Part 6

Ez a hirdetett hölgy volt a párisi celebritások között a legmagasabb cancantánczosnő, a Prado «Star»-ja. Pesten is produkálta a virtusait.

– De már abból elég volt.

A «Brahma és bajader» csakugyan kedves kis operaballet. A tárgya az ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, a melyben Brahma égi malasztja megdicsőíti a «bűnös» szerelmet. Az indus főisten emberalakot öltve a földre száll, s utjában szállást nyer egy bajadernél, a ki belé szeret s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifju viszonszerelmeért. Ritkán kerül szinpadra a mind költői, mind zenei szépségekben gazdag darab, mert choreographiai tekintetben is úgy van megalkotva, hogy ahoz «két», egymással virtuositásban versenyezni képes ballerina assoluta szükséges, a ki tánczban, játékban, pantomimikában egymást felülmulni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, a melyik több érzéssel, æsthetikai izléssel, költői felfogással és plastikai formatökélylyel tudja a szerepét keresztül vinni. A puszta testi ügyesség, a stereotyp betanult gráczia ebben megbukik. Drámai művészet kell hozzá.

Maga a jelmez is valami eszményi szép. A himzett kebeltakaró s azon alul a test szabadon, fedetlen egész a csipőig, semmi vállfüző, maga az istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül merülne fel az, a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel, karcsu bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett haj, virágos folyondárral összetartva.

Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak tánczolni tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent, «egy istenbe lenni szerelmesnek!»

Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból, koszoruból; mikor elvégezte, typhonja keletkezett az enthusiasmusnak!

Előadás után felment Lándory a szinpadra, de L’Aisne Alfréd kalauzolása mellett. A foyer ajtón olvasható volt az utasitás: «Az urak tartoznak a szinpadon és foyerben kalapjaikat kezükben tartani!» (Tehát se feltenni, se letenni nem szabad.) Különben a tánczfoyer meg is érdemli a megtisztelést, a hajdani Hotel Choiseulnek a pompájával feldiszítve, tükrei, faragványai, pilasterei, mind historiai műkincsek, a közép fülkében a hirhedett Guimard kisasszony márvány-mellszobra.

Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók mindenféle fajától, voltak ott pézsmasphinxek, halálfej pillangók, aranyos papiliók, pávaszemek és «vacsoravesztő-pillék», a kik mind siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál. Hanem azért valamennyi szinházi mæcenás és páholy-lyon között is meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyujtva eléje a kezét, közös anyanyelvükön szólt hozzá:

– No hát hogy volt ön megelégedve a kis leányával?

– Büszke voltam önre. (Lándory francziául adta a választ).

– Voltam olyan, mint Grahn Lucile?

– Jobb volt.

Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.

A habituék siettek a magasztalást fokozni, egymás sarkára tapostak a glyceriádjaikkal.

«Ah! Tulszárnyalta Ceritot!»

«Isteni volt! Leverte Taglionit!»

«Úgy tánczolt, mint hajdan Elszler Fanny! koronázá be egy öreg börze-király, a legpompásabb orchidæa-csokrot nyujtva át a művésznőnek, a minőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor gyémántos karpereczczel volt összeszorítva.

Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni, hanem a mikor a fényes körön keresztül furakodott egy kis, félszegvállú, ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején, kezében a «rendező»-könyvvel s azt mondá a művésznőnek: «ön jól játszott, meg voltam a játékával elégedve», hát annak a nyakába borult Scilla kisasszony s megcsókolta a borostás arczát.

– Bolondos leány, hogy összemázolta a pofámat a carminnal! Dörmögé a vén rendező, a tarka gyapot-zsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók nyomát, nehogy a felesége számon kérje otthon.

– Aztán ott legyen egy óra mulva. Sugá Scilla Lándory fülébe. Csak mi hárman leszünk.

Azzal elmenekült az öltözőjébe.

– No ugy-e, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? Mondá Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. Most gyerünk elébb Tortonihoz, fogyaszszunk el egy tuczat osztrigát, meg egy beafsteket.

– Hiszen ő hozzá vagyunk hiva vacsorára.

– Épen azért! Ismerem már én az ő petit soupée-it, a miket ilyen nagy előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül. Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghivott vendége jó étvágygyal eszik abból, a mit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb lakni, mikor játék után «kis vacsorára» meginvitál.

Mikor egy óra mulva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a pofáján, a másikat a medaillonja revers oldalán tartva, annak a bizonyságául, hogy kézzel lábbal kapott utasítást. Belülről pedig hangzott az összetört porczellán csörömpölése s folyt az ékesszólás, a miben több volt a «fripon», «canaille», «animal», mint a verbum regens. Az ajtón benyitó előtt épen nem szinpadra való jelenet, egy szép megæra, a ki toporzékol, s egy inas, a ki az üres tálczával a két kezében, ijedten áll, reszkető térdekkel.

A mint aztán Scilla meglátta Bertalant, (Alfréd őtet tolta előre) egyszerre elnevette magát.

– No ez szép volt!

– Most jönne ide Brahma!

– Hát csak jöjjön, mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálczára, nyájasan beszélgetve hozzá: nem tesz semmit, jó Jean! ugyis más servicet akartam venni. Holnap Sévresbe megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sirjon. Ilyenkor a fejemben van a vér.

Azután felállt a puha szőnyegről s a míg nevetéstől vonaglottak a vállai, így szólt Lándoryhoz.

– No hát, haragszik rám Brahma?

Bertalan hátra fordult Alfrédhoz.

– Hallod? Hozzád szólnak.

Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:

– Uhm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás sugta önnek.

– Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor tetőtől-talpig veres kantus fedi?

Scillán az este chinai selyem japonika volt, lángszinű piros, melybe nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Valjon szándékosan vette ezt fel? Elhitte tán a spiritisták rossz szeméről hallott regét. Akkor az becsületére válik.

– Van ez alatt más is, mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni engedve a pompás valencienne csipke corsaget alatta. No hát üljünk asztalhoz.

S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, a hol hármukra már meg volt terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két karosszékben.

Iszonyú szeretetre méltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a tányérjára s mindent fölségesnek talált.

– Nem lehet ráismerni. Dörmögé Alfréd Bertalanhoz. A te párduczszelidítő szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett itt le senki egy piskotát sem ennél az asztalnál, kiátkoztatás nélkül.

Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak bámulni. Arcza megnyúlt, átszellemült.

– Miért ez a songeuse arcz? szólt hozzá Bertalan.

Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, a mitől a veres selyem kantusa elől kétfelé nyilt.

– Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én most?

– Ki is találom.

Erre Scilla megelevenült, s a szétnyilt kantust hirtelen összecsukva a keblén, kihivó daczczal mondá:

– No hát találja ki.

Lándorynak tetszett egy kis hókusz-pókuszt csinálni.

– Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szivben lakik, hanem a fejben.

Erre Scilla a haját lehuzta a homlokára.

– Már elolvastam, mondá Bertalan.

– No hát mi az?

– Nem mondhatom el Alfréd előtt, őt nyugtalanítaná.

– Hát mondja el magyarul.

– Ha Alfréd beleegyezik.

– Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó, mondá Alfréd.

– Hát elmondom. Kezdé magyar nyelven Bertalan. Ön most azon ábrándozik, hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, a ki önt fénynyel, pompával környezi, de a kit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy másikkal, a ki kevesebbet tud adni, de a kiért ön rajong.

No ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!

«Régi kedves, a kit nem szeret, egy másik, a kiért rajong». Lehet, hogy talál! De még is így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat. Scilla arczáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát elvonta, s aztán csendesen ingatta a fejét, mintha mondaná, hogy ez nincs eltalálva.

Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb gyönyörködjék a hypnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.

– De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.

– Tőlem megnevezheti őket. Halljam.

– Hát a régi szerető neve «Terpsychore», az újé pedig «Melpomene».

E két szóra, mint a kit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyilt szemekkel tekintve reá.

– Hát ön csakugyan büvész? Hogy meglátja a szivem fenekén, a mit gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balletet, s szeretnék drámai szinésznő lenni?

S mintha capitulálna a hódító előtt, félre simítá egészen a szép homlokáról a hajtincseket s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös köntöst egész a kebléig. «Ez» ellen nem védnek meg az amuletek.

– Nos? Nos? Hát kitalálta? zaklatódék Alfréd.

– Csendesen. Csitítá Scilla. Még beszédünk van egymással (s újra magyarul szólt). Hát hogy találta ön ezt ki?

– Nincs benne semmi büvészet. Önt ma látni kellett, mikor azoknak a hódolatát fogadta, a kik önt az első világhírű ballerinák fölé emelték, s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy «jól játszott».

– Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy valaha drámai szinésznő lehetnék. Titokban Phædrát tanulom. Akarja ön meghallani, hogyan szavalom Phædrát? hogyan játszom el? Igen? Akkor jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, a kiért rajongok?

– Eljövök.

– De már elég legyen a chaldæai discursusból, förmedt fel Alfréd, a kinek sehogy sem tetszett mind az, a mit Scilla arczából leolvasott. Mi az ördögről tudnak önök olyan nagy animoval értekezni?

Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje s kész volt a válaszával.

– Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy a mire most gondolék, a mi úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt velem, hogy sikereimnek örülhetnének.

– Ühm! Dörmögé Alfréd. Soha sem tudtam, hogy önnek az apját Terpsychorenak, s az anyját Melpomenénak hiják.

Lándory másnap addig kutatott a passagé de L’opera és a Palais Royal könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Páris minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyüjtve találni. Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, a melyben most Scilla kisasszony lakik. Valamikor Soubise herczeg építteté azt Guimard kisasszony számára, a ki lábai hegyével az operát hirhedetté, a herczeget pedig tönkre tette, a dicsőséges Phryne halála után a palotát kisorsolták, s aztán folyvást egyik kézről a másikra került, hirhedett bankárok, herczegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel, a kiket mind ugyanaz a végzet ért utol, a mi első megalkotóját. De L’Aisne Alfréd örökség utján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is. Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól).

Lándory mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, a mikor ő ennek a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.

De hát van-e a szivben is «tabula Cebethis?»

Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú hirrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migraineben szenved, senkit sem fogad ma. Átadta neki hát a látogató jegyét. A mint aztán az inas a nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arcza.

– Ah! A monsieur számára nincs migraineje a kisasszonynak. Tessék besétálni.

Lándory gondolta magában, «ha én ilyen gyorsan tudnék migrainet gyógyítani, gazdagabb lennék mint Pereire».

Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az irószobába. Ott várt rá Scilla.

A legszigorubb toilettje volt: állig érő kashmir ruha; a haja egyszerűen felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.

Kezét nyujtá az érkezőnek.

– Ön pontosan megérkezett!

– Ebédelt ön már? kérdezé Lándory.

– Igen. Az olympi ebédet.

– Milyen az?

– Négy lat félig nyers hús és egy darab pirítottkenyérhéj.

– Ah! Így élnek az istenasszonyok?

– Igen. Mikor nagy szerepük van.

– Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?

– Nézze ön, szólt Scilla, az iróasztalához vezetve Lándoryt. Egész napomat tanulmányokkal töltöttem.

Az asztala tele volt birálatokkal, essayekkel, arczképekkel és costumerajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, külömböző görög ruhákban.

– Melyiket tartja ön ezek közül Phædra szerepéhez a legalkalmasabbnak?

Lándory egy zuzmó-zöld peplumba burkolt alakra mutatott: «ez a legjobb».

Scillának nagyot villant a szeme.

– No lám! Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a név volt vésve: «Phædra». Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt válasszuk. Öt percz mulva készen leszek.

– Jelmezben akarja ön a próbát tenni?

– Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, a miben a karomat nem birom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. A míg átöltözöm, addig lépjen ön be kis szinházamba, érdemes lesz benne körülnézni.

Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise herczeg, baroque stilben szinházul építtetett, a hol hirhedett művészek és művésznők énekeltek, tánczoltak, zenéztek, egyedül az ő és Guimard kisasszony mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó, zománczozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek műpompával tuldiszítésében.

Csak egy háromágú kandelaber terjesztett világosságot a muzsák templomában.

– Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság, mondá Scilla, s egy látszólag antik óra mutatóját előre tolva, egyszerre kigyulladt tizenkét villanylámpa a prosceniumon: akkor még Párisban is újdonság.

Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek decorativ művészet összhatását.

Valóban nem telt bele több öt percznél, hogy Scilla visszajött az öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre.

Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán. Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.

– Meg van ön elégedve a jelmezzel? kérdé Scilla, körül fordulva elötte, hogy minden oldalról szemle alá vehesse.

– Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba burkolva.

– Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonázni a két karommal. Jobb ha az egyik némileg akadályozva van.

A vékony öltöny, festői ránczaival takarta és elárulta a test szépségeit.

– Mit kiván ön, hogy elszavaljak?

– Azt a jelenetet, a midőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.

Scilla fölment a kis szinpadra, melynek tündéri diszletei közé tökéletesen odaillett a megjelenése.

Elkezdett szavalni.

Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, a minőt e szerep világhírű személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös szenvedélyeket fejez ki.

Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.

– Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját oszsza be nagyobb mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a más nyomain győztes utánzat.

– Nem rítt ki belőlem a balettánczosnő?

– Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.

– Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszonszerelemre?

– Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomene konyhája szegény.

– Azt gondolja ön, hogy mikor balletet tánczolok, szabad még annyit is ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget, hogy porczellánt vágok-e az inasomnak a fejéhez, vagy cseréptányért?

– Hát halljuk most a második felvonást. Phædrának a jelenetét Hyppolittal.

– Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül.

– Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.

– Ah! ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.

– Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.

– Csak olvassa a verset és marquirozzon.

Bertalan fölment Scillához a szinpadra s megkezdődött a jelenet.

Igen szépen összement az egész.

Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.

– Hisz ön kitünően adja Hyppolitot.

– Hát a milyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni. Hanem már most lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. Phædra kétségbeesik a fölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét, odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit, a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a kardját ugyan viszi ám magával a mama. De hát ha én vagyok Hyppolit, az én velem nem fog menni, mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a kardomat, hanem meg fogom a két kezét s azt mondom neki, hogy «hohó, édes! az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat». Egyszóval, szeretném én látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?

Scilla nevetésre fakadt.

– Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki valami lehetőséget, a mi elhihetővé teszi ezt a jelenést.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Hát én így terveztem azt ki. Phædra, szerelmi dühében odarohan Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni. Hyppolit szüzies iszonyattal fordítja félre a fejét s két ellenző kezével visszatiltólag takarja el az arczát. Ekkor rántja ki orozva a kardját hüvelyéből Phædra, a kit aztán magával hurczol a dajka. Hyppolit folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phædra elment.

– No ez megkisérelhető.

– Próbáljuk meg. Ez a hajamból hihúzott arany nyíl legyen a kard, ezt ide dugjuk az ön habitjának[3] a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom. Leteheti a könyvet, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.

S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phædra erőszakkal át akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az ölelés ellen, mi közben Phædra elragadja a kardját.

Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. Akkor aztán féktelen nevetésben tört ki s elkezdett tapsolni, ő tapsolt Lándorynak:

– Hahaha! Bravo! bravo! ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az életben is valódi képmása Hyppolitnak?

S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.

A PUSZTAI RÓZSA.

Csak ketten voltak egyedül: a férfi és a nő.

Ennek minden íze, mozdulatja csáb: ajkán gyönyörre hivó gúnymosoly; szemében holtakat feltámasztó láng, suttogó szava elandalító, kaczagása észvesztő; szobor alakján könnyű csalán szövet, mely alatt a szivdobogást lehet látni, egész megjelenése igézetet, varázst terjeszt maga körül.

De ha a férfi egy sovár tekintettel, egy téveteg ujjhegy érintésével elárulja, hogy e varázs bűvkörébe jutott, akkor el van veszve. Ki fogják nevetni. «Te is olyan vagy, mint a többi».

– Tegezzen engem! szól megragadva forró kezével Lándory kezét. Tudja, miként hajdan, mikor kis lóti-futi leányka voltam. Senki a világon önön kívül nem mondja nekem azt, hogy «te!»

– Jól van, kis Katiczám! Hát ülj ide mellém. Zsémbelni fogok veled, miként hajdan. Megbirállak.

– Reszketek előtte.

– Mikor ballettet tánczolsz, akkor valóban drámai művésznő vagy; hanem mikor drámát szavalsz, akkor ballerina vagy.

Scilla pajkosan mosolygott. «Ez» most védi magát. Birálni egy művésznőt, annyi mint jéghegyeket rakni kettőjük közé.

– Nem játszottam elég szenvedélylyel? kérdezé, két kezét Bertalan vállára téve, s az arczát arra fektetve.

– Nagyon is sokkal. Elfelejtetted, hogy a szerelmi vallomást egy anya teszi; kinek az indulat kitörései közt elárult szenvedélyétől magának is vissza kell ijedni, a ki megretten attól, a mit kimondott, s jéggé fagyni érzi ereiben a vért, midőn fiának az arczán az iszony kifejezését meglátja. A vak indulat, s az ösztönszerű, a soha meg nem ölhető szemérem küzd egymással szivében, s azt visszatükrözni az arcznak, ezt tolmácsolni a hangnak: ez a művészi feladat. S ezt nem oldottad meg. Olyan szerelmes voltál, a milyennek lenni szabad. Igaz, hogy csak magadban játsztál, mert én sem voltam az igazi Hyppolit.

– Nagyon is igazi volt ön. Önnek a szíve a Lethe vizébe van mártva, úgy-e?

Lándory elnevette magát.

– Ki mondta ezt neked? Azok az ismerőseid úgy-e? a kik velem el szoktak járni azokba a zajos mulatságokba, a hol minden szabad. Hát mondok én neked egy adomát, talán ismered is, magyar emberrel történt. Feljött Párisba, beült a vendéglőbe. Hozatott magának pezsgőt. Mindjárt egyszerre négy palaczkkal. Azután egy vedret kért, felnyittatta mind a négy üveget s beleöntötte a pezsgőt. Akkor azután előhozatta a magával hozott pinczetokot, abból kivette a tokaji boros palaczkot, s beléállította a pezsgős vederbe: «a ti pezsgőtök csak hűtőnek jó az én boromhoz!»

– Ah! És ön is tartogat ilyen nektárt?

– Hát, ha akarod, elmondok neked egy kis történetet. Ez ugyan eltér azoknak a mulatságoknak a tenorától, a hol a hölgyek az asztalra föltett lábaikkal dobolnak, s a pezsgő közzé essbouquet-t töltenek; hanem annál több nádzizegés, kuvikhang és békavartyogás van benne, s jó lesz, ha a palástodat a vállad körül burkolod, mert meg fogsz fázni tőle.

– Oh én imádom a nádast! Olyan történet lesz ez, a hol a nádsuhogás között szeretnek?

Azzal odakuporodott a persa szőnyegre Bertalan lába elé, s a két térdét a kezei közé fogva, áhítattal hallgatott a meséjére.