Part 5

– Ugyan ne élczelj közbe! – A kastély minden terme ki volt világítva; valamennyi cseléd gala-livréeben. Még a ketreczben tartott medvére is két font melanogént kenettem fel, hogy fekete legyen, mert nagyon fakó volt már a bundája. Én úgy vezettem fel kézen fogva bájos urnőmet a márvány lépcsőkön, gyönyörködve sylphidszerüen libegő léptei ruganyosságán. Egy tekintet a plafond frescoinak mythologiai alakjaira felébreszté fantasiámat: ő még ezeknél is szebb «lesz». Azután átvezettem őt saját lakosztályába s ott elmondva előtte, hogy e percztől fogva ő a háznak korlátlan uralkodó királynéja, magára hagytam őt, hogy átöltözhessék. Ebédnél majd találkozunk. – Frascatitól hozattam el ez alkalomra a legjobb szakácsát s magam készítettem el a menüt. – Barátom, a menü az ilyen alkalommal a fődolog. A gyomor készíti elő a szivet: «sine Cerere et Baccho friget Venus» régi közmondás. Először is tekenősbéka leves, szerecsendió virággal, arra egy pohárka old Sherry. Azután whitstable osztrigák; egy pohár johannisberger; azután tengeri rák és bibicztojás, sauce mirobolantetal; egy pohár chateau Lafitte, majd zephir de chevreuil szarvasgombával és tengeri pók puffancskákkal, utána madeira, közbe sorbeth ananasból; azután szalonkák zellerievel, gyömbér compot, kezdődik a grandvin Mumms, végül: fonds d’artichauts; ismét pezsgő. Berekesztésül vanilia és marasquin fagylalt, záradékul római chocoladebombon, giardinetto és egy pohárka vin sec de Tokaj; s pour la bonne bouche dupla mokka és egy kupicza curaçao. Barátom! Ide hallgass, mert ez a lényeges dolog. Ez a tudományok tudománya. Ezeknek a csodaszereknek az atomjaiból támad a szerelem, a mi, mint minden a világon, nem más, mint anyagcsere.

– No hát kedves egészségetekre kivánom. Remélem, hogy jól laktatok.

– Csak lassan! Én gyöngéd figyelemből magában az urnő boudoirjában teríttettem fel az étkező asztalt. Háttérben a lefüggönyözött alcoven, melynek szétnyilt szőnyegén át egy rózsaszin üveggel borított éji mécs kaczérkodik. A boudoirt egy discret lámpa világítja meg; osztozva a félhomály csinálásban a kandalló tüzével. A falon, sötét rámában, Correggio Ledája, a szögletben Pradier fürdő Aphroditéje. A niluskék, gyöngéd virágos atlaszbutorok között egy alacsony kerevet, óriási jegesmedvebőrrel letakarva. Finom héliotrop-illat az egész szobában. Nagyszerű volt.

– Valami mégis kimaradt.

– Ugyan mi?

– Egy kéve zsupp.

– Ejnye, de bizarr ötleteid vannak! A mint Medea készen volt a toilette-jével, siettem át hozzá. Kopogtam. «Szabad!» Belépek. Egészen meg vagyok lepetve. Nőm házi pongyolája igéző. A la Lamballe. Emlékezni fogsz e divatra. Az utczán nem hordják, csak otthon a hálószobában. Nagy, fodros főkötő, mely egészen körülfogja az arczot, a keblen keresztül kötött fehér kendő, mely hátul a derékon van összebogozva, gazdag kézi himzéssel; kiegészíti egy fodros kötényke. Elragadó szép volt benne. Nem állhattam meg, hogy magasztalásomat ki ne fejezzem előtte, a mit ő királynői fejbólintással fogadott. Kezet is akartam neki csókolni, de akkor láttam, hogy szarvasbőrkeztyü van rajta, a mitől én iszonyodom. Gondoltam, hogy evésnél majd lehuzza.

Hát hiszen le is huzta s engedte a leggyönyörűbb kezeket és karokat bámulnom. Kitünő étvágya volt. Étsoromnak semmi része nem vallott nála szégyent. Szépen tudott enni, grátiával, a mi nagy előny. És ivott is. Minden pohárból ivott. – Barátom, ez is az élvezetek tanulmánya, megfigyelni egy ártatlan nő-arczon a bor hatását, a kinél az még szokatlan ujság; elkezdve az első hajnalpiruláson, egész az alkonyati biborlángolásig. Az első pohárnál a szemekben új sugár jelen meg, a másodiknál majd szikrázó tűzzé válik, míg végre megjelenik a szivárványos köny eloltani a tüzet s végre az utolsó pohárnál a lecsukódó szempilla rátakarja az éjszakát. Hejh! de sokszor elmerültem én ezen meteorologiai észleletben! – Aztán következik a csillaghullás! – A villámlások!

– Pohártörés mennydörgésével.

– No hát mind ebből Medeánál nem volt semmi. – Barátom! Ugy ivott az, mint három «rat»![2] Meg sem látszott az arczán a bor hatása. Egy cseppet sem lett tőle pirosabb, mint azelőtt volt. Úgy ivott, mint egy «diákné», egész flegmával. Felvette a tele poharat s letette üresen. Ez talentum! Ennek különös adománya van. Még csak beszédessé sem lett tőle. Más asszony a fél ebédet elfecsegi: ez nem ismert egyéb feladatot, mint a tányérján «tabula rasát» csinálni. Engem ingerelt ez az ő változatlan arcza, elkezdtem neki pikáns adomákat mesélgetni, az Oeil de Bœufből, Boccaccioból, meg a saját élményeimből.

– Fi donc!

– Kérlek! Sirva ne fakadj! Nem tett az arra semmi hatást. A legsikamlósabb adatai után is a chronique scandaleusenek csak oly hidegen, elpirulatlanul nézett le rám azokkal a gazella-szemeivel; mintha nem is hallotta volna, a mit beszélek. Fogadni mernék, hogy az alatt a «hiszekegyet» mondta el magában s nem hallgatott rám.

Én utoljára is hozzányultam az ismert gyógykezeléshez, a mit az ilyen márványszépségnél mindig sikeresen szoktam alkalmazni. Leitatom.

– A menyasszonyodat! kiálta fel Bertalan felindulva.

– Azt hát! Ha úgy viseli magát. Mért nem pirul el, mikor én neki szemtelenségeket mondok? Azt gondolod, hogy volt valami sikere? Valami volt. – Az, hogy én magam lettem makutyivá. Kezdtem észlelni, hogy a székem emelkedik velem. – Éreztem, hogy a bor a fejembe megy, melegem van. Le kellett vetnem a kabátomat. – Hát azt csak teheti az ember a felesége előtt: a menyegző estéjén? A homlokom izzadt s én azt a salvétával törülgettem. Kezdtem éhes lenni, már tudniillik a nőm bájaira. Kértem, hogy vesse le ő is azt a fránya nagy himzett kendőt, a mi a vállán, keblén keresztül van kötve. Ő erre azt felelte, hogy neki nincs melege. Annál nagyobb volt nekem, s a mint a salvétával az izzadó fejemet törülgettem, persze öntudatlanul, egyszer csak le találtam rántani azt a kis hajpótlékot, a mi viaszkkal van odaragasztva a «félholdamhoz.» Erre az ő eddig mozdulatlan arcza egyszerre megváltozott. Elkezdett kaczagni. Utálatos egy carricatura! Egy nő, a ki nevet. Nem «nevet», hanem «kinevet». Medusa fő! Én rám petrificáló hatása volt. Milyen vérlázító tekintet! Mikor egy szép nőnek széthúzódik a szája, s a két fogsora közbevillog; az orrczimpái felhúzódnak s a két szeme elbujik a szemhéjak közé. Dæmoni figura! – Ez engem egészen dühbe hozott. Felugrottam az asztal mellől s oda rohantam, hogy a Lamballe-kendőt erővel letépjem a kebléről. – Meg akartam őt csókolni. Nem is azt; meg akartam harapni!

Bertalannak mind a két keze ökölre szorult.

Alfréd észrevette a hatást.

– Nem szükség segítségére rohannod, drága barátom! Meg tud az felelni magáért. Hiszen máskor is voltam én már «női harcz»-ban ellenséges fél, s arczom nem egyszer dicsekedett szeretetreméltó körmök által feljegyzett hieroglyphokkal; de még ilyen ellenfélre nem akadtam. Micsoda musculatura! Kemény, mint a márvány! S a kezében aczél idegzet! A tusakodásban asztalt, széket feldöntöttünk; pohár, tányér szerte gurult; utoljára a haragos istennő (valóságos Diana!) olyat taszított rajtam, hogy én hanyatt estem a medvebőrös kerevetre; s attól az eséstől utolért a catastropha; Bachus megbolondult: átvette Neptun szerepét. Czudar állapotba jutottam! Elképzelheted! Szegény niluskék atlaszbutorok! – Azt hittem, hogy mindjárt el fogom temetni Herculanumot és Pompéjit. A föld ingott alattam, s a világ forgott körülem. – És ő, az eumenidák concentrált személyesítője, az alatt, a míg én nem birtam elhatározni, hogy a négylábon járók, vagy a plantigradák osztályához tartozom-e? félre huzta az alkoven függönyeit; s leülve a tabourettre, az egyik lábát feltette a térdére s elkezdte czipője szalagjait kibontani; folyvást azzal az átkozott, nevető ábrázattal. Készült lefeküdni. Ha erőm lett volna hozzá, agyonszúrtam volna! – Ilyen torturát Dante nem talált ki a pokolra kárhozottak számára. – Felszedtem magamat s kitántorogtam a szobából. – Rögtön befogattam s kihajtattam a vasúthoz. Különvonatot rendeltem: s még azon éjjel visszatértem Párisba. Egyenesen a rue Lepelletierbe.

– Scilla kisasszonyhoz?

– Természetesen. Másnap megindítottuk egymás ellen a válópert. Könnyen ment. Medea visszaküldte nekem a kelengyébe kapott ékszereket, én pedig ő neki a myrtuszkoszorúját. Egy virág sem hervadt el rajta. Igy buktam én meg éppen az én kedvencz eszmémmel, a realismussal. Azóta kezdek a materialismustól elpártolni s kaczérkodom az idealismussal.

Bertalan mosolyogva pödörgeté a bajuszát.

– És te nekem most ezt a történetkét azzal a szándékkal beszélted el, hogy engemet abba a nőbe szerelmessé tégy, aki téged így elriasztott?

– Igen is. Azért. Mert ismerem az emberemet. Ha én te neked Ovidius költői képzelmével irtam volna le egy Poppæa nászéjét, vagy a babyloni Mylitta-templom tündérinek szerelmi játékát, hát ennek a nyila te rólad mind lepattogott volna; de mikor elmondtam neked, hogy nézd itt van egy tündérnő, a kinek a képe Meduza arczczá változik, mikor szerelmet kérnek tőle: ez a nyíl behatolt! Az a dæmoni gúnynevetés, az a dermesztő csufolódás, az ejt hálójába téged! És te el fogod venni Medeát. – Éppen azért. – És én akkor meg leszek boszulva te rajtad is, meg ő rajta is. – Ő fél tőled. – Tudod? «Fél.» Tudja, mint a vadállat, hogy te vagy az idomárja. S csak azért is hozzád fog menni. Ti egymást keresni fogjátok, mint a hogy két híres verekedő keresi egymást.

Lándory elkezdett nevetni. Erőltetve jött az: felhagyott vele.

– No már most láthatod, hogy jó czimborád vagyok; mondá, kalapja után nyulva De L’Aisne Alfréd. Előre megmutatom a kelepczét, a mibe bele akartalak ejteni. Ennél nagyobb loyalitást nem kivánhatsz. Most menjünk a Fréres Provenceauxhoz.

SCILLA.

Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától; az őt rabszolgájává tette s vitte magával mindenűvé, mint Faustot Mephistopheles, a hol csak Párisban élvezet kinálkozik. Ennek ugyan nem volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok sikertelen kisérlete után a megszálló sereg érczövét széttörni, az ostromolt világvárosból egy egész hölgyarmádiát kitolonczoztak. Nagyon is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: «Militat omnis amans». A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még tovább küldték. Ilyenformán Párisban csak azok a hölgyecskék maradhattak meg, a kiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. Az ostromév utáni carneval nem volt igen zajos.

Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól, a spelunkák «noce»-jaiig! de ez semmiben sem találta élvezetét.

– Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én időmben Páris hemzsegett azoktól a tündérektől, a kiket Cham és Gavarni crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály: a grisetteké. Most pedig csunya kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú, csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berugott matrózé, s minő szójárások! Az egykori élczes, pikáns causerie helyében a nyers, brusque, salopp őszinteségek. Kaczérkodásuk ingere egyértékű a hentesbolt ablakában kitett koppasztott malaczéval. Itt könnyű bibliai Józsefnek lenni. «Nesze a husz frankod: vacsorálj, a hol akarsz, s ne hajporozd be a frakkom gallérját!»

– Úgy látszik gourmand vagy.

– Hát bizony minálunk Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs nyolcz szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.

– No majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz herczegek s az amerikai petroleum-királyok. A míg nincs hernyó a fákon, addig nincs énekes madár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, a hol a szemed, szád tátva fog maradni.

Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ő vele «experimentál». Tanulmányozza.

A jour fix-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, a hol meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. A kik két év előtt a fényes soiréeknek a lustréet megadták: a császárság matadorai, az akkori nagy követek, feleségeikkel, leányaikkal, attachéeikkel együtt, mind eltüntek a párisi világ szinpadáról. Maga a «vörös herczeg» is valahol a Schweizban settenkedik; várva, hogy kitiltsák Francziaországból; de a mit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc palotának Raoul Ripaillet. Hiába, a katakomba-illatot semmi «Ixa» parfume el nem enyészteti. Ilyenformán De L’Aisne marquis, s a renomméeval környezett «noble hongrois» könnyen lehetnek lionjai a surrogat társaságnak.

Medea legszivesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen vannak. Talán épen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant, akkor Medea rajong érte. A melyik regénye Jules Vernének az egyik tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál. Flammarionnál az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetni valónak találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!

S ha mindez nem volt elég, akkor Medea az orgonájához ül s játszik rajta véghetetlen buskomor, klasszikus melodiákat, a mik nagyon hasonlítanak a halottas énekhez.

Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret, azt mondá Alfréd nagy elbúsúltan az ő kedves czimborájának:

– Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a szerelmeskedést.

– Hát kezdjük?

– No megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, a hol nem fogod unni magadat.

– Jó lesz.

– Otthon légy reggel négy órakor. Nem az astronomiai reggelt értem; hanem a salonreggelt.

Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilburyjével Alfréd Lándory lakása előtt.

Felkészülve találta a barátját s műértő szemle alá vette.

– Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát. Hát ez a vadgalambszín keztyű? Feketét hord most az egész világ, azt is a kezében összehajtva tartja. Jaspis az inggomb az idén. Fekete-piros rózsa a gomblyukba. «Le deuil de l’Alsace». Így már most mehetünk.

– Hová?

– Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.

A tilbury vágtatott a zajos boulevardokon végig.

Igazán «tête carrée»-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem ismert volna a rue Lepelletierre; bár ha nem is a «passage de l’opera» felől hajtottak be a kocsival. A bibor és fehér medvebundás kapus meghúzta a csengetyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt megállt.

– Tudod-e, hová jöttünk? kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, a mint a fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.

– Tudom. Mademoiselle Scillához.

– Hát már ezt hogy találtad ki?

– Erről a heliotrop illatról.

– Csakugyan ördöngős ember vagy!

(Azt bizony más kombinátiók utján is ki lehetett találni.)

– Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.

– Ha téged ez mulattat.

A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, a mikor Arnould Sophienak, az opera első ballerinájának egy olasz fejedelem s egy spanyol admirál (s még ki tudja kik?) évenkint két millió frankot adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.

Már most lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, a ki erről a palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Medea kegyetlen szép szemeiért.

Egy előre szaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az uraságok invasiójáról; a tündérnő fele utban fogta el őket, eléjük sietve, úgy, hogy nem ronthattak be a boudoirjába, az irószobájában találkoztak vele.

Hosszú uszályos fehér ruha volt rajta, széles fehér himzéssel, öv nélkül testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipke leffentyűk között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett arany veres ragyogásu haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arcz rubensi coloritja; a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra mosolyított ajkak igézete mind öszhangzott egymással; minden mozdulata a megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.

– Monsieur le prince de Shamyl. Mondá Alfréd, komolyan mutatva be magával hozott barátját.

Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét összecsapta, aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak s magyarul kiáltá:

– Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!

Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.

– Hisz ez a mi «Kis Katiczánk!»

S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától, hogy jobban megnézhesse, «hogy megszépült!»

– Úgy-e milyen csunya kis lány voltam, mikor először látott?

Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.

– Ahha! Hát önök ismerik egymást?

– Hogyne? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak.

– Diantre! Hát annyi apja volt önnek?

– Öt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)

– Ezt nem értem.

Lándory magyarázta meg.

– Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel…

– Igen! igen! épen tízzel! erősíté Scilla kisasszony.

– Odajön hozzám Dalai úr.

– Az atyám, commentálá Scilla.

– A papa numero primo? tevé hozzá Alfréd.

– A pesti nemzeti szinház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy kis nyulánk backfischt; tizennégy éves lehetett.

– Az én voltam.

– S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a ballethez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint száz forint, még pedig három esztendeig. «Barátom, mondám, én nekem nincs kis leányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom; aztán meg én fiatal ember vagyok; mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy ballerinát neveltetnék? hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanusításon felül álló, érett korú gentlemant s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katiczát. Akkor még Katiczának hitták úgy-e?

– Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.

– A próbánál? Kiváncsiaskodék Alfréd.

– No igen, mondá Bertalan, hát mikor a corsortium megalakult: a balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud lábujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mind ez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva mind a négyen köteleztük magunkat havonkint huszonöt forintot contribuálni a kis Katicza kiképeztetésére.

– Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki szájából a szót Scilla. Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra, hogy vajjon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kiváncsi papák legöregebbike oda jött és megakarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét: «Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzá nyulni egyikünknek sem!» S ez még a szerződésbe is bele lett téve. «Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.» Aztán meg, hogy «viselje magát a leányka erényesen». Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát.

Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.

– S «ön is» megtartotta a szerződést? kérdé malitiosusan Alfréd.

– Uram! kiáltá lábával toppanva Scilla, holnap küldöm önhöz szekundánsaimat.

Maga is nevetett azon.

– Így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory.

Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti szinházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magyarul; a míg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, a ki mindebből semmit sem értett.

– Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiomán.

– No hát revenons a nos moutons! csevegett Scilla. Tiens! Vous n’avez pas encore vu mes entrechats? C’est pour battre le chat!

– Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék Alfréd.

– Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok, mondá Scilla tetszelgőleg.

– Hisz Sappho nem verselt rimekben, az egy saját versnemet talált fel: a sapphikusokat.

– Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.

– Én bizony elfelejtettem; régen volt, a mikor Horaceot tanultam.

– Ön sem tud? szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.

– De én szolgálhatok. Például ez: «Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce ridentem».

– Hogy hangzik az magyarul?

– Édesen, csevegőn, kaczagón imádom szép Lalagémet.

– Hát ön csakugyan nem látott engemet még a szinpadon, a mióta a világot a lábujjhegyemen hordom?

– Ön nem jött mihozzánk.

– Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, a hol én járok?

– Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.

– Mind tudom. Oh én minden hirre rátaláltam, a mi önről szólt a hirlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha egy pár szem itten nem tartaná.

– Szép szem? mondá Bertalan, s szemrehányólag tekinte Alfrédre.

– Óh nem De L’Aisne úrtól tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a csodaszép Medea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség! Ugyebár De L’Aisne úr?

(Drága szépség! mormogott Alfréd.)

– Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én. Szólt Bertalan.

– Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.

– De nekem eszembe sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságos nagyzási hóbort volna.

– Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.

– Embernek tartom magam elég nagynak, de elefántnak nem.

Az elefánt szóra meghökkent Scilla kisasszony.

– Ah ca! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy keresztül lát…

– A ruhán, veté közbe Alfréd.

– Bah! Licorne! Pattant fel Scilla feddő hangon.

– Azért nem szükség az embert egyszarvunak szidni, szólt Alfréd. Ez nem élcz. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a veres színt. Azért a spiritista hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotilliont hordanak, külömben úgy járnának-kelnének a spiritista férfiak előtt, mint Éva anyánk, mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára Lándoryval!

– Ön bolondos! mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshwalt, azt félig maga elé rántotta.

– De hát komolyan! folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kaczagott.) Ön még soha sem látott engem játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha nincs máshova eligérkezve) egy kedves kis opera-ballettet adunk, a «Brahma és bajadért».

– Ismerem: nagyon szép.

– Kitől látta ön a czimszerepet?

– Grahn Luciletől.

– No majd én tőlem nézze meg!

S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, a minővel Minerva hitta versenyre Arachnét.

– Ott fogok lenni.

– A szinpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szivesen látom önöket egy «petit souper»-ra. Csak igen rövidre, mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe csavargatnak, mumia vagyok.

Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a bucsúzáskor.

– Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.

– No! És nekem semmit? mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni készül.

– Mit? Miért? kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.

– Hát legalább a sensáldijat, a miért önnek egy ötödrész papát idehoztam.

– Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három évig, a mig Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, a miért a szememet le kellett volna sütnöm.

– No hát kérem azt a megszolgált fricskát.

– Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonynyal.

Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüggönyei mögé.

– Valóságos «Sorcière!» mondá Alfréd a barátjának. Angyalbőrbe kötött diablesse. No hát nem megyünk a Pradoba, Rigolbochet élvezni?