefántokat, a teherhordó tevéket, elvágták a nyakát a szelidített struczmadárnak, hogy semmi se jusson élve az ellenség kezébe. Még a beszélő papagályt is megakarták fojtani, de az kiszabadítá magát a kezeik közül, s aztán felrepült a levegőbe, onnan kiabálta alá a betanított mondást: «Allah buffáj! Allah mitrei chrestinnai», s repült tova a gazdája után az egész futó tábor feje fölött.

Ez öldöklés valamennyi sátorban megújult: a vert had legyilkolta a magával hozott asszonyokat s a teherhordó állatokat ezernyi ezer számra.

A nagy ütközet el volt döntve. Hat pasa feküdt holtan a csatatéren, köztük az aleppói és silistriai pasák. A török hadsereg nem létezett többé, a Bécs előtti tér hulláival volt fedve.

Mikor Szobieszky a nagyvezér pompás sátora elé megérkezett, a nagyvezér lovásza eléje vezette Kara Mustafa paripáját, az arany nyereggel; a nyerget és a kantárt haza küldé a király feleségének.

És azután ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség akart behatolni Bécs városába, vonult be felmentő seregével a megszabadított metropolisba.

A bécsi nép istenítve fogadta megszabadítóját!

Szobieszky János pedig egyenesen a Szent István templomába sietett s ott arczra veté magát az oltár előtt, homlokát a hideg kőre nyugtatva.

A főpap egyházi beszéde így kezdődött:

– Fuit homo missus a Deo, cui nomen erat Johannes.

Azután ismét visszament az elfoglalt török táborba, szállást foglalva a nagyvezér pompás sátorában, s hol még tegnap Kara Mustafa a paradicsom minden örömeit bitorolta, Szobieszky ott leült hosszú, reggelig tartó levéliráshoz. Az egész ütközetet leirta egyetlen, imádott felesége számára. – A levél ezen végződött: «a mi Fánfánunk derekasan viselte magát!» – S azt nem tudhatta minden ember, hogy Jakab fiuk volt az «mi Fánfánunk».

Iszonytató kincshalmazt hagyott prédára maga után a török tábor; Szobieszky is kivette belőle maga részét: ez volt hatszáz kis gyermek, kiket a menekvő apák nem értek már rá megölni: azokat ő összeszedeté s valamennyinek keresztapja lett és gondoskodott a felnevelésökről.

XXXVII.

Egész Európa viszhangzott Szobieszky csodaszerű diadalától. Minden nemzet, minden ország megünnepelte azt. Rómában egy egész hónapig tartott az ünnepély Szobieszky tiszteletére. Az általa elfoglalt próféta-zászlót városról-városra hordozták, s paizsát fölemelték a csillagok közé.

Nem csak Bécset, nem csak a római birodalmat, de az egész keresztyénséget ez a diadalnap mentette meg.

Csak a franczia hírlapok irták e diadalnapról, hogy azt nem Szobieszky fegyvere vívta ki: hanem a pápa ő szentsége hathatós imái az egek urához.

Csak az volt hátra még, hogy Tökölynek adott szavát beváltsa Szobieszky.

Majd mikor a római császárral találkozni fog, majd mikor az kérdezni fogja tőle: «mivel háláljam meg, hogy megmentetted birodalmamat, koronámat, trónomat?» Akkor lesz ideje azt válaszolni:

– Tedd boldoggá, tedd szabaddá a te Magyarországodat!

Az ebersdorfi mezőn találkozott össze Szobieszky a császárral. A lengyel és osztrák hadsereg közepett lovagoltak egymás felé az ünnepélyes találkozóra. Szobieszky mellett lovagolt a fia, a büszkesége. Azt is be akarta mutatni a császárnak. Az is az ő ügyéért harczolt.

Egy teljes negyedóráig tartott a találkozás. Szobieszky beszélt a császárhoz; üdvözölte, gratulált neki, bemutatta a fiát, – s a császár mindezekre egy szót sem szólt: még csak azt a szót sem mondta neki, hogy «köszönöm!»

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E beszély a márcziusi napok előtt volt írva. Csillagászok csakugyan várják azon nagyszerű üstökös eljövetelét ez évben, mely minden 296-ik esztendőben egyszer kerüli meg a napot. Lángüstöke másfél foknyi tért foglal el az égen s lobog mintha a szél fújná.

Ha eljövend, hála az égnek. Magyarhont úgy fogja találni, mint ki az életet megérdemelte. (1852.)

_J. M._

Talán nem voltam rosz próféta. (1894.)

_J. M._]

[Footnote 2: Egy ily menhely még e században is volt Törökországban, Madara nevű falu, hova azon nők futottak, kik férjeiket elhagyták; néhány évtized előtt, azon híres győzelem után, melyet e falu mellett nyertek az oroszok Redshid basán, pusztult el az asszonygyarmat.]

TARTALOM.

A magyar előidőkből: Egy bukott angyal 3 Az üstökös útja 34 Mahizeth 56 Másik haza 73 Bacsó Tamás 114 Rozgonyi Czeczilia 137 Egy asszonyi hajszál 175

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.