Part 1

ADY ENDRE

A MAGUNK SZERELME

VERSEK

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1913

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

_Móricz Zsigmondnak a rímtelen versek nagy magyar poétájának s a gyönyörű bőségek hősének ne legyen kellemetlen ez a könyv._

_Buda, 1913._ _Ady Endre._

Bántott, döfölt folyton a Pénz is S szép humanitások játsztak velem, De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat, Csupán Politika és Szerelem.

S úgy számítottam rég ki végem: Gyülöletim hogy eléggé nagyok? Egy akadt nőstényért elég botorság Inulhat el még inaimból? Hahogyha nem, már mindent itt hagyok.

Tudok-e még nádor-választó Kisúr-ősimmel szólni makacsul S tudok-e még asszony után rohanni Szavakon és gyüléseken tul Vágyva-robogva, keresztül-kasul?

Néha megingok s szégyen-hülten Havasnak, vénnek érzem a fejem S azt hiszem, hogy minden vivát a másé S hogy idegen tőlem régóta Balog nádor-úr s bolond szerelem.

De jönnek remete kanokként Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök: Új talmi nádort megölni is tudnék, Kivánom őrülten a csókot S csatában, hitben, tűzben vénülök.

A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

_Kincs Gyula bátyámnak (akinek már az sem árthat, hogy Ady Endre nevű volt-diákja nagyon szereti) hoztam vissza ezt a zászlót._

A VESZÉLYEK ISTENE

Reinitz Bélának küldöm

Diadalnak diadal-gyászútján Üdvözöllek, veszélyek Istene, Tarka Isten, kit Düh méhe fogant, Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.

Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor, Nyert csatáinknak bal osztályosát, Balga kötések balgult frigyesét, De ma már sejtem isteni erőd.

Ha ki fölkapott vércse-lecsapáskor S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen Vagy Égre-dobón nyílként hajított, Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.

Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelmem, Vércsíkos fényű, intő rendelés, Ki kergés helyett hős célba tekint, Ki nem magáért gőgöli magát.

Ki magát ritkán szereti magáért, Vagy ha magáért, méltán és nagyon, Vagy bármiképpen, mindig görcsösen Avagy bárkit is, de mindig szeret.

Kinek parancsul így parancsolódott, De kinek nincsen más Istene, nincs, S más hajtója telt, nagy sorsa felé, Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.

Tetszett sorsomnak amarra fordulni, Honnan jól látszik minden, ami van, Minden, ami volt s minden, ami vár S künnről megjöttek a belső csaták.

Óh, belső csaták diadal-gyászútja, Óh, nagy győzés a legbőszebb felen, Óh, rendelés, te legforróbb Titok, Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.

A MEGUNT CSATAZAJ

Mi hősködésbe dühített S lánggal falatott még tavaly, Múlik naiv, riasztó kedvem S majdnem altat a csatazaj.

Beszélik, hogy élnek ma is, Kit itt vagy ott temettem el S nem volt záró a diadalmam S korai a győztes kehely.

És minden hír úgy duruzsol Fülembe, mint bolond dana: Nincs nekem már mi aggodalmast, Méltót, haragvót mondana.

Nincs más, csak amit akarok S csak kegyem adhat életet S beszédből is csak az jut hozzám, Mit vígan én beszélhetek.

Mit helyeslek, csak az igaz S amit kedvelek, az a jó, Dajkamese-vagyon a másé S csak az én birtokom való.

Mitsem vett el tőlem a Sors S minden érdemest meghozott, Megtelvén buzgó áhitattal Szent Magamhoz imádkozok.

ÚJ VIRÁGOS IFJÚSÁGGAL

Általvetőm virág málházza, Lábaim ugrós kedvűek, Kedves súllyal hullott reám Életemnek késett áldása.

Mosolygó, nagy szememben reszket Sok-sok boldog látnivaló, Sok telő kedv és áhítat, Hogy mindent-mindent újrakezdek.

Ni, mennyi van még a világon, Örömre-szántak és jövők, Hopp, hívnak-várnak az útak: Be szép vagy, én új ifjúságom.

Be hazudtam vén teltségemmel, Be jó az édes habzsolás, Be sűrű jószág a csoda, Be jó ember a derült ember.

Kék hegyeken, zöldelő fákon Ámulat s ígéret rezeg S újfajta, szelid mámorok Bizseregnek át a világon.

Olyan édes fáradt az este S mozgatók a fény-reggelek S oly boldog az eltévedés Kis boldogságokat keresve.

Víg a sírdomb, tarkák a völgyek, Ihaj, be sok a tréfa-szó, Tájék, kötődés, nóta, nő: Meg nem állom, hogy ne fütyöljek.

A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

Esős, bántó, ködös volt Május, E fagyba-botló, léha hónap S rossz lelkű pötty-városi uccán Sárban hordtam a lobogómat, Tizenhét év korával gyáván, Képedve és hitetlenül Gazdagságom nagy orgiáján.

S így hurcoltam tizenhét évig Csüggesztve le, hol föl-fölkapva Önmagamat, e hívott zászlót És mégis-mégis lobogtatva És beleszoktatva a lelkem Szent nyűgébe, a szent teher Dícses vonszolásába, betelten.

De innen hoztam, amit hoztam, Amit akartam és eléltem S a zászlót, ami le-fölvillant Mindig csatában, tűzben, vérben, Nagy vallásom, akivel volna Protestáns, harcos vérmezőn Lelkem a kor Gusztáv-Adolfja.

Most hát itt van újból egy Május, E fagyba-botló, léha hónap S e most már karolt városkában Megmutatom a lobogómat: Innen vittem és visszaértem, Gazdag volt, furcsa és buja, De itt van, elhoztam fehéren.

(Zilah)

VÁROS MEGVÉTELE UTÁN

(A condottiere búcsúja.)

Bródy Sándornak küldöm, a legszebb, legigazabb magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folytatott le e csatornátlan országban.

Lankadt szivem díszítem csókkal, Legjobb ruhám öltöm magamra, Legszebb napjaimra emlékszem S tegnapi győző, nagy rohamra.

Viadal után búcsúzás jön, Diadal után nincsen élet, Hadd bámulják még egyszer arcom Vad dühvel a tiport cselédek.

Mozduljanak a harctér-rablók S zúgjon felém a pulya-átok S hadd hirdessem ki zsoldosim közt: Mehettek, nincs szükségem rátok.

Győztem s én már megdicsőültem, Most már jöhetnek portya-hősök, Megy a vezér, zsákmányát hagyja: Szeretett győzni s ezért győzött.

Nyitott hintó sárkány-lovakkal, Küllők, virággal befödöttek, Járjátok be ma még a várost, Hogy arcom sohse lássák többet.

SZÁZ HŰSÉGŰ HŰSÉG

Alakos játék, százszor-zárt titok Hős, futó bölcse újból és megint Állok süppedten szókimondó bajban. Cselek, barlangok, vermek, kárpitok, Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.

Ki száz alakban százszor volt szabad S minden arcához öltött más mezet, Éljen és csaljon titokba-veszetten, Mert bárki másnál több és gazdagabb, Mert csak a koldus egy és leplezetlen.

Ragyogjatok meg, tévesztő szemek, Édes, hazug méz, pergő, szép szavak Csorogjatok tarkán, számítva, bátran. Mindenki másnak mindig más legyek, Változón szabad, gyűrütlen, arátlan.

Enszavaimmal csaljam meg magam, Melyvoltom gondján törjem víg fejem És száz alakkal száz vitába törjön Lelkem, valóm, e dús alaktan, Száz hűségű s egyetlen hű a földön.

VIDÁM TEMETÉS ÉNEKE

Küldöm az én Földesi Gyulámnak

Mik elmulnak, meg is csúnyulnak, Még a bánat sem szép, ha elmult S én régen utálom a multat.

Fölemeltem az én szivemet S hirdetem a siránkozóknak: Boldog az, ki vidáman temet.

Mulás a rendje az örömnek S változás mindig új alakra. S az örömök szünetlen jönnek.

Minden, mi van, szép, friss hajadon, Az emlékek agg-szűzét dobd el S fogd a jelent vígan, szabadon.

Vond ifjan, ha vén is, a vállad, Mikor settenkednek a multból Haszontalan és cifra árnyak.

Ki ma nincs, az nem is volt soha, Emlékezni raboknak terhe, Szabad ember felejt s fut tova.

Az élet perc, mely folyton lebben. Minden perced bocsásd el csókkal, Kinlódni is kéj a jelenben.

Akármilyen rongyos a jelen, Prédája nem lesz a multnak, Behunyom szemem s megölelem.

A VISSZAJÁRÓ MÁJUSOK

Minden úgy igaz, ahogy régen: Vannak visszajáró Májusok A Sohsem-Nyugvás szent nevében.

Rózsás köd az agyunkra úgy száll S úgy fűt a megvadulás heve, Mint a régi, szent kamasz-júsnál.

Olyanok s még szebbek a tervek, Mint diák-vágyak bús korán, Ám telt-begyübbek a szerelmek.

Mert a Májusok visszajárnak S nem ifju vágyé való ízük, De ki túl van laktán a Nyárnak.

TILTAKOZNI ÉS AKARNI

Hajh, megmaradni nagy betegnek, Sírba rugandó idegennek, De élni, de élni.

Barbárból, úrból nyűvé válni, Igaziból lenni akármi, De élni, de élni.

Nem bánni immár semmit-semmit S nótáink bár rossz kölykök zengik, De élni, de élni.

Ijesztgessenek a Jövővel, Ijedjek meg lehajtott fővel, De élni, de élni.

És gunnyasztva és meghajolva, Mintha tavasz sohse lett volna, De élni, de élni.

De tiltakozni és akarni, De, jaj, még most, most meg nem halni, De élni, de élni.

SZENT LEHETETLENSÉG ZSOLTÁRJA

Zuboly barátomnak küldöm

Pokolhintán vad, szédítő körök, Tüzes mélységek fönt s alant, Zuhanva szállni, szállva zuhanni Való alatt és képzelet fölött És mindenütt és mindenütt És mégis a konok határok Kemény tilalom-léce üt, Mert várhatatlanokra várok S nem várok mást, mint várhatatlant: Óh, véres kínok véres kínja ez.

Hörögve dönget vágyam kapukat, Arcomra pirosan bemázolt csontváz Tiltó és bolondos ujja mutat.

S körülöttem csak lehetőség S álmodható és lenge álmok S nincs Isten, hogy szédítő hintám Dohodt rab-útjából kiszálljon S vágyam megfogjon valamit, Eleddig még megfoghatatlant És megöleljen valakit, Eleddig megölelhetetlent. A tüzes mélység megvakít, Agyam fölforr, torkom rekedt S bomlott, nehéz alkonyaton Átkozott, szent Lehetetlenség, Zengem sorvasztó éneked.

HAJH, ÉLET, HAJH

Hajh, Élet, hajh, Kinek a köntösöd éget, Hajh, Élet, hajh, Te, aki ismersz, rázol is, Kacagj most egyszer egy nagyot: Nekem kivánnak Csúnya véget.

Hajh, Élet, hajh, Te tudod nálamnál jobban, Hajh, Élet, hajh, Hogy összeszűrtük a levet. S fogtam legvadabb paripád S nyargalásztunk S ma is dobban.

Hajh, Élet, hajh, Minden út, amerre járunk, Hajh, Élet, hajh, Én nem akartam feledet: Ten-egészedet vívtam én, Egész javunkat, Egész kárunk.

Hajh, Élet, hajh, Kinek a köntösöd éget, Hajh, Élet, hajh, Ki szereted vak hívedet, Kacagj most egyszer egy nagyot: Nekem jósolnak Csúnya véget.

KÖSZÖNTŐ AZ ÉLETRE

Medve Miklósnak küldöm

Sodridnak hurcás, száz emlékét lökd el, Széles mosollyal, csillogóan Ballagj, vén folyó, Ballagj, életem, csöndes hömpölyöddel.

Túlszökve harag s bitang hír hinárját Éhkeselyűk-lakta hegyekből Ért síkra vized S örvendezésnek tengerei várják.

Békült tengerek s világok előtted, Békült órák, békült fájdalmak, Most már mindenek Csodákká nőttek és megszentelődtek.

Tükrözd a Napot, duzzasszon a hála, Mert benned van az Élet immár S megbékült szived Istennek áldott, terhes szűzleánya.

Élet, óh Isten pompázó szerelme, Kinek nem szabad hátranézni, Most már jó leszek, Mindig-mindig csak jeleneddel telve.

Ni, hogy futnak az emlékek riadtan, Óh, örömek öröme, szállj meg, Verd a szivemet: Boldog vagyok, mert élni elhivattam.

Boldog folyó, nevető tengereknek Víg halállal víg várandósa, Boldog kis életem: Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.

FÖLKELÉSEK ÉS FELEDKEZÉSEK

Besütése a Tavasz-Napnak, Óh, vidám gyermek-ébredések, Viz-pacskolón, gyorsan öltözőn, Friss szájból kiszabadult ének S nekiszaladás iskolának Vagy sárga s kék virágú rétnek, Egész testű, ficánkoló örömnek. Cseresznyézlett kis pajtásnőm szája, Óh, Élet igaz hallelujája, Óh, vidám testű, én szép volt-magam, Dühtelen és kipihent fölkelések, Úgy néha-néha visszanézek S méreg után nyulok: no, menjünk.

S azután gyáván ébred bennünk, Komiszul, gyáván ébred bennem Bénaságos, nagy ön-szerelmem, Hogy bármiképp is jobb az Élet, Mint az utálatos megszünés S hogy bénán is elérni vélek Boldogság-képet, szép-hazugat S hogy beérem most már kevéssel, Fölkelés helyett lefeküvéssel S hogy minden, ami bennem támad: Gyermeki emlék, bú és imádat, Egy nagyon-nagyon nagy bizonyisten, Egy nagyon-nagyon nagy kötelesség. Egy nagyon-nagyon nagy s víg mulatság, Egy gyönyörű kínálás: tessék. Élendő vers rímtelenül rímben, Ifjuságok, mik visszaadják Még vénen is az ifjuságot, Sok képzelés és sok ifjuság, Jóbnak cseréppel enyhült sebe, Óh, vállalt élete de mégis konok, Óh, alkuvás és feledkezés, Óh, régi-régi szép volt-énmagam, Aki nem vagyok, de kit akarok, Fölkelések és feledkezések, Óh, mindent hitetni tudó Élet.

A MAGUNK SZERELME

Bizonyos Margitának küldöm

Ereklyékért kutatgatok, Boldog Isten, boldog Isten, Ha volna még. S megcsókolok egy arcképet, Régi képet, Gyötört színű bánatosat, A magamét.

Minden, minden hogy elmarad S hogy elhagyunk mindent, mindent Előbb-utóbb. Hogy kínálnók az ajkunkat, Jó ajkunkat S mást, mint magunk, nem érdemel A búcsú-csók.

Óh, ezerszer is csókolom Az egyetlent, az egyetlent, Ki megmaradt, Aki jó volt minden helyett, Mások helyett, A derekat roncsokban is, Hű magamat.

Áldott világ a zátonyon, Boldog Isten, boldog Isten, Ki engeded, Hogy süttessük rá magunkra, Vén magunkra Ifjító és istenítő Szerelmedet.

RÖPÜLJ, PIROS SÁRKÁNYOM

Futó napok, kik ifjakat növesztnek, Futó ifjak, napjaikat fogyasztók, Tudom, hogy engem, furcsán venülőt Megköveznek.

Bolond bensőm egy ős gyermeket hordoz, Bátran nyulok tüzekbe a kezemmel, Asszonyhoz, fegyverhez bátran nyulok S mézes borhoz.

Fölröpítem piros papir-sárkányom, Harminc év óta nem tudtam megunni, Pórászáról ezerszer elszakadt S még se bánom.

Két, nagy, vaksi szememben szűz magasság Babonás képe és célja nyilallik: Ez tart gyermeknek: a szent soha-fény És a vakság.

Röpülj, piros sárkányom, mindig fennen, Ha elszaladsz, küldöm másad utánad S nem születhet gyermek, ki ereget Lelkesebben.

HOLNAPRA GYÓGYULÓ BÁNAT

Megful a leggyönyörübb kedv is Hátán a vén Sors-lépnek, Melyre ostoba maskarákként Ragasztóan szállat az Élet.

Óh, Végzet véges szörnyűsége, Óh, Élet, röndes, dőre, Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal A gyenge, tétova Időre?

Oh, örökös, zárt határosság, Dalos húr, mely elpattan. Hát nem lehet semmikép élni Tágabban, mindig, szabadabban?

Utálatos, befejező Vég, Rút pontja az Istennek, Mért nem tarthat minden örökké S a dolgok néha mért pihennek?

Hát miért van befejeződés S szünése délceg vágynak, Születésekor halált mért hord Minden dicső, szép megkivánat?

Hát miért nem teljesedünk be Tengeres folyók módján, Kacagva tele kacagással Trombiták buta lefuvóján?

Bús csömöre a Szerelemnek S feneke a pohárnak, Óh, miért is van, miért is van Már-holnapra gyógyuló bánat.

ÉN ERŐSZAKOS IFJÚSAGOM

Birkózó ember sohse birkóztam Olyan elszántan, istentelenül Magammal és maradt erőmmel, Mint most, hogy súlyos veszedelme ül Nyakamon a vénségnek.

Minden kétségem: a csalt-azért-sem, Minden gőg-gondom: megmutatom S rohanok mohó szilajsággal Illetlenül fiatal utakon Vissza az ifjuságba.

Áldott kifacsarása a szívnek, Luciferi megszegülés: mohón, Akarón, ifjakat alázva, Frisst-dobogva az Élet-dobogón: Élet, állok elébed.

Kis elkopók és beletörődők, Szánjatok engem s irigyeljetek: Így nem élhetnek hitvallásban Csak Jézushoz meghívott gyermekek, Akik nem félnek élni.

Így lép egy Úr sírjának feléje, Ki szégyenli ranggal a kimulást S nem sikolhat ki a szívéből, Élete, lelke és az Ifjúság S ifjan megy a Halálnak.

MÉG MINDIG HÁBORU

Ha már csakugyan virághalált kések S ha megbojtosodtam is kicsit, talán, Gyertek csak új, szúró üzentgetések Ti régiek s lankadni nem tudók S vigyétek csak el utálatomat Régi bandájú utálatosokhoz: Tudom, hogy élnek még s óh, hallom őket: Furcsa ország: haszontalan velőknek Százszor kell betörni ronda lakhelyük S minden halottat újból agyonütni. Hát szálljon a szó messze, mindenütt: Fekete és piros ma is a lelkem, A szeretőim számosabbak S az alku kulcsát még máig se leltem S az Élet és Utálat oly maró, Hogy patinás piszkotokat lebírja. Nem kedvvel áll ám szóba veletek, Újra-bátorult, rabló ál-lovagok, Az, ki hitte, hogy hullákat nem öl már S e sorokat, jaj, magyar siralom, Anno 1913 írja.

IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

_Hatvany Lajosnak, régibb, jó barátomnak ajánlom e tétova, de nagy és igaz sirásokat._

NŐ-KERGETŐ, FÉNYES HAZUGSÁG

Kaffka Margitnak, a nagyon-nagy író asszonynak küldöm

Sarjadtan buja, szent áhítatom, Be hurcollak, be nagy kedvvel keverlek, Be sok némber kontyára készítem Hős koronám, a bolondos szerelmet, Be nagy is a magam-veszejtő szándék, Be száz furcsa sírnivaló les rám még, Be sok assszony-tévesztőbe tévedek.

Beteg vagyok, szép beteg: Hihetetlen és nem hitteket várva Száguldok be friss-újból a világba S keresem a hágcsót, mely levezet Mélyetekig kék, nagy, furcsa szemek, Honnan magatok elindultok, Mint lámpás emberek.

Kék szemek, ti bizonytalanok, Lógassátok szép-táncosan a lámpát, Mutassátok meg e rózsás ködben Lelkem lehetetlen, nagy lyányát Vagy asszonyát, ki ráborulva Kacagón a szomoruságomra Vagy sírván a nevetésemre Enyémtelenül enyém lenne.

Könnyes és riadt horkanással Veszek már is el már előtted. Titokzatos, valótlan követje A Nőnek. Úgy szeretlek és úgy akarlak, Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak Kívánják tépni az új zsákmányt.

Mégis: rátok bízom, kék szemek: Bizonyos, hogy holnap szeretek S igazítsátok az igazira A tekintetemet. Jaj, be űzött vagyok, be árva, Be nincs senkim, aki úgy várja Áhítatom, ahogy adom, Nincs Isten, hit, kedvesség, jóság, Jámbor és mégis vad nősténység, Szépség és méltó alkalom.

Óh, nő-kergető, fényes Hazugság, Küldd el hozzám asszony-hugod, A csalót, az élet-pusztítót, A drágát, szűzet, hazugot, Küldd el hozzám, küldd el hozzám.

ELBOCSÁTÓ SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak, S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszúját, Ki áll dühödten bosszú-hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek múlását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

VALAKI ÚTRAVÁLT BELŐLÜNK

Schöpflin Aladárnak küldöm

Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsúzók S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sújtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tűzben, Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak fordított tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal Valakit, ki már nincs velünk, Ki után ájult búval nézünk. Egy régi, kényes, édes dámát, Kegyetlen szépet siratunk, Bennünksarjadtat: asszony-részünk. Valakit, kiért hiúk voltunk, Apródok s cifra dalnokok S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk, Nagy termeink üresen kongnak, Kölykösen úszók szemeink: Valaki útravált belőlünk S nem veszi észre senki más, Milyen magános férfi-porta Lett a szemünk, lett a szívünk, Szemünknek és szívünknek sorsa, Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat És nem hisszük el, hogy szeretnek, Ákombákomos szépeket Idegen, váró embereknek A régi tussal nem írunk, Mert mi csak magunknak bókoltunk, Asszony-énünkért, szertelen, Érte voltunk jók, ha jók voltunk És kacérok és hűtlenek És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg Siránkozik pityergő szánkon S omladozó, árva szívünk Ezer fájást talál, hogy fájjon S ezeregy fájás fáj nekünk. Kopott az arcunk, kopott minden, Kopott a világ s a szívünk S minden világ a szemeinkben: Mi hírért, sikerért szalasszon, Ösztönzőnk, igazi valónk, Kiszakadt belőlünk, az asszony.

KÉRDÉS KÉK SZEMEKHÖZ

Édes kislyányom, nyisd ki a szemed, Tágas, egyetlen kékjét a világnak, Mert az én vak szemeim ezután Csak teáltalad látnak.

A vén emlék-gyilkosnak add ide Varázsát a szent, emlékező méznek S csettentsd a nyelvem tartón, édesen, Míg más asszonyra nézek.

Míg az a két apró, barna bogár Csiklandozván föl s bejárja az arcom, E más szemekhöz küldd el a tied, Te várakozott asszony.

Szerelmeket parancsolj most reám, Úgy kellenek élethez a szerelmek, Úgy kellenek a te kék szemeid, Bár barnán feleselnek.

Úgy kellenek a meghagyásaid, Mert megint bűnbe estem S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt, Szeressem, ne szeressem?

HŰSÉG ARANYOS KORA

Édes Adának küldöm

Most már megjött az áhitatnak S hűségnek aranyos kora. Hívőn s hitetőn borulok le Előtted, Jövőmnek kikedvelt asszonya.

Szerelmemnek frigy-követsége Hűséget, békét visz eléd, Arany-pirját nyárvégi napnak S lelkemnek Forrott nektárját, nyugodt hevét.

Hadd nevezlek téged Adának, Nevem olvasztván és neved, E titkos, drága asszony-névvel Ne tudják Soha, hogy én kit keresztelek.

Szemednek jó intését hozza Hozzám már minden alkonyat S már indulunk lassan egymáshoz, Álmodva, Mint nyugodtak, bölcsek, boldogak.

Robajos viharok elültek, Csöndes, tiszta, derűs az ég S szemeink bátrak és vidámak, Nem önti Könnyel el csókos keserűség.

Vár bennünket minden boldogság, De örjöngőn nem rohanunk. Biztos, hogy megtaláljuk egymást. S kinyujtva Már távolról ölel a karunk.

Óh, nagyszerű közeledésünk, Béke és boldog áhitat, Nagy virág-szemei Adának, Melyekből Szent mézzel és halk tűzzel itat.

A KIÜRÍTETT ÁGYASHÁZ

Nyomorodást küldött rám az Idő S mit összehordtam testben avagy lázban, Kiürítem víg ágyasházam: Széledjetek szét, Drágaságaim.

Nyoszolyátok érintetlen marad, Őrizze nyomát finom testeteknek, Hó-ágyatokon Szerelemnek S Dölyfnek láng-pallosú angyala áll.

Óh, jaj, a ti kiűző uratok Most a tiétek, igazán tiétek, Szépek vagytok, a túlig szépek S már nem érdemlem a csókotokat.

Merre széleszt a Sors benneteket, Kiknek odadtam magam darabokban S más karokban vajjon föllobban Eggyőtökben vérem, a cifra vér?

Vajjon kitör-e majd belőletek, Kik szépek vagytok, a túlig szépek, A legszentebb, legúribb vétek: A vissza-vissza-vágyakozás?

Az Éjbe nézek bús-utánatok S már látom a mécseket vágyva gyulni S benneteket új ágyra hullni S kínjaim közt, ime, megáldalak:

Vigyétek ágyasházam illatát, Szent muzsikáját bolond lihegésnek S ágyán majd a külömb legénynek Sírjatok értem egy pillanatot.

IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

Valamit még szívemben tartok, Forró, nagy hálát, édesim, Asszonyaim, leányaim, Hogy olyan könnyű vállal csaltok S mégis bennetek úgy hiszek.

Hívő csalások, csalt hitek S egy semmire örök-vágyóság, Ezek vagytok s ezek vagyunk. Elönti szívemet a jóság, Be jól van így, be jól van így.

Fohászkodok: „Isten, talán nem Helyesled, amit csináltál, Mert csak buta és gyönyörű, De engedd meg, hogy folytassuk Ezt a csaló játékot. Ámen.“

TALÁLKOZÁS EGY SENKIVEL

Merre viszi posta levelem, Kinek viszi legelőbb a hírt: (Asszonynak persze) Találkozhatsz, ha akarsz, velem?

Merre térek és mit akarok, Kit akarok és hol lelem föl? (Ostoba játék) Vénülő hímhez illő barokk.

Merre keressem most az időt, Hogy ne felejtsen s itt ne hagyjon? (Hajh, az a Tegnap) Óh, áldott, áldott Tegnapelőtt.

Merre keressem az életemet, Valami szépet hol akarjak? (Csak hív nősténytől) Lelkem, Senkim, találkozom Veled.

A TÚLSÓ PART

Itt vetkezik, itt dobja le mezét S már nem is kell tán. Bemegyek és megfogom a kezét Ablakhoz viszem s megmutatom: Idevilágol a túlsó part.

Túl a Dunán leányok siklanak S bánt e forróság Ez asszonyság, ez a minden-szabad, Ez az elérés és ez a jelen: Idevilágol a túlsó part.