Part 9

– Annál jobb. Nekünk se kell több haladék három napnál. Ez sem a házasság miatt, mint inkább holmi birtokviszonyok rendbeszedése végett. Mi ma rögtön lerándulunk Seigniersbe, s onnan holnapután éjjel visszatérünk. Következő nap reggel tizenegy órakor ön eljön hozzánk a maga tanujával, s azzal együtt felmegyünk a közjegyzőhöz. Visszatérve, egy rövid déjeuner után, rögtön kezdődhetik a nászut.

– Nagyon jó, grófnő.

– És most beszéljünk a dolognak prózai körülményeiről is, a mikkel szintén tisztába kell jönnünk. A leányom hozománya áll egy erdélyi nemesi birtokból, mely egészen adósságmentes. Mind a mellett is a jövedelme alig éri el az értékének három százalékát. Így van az minden birtokkal, a mit messze kézből kezelnek, gazdatisztekkel. Rossz esztendőben semmit sem látunk belőle. Én azt az ajánlatot teszem önnek, hogy e kétséges jövedelmű földbirtok helyett fogadjon ön el tőlem, a leányom hozományaképen háromszáz ezer frankot. Ez összeget ön, mint gyakorlati gazda, a saját birtokába beruházhatja, vagy ha tetszik, jól jövedelmező állampapirokat vehet rajta, vagy a birtokát új szerzeménynyel nevelheti. Bele egyezik-e?

– Én Dea grófnőnek a kezét és szivét kértem. Boldoggá ez fog tenni. Rangjához méltó állást tudok számára biztosítani. A mit ön, grófnő, a vagyoni ügyben határoz, az nekem mind jó. Semmi kifogásom ellene.

– Tehát ebben megállapodtunk. És most kivánjunk egymásnak szerencsét. Három napig távol leszünk Páristól. Akkor végezzünk gyorsan. Ezzel aztán sok mindenféle mende-mondának is vége szakad egyszerre.

E szóknál büszke mosolylyal nyujtá Lándorynak a kezét. Bertalan gondolkozott rajta, hogy megcsókolja-e azt a kezet? Ha arra hallgatott volna, a mit erről a hideg, mosolygó arczról leolvasott, nem tette volna meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap szét lettek küldve, sárga japáni papirra litographiázva a szokásos értesítések az ismerősökhöz, hirlapokhoz és celebritásokhoz: «Lis Blanc Sidonia grófnő örömmel tudatja, hogy leánya, Mezőhegyessy Medea grófnő, Bernátfalvai és Csikvacsarcsi Lándory urral folyó hó 16-án tartandja esküvőjét».

Előtte való nap még minden lap azzal volt tele, hogy az ünnepelt és elkényeztetett művésznő, Scilla, elhagyja a párisi operát s egy sokat emlegetett orosz főur kedvéért Moszkvába költözik.

Az a szerencséje volt Lándorynak, hogy még akkoriban a pays des Tzigánes-ról nem tudtak semmit, mindenki orosznak nézte és hirdette. Hiszen csak pár évvel előbb nevezte még Plonplon herczeg Lándory egész nemzetét «quelque nation anonyme»-nak.

E néhány napot eltöltötte a búcsúlátogatásokkal.

Péter is megtartotta a búcsúlakomát, a maga pályaczimboráival a Chateau Rougeban. A másik estén aztán azok adtak neki revanche-piqueniquet a Lis Blanc palota konyhájában. Reggelig mulattak.

Reggel pedig le sem fekhetett Péter, mert az volt az összekelés napja, s neki az uti málházáshoz kellett látni, aztán meg az urának a haját felbodrozni. Azt nem engedte másnak.

– Uram! mondá Péter e műtét közben. A palotában valami tréfa van készülőben. Circe asszony (úgy hitta Sidoniát) elhozta Seigniersből valamennyi férfi cselédjét. Azok ott vannak consignálva mind a couloirok-ban. Még a vadászát is elhozta, de még a szerecsenjét is. A ficzkó azt hiszi magáról, hogy ő valami Hercules. Ott produkálta előttem az erejét, székeket emelgetve a fogaival. Én aztán egyszer megkaptam a salavárijánál fogva félkézzel s felemeltem székestől a levegőbe, mint egy kis kutyát. Akkor aztán alább hagytak a hetvenkedéssel. Úgy hiszem, hogy ha mi ketten összefogunk, hát ránczba szedjük őket.

– Péter! Te be vagy rugva! Mondá rá neki az ura.

– Nem én. Csak egy kicsit visszaemlékezem a Lis Blanc úr «revelation»-jaira.

Lándory La Harpe urat kérte fel tanunak, vele ment számozatlan remise bérkocsin Lis Blancékhoz. Reggeli órákban esvén meg a szertartás, a szerint volt öltözve, fekete salon kabátban, gomblyukában egy szegfüvel, zergeszin pantallonban, a menyasszonyon fehér selyem ruha volt, uszálylyal, fején divatos hajdísz. (A myrtusz koszorut kétszer nem lehet feltenni.)

A házasság-kötés a polgári hatóság előtt egészen úgy ment végbe, a hogy azt az ország törvényei parancsolják. Hiteles bizonyitvány lett róla kiállítva, s a férjnek kiszolgáltatva.

Nyoszolyó leányok nem voltak, hisz nem templomban történt az esküvő.

A szertartás után a férj és feleség egy kocsiban hajtatott vissza a palotáig. Ez a Lándory bérkocsija volt.

A bérkocsis azt kérdezte a megérkezés után, hogy várjon-e?

Lándory azt mondta neki, hogy várjon.

Azzal felvezette a karján a nejét a délszaki virágokkal feldiszített lépcsőkön.

Sidonia grófnő a lépcsőházig kijött eléjük. Mind a ketten kézcsókkal üdvözölték. Fekete csipkeruha volt rajta, a nyakán igazgyöngy collier.

Egyenesen a felterített asztalhoz siettek. Több vendég nem volt, mint a két tanu.

Medea tanuja volt Boisgoberry úr.

Szerényebb, igénytelenebb szertartást már kívánni sem lehetett. Mind a két tanu a polgári osztályhoz tartozott. Pedig kaphattak volna marquist is.

Bertalan és Medea egymás mellett ültek az asztalnál.

Még ez ideig Bertalannak egy pillanatig se volt alkalma ahhoz a nőhöz, a kit élettársául választott, csak ennyi kérdést is suttoghatni: «szeretsz-e?» Nem tudott: csak hitt. Szavát nem, csak gondolatját hallotta addig, abban hitt.

A dejeuner fényes volt, a szolgálat pontos, a borok válogatottak.

Az utolsó toast után Sidonie grófnő asztalt bontott; a nagy toiletteből át kell öltözni az uthoz.

Ez is rendes szokás.

Az urak meg rágyujtottak egy szivarra, s aztán egy utolsó kézszorítással búcsút vettek a boldog vőlegénytől. Üdvkivánatok fölöslegesek voltak: az már megvan.

Lándory, a mint egyedül maradt, átment az orgonás salonba. S ott elgondolkozott az eddig történteken és az ezután történendőkön.

Hogy következtek ezek mind egymás után. Az illavai vendéglőben megejtett «felfedezések» után, idáig? Először a kötelességérzet, majd a szánalom egy szerencsétlen teremtés iránt, a nemes ember hajlama a veszélyben forgó megmentésére; azután a becsülés, utoljára a szerelem.

De hát vajjon ő szeret-e?

– Igen! A míg azt hitte rólam, hogy Lohengrin vagyok, valami félisten: addig félig imádott, félig megvetett; de most, midőn tudja, hogy egész ember vagyok, mostan szeret: egészen szeret.

A hölgyek nem sokáig várattak magukra; egy rövid óranegyed alatt készen voltak az uti toilettejükkel s átjöttek a terembe, a hol Lándory várt reájuk.

Sidonia grófnő szürke kashmir uti öltönyt viselt; hasonló öltöny volt Medeán is.

Mind a kettőjüknek a fején, áll alatt átkötött szalagcsokrú, florenczi rizsszalma kalap, mely csak a fej hátulját takarta. Kezeiken svéd keztyű.

Sidonia grófnő egy cassettet hozott a kezében, azt Lándorynak nyujtá.

– Lándory úr, szólt a vejéhez. Ön elérte a mit óhajtott, megkapta Medea leányom kezét. Ime itt van ebben a cassetteben leányomnak a hozománya, a mit megigértem. Háromszázezer frank bankutalványokban: vegye át. És most Isten önnel. Nem szükség egymással találkoznunk többé. Mi utazunk a leányommal Erdélybe, ön pedig kisérheti Moszkvába Scilla kisasszonyt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De ha előre meg nem lett volna neki mondva! ha nem olvasta volna az öreg Lis Blanc «felfedezéseiben», hogy mind ez így fog megtörténni!

Ha a saját elméje nem mondta volna meg neki, hogy a háládatosság egy fajtája a gyülöletnek, s igen rossz fajtája: kivált büszke, hatalmas, gazdag embereknél!

A KELENGYE.

Sidonia grófnő el volt készülve a következményekre. Tudta jól, hogy mit tett. Elgondolta, hogy e komoly, sőt mondhatni atrobilosus ember, mikor ilyen sértés esik rajta, mikor ily keserű hálátlanság, kicsufoltatás, megszégyenítés éri, méltó haragjában mindenről meg fog feledkezni, a szégyenpénzt odadobja az ajándékozó arczába, s arra, miként egykor Alcibiades az aræopag előtt, felkapja a feleségét s erővel elviszi magával. Erre a drastikus jelenetre volt készen tartva az egész cselédség az előszobákban. Sidonia nyugodtan játszott a kezében levő kis tekenősbékával, mely a villanycsengetyű zsinórján függött: egy ujjnyomás rajta s azonnal berohannak mind a terembe, komornyik, inas, vadász, groom, szerecsen. Ellenben arra is készen volt Sidonia, hogy Lándory nagyot nevet a dologra, hóna alá csapja a pénzes cassettet, s azt mondja: «adieu mesdames: én hát megyek Scilla kisasszony után: önök pedig mehetnek Raoul Ripaille után!»

Csak arra az egyre nem volt készen a grófnő, a mi valóban bekövetkezett.

Lándory nyugodtan tette le az asztalra a kezébe adott cassettet; egy szót sem szólt a grófnőhöz; még az arcza sem gyuladt ki semmi indulattól, hanem odafordult egyenesen Medeához, a karját nyujtva neki.

– Adja kezét kedvesem; menjünk!

– Kedvesem!

És Medea felállt az anyja mellől, a kezét férje karjába akasztá; és ment vele.

Sidonia meg volt dermedve a bámulattól. Nem akart hinni az érzékeinek. Lehetetlenség ez! Hát őt csalta volna meg a leánya, nem a hitvestársát?

– Te «ő» vele mégy? kiálta fel önfeledten.

Medea szelid méltósággal felelt rá.

– Ő neki esküdtem hűséget.

S azzal maga nyitá fel az ajtót Bertalan előtt s elől ment: ő lépte át előbb a küszöböt. Az ajtó bezárult utánuk.

Sidonia első dühében nem akarta elhinni, hogy le van győzve. Megszorítá a kezével a villamcsengetyű serkentőjét s aztán várta, hogy a cselédjei elő fognak rohanni.

Senki sem jött be.

Hallott odakünn valami férfihangokat; de azok inkább vidám jellegűek voltak, mint haragosak. Majdnem összetépte a csengetyűzsinórt és még sem jött be senki hozzá. Hová lettek ezek?

Aztán hallotta, hogy egy kocsi gördül ki a kapubolt alól. Az ablakhoz futott. A kapus tisztelgett az ezüstbuzogányával. Pedig annak is meg volt parancsolva, hogy ha zajt hall, rögtön zárja be a kaput. A kigördülő kocsi Lándory remisehintója volt; a kocsis mellett Péter ült, a ki a kalapjával köszöntött fel valakinek a palota ablakába, bizonyosan valamelyik szobaleánynak. A kocsi ablaka le volt eresztve s a grófnő láthatta Medea kitekintő arczát. Jó kedve volt.

– Itt az ördögök játszanak közbe! kiáltá magánkívül. Hát senki sincs itt?

Ekkor az oldalszobából sietve jött hozzá Hermione. Az is látta ugyanazt az ablakból, a mit Sidonia. Az még jobban el volt rémülve.

– Elvitte magával! Lihegé.

– De hol van az a sok naplopó, hogy nem jönnek a csöngetésemre?

Hermione rátalált a talány titkára. A villamcsengetyű zsinórjában egy helyen ketté volt vágva a vezető sodrony. Ki tehette azt?

Hermione maga futott ki az inasokat keresni. Az öreg Jeant megtalálta valahol, azt hozta magával a grófnő elé.

– Hát ti miért nem jöttetek be a csengetésemre?

– Nem hallottunk mi egy csepp csengetést sem. (Az öreg ficzkónak még most is jó kedve volt a punchtól.)

– Hát nem tudtátok a kötelességteket, mikor láttátok, hogy az az ember a leányomat magával viszi?

– Nekünk az volt parancsolva, hogy ha erőszakkal ragadja el Medea grófnőt, azt akadályozzuk meg.

– Hiszen erőszakkal vitte el!

– Dehogy is vitte. Inkább nagyon is gyöngédek voltak egymáshoz. Mikor felsegítette a grófnőre a waterproofját, meg is csókolta.

– S Medea elfogadta a csókot?

– Nem, madame: rögtön visszaadta neki.

– Takarodj az ostoba inas élczeiddel. Még az van hátra, hogy cancant tánczoljatok előttem. Gyere vissza! Az inasával jó czimboraságban vagy. Keresd fel, mielőtt elutaznának. Vesztegesd meg, hogy tudósítson, hová mennek?

– Madame. A Péter nehéz ember.

– Eh mit? A ki pénzért szolgál, az pénzért megvehető. Eredj dolgodra.

Sidonia és Hermione elbutulva néztek egymás szeme közé, mikor egyedül maradtak.

– Ezzel megbuktunk. A pénzt itt hagyta, s a nőt vitte el. Mindent előlről kell kezdeni újból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor aztán egymás mellett ültek a kocsiban, azt kérdezé Medea Bertalantól.

– Hát már most hova megyünk?

– Hát legelőbb is neked kelengyét venni. Hiszen egy szál ruhában szöktél el velem.

– Az igaz. Az uton pedig kell valami.

– Hajtassunk a Palais royalba.

– Nem! Nem! Ott minden drága, menjünk az «Au bon marché»-hoz, ott sokkal jutányosabb.

Tehát már azt keresi, hogy hol lehet olcsóbban kapni valamit! A ki máskor a louisdorból nem kért vissza, s az udvarmesterére bizta a számlái kifizetését.

Hát azután elmentek az «Au bon marché» üzletbe s ott összevásároltak mindenfélét, a mire egy asszonynak utközben szüksége van. Medea éléthalálra tudott alkudni és válogatni. Bertalannak nem engedett beleszólni. Úgy tudott rá zsémbelni, mintha már hét tél, hét nyár házasai lennének: «Te bizony elpazarolnál egy milliót is haszontalanságokra».

Késő este volt, mikor hazakerültek. Fél várost be kellett szaladgálni. Medeának eszébe jutott, hogy a hirlapban olvasta, hogy itt meg amott sokkal olcsóbb czipőt, keztyűt lehet kapni mint másutt: azt a helyet fel kellett keresni. No meg aztán egy bőröndöt is kellett venni, a mibe mind az jól elférjen.

Mikor a hôtelbe kerültek, a hol Lándory szállva volt, Medea azt a vallomást tette, hogy ő olyan éhes, mint egy sappeur. Bertalan egy kabinet separét ajánlott.

– Nem! Nem! Vitessük fel a vacsorát a szobánkba.

Lándorynak szerény szállása volt a vendéglőben. Egy előszoba, mely egyuttal az inas lakásául szolgált, aztán egy nagyobb terem, a hol dolgozott és látogatókat fogadott el, meg egy benyiló hálószoba.

– Hisz itt pompásan elférünk, szólt Medea, midőn körültekintett a teremben. A benyilóba is bedugta a fejét, aztán hirtelen visszakapta. A szobaleány épen akkor állította fel a második nyoszolyát. Hát mit vacsoráljunk? Én szeretnék egy poulardot.

– És olasz salátát hozzá? kérdezé Bertalan.

– Nagyon jó lesz, de sok-sok galambbegyet rajta!

– És egy omelettet?

– Azt, azt!

– Befőttel?

– Nem! Sonkával.

– És egy giardinettot?

– Jó lesz! A sajtot megeszed te.

– És veres bort?

– Nem. Nekem fehér kell. Tudod? Csak azért, hogy ellentmondhassak.

Hát biz ez nem volt olyan lucullusi lakoma, mint Medea első házasságának a bevezetésekor. De minden jól esett.

Csak «egy» palaczk boron osztoztak meg. Attól is a második pohárnál már le-lecsukódtak Medea szemei, pedig csak Muscat Lunel volt. Hová lett a hősnő, a ki amaz emlékezetes estén a gyakorlott rouét az asztal alá áldomásozta? Nem ivott, még is mámora volt.

Aztán még a «pusztai rózsa» történetét se volt neki szükséges elmesélni. Tudtak annál még sokkal szebbeket is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap tizenegy óra volt, mikor a reggelit felhozatták maguknak. Egymás mellett ültek a pamlagon, úgy reggeliztek.

Az ilyen Istentől megáldott órában nem létezik a külvilág. A két ősember ismét ott ül a paradicsomban, a mindent tudás almafájának árnyéka alatt. A nő szemében olyan fény ragyog mint mikor a tenger világít, s phosphortündöklésében eddig láthatatlan világ csodái nyüzsögnek. Mennyi látni való van ebben a pellucidus oceánban! Minden arczvonása bájt, boldogságot sugárzik vissza. Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb költemény: rim nélkül, assonance nélkül, metrum nélkül. A szív van minden életműszerben; az lát, hall, izlel, az éhezik, az lakik jól. A földgömb lehull alóluk; elvész az ürben, egyetlen érzés tart fenn a magasban. A mult eléjük jön, mint jövő; s a perczből örökkévalóság lesz.

Míg egy kopogtatás szét nem foszlatja az egész tündérábrándot.

Nem Mihály arkangyal jön a lángpallosával; csak a szobapinczér. Hanem a mit a kezében hoz az alpacca tálczán, à peu près ugyanaz. Paradicsomzáró! Egy névjegy Hermione kisasszonytól.

Válogatva sem lehetett volna kikeresni kedvesebb látogatást ebben az órában.

– Tessék! mondá Bertalan fanyalogva, s felkelt Medea mellől, hogy udvariasságból eléje menjen az ajtóig a hölgyvizitnek.

A pinczérnek, úgy látszik, hogy igen nagy véleménye volt a bejelentett személyiségről, mert a szárnyajtó mindkét battantját sietett feltárni. Nem férne be Hermione kisasszony az egyik ajtószárnyon?

A következő percz megoldotta a talányt.

Hermione kisasszony után következett két livrées inas, a kik egy rengeteg nagy bőröndöt czepeltek utána, s azt letették az elfogadó (étkező, dolgozó, stb.) szobába.

Hermione kisasszony meg sem látta Lándory urat, tökéletesen ignorálni látszott a jelenlétét. Egyenesen Medea grófnő elé libegett.

– A grófnő a grófnőnek jó reggelt kivántat általam. Itt küldi utána a kelengyéjét.

Medea Hermionéra bámult, s elfelejtette neki azt mondani, hogy «tessék helyet foglalni!»

Ellenben nagy elhallgatás támadt.

Lándory azonban megnyomta a villanycsengetyű gombját kétszer. Arra megjelent a szobaleány. Csinos kis, becsületes arczú alsacienne.

– Lisette! szólt hozzá Lándory. Önnek van vőlegénye?

– Igen, monsieur!

– A ki rögtön elvenné önt, mihelyt a kelengyéjét beszerezné?

– Bizony monsieur.

– Én önt boldoggá teszem. A feleségem kétféle kelengyét kapott. Szüksége csak egyre van: a másik fölösleges. Ő az egyiket önnek ajándékozza. Ön becsületes leány. Éljen boldogul.

A mamzell odafutott Medeához, kezet csókolni e nagylelkűségért, s aztán a pinczérrel együtt fülönfogta azt a kisebb, egyszerűbb bőröndöt, a mit tegnap hoztak haza az uraságok.

– Nem azt. Mondá Lándory. Hanem emezt itt, a mit most hoztak be. S a pompás bőröndre mutatott, melynek ezüst plaquejára az egyesült Lis-Blanc-Mezőhegyessy czímerek voltak felirva. Ez az önök kelengyéje.

Hermione kisasszonynak a fején egy türlütütükalap volt, azon egy egész braziliai babuka volt, még annak a babukának a bóbitája is reszketett a felindulástól.

Medeára nézett. Hát engedi ezt az asszony? Hát ki itt az «úr» a háznál?

Bertalan odament ezek után Medeához, s megcsókolta az ajkát.

És Medea azt türte!

Azután leült melléje mosolyogva, mintha szenki sem volna rajtuk kívül a szobában, s a marasquinós poharat odakoczintva a másik pohárhoz, azt mondá vidám hangon.

«Viva noi!» (Éljünk mink!)

És Medea kiitta a poharát.

Hermione kisasszony dühtől reszketve futott ki a szobából.

Lándory Péternek kiáltott.

– Hordasd le a málháinkat, és hozass egy bérkocsit. Ideje a vasúthoz mennünk. Kedvesem: vedd fel az utiköpenyedet.

– Hová utazunk? kérdé Péter az urától.

Az furcsa képpel nézett rá.

– No csak azért kérdem, mondá Péter, mert a czimborám a Jean, most volt itt és tíz napoleont nyomott a markomba azért, hogy tudósítsam őt rendesen, hová megyünk, hol állapodunk meg. Meg vagyok vesztegetve. Soha becsületesebb uton nem loptak még pénzt. Engedje meg uram, hogy áruló legyek.

Lándory nagyot nevetett.

– Hát csak áruld el neki bizvást a titkot. A Schweiczon keresztül utazunk haza Bernátfalvára.

– Nem mulasztandom el hűségesen megszolgálni a corruptió zsoldját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Hermione kisasszony a felindulástól fulladozva, elmondta a hallatlan eseményt Sidonia grófnőnek: az csakugyan egyszerre nevető görcsöket kapott bele.

– Hahaha! Arczul mert engem ütni az az ember! Felcsufolt a saját leányom előtt.

– S még megcsókolta utána!

– Hahaha! Szembe mer velem állni! S mikor én békejobbot nyujtok eléje: ráüt a kezemre. Ezért a szive közepébe fogok neki szúrni, olyan tőrrel, hogy elveszti bele az eszét, azt az ő nagy eszét, a mire olyan kevély. Hahahah! A pusztai rózsa meghódítója! A szinpadi bayadére elbüvölője! A grófleány «ura!» A lelkek vadszelidítő idomárja. Majd meg fogja tudni, hogy mi lakik még egy asszonyi szívben! Hahaha! Hermione! Irjon ön rögtön Lyonelnek. Tudja, mit kell. Hahaha!

Orvosért kellett küldeni sietve, hogy megszüntesse a kinzó kaczagást.

… Az a varázsló el tudta rabolni az egyik nő arczáról a nevetést, s tudott belőle adni annyit egy másik nőnek, hogy pokoli kinok közt fetrengett bele.

Ezért a kínos kaczagásért tenger sírás lesz a fizetés!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy keserűség várt a napok folyamán Sidonia grófnőre.

Valami homályos öröme derengett annál a gondolatnál, hogy a hova «ezek» most mentek: Magyarországon a Frankhonban kötött polgári házasság érvénytelen; az ottani törvények előtt Medea csak szeretője az «emberének». Hanem ezt is elborítá végkép az a Péter által Jeannak küldött tudósítás, miszerint Lándorynak első dolga volt, Budapestre érkeztével, «oltár» elé vezetni Medeát s egyházi szertartás mellett szentesíteni a házasságát a «szénatéri» templomban.

Még akkor széna-térnek hítták a mostani «Calvin-tért».

Még ez is! oltár elé! Mintha volna azoknak a templomában oltár! Egy tyukpettyes cathedrájuk van mindössze a szegényeknek!

A NAGY TITOK.

Elnyerni egy világszép hölgy szivét: ez a kisebbik titok, de megtartani! Ez a titkok nagyja!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea teljes akaraterejéből választotta magának élettársul Bertalant. A Lis Blanc családnak kimerítő értesülései voltak Lándory multjáról, jelleméről, körülményeiről. Jól le volt irva.

Tudós, a ki egy szakmába el van merülve, s ha egy érdekes esetet tanulmányoz, akkor se lát, se hall.

Jó gazda, a ki maga lát a jószágának kezelése után s jövedelmén túl fényt nem űz.

Ezért világkerülő, mert a társaságban mindenki olyan életmódot folytat, a mi a pazarlással együtt jár.

De a világ is kerüli őtet; annak a szerepnek az emléke miatt, melyet a nagy bűnperben vitt. A nagy inquisitortól félnek.

Kedélye hajlik a buskomorságra. Első nejével félrevonulva élt egy tengeri szigeten s annak az emléke most is kultusz tárgya előtte.

Künn lakik a pusztán télen-nyáron s ott nincs más társasága, mint a két pap: a kálvinista prédikátor, meg a plébános.

A szegények jóltevője, elzüllött árvák gyámatyja.

Medea azt hitte, hogy ez az ember illik legjobban az ő világgyülölő, emberkerülő kedélyéhez. Saját magát úgy ismerte, mint szenvedély és vágy nélküli lényt: a kinek feladata volt minden reménynél előre költeni fel a lemondást, s az öröm perczében gyanuval gondolni a következő megbánásra.

Ez az ember, ennek a háza lett az ő eszményképe. A magyar pusztáról azt gondolta, hogy az egy siberiai «tundra», vagy egy délamerikai «pampas». Annak közepében van egy ódon kastély. Annak a falain ősök arczképei, a kiknek a szellemei nem tudnak megválni egykori lakhelyüktől; talán a puszták lelkei is feljárnak oda, de van egy hatalmas lény, a ki valamennyinek parancsol: az Lándory.

Hanem aztán, attól a percztől fogva, a mikor Lándory felsegítette ölteni az esőköpenyét és ő elnevette magát erre a gondolatra: «mi most szökünk!» egészen megváltoztak előtte a fogalmak.

Igen; szökünk egy világból, a mely méltó a gyülöletre.

S aztán talált egy világot, a mely arra való, hogy szeressünk benne lakni.

Az első nap, az első hét megtanította rá, hogy a kit magának élettársul választott, hogy világkerülő magányának életunalmát megossza vele: az egy derült kedélyű «utitárs». S a vasút az, a mi igazán kipróbálja a férfikedélyt. A kiben egy csepp nehéz indulat van, az felszinre kerül ilyenkor. Látunk jámbor családapákat, a kik otthon szelid papucshősök, a vasuti perronon egyszerre kegyetlen tirannusokká válni. A ki soha sem káromkodik: ott tud. De aztán a ki még itt is megtartja a jó kedélyét; a ki az első csengetésnél nem ránczigálja magával a társnőjét, a ki nem pöröl a helyek miatt, a ki nem kiabálja a hordárja számát kétségbeesetten, a ki nem zaklat, nem ijesztget elkéséssel, a ki a skatulyákat nem felejti a coupéban, a ki a rostbeefet nem nevezi vulkanizált kaucsuknak, a ki nem lamentál hidegről, melegről, nem szivarozhatásról, a ki nem szörnyed el hotelszámlák láttára, a ki egy szóval minden nyomoruságnak el tudja nyerni a humoristikus oldalát, arra már igazán rá lehet ütni a tizenhárom próbát. Azért igen praktikus szokás az új házasokat az esküvő után nászutazásra küldeni, mert ott 48 óra alatt jobban kiismerik egymás kedélyét, mint otthon egy év alatt.