Part 2

Hallga csak: hajós tülköl s Ő zokog, Be bolond nászéj S a vérük, a vérük búgva lobog Nekik (kislyányok, várakozók): Idevilágol a túlsó part.

AZ ISMERETLEN ADA

Remegő kézből habzó serleg, Te vagy ez, ismeretlen Adám, Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.

Ízedet ízlem édes szájjal S aztán egyszerre el–tova–tünsz Csalással, bünnel és homállyal.

Úgy tünsz, mintha nem lettél volna Bolond életemnek dáridós Izletes, tegnapi koboldja.

Ki vagy, mi vagy, holnap elválik, De a halálig Te megmaradsz, Megmaradsz egész a halálig.

S halál előtt bár egyszer jönnél S úgy, amiként én képzelem: Szívembe jóestét köszönnél.

VÉRMUZSIKÁS, CSODÁLATOS HARC

Sűrüjük nincsen még a fáknak, De milyen sűrü a világ, Rügyező bokrokban rejtőznek Csintalan mithológiák.

Még borzongat lehe a Télnek, De ficánkolva, szabadon, Hujh, meztelenkedni szeretnénk Csalogató gyep-pamlagon.

Furcsa csöndre jön riasztó zaj S minden bokor leple alatt Negédes álmeneküléssel A csók a csók után szalad.

Szerelmes álarc minden arcon, Türelme nincsen senkinek, Perzsel-fagyaszt és ver mindenkit A csókos, buja láz-hideg.

Vérmuzsikás, csodálatos harc, Lihegő, ős melódiák: Fákról és vérünk borújából Illatosan hull a virág.

ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM

Óh, lyányok észre nem vett csapatja, Kihagyott asszonyok, Meg nem vásárolt drága hetérák, Óh, minden rendű némberek tömegje, De nagyon szomorú vagyok, De nagyon szerelmes. Mások gyürölték nyoszolyátokat, Mások pecsételték le szájatok S boldog igát Testetekre mások erőszakoltak, Mások, mások, nem én.

Óh, induló nők, Szerelmetes gyanakvók, Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel, Kik megálmodjátok Gyönyörűségét a szabadulásnak, A Mindennek, Egynek és Egyetlennek S kik itt nőttök vén szemem előtt Adó, nagy nőkké, Kik csak tévedésből lehettek enyéim, Mert nőnek az ifjú férfiak is S aki kóstol belétek, Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszerű Szerelem, Minden nőnek szerelme, Borzasztó Lehetetlen, Bolond álom-beszéd, Nő, minden nő: Szemem s derekam fázik, Ha rátok gondolok S kis uccákon párosan Járnak a szerelmesek: Egy nővel minden betelik S az okos hímek olyan boldogak, Mások, mások, nem én.

BESZÉLGETÉS A BOSZORKÁNNYAL

I.

(Édes boszorkányom Láttál angyalt holtan?) „Láttam szép magamat Mikor még nem voltam.“

(A Holdat a Nappal Láttad összebujni?) „Láttam fehér szívet Pirosra fakulni.“

(Láttál napnyugatról Napot kelni este?) „Láttam Ujév napját Szilvesztert keresve.“

(Leszitálni láttál Égből eső-márványt?) „Láttam az egeken Fekete szivárványt.“

(Láttál már búsongást Csali, büszke kedvvel?) „Láttam már sírgödröt Tele szerelemmel.“

(Láttál visszafordult Óra-mutatókat?) „Láttam perzselését Sohse-kapott csóknak.“

(Láttál már tengeren Fogant őserdőket?) „Láttam, ki sohse lesz, A holnapi nődet.“

(És bolondot láttál, Ki szerethet téged?) „Láttam a szívedet, Szívemen van s véged.“

II.

(Édes boszorkányom Szívemre be ráhullsz) „El foglak árulni, Mert te is elárulsz.“

(Telve van a kedvem A te szép valóddal) „Kedvetlenségemet Űzöm unott csókkal.“

(Szép asszonyságodban Megmaradok szépen) „Megakadt a szemem Egy külömb legényen.“

(Egek csillagához Nem hasonlítnálak) „Jaj, be rossz a Földön, Jaj, be rossz itt nálad.“

(Légy az én hűséges, Drága feleségem) „Feleséged vagyok S elhagytalak régen.“

HÁT IMÍGYEN SÍROK

_Fogadja el tőlem édes szüleimnek legifjabb gyermeke, Lajos, egyetlen és páratlan testvérem, ezeket a verseket._

A MENEKÜLŐ LOVAS

Krúdy Gyulának küldöm

Sóbálványa lettem Házam dúlásának, Szeretett jószágim, Csűreim, táraim Bús pusztulásának.

Nagy rámszakadásnak, A hirtelen vésznek, Futó, riadt úton Könnyben megforduló Visszatekintésnek.

Add, óh, Uramisten, Hogy némán bolyongjak, Ajkamat szorító Dühvel, háborúsan Átkokat ne mondjak.

Adjad, én galambom, Akit most találtam, Hogy leljek feledést Két szép, meleg karod Jó karolásában.

Adjad, pocsék élet, Hogy ne legyek dőre, Kocogjon a lovam Boros, csárdás úton Vidáman előre.

Add, én gonosz sorsom, Futván fütyörésszek S nagy erdők aljain, Bujtató lápokon Hogy vissza ne nézzek.

A MEGSZÉPÍTŐ FÁTUMA

A „Nyugat“ törzsökös embereinek küldöm

Estéket, ha bennük kószálok, Beaggatok édes csodákkal S akik nyomomban járnak bennük, Nyomasztják édesen az álmok.

Csacska vers ha akad kezembe, Üres szavaiba ömlesztem Lelkemnek minden muzsikáját S hódítva száll titkokat zengve.

Vágyam, mint őrjöngő imádság, Keres föl egy-egy árva asszonyt, Fölékesíti, kivántatja S azután százan is kívánják.

Ha akarnám, ujjongva halna A gyáva is, ha bennelaknék Az én halál-gondolatomnak Mámorító, boldog hatalma.

Csak önmagam tartom bilincsen, Önmagam számára nincs lángom, Szívem, reményem, hangulatom, Erőm, bizalmam, csókom nincsen.

ÉS SEHOGY SE VAGYOK

„…És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok És fáj, hogy nem fájnak eléggé Dalaim, a megdalolt dalok S kínjaim a megszenvedett kínok.

Zárt életet újra elkezdeni, Fölvenni a daliás lárvát, Ujjongani, mikor testünk bizserg Nem fiatalon és vér-duzzadón, De sztrájkján a sokféle csapott vérnek És gondolni évek számaira, Hogy harmincöt és azután harminchat És kételkedni a kisleányban, Aki, szegény, pedig nem rossz talán És mindenben és még több mindenben Látni vakítóan a Semmit: Talán öregség, talán már Halál. Hát jöjjetek, beigért éjszakák, Hát jöjjetek, nagy megcsúfolások, Szégyenek, kínok és régi babák.

Kár, hogy néha sokáig élünk És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok“.

HÁT IMÍGYEN SÍROK

Fájnak az Életnek fájásai, fájnak S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak, Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak: Szabadulj el, Öröm, szabadulj el, Bánat.

Örömmel, Bánattal s fakó Szerelemmel Hitványul megbecsült itt-ott néhány ember, De még amije volt, azt se nézte szemmel, Mert az Öröm indít és a Bánat rendel.

Tettem életemet én, nyomorult, pőre, Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre, Istenem, hisz nem volt sok hasznom belőle S még mindig távol van Arany drága bőre.

(Mivel pedig mindig kétségesek vannak, Hadd mondjam el titkát ennek az Aranynak, Nem amaz Aranynak, kitől verset adnak, Hanem egy kislyánynak, a legszabadabbnak.)

(Áldja meg az Isten látszó lelke részét, Áldja meg az Isten a szíve verését, Áldja meg az Isten, akkor is, ha késék, A lefeküvését és a fölkelését.)

Mivel pedig vagyok ebben a nagy bajban, Ordítok, ordítok: nagy baj van, nagy baj van, Hiszen nem fürdettek mindig tejben, vajban, De látni kell engem elröpült méh-rajban.

Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni, Fájásokat fájón, fájlalva lebírni, De szeretek olykor s manapságig írni S fájó fájdalmamat imígyen kisírni.

A CSONTVÁZAK KATHEDRÁLISÁBAN

Halál-Úr jó szomszédom volt Magamat s mást ijjesztgetőnek, De, jaj, a csontváz-kupolák Fejem fölé ívlődnek, nőnek.

Ez volt Ő vajjon máskor is, Mikor nem én körömben vagdalt? Most megimádom ijjedőn E csontokkal építő angyalt.

De épít dúlva a Halál Tetem-téglákkal föl az Égig S mindig közelebb s közelebb, Bajtárs s rokon csontjával épít.

Óh, szörnyű csont-kathedrális S nekrológ-hozó minden reggel, Nemsokára térdelhetek Csupa-csupa idegenekkel.

Óh, nagy templom, bús menny-verő, Bizarr-ékes kupoláidra Tudom, hogy gyujtón nem jöhet Soha-soha az élet-szikra.

És Halál-Úr templomában, Hol tolongva hal föl az Élet, Rettegve, félve hódolok S félek, hogy már tán nem is félek.

ZUHANÁS A SEMMIBE

Most szeretnék egy förtelmeset zuhanni A Semmibe S minden készet nemesen másnak hagyni.

Úgyis halál volna egyetlen szépem S késlekedik, Mint vicinális sötét kis vidéken.

Fölkinálom, két nyult karom föltartva, Életemet, De az a gúnyos Sors nem akarja.

Hát én legyek magamnak durva őre És a Halált Én invitáljam előbb és előre?

Gyönyörködöm ma is az őszi Napban És örülök, Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.

Gyönyörködök a földi gyönyörökben És útamon Szabad az út, csak jönnének még többen.

Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni S mégis élve Semmisülni, élni, vágyni és kapni.

TÉLI ALKÚ SZEMEMMEL

Babits Mihálynak küldöm

Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem, Bókoljatok ki, fölnézett világok, Hogy újakat már nézni nem kívánok S megcsalt hazátok int: a Végtelen.

Én vén kutyám, uszított, védtelen, Ki annyi mindent megkívánva látott, Csahold el sírva azt az ifjuságot, Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.

S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül S lágy bámulást ne adj már senkinek.

Pillád már késett, friss nődre se rezdül S úgy csüggnek rólad világok, szívek, Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.

NE HAGYJUK EL MAGUNKAT

Ady Lajosnénak küldöm

Hát adjuk az Álomnak magunkat S édes anyám, aki megöregedtél, Miattunk gyorsan és sohse vettél Gyér haj-erdődben újabb fésűt, Ez álomban légy ifju delnő.

Egy nagy-nagy dáma, ki egyszer eljő, Ki soha, soha, sohase untat, Ki néz bennünket, csókol és üt, Édes anyám, aki megöregedtél, Ne hagyjuk el soha magunkat.

A LÓ KÉRDEZ

Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek

Lovamra patkót senki nem veret, Be szerencse, hogy senki sem szeret: Kocogok, lógok követlen úton S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan, Felüti néha fejét a lovam És megkérdi, míg szép feje kigyúl: Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

IFJÚ KAROK KIKÖTŐJÉBEN

_Lesznai Annának, ennek a nagyszerű nőnek, de sokkal inkább valakinek és nőnél külömb s nagyszerű embernek kezébe helyezem e verseket, melyek egy vagy több fiatal nőhöz búgnak, epekednek, de vétkesek, tehát egy korrekt Lesznai Anna védelmére, bizony, rászorulnak, s ez így van jól._

ÖREG LEGÉNY SZERELME

Tizennyolc évednek csodáját, Aranyos, szép lyány-ifjuságod Titkaid és a várt titkokat Ajkaiddal miért kinálod?

Fájó fejemet símogatva Nézz bele nagy, fáradt szemembe, Ma szeretlek és diákosan Megfrissült a csókjaim kedve.

Ma megbódulok friss testedtől, Mint tubarózsa illatától, Ma szeretlek és fájdalmasan Rejtenélek el a világtól.

De ha holnap ifjabbat látsz majd, Erősebbet, szebbet, delibbet, Te, forró, kedves, kívánkozó, Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?

Én nem hívlak, Te akarsz jönni, Ma még könnyű, szokott a bánat, Tán nem ölne meg a búcsúzás, Ma még irgalommal kívánlak.

Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran Imát s átkot összerebegve: Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad, Ne kerüljön fojtó kezembe.

MERT SENKI JOBBAN

Úgy kellene fürkésznem a nyomodban, Kis életed álságát, mintha bánnám, Mintha egy kicsi, hazug, halavány lyány Fontossá lett légyen, mert szeme lobban.

S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván, Csőröcskédet kívánom egyre jobban, Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban, Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány.

S bár ájulóan gondolok öledre, Csábító, hívó tündöklésöd vedd le, Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam.

S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad Vágy-tagadásom negédes-hazugnak, Mert senki jobban nem áhított nálam?

A SZÉPÍTŐ ÖREGSÉG

Kislyányom, most a vágyamnak örülj, Örülj e csodás, öreg repesésnek, Felejtsd a gyatra fiatalokat, Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek. Tudod jól, hogy halásra számítok S amit az Élet elvett, Tán holnapig mind Veled pótolom: Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal, Hogy aztán még könnyebben fussanak. Én torkig-vagyok minden földi jókkal És helyettük a Minden most Te vagy És Neked én a Minden, Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel, Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér És mindig várni, vágyni Tégedet, Te Élet, anya, Te gyermek, Te testvér, Ezt a szerelmet kitől kaphatod, Ezt az összes szerelmet? Simogasd meg ritkuló hajamat, Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót S elfelejtem, ami ért a világban, Mert utóljára van még valamim: Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam. Ujjongj, kis lányom: Halál-tél havaz S itt állok fehér hitben, Vágyban és mindent Neked áldozón: Öreg vagyok s szebb, mint egy ifju Isten.

HOLNAP IS ÍGY

Hogy tévedtem utat-vesztve, Még se bánom: Hátha jövök nagyon gyorsan S Te még nem vagy, nem talállak?

Vörös hennás újjaiddal Nem intettél: Azt akartad, érkezzek meg, Mikor már ölelni-kész vagy.

Ha jó szót szólsz, kicsúfollak S hogyha bántasz, Megcsókolom a lelkednek Minden kicsi porcikáját.

Ajkad tele megvetéssel S jó csókolni: Lecsókolom kósza vágyad S magam is az ajkaidról.

Áldom, hogy vagy s hogy Végzet vagy, Azt is áldom, Nem tudom, hogy tudsz jó lenni S ha csak rossz vagy, így szeretlek.

Holnap talán szöksz riadva S meggyalázva Hagyod el hű, öreg párod És holnap is így szeretlek.

IFJÚ KAROK KIKÖTŐJÉBEN

Aranynak küldöm szégyenkezve

Gyuladj föl karcsú, piros Fároszom, Fiatal évek büszke toronyrabja, Lángoló arcod pírban hogy fogadja Dacos arcú, vén bolyongóját Földöntúli, titkos, ős tengereknek.

Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek S lecsavarják az Ég rossz lámpáit, Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok, Onnan jött meg a te bódult hajósod. Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben Mesékkel és csókokkal bújjon el Friss karjaid meleg kikötőjében.

Aromáját számon mért keresed Exótikus illatú, messzi nőknek? Minden más nőt azért csókoltam én, Hogy buja, nagy virágzásban előtted Büszkén állják tudós kertű szívemmel. Ezer virágot nyit a szerelem S én összeszedtem valamennyit: vedd el.

Titkon, míg vén arcom símogatod, Ifju lyányság-kincseiddel ne kérkedj, Látod ezt azt erős bordás hajót, Alig születtél, hogy elindult érted S világokat járt, hogy hozzád térhessen S nézd vakító, nagy gyémánt-hitemet, Benneragyog hozzám-hajlandóságod S nézd e rabolt, telt aranyserleget, Felében vér, felében Te jóságod.

Éveink számát ravasz kis fejed Mért vonja, tépi, töprengi, bogozza? Hozzám-vénülőn el kell majd, hogy érj, Bolondságok közt fogyva, okoskodva, De Te leszel legszeretettebb asszony. Minden más asszonyt megloptam miattad.

Ha csókunk közt titkos jajok riadnak, Légy büszke, boldog, kacagj föl, örülj: Urad siratják: engemet siratnak. S ha kisért a kiváncsi szerte-vágy, Öld magadba, mert úgy se lehetsz másé. Kikötőjéből ékes szerelemnek, Csodának, szépnek, mámornak és jónak Nincs Isten, Erő, Csók, Csoda, Halál, Mely kivontassa briganti-hajómat.

CSUPÁN MAGAMTÓL BÚCSÚZOM

Aranyom, én kies parti termőfád Akartam volna lenni. Zengő tavaszú, őszi mámorú, Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó S nem lehettem, látod, semmi: Vén tarkómon a kétség megfogott S az életem is sietős lett.

Valamikor csupán Tetőled Akartam volna mindent S most mindenkitől a semmit Olyan bolondul akarom, Minthogyha megint fiatalon Indulnék a Zavarba, Mely Életnek neveztetik S melynek beléndek-magvaiból Ropogtató, friss fogakkal Annyit ettem.

Nem szerettem Soha Náladnál senkit búsongóbban, Vágyóbban és ismerőbben, Tenger-rosszban és csermelynyi jóban, Ahogy vagy és aki vagy. De, nézd, a napom olyan kevés, Elérni olyan lehetetlen S csapongni és tévedni százfelé Olyan gyönyörűség, Olyan vitézség, olyan hős-tett.

Arany, ne hidd, hogy búcsúzom Tőled, Csupán magamtól búcsúzom.

MERT TULSÁGOSAN AKARLAK

Ki ott állott az útban, Ellökni mindig tudtam S ha az útfélre verlek, Szép arcodat emeld föl, Nézz reám, ríjj és nevess: Tulságosan kedvellek.

Ha megszidlak levélben, Vagy pimasz fütyölésben, Vagy ha másnak kínállak, Hozd szívemhez a szíved És sirass, mert hazudok: Tulságosan kivánlak.

Ha hallod durva átkom, Halld ki, hogy szánva bánom Mindet, mi ért, a bántást S mégis máglyára vetlek: Szégyenlem, hogy sorsommal Csípőd ringása bánik: Tulságosan szeretlek.

S a napok mulnak-mulnak S beteg szívembe fulnak Vágyaim szent-Te-értted. Jönnek a téli varjak Feketén a hómezőn: Most már búcsúzok Tőled: Tulságosan akarlak.

MIKOR SZULAMIT ALSZIK

Kis lyányom, elaludt Szulamit, Friss csőrödet add ide most már, Pompás, drága, kicsi tiglicem, Álljunk meg már a Bizonyosnál, Csönd, jaj, vigyázat, Add ide édes, kicsi lyányom A szádat.

Hogy tegnap még úgy játék vala Körülötted, mint öreg bátyád, Nem baj; hiszen asszonnyá teszen Egy perc, melyben tested kivánják. Csönd, jaj, vigyázat, Add ide édes, kicsi lyányom A szádat.

Asszonyosodó, szent kedvedet Fizetem nagy megifjodással S be jó volna, hogyha Szulamit Épp most álmodnék dúsat mással. Csönd, jaj, vigyázat, Add ide édes, kicsi lyányom A szádat.

A VÁLLAD, A VÁLLAD

Ájultan és káprázón néztelek, Arany, valóság, kóborlás, itthon S láttam mindent Mitől borongtam s bolondultam titkon És ha szívemet százszor döngetem, Rosszul dobog tovább is ez az állat S csak a szemeim becsületesek, Jók és biztosak. Végig simítják édes testedet És azután havasan megmarad, Havasan, csillogón, de melegen A vállad, a vállad.

Minden szavad, igérésed hazug S háborító, dacos, nagy meztelenséged Őrjít, lázít, Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat, Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged S a vállad, a vállad.

Ájultan és gyönyörűn néztelek És ostobául mindig szebbnek látlak: Láttam mindent S mindenestül buta-nagyon kivánlak. És ha százszor lesz világ a világ S ha ajtómnál asszonyok százan állnak, Bársonyos síma tested megmarad Nekem a csak nekem, Mert imádom mindenek fölött Bárkámnak fehér Ararátjait, A vállad, a vállad.

A BOZÓT LEÁNYA

Egy lyány bujt ki a Bozótból Fázós, őszi délelőttön, Bekacagott az arcomba S meleg mosolyt s őszi rózsát dobott reám.

Nem különb a többieknél, De hozták a lelkem sodra, De hozták a váratlanság S friss vállait megrángató idegei.

Mikor eltünt, lecsüggedtem, Hogy újra jött, fölaléltam, Szégyeneltem, ha hiányzik És dühöngtem, mikor újra megérkezett.

S úgy mondtam el doktoromnak, Mint éjenti köhögésem, Mint szívem halál-zörgését, Mint valami, közönséges kór-tünetet.

Úgy mondtam el: Bozótból jött, Honnan jött már néhány asszony S hogy nekem már nem is illik Nőt fájlalni, nőt kivánni, nem is szabad.

S úgy mondtam el önmagamnak A lyányt, ki jött a Bozótból, Mint az én hős életemnek Lyány-találó, drága, fájó szimbólumát.

AZ ANGYALOKNÁL BECSÜLETESEBBEN

Homlokomra várom puha kezét És a szívem tájára, hogy itt fekszem. (Mondd csak, hogy a Te nagy városodat, Édes Senkim, sírták-e már szebben?)

Ha befutkosná ajka arcomat S ha lezuhanna fojtódott nyakamra. (Bíztak-e már ennyi igéretet A te kényes, forró ajakadra?)

Ha testének közeles bársonyát Össze-vissza zilálná durva vágyam. (Mondd, kis lyányom, fertőnek tartanád Az én süppedt, beteg, búsladt ágyam?)

Ha elpihenvén szállna ránk a csönd S csak úgy álmomban sírnék föl jajongva. (Ugy-e, rájuk rántnád lángostorod Az ablakon betévedt angyalokra?)

HOLNAP TALÁN ELKÜLDÖM

Holnap elküldöm vagy holnap belehalok.

Együgyű, éhes, kis, pesti leány, De első és legszebb, midőn kigyúl Lelkemnek asszony-olajos mécsese És egyszerre űzöm és hívom: Coki, gyere, te szent, te imádságos, Senki és semmi, Budapest leánya, Te, árvetette és partonmaradt Különös lénye az Ördögnek, Ki miatt néha-néha újból Már zsoltárosan megint Istent hiszek. Csak a tied még az a napom is, Amit hetyke, kis tested megtagad S elbúsulok én szörnyű sorsomon: Hát annyi asszony-lutri után Ez lett az én főnyereményem? Kell és nem kell, de poklosan tudom, Hogy van s gyönyörködik kínomban, Mint szivárvány a jégverés után. Hasonlítom a többiekhez És szánva-szánom vén-magamat, Ki sorsát érte, de ilyen sorsot. Minden nőt benne szeretgetek S egy kicsi-kicsi női érdem Sincs talán benne avagy benne van Minden nő az életben és világban: Együgyű, éhes, kis, pesti leány.

Holnap elküldöm vagy belehalok.

AZUTÁN VÉGE VOLNA

Csak szaladnál már ifjaid után, Kezdenéd már soruk fiataloknak S diadaloknak, Kik ostorozva megvágyatnak hozzám: Én elébed kárörvendésemet Finom gúnyú, negédes arcon hoznám S azután vége volna ennek is.

Szepegve amig mind elzokogod Szerelmeidnek sok fuserált óhját, Sok legióját, Sovány szívem hogyan meghízna tőle S elpityergett csalódásaid Volnának az én életem tetője S azután vége volna ennek is.

Talán majd még boldogságot hazudsz, Ifjuságodnak illik a gonoszság És illik hozzád És illik nekem csömörült nézéssel Nézni pattogó bokáidat: Vajjon kivel és vajjon merre méssz el? Azután vége volna ennek is.

FEKETE VIRÁGOT LÁTTÁL

Fekete virágot láttál, Különös volt, tehát letépted, Bocsásson meg neked a ledér Isten, Hogyha ez vétek.

Szívet láttál mészárszékes, Hajnali, nagy, vásárló útban: Az én szívem volt, szeretted és ízlett, Csak én nem tudtam.

S most itt volnék követelve Én, szegény, gyarló és kijátszott S kijáró vérdíjad viszed el tőlem: Az ifjuságod.

SZENT LÉLEK KARAVÁNJA

_Szeresse e verseket, ha tudja és szereti, másoknál jobban Jászi Oszkár, vezérem és testvérem._

IGAZ, UCCAI ÁLMOK

Révész Bélának küldöm

Igaz uccák a köves uccák, Hol nyílnak a halál-növények, Virágokként nyílnak a kövek S ha jönnek a hóhér-legények, Mellüket virággal dobáljak.

Igaz szerszám a vad gép-szerszám S ha szíve csordul ezereknek, Duzzad a gép és romba röpül S mértföldekre is megremegnek, Kik élnek mások életéből.

Igaz ima a szitkozódás, Veszekedett és átkos átok, Amikor épülnek dühösen Kövekből, kínnal, barrikádok: Trónjai az igázottaknak.

Igaz élet a szörnyű Város Halálnak s élet-kulturának, Ahol készül a bosszús Jövő, Átok, szeretet és bocsánat S ahol minden harcos egy Krisztus.

Igaz álom a merész álom, Hol megnő az álom mezője S ahol minden ember, ki igaz, Másiknak dacos szeretője S ahova majd vérhajók visznek.

HOGY MA VAGYUNK

Kardok, puskák és lópaták Tobzódjatok csak össze-vissza, Várja a föld és boldog is, Mikor izgult vérünket issza. Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk És boldogak, hogy sokat érünk. A mi vérünk, a mi vérünk Ma minden, ma minden. Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk.

Élet, mely rossz láz és nyomor, Groteszk semmijében mit adhat? Te, szent, föllázadt indulat, Halálodig maradj meg önmagadnak S csúf életnél szép kirohanás Mennyivel élőbb, jobb és szentebb: Ma elszántságok kedvesebbek S ha élünk, nem élünk, Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk.

ÉNEK ARATÁS ELŐTT

Bölöni Györgynek küldöm

Hamu alatt parázsló harag, Ökölbe szorult, rázó kezek, Irgalmatlan, dühös kiáltás, Közeleg az ünnepetek.

Aratásra készülő mezők, Torkon-akadt, gyűlölő szavak, Kaszák, mik kiegyenesedtek, Ünnep készül, piros, szabad.

Indul a vén, magyar tespedés, Pattan a feszült, ostoba húr, Nagy gőgök félve összebújnak S a tisztes, nagy csönd meglapul.

Magyar ünnep lesz az aratás, Aratni búzát, vért, fejet: Nő a dühösök szent szektája, Aratás lesz, ne féljetek.

SZENT LÉLEK KARAVÁNJA

Egy Szent Lélek nevű kereskedő Egykor sürgős, nagy rendelést adott. Jövünk száz sarkából a világnak Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát, Drága portékánk részben megavult. De Szent Lélek már ezt így kivánta: Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk: Igemálhákkal rakott az agyunk. Miként igérted, vedd át az árut, Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Óh, mi, szegény, szomorú kupecek, Eszmék vivői, büszke Szolonok. Krőzusok élnek víg dőzsöléssel S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves. Hazudtak minden Pünkösd hajnalán. Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk Mindig másért fáj. Megejti a Szó S úgy futunk el ön-boldogságunknál, Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk, Minket kezdettől jégeső mosott, Földet szereznek, bankót csinálnak Sok ezer év óta az okosok.

Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván, Éppen elég volt az eszme-evés. Viharverten és sakáltépetten Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit Ez a bús, bolond ingyen-szerelem. Im, megérkeztünk s véres árnyékok Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.

RENGJ CSAK, FÖLD

Tisza Istvánnak küldöm

Az úr-Hunnia dőzsölt hát megint Tornyaiból bátran lekönyökölve S csak pribék-hadát intve uszítón Bús lázadóit hogy ölje, hadd ölje. Régi dal, régi dal.

Rázta csöngőjét alkov-ágy-csúcsán (–S lent vad őrjöngéssel ölték a népet, Ezt a csúffá-tett, örök hajadont–) A bujtó, új, kan Báthori Erzsébet: Régi dal, régi dal.

Szorgos munkának magva hulldozott, Zendült búnk zaja száz országig zendül S ülnek atyáik példái szerint, Mert ő népetlen pusztáikon rend ül: Régi dal, régi dal.

Orrlikaik már így tágultanak Ezer éve, vagy több idővel óta. Járta a bárd és a négyeltetés S földrengésre lezúgó, úri nóta: Régi dal, régi dal.