Part 4

– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a Montmartret is megostromolták a versaillesiak, Raoul Ripaille egy csoport internationálistával lemenekült a katakombákba. Én is velük akartam menni, de engem visszautasított, «Asszony nem kell ide!» Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a boltozatra hajítja fel, úgy töri össze magát és ellenségeit.

Medea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.

Lidy Carcassenak pedig egyre mosolygott az arcza.

– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utczaszögleteken, meg az affiche oszlopokon, a miken az volt hirdetve, hogy a ki Raoul Ripaillet felismerni tudja, jőjjön oda a tombeau d’Isoardhoz, jutalmat kap, mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve, hát akkor én azt gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloakák undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaillet, a milyennek én máskor is láttam már, s az által megmentem az életét, mint ha ő rettenetes igéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe röpíti. No hát nem volt igazam, grófnő?

– Igaza volt.

– Én előre közöltem a nézetemet a communardok elfogatására kiküldött őrnagygyal, az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy a fenyegetését be ne válthassa s a mikor kilépett az oduból s daczosan odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy a nevét elkiáltsam, mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt rántva a hüvelyéből s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez tőlem, madame?

– Nem volt az.

– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Oda kiáltott a katonáknak: «ez nem tiszt hanem némber! tépjétek le róla az egyenruhát!» És mikor leszakgattak rólam mindent, csufságra, nevetségre oda voltam dobva, a mikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy a rámhulló ütéseket hárítsam-e el? akkor oda rohant hozzám s a csizmája sarkával megrugott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek a sebhelye itt van a csipőmön. Akarja látni, madame?

– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiáltá Medea, kezével eltakarva az arczát, mely egyszerre lángra gyulladt.

Lidy Carcasse pajkos mosolylyal csusztatá vissza a félig felkapott öltönyét s bizalmaskodva suttogá:

– Bizony nem asszony ön, hanem csak leány.

– Elhiszem, hogy ott van.

– Ott is fog maradni, a míg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A leány arcza e perczben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor, madame, egy egészen idegen férfi, a ki addig hideg vérrel, közönyösen állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét s rádobta a mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?

– Nem tartozik hozzánk.

– Nem is fog ide tartozni valaha?

– Ne adj’ Isten!

– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan hüséges kutyája lenni, a ki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt s a tolvajt, a ki az ágyához közelít, bizony megharapnám.

– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! ön nálunk marad s jó dolga lesz.

*

Medea utána gondolt a hallottaknak.

Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással lett kiegészítve: «irgalmasság, szemérmesség.» – Erények. De gyönge szív. – Az a rugás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!

DE L’AISNE ALFRÉD.

Végre minden rendbe jött.

A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostoha fia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.

Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, a mikor a törvényszék határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a Moniteurben háromszor kihirdettetik.

Ezuttal az előbbi eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt tartózkodik a Messageries Maritimes «Copernique» nevű hajóján, mely útban van Alexandria felé. E szerint tehát csak azt a kis időhaladékot kell bevárni Lándory urnak, a míg a Messageries Maritimes másik hajója a «La Fayette» utána megy az elsőnek szintén Egyptomba, s ott a követség útján felszólított khedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nilus cataractáinál vizilovakat vadászó Lyonel grófot, aláiratja vele a kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold per megszüntetésére szolgáló okiratot.

Addig bizony kitavaszodik.

Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember kényszerítve van Párisban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem kinálkozott a szokásos mulatságokkal, a mik Párist «a gyönyörök paradicsomává s az erszények purgatoriumává» teszik, hanem annál több alkalom kinálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel önerejéből egy földig gázolt óriás. A franczia nemzet a bukása után mutatta meg, hogy milyen nagy: öt miliárdot fizetett azért, hogy a hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önkényt. Aztán hozzálátott a munkához.

Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani. Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani, a szükségeseket újra építeni. A parlament átköltözött Párisba. Komoly, méltóságos nyugalom vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a félbeszakadt munkát; a hadsereget újra teremtették, a hivatalokat epurálták. Az ipar, kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet minden ága új virágzásnak indult. Soha sem volt Páris nagyobb, soha szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a franczia nemzetnek az igazi «gloire»-ja; csakhogy ez a «dics» nem császároké és hadvezetőké volt; hanem polgároké és parasztoké.

Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni, garçon szállást fogadott a Boulevard des Capucinson s ott élt, minden társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket, muzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit szinházban tölté; ha szép idő volt, a «bois»-ba tett kirándulást, vagy Páris környékébe.

Egy délután, hirlapolvasás közben, De L’aisne Alfréd lepte meg a szállásán.

Lándory nem titkolhatta el az arczán bámulatát, a nem várt látogatás fölött.

– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem is mutatod már magadat «mi nálunk».

Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csudálkozzék-e, vagy a «minálunk»-on?

– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniersben, az emlékezetes lakomán pajtásságot ittunk egymással?

– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.

– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral köszöntenek fel. Én soha sem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per te s tu valahol.

– Köszönöm. No hát ülj le és gyújts rá.

– Ebéd előtt nem. Jösz velem a fréres provenceauxhoz?

– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.

– Ugyan min?

– A kölcsönös bemutatáson.

– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?

– Azaz, hogy látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez alatt. Én tudom azt jól, hogy te neked senki a kerek földön olyan rossz szolgálatokat nem tett, mint én.

– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség detailloznod. Van szerencsém! S ha épen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogy ha olyan rendes észjárású embernek születtél volna, a milyen ezer közül kilenczszáz kilenczvenkilencz. – Hát akkor azt tetted volna, hogy a mint azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a «wünschelruthe» segélyével…

– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta örökségbe.

– No hát akár hogy volt, egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset megtalál, (becsületes embert értek, a ki nem szökik el vele) hát akkor azt tette volna, hogy elhozza Seigniersbe. Ott lakik a természetes tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: «Nézze uram, itt van a Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom, a kinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok «lencseszámlálónak» mondják) húszezer franknyi koldusfillért igérni a megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért egy millió frankot.» – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a bankáromhoz egy millió frankra s aztán – nem ismertünk volna egymásra többet, ha az utczán találkozunk.

– Kivéve, hogy ha én lettem volna az a «becsületes» Monte Rosso, a kinek csakugyan «ez» a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s a kivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting housban egy szívélyes «tsau»-t, – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.

– Ebben megint igazad van. Te tudsz ripostozni. No hát jól van. Ezer ember közül mégis azt mondom, hogy kilenczszáz kilenczvenkilencz Mont Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, a ki a szerencsét kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!

Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.

– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: «ez egy igen derék, jellemes, korrekt gentleman; a kit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna, mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!»

– Nagyon hizelgő rám nézve.

– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a haszontalan ficzkót, a Lyonelt hadd érje el a maga fatuma az ő Raoul Ripaille álarcza alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai ájtatosság kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: «de faire bonne mine au mauvais jeu.» Hát annak a «rossz játékhoz csinált jó pofának» vagyok én a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy híttak, hogy «un bon enfant.»

Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt s talán semmitől úgy nem félt, mint a kit úgy hínak, hogy «jó fiú!»

– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a macrobioticának a legfőbb titka. A ki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele. Nekem soha párbajom nem volt.

Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a jellemeknek: a «meg nem haragítható,» a ki elteszi a jégre a kapott bántalmat, együtt nevet azokkal, a kik az ő rovására nevetnek, tovább is jó czimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelküen eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó czimbora marad, hanem azután igyekezik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s azzal szurkáltatja meg.

– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.

Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje került az ő eszejárásának ez az ember?

– No csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér módra. A társaságban jó hired van. És én büszke leszek rá, ha karöltve vezethetlek be mindenüvé. A klubbjainkba és az estélyeinkre. Azért nem szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.

– Minden játékhoz értek. Épen azért nem játszom, mert az első osztás után minden kártyát megismerek a hátáról.

– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsön kérhetném! De te úgy élsz itt Párisban, mint egy remete. Nem látunk sem a Ranelaghban, sem a Mabilleben. Szólj csak, voltál-e már egy operabálban? Láttál-e már egy galopp infernált?

– Voltam én mindenütt és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, még pedig itt Párisban, mikor a Sorbonneba jártam. Nincs előttem új dolog a világon.

– No hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások bolondságain jól mulat.

– A saját magáén még jobban.

– Vettem észre az arczodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem ki: «minálunk.» Én és Lis Blancék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! – Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, a mióta Seignierst vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seignierst, hanem a szép asszonyt is. A mióta elvált férj és feleség vagyunk, minden nap meglátogatom Medeát. Férjnek nem váltam be, házi barátnak igen. Hordom neki a pletykákat s ő igen jól mulat rajtuk. A «mámi» is elsohajtotta már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a jour fix-ein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább megbántottak.

– Akkor tökéletes antithesise vagy Sidonia grófnőnek.

– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban, a kik vele jót tettek. – No látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak bolondulva egészen. A hogy a jó német mondja: «Sie haben einen Affen an dir gegessen». Csak rajtad áll, hogy bele házasodjál a családba.

– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.

– Hogy hiják a könyvedet?

– Az iskolában «tabula Cebethis»-nek hiják, parasztnyelven «kétszerkettő».

– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.

– Hisz épen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból legénymódon urilag megélhetek (természetesen «noble passiok» üzdei mivelése nélkül) sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, a ki szereti az otthont, a ki gyönyörűségét találja a falusi életben, beéri a saját nevelésű lovaimmal, a pesti salonokon túl nem vágyakodik; a szinházi premierekkel és a filharmoniai concertekkel ki van elégítve; négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s «Mezei és Árvai» firm ját meg tudja becsülni, a mellett örülni tud neki, ha nyárára Balaton-Füredre vagy Tátra-Füredre elviszem; egy kis olaszországi kirándulásért pedig épen háladatos; ha nevenapjára egy kis szerény kétezerforintos karpereczet veszek neki ajándékul, azt teljes életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön, s a mit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. – De hova legyek én egy olyan asszonynyal, a ki Párisban hotelt tart, a butorzatát minden évben változtatja, a ki a divatot nem követi, hanem vezeti; a ki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; a kinek a salonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; a kinek ambitiója, túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az ízlésem.

– Hahaha! Hahaha! Hahaha! Kaczagott az egész diatriba alatt Alfréd, hanyatt dobálva magát a kereveten. Ah be derék! Nagyon derék! – Elvégezted már? – Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!

– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.

– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam, ha pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.

Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csak hogy épen jónak találta a félreértőt játszani.

– Micsoda? Te Medea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?

– Na de igen. Ő épen az a nő, a kit te az első fejezetben leirtál; a ki nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s a ki nem gazdagabb, mint te vagy.

– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, a kitől elváltál, mikor a feleséged volt?

– Különös: nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az egész történetet: a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait? No no, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi csintalan fordulatok nem fogják moralis és æsthetikai érzékedet megbotránykoztatni.

– Én nem vagyok prude.

– No hát ülj le ide mellém, s kinálj meg egy pohár cognaccal, hogy az emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koczintsunk az «ő» egészségére. – Hát kezdjük az elején. Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében engem tett örökösévé. Hanem az özvegy, meg a kitagadott fiu protestatiót emeltek, azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, a mit ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok ellen. A dolog nemcsak Lis Blancékra, de rám nézve is kellemetlenné lett; mert én voltam az a Tantalus, a kinek nem szabad a szája előtt uszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a kertben a massæ curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki, hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem Medeát, s vele együtt a seigniersi dominiumot, a Lis Blancoknak pedig átengedem a La Grenouilli uradalmat, meg a párisi palotát. Minden kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és én közöttem. Csak a kész szerződéssel léptünk Medea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Medea vállvonva mondá:

– Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor vezetéknevet választottatok!

(Én nem voltam rá nézve más, csak vezeték név!)

– Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?

– Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.

Ez volt Medea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az ékszerészeknél és a csipkeárusoknál folyt le.

Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Medea tizennyolcz éves, én meg negyvennyolcz. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember csak suhancz; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel ifjabb lesz.

Lándory nagyot nevetett: «még utóljára majd fogzásban hal meg!»

– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) épen úgy évelődtek velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az ártatlanságok elleni harczban. Londonban éltem nyolcz esztendeig. Az az igazi világ! Páris csak gymnasium ebben a tekintetben; London a collegium. Tagja voltam a «minotaurus» társaságnak. Tudod, mi az a minotaurus?

– Tudom.

– Mindent tudsz. Tehát nem kivánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az atheni «szüzek adójáról».

– Hát bizonyos korig «telles choses se font, mais ne se disent pas,» bizonyos koron túl pedig «elles se disent, mais ne se font pas». Rajtad áll, hogy beszélj-e?

– Ez megint «touche» volt! Tudod: a csábítás nem mesterségem, az katonatiszteknek való. Hizelkedni, turbékolni, «Lied»-eket danolni zongora mellett! Én a realismus embere vagyok. Az ilyen processust legjobb az execution kezdeni. Itt legjobb törvény a statárium. Az áldozat könnyei engem meg nem lágyítanak. Hanem azt az egy genret, a szent házasság utján kivívott diadalt, megvallom, hogy még nem próbáltam. Annál kiváncsibb voltam rá.

A házasságunk a szokott szertartásokkal ment végbe. Elébb a közjegyző előtt irtuk alá a szerződést, a miben minden benne van, csak a fődolog hiányzik belőle, a miért az ember megházasodik. No de ezt helyrepótolja azután az egyházi esketés; a mit rangbeli jegyesek nem szoktak egymásnak elengedni. Medea mindent megtett, a mit diktáltak neki. Keztyűs kézzel olyan szépen odaírta a nevét, a hogy én keztyü nélkül sem tudom. Az oltár előtt aztán, mikor az esküvésre került a sor, lehúzta a keztyüjét, úgy tette az én kezembe. Aztán mit gondolt ki? Az alatt, a míg én az esketési formulát az érsek után elmondtam, az ujjai hegyével folyvást csiklándozta a tenyeremet, úgy hogy én majd a bőrömből ugrottam ki. A hátam mögött álló násznagyom, De Saltis herczeg odadörmögött a fülembe: «Az ördögök vannak veled, hogy úgy vigyorogsz?» Mikor meg ő rá került a sor, olyan lassan suttogott, hogy az eskető pap nem hallotta, hogy az esküformát mondja-e utána? Én hallottam. A miatyánkot mondta el. S mikor azt kellett volna hangoztatnia, hogy «Isten engem úgy segéljen!» azt susogta, hogy «de szabadíts meg a gonosztól!» Hanem azért meg volt adva a módja, s mi ugy tértünk vissza a templomból, mint férj és feleség. Következett egy pompás dejeuner a Lis Blanc palotában, melyen maga Persigny is jelen volt feleségestől. Az én menyasszonyom se nem evett, se nem ivott. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy olyan borzasztóan be van fűzve! «No de majd ha otthon leszünk a seigniersi paradicsomunkban, annál jobban fog esni az ebéd, biztatám én gyöngéden. A fesztelen deshabillé!» «Csitt!» mondá ő, az ujja hegyét a szájamra téve. S én elfelejtettem azt az ujjacskáját megcsókolni. Ekkor az egyszer lett volna rá alkalmam.

Az elválás a mamától minden könyhullatás nélkül ment végbe. Tulajdonképen én rajtam lett volna a sirás rendje; mert én hoztam az áldozatot. Medea nem szeretett senkit. Az a Lyonel iránti érzelme nem több ábrándos testvéri szeretetnél, neki nem kellett a szivéből senkit kitépni. De én nekem fel kellett mondanom a viszonyt Scillával: az isteni bajadérral, a kiért valaha Brahma megbocsátott az egész osztálynak. – Tudod ez az a «diva», a ki miatt Lyonel futó bolonddá lett s elhagyta a feleségét. Nekem sikerült őt állandó lakhelyhez kötnöm, egy hotelnek az árán a Citében. – S ezt lachiroznom kellett, hotelt és istennőt, midőn megházasodtam. Hélas! Micsoda bucsú lakoma volt az a rue Lepelletieri házban az esküvő előtti napon!

– Te az esküvőd előtti éjt a kedvesednél töltötted?

– Dehogy az éjt! csak a napot. Éjfél után két órakor már otthon voltam, s odáig nappal van. Aztán hát mit akarsz? Bucsút venni csak kell az embernek, s mikor tegye, ha nem az utolsó nap? Hát mondom, hogy az áldozathozó fél én voltam. Mert Medea is szép, az igaz, szobrász szemmel nézve, tökéletesebb szépség, mint Scilla. De már egy festő Scillának adná az elsőbbséget. Micsoda colorit! chamæleoni szinváltozás! Mennyi báj! Minő mozdulatok! Micsoda arany zuhataga a hajfürtöknek! Ha egyszer az arczképét megmutatom neked! Azt, a melyiket nem tesznek a kirakatokba. Egy költőnek pedig épen meg kellene miatta bolondulni. Az a temperamentum! Az a szenvedély! A szikrázó elmésség. Soha se ugyanaz. Az ember tizenkétféle asszonyt vél benne feltalálni. Majd egyszer elviszlek hozzá. Szeretném, ha belebolondulnál. Ez lenne az én legédesebb boszúm!

Lándory nevetett: «Soha nagyobb szerencsétlenség ne fenyegessen.»

– No hát mondom, a ki tulajdonképen áldozatot hozott, az én voltam. Megérdemlettem volna, hogy azt méltányolják. – A bucsúvétel után rögtön a vasuthoz hajtattunk; egy bőrönd, Medea legszükségesebb öltönyeivel, meg egy szobaleány, volt az egész uti czókmók. Seigniersben diadalkapuval és transparentekkel vártak; az egész tüzoltóság kivonult.

– Indokolt megjelenés.