Part 14

De hátha még sem úgy lesz? Hátha a csábítás varázsa erősebb, mint a női erény? Hátha maga a női erény sem egyéb, mint ki nem talált rejtély? De ha kitalálják? Ha meglelik a kulcsát?

Kezdte megbánni, a mire vállalkozott. – De már a visszalépés lehetetlen volt.

Az éjszaka rossz tanácsadó.

Azok az apró dæmonocskák, a kik a női szivre leskelődnek, a sötétben könnyen szárnyra kelnek; jön a kiváncsiság; – a tilalmas utáni vágy; – régi emlékek; – bohóság; – tréfa; – a nyugasztaló példák csábja (hisz mások is «így» tesznek) – a titok biztonsága, (hisz senki sem tudja meg) – s utoljára eléjön a féltés; – (Scillát említették! Hát még a Lidy Carcasse?) a «talio» törvénye a szerelem codexében is ott áll. – Egyszer csak szédülni kezd a fej, s a szív heves dobogáshoz kezd, mikor a titkos lépcsőkön a léptek csikorognak.

Nem jó a tüzzel játszani!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lidy Carcasse halkan kopogtatott Lyonel ajtaján.

– Az urak kártyához ültek már.

Lyonel előjött s Lidyt meglátva, pajkosan belecsipett a karjába.

– Ejh! Ne veszkődjék. Hagyja azt a szép asszonynak.

– Azóta nem is beszéltem veled – mondá Lyonel – a mióta a tombeau d’Isoardnál elbucsúztam tőled.

– Igen, a csizmasarkával.

– Még nem feledted? Én csak arra emlékszem, milyen szép voltál akkor, te kis bichette.

– Mondja el ezt mind asszonyának.

– Ne duzzogj! Revanchet adok.

– A revanchet majd én adom. Jőjjön szépen utánam.

A hátulsó lépcső, a mi csak vízfelhordásra szolgált a cselédeknek, sötét volt, tapogatózva lehetett csak haladni le a földszinti folyosóig. Annak a végében volt a Hermione szobájához vezető ajtó.

Lidy Carcasse benyitott az ajtón, maga után vezetve Lyonelt, kezén fogva.

Az előszoba sötét volt. A gyertya kiégett a tartóból, melyet este az asztalra tettek. És a pálinka is kifogyott a palaczkból. A kenő asszony, a kit oda ültettek e két világítás közé, azoknak kifogytával mélyen elaludt a karszékben, azt két hajdu sem birja életrerázni holnap reggelig. Lyonel nem is vette észre ez emberi alakokat a sötétben.

Lidy a hálószoba ajtaját nyitá fel előtte s maga a küszöbön kívül maradt.

Hermione ágya a szoba fülkéjében volt, az ágyfüggönyök hosszan leeresztve. Az éji asztalkán égett a petróleum lámpa.

– Hol itt a titkos lépcső? suttogá Lyonel.

– Az ágyfüggönyök mögött, felelt Lidy. Hermione kisasszony majd megmutatja.

– Ah! Ez érdekes bejárás a paradicsomba.

A férfi hangra megszólalt az ágyfüggönyök mögül egy nyöszörgő panaszhang.

– Ah uram! Ön oly soká elmarad! Senki sem jön felém. Iszonyuan szenvedek. A mustárkovászt nem tudom levenni. Úgy éget, mint a pokol! Segítsen uram!

(Azt hitte, hogy Lándory jött hozzá, az orvosságot beadni.)

Lyonel odament az ágyfülkéhez, s kiváncsian széthúzta az ágyfüggönyöket. Visszarettent. Hermione térdei görcsösen fel voltak húzódva! arcza szederjes kék, ajkai fakók, szemei megtörve.

De a mint megpillantá Lyonelt a beteg nő, egyszerre kivillantak az elhaló szemek, dæmoni kisértetfényre lobbanva, könyökére emelkedett s száraz ajkait ördögi mosolyra vonta szét.

– Ah! ön van itt!

– Mi baja Hermione? suttogá Lyonel. Ön cholerában van?

– Ne törődjék velem! lihegé a kóros s félrerántva reszkető kezével a hátulsó kárpitot, rámutatott az ágy mögött megnyiló ajtajára a titkos csigalépcsőnek. Siessen fel oda!

Még a halál kínjai között is ez volt az uralkodó gondolatja! Elpusztítani ennek a háznak a boldogságát!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea szíve lázasan dobogott, a mint a titkos lépcső fokai nyikorogtak a gyors léptek alatt.

Percz mulva előtte állt – az, a ki az asszonyok eszményképe.

Egy ijedt, sápadt arcz, izzadó homlokkal, kimeredő szemekkel, rémületre nyitott ajkkal. S ez a mintaképe a daliáknak ezen kezdi az üdvözletét:

– Az ön férje meg van őrülve! (A hang úgy jön ki a száján, mintha a torkát szorongatnák.)

Medea bámulva néz rá.

– Hogy egy cholera beteget tart itt a házánál! Azt maga ápolja, orvosságot ad be neki, mustárt rak rá! Hisz ez egy veszett vad állat. Ez a Lándory.

– De Lyonel. Hisz Hermione…

– Mit? Hermione! Ha az édes anyám volna, se tűrném velem egy házban, ha cholerába esett.

– Ön úgy tud félni! A tegnapi medveölő!

– Ejh! A medvével megbirkózhatom. Fegyverem van, megölhetem vele. De ez iszonyú rém ellen nincs oltalom. Hasztalan minden vitézség.

– De hát nem olyan szörnyű rém az!

– Mit tudjátok ti, hogy mi az? De én jól ismerem, mert ott jártam, a hol a fészke van, a Ganges mellett. Tíz kisérővel mentem ki a szarvorrú vadászatra. Egy este az egyik megkapta e rettentő mirigyet, s reggelre kilencz halva volt közülök. És én nekem ott kellett néznem a tűzrakás mellett, hogy fetrengenek körülöttem, kínlódva, átkozódva, a legrettenetesebb nyavalyában, a mi ellen nincs segítség. Még most is előttem látom a torz arczaikat, a fülembe cseng a nyavalygó ordításuk. Inkább egy anakonda fészekbe taposnék bele, mint hogy egy ilyen beteget lássak.

Csorgott a veríték a szép homlokáról.

– De hát azért jött ön ide hozzám, hogy nekem ez órában kórházi értekezést tartson valami epidemiáról?

Ez a gúnyos észrevétel némileg magához téríté Lyonelt. Észrevette, hogy nevetséges szerepet játszik. Fordított hirtelen a modorán.

– Abból láthatod (szólt tegezve Medeát), mennyire imádlak, hogy a mitől egyedül rettegek a világon, a kórágyon keresztül is idehatoltam hozzád.

S azzal gyöngéden át akarta ölelni Medeát.

Medea szeliden elhárítá magától az ölelést.

– Kérem önt Lyonel, beszéljünk úgy, mint két testvér, a kik egymást szeretik, úgy, hogy nem kell azt titokban tartaniok.

– Tehát szeretjük egymást? kérdé Lyonel, helyet foglalva a pamlagon Medea mellett.

– Gyermekkorunk óta.

– De most már nagy gyermekek vagyunk, s a nagy gyermekek másként szeretnek.

– Tudod, hogy én előttem mindig eszménykép voltál. Úgy szeretnélek, ha egészen az lennél, szólt Medea.

– Én is azt akarom. Hát mi hiányzik nálam?

– Semmi sem. Hisz van nemes szived, magasra vágyó szellemed. Lehetsz azzá, a mivé én szeretném ha lennél.

– Szeretem, mikor egy nő az erényprédikáczióhoz kezd, az biztató jelenség. Fogsz nemsokára sirni is? Semmi sem kedvesebb tünemény a világon, mint a haldokló erénynek a vére, a könny. Fogsz sirni a kedvemért?

– Lyonel! Ne érints így!

– Hát talán metaphysicai értekezéseket tartani jöttem ide?

A nyitva maradt rejtek lépcsőn át felhangzott a kínlódó nyögése.

– Oh mon Dieu! comme je souffre! Oh Jesus Christ! ayez pitié de moi.

Lyonel lángjai egyszerre jéggé fagytak megint.

– Ah! Ezt nem lehet kiállni! Ez bolondság! Nincs a közeledben valami eczet?

Medea szolgált neki egy kis flacon vinaigre de toilettel.

Azt Lyonel egészen elfecsérelte a kezeire és az ábrázatjára. Egészen eczetszagú volt, mikor ujra helyet foglalt Medea mellett a pamlagon.

Az elvesztett hangulat nem akart visszatérni.

– Mindig azt a vadásztűz mellett fetrengő kilencz indust látom magam előtt.

– De, kérlek, légy férfi!

– Az vagyok! S ha kétségbevonod, megölöm a férjedet ebben az órában.

– A férjemet? Miért?

– Azért, hogy ne légy az övé! Azért, hogy az enyém légy! Hát nem érdemli-e, hogy megöljem, mikor ezt az átkozott kelepczét csinálta a számomra?

– Miféle kelepczét?

– Ezt a halódó asszonyt ide alant.

– Hisz ő nem tehet arról, hogy Hermione beteg lett.

– De tehet arról, hogy maga járt hozzá ápolni s aztán megint visszajött közénk, magával hozva a bacillusokat.

Medea nagyot nevetett erre.

– A bacillusokat! No te ugyan derék vitéz vagy! Hisz én magam is ott voltam Hermione betegágyánál.

Erre a szóra, mintha a tarantál-pók csipte volna meg, ugrott fel Lyonel Medea mellől.

– Te is voltál nála! Hisz akkor ez egy pokolbeli complott, a mit ti valamennyien én ellenem koholtatok!

– Csak nem fogsz segítségért kiabálni talán?

– Ah, ez eltürhetetlen!

Lyonel rohant az ajtó felé.

– Ne arra, Lyonel! A cselédek meglátnak! kiáltá Medea megijedve.

– Bánom is én! Azon az uton, a min jöttem, vissza nem megyek, ha mindjárt mind a három istenasszony száll is le ide, s engem választ Parisának.

Azzal hevesen felszakította az ajtót s keresztül a dajka szobáján, rohant ki a folyosóra. Majd összeütötte a homlokát a Péterével.

Nem kérdezte tőle, hogy hát neki mi keresete van itt?

– Szaladj! kiáltá rá. Keresd fel a kocsisomat. Rögtön fogjon be. A Lidy hozza le a köpenyemet a szobából.

Azzal rohant le a lépcsőkön, ki a kertbe. Még ottan is üldözte az az undorító opiumbűz, a mire az orr visszaemlékezik, ha egyszer megismerte.

A kocsi előgördültéig vissza sem jött a kertből. Akkor aztán föladatta magára a köpenyét. Úgy fázott, hogy a fogai vaczogtak bele. Segíteni kellett neki a kocsiba felülésnél, úgy el volt gyengülve.

Mikor aztán már fenn ült, a Lidy Carcasse betakargatta a térdeit a párduczbőr lábpokróczczal, akkor azt sugá neki oda a Lidy Carcasse:

– «Raoul Ripaille!» Azt a rugást visszaadtam!

Aztán tovagördült a sandlaufer.

«IMÁDLAK!»

A mint Lyonel kocsija kirobogott a kastély felvonó hidján, azt mondá Péter Lidynek:

– No már most én meg a többieket dobálom utána.

Három óra volt már hajnal felé.

A tarokk-parthie rendkivül érdekessé vált. A táblán tizenkét «quadrupla kettős», négy «bukott solo» és három «ultimo» volt följegyezve. Nincs rá eset, hogy ezt délnél hamarább ledolgozzák. Lándory nagy nyerésben volt. Gavallér ember, még ha otthon nincs is, sem kelhet föl ilyen helyzetben a játék asztal mellől. (De hát az, a mit nyer, nem ér föl azzal, a mit ezalatt veszt másutt! Azt hitték a játszótársak.) Három magyar úr volt az asztal mellett Lándoryn kívül, Alfréd még nem egészen volt nyeregbiztos a tarokkban, Párisban nem játszák azt. Ő csak nézte a játékot, s Lándorynak «szorított».

Azt, hogy egy kocsi gördült ki a felvonó hídon, nem vették észre a nagy pagát-üldözésben, három ököl ütötte az asztalt, s volt erős «hallali», midőn a «run» csakugyan «kill»-el végződött. Murczusnak elfogta Lándory a pagátját is, a huszonegyesét is, pedig tizenegy tarokkja volt. A játékot is elveszté 33-ban.

– Ez aztán őrült szerencse!

Az ajtón belépő Péter megvárta, hogy számítsák ki az urak, mennyire megy a bukás? Csak azután szólt oda az urának, félig hallható sugással.

– Megint visszatért. Jó volna a pezsgőt beadni.

– Mi az? Mi tért vissza? Kérdezé az effendi, látva, hogy Lándory leteszi a kártyát a kezéből s felkelni készül.

– Semmi, semmi! mond Bertalan. Egy perczre ki kell mennem. Nyomban visszajövök. Addig Alfréd lesz szíves helyettem játszani.

No ezt meg kellett akadályozni! Lándorynak nem szabad a kártyaasztalt elhagyni.

– Ah, Alfréd nem ért ehhez! ellenkezék az effendi. Valami pezsgő beadásról hallottam. Azt inkább elvégezheti Alfréd. Kinek kell pezsgőt beadni?

– Oh, igen szivesen! Ajánlkozék rögtön Alfréd. Te csak maradj.

– Hát úgy is jó lesz, szólt Lándory, visszaülve a helyére. Hermione kisasszonynak kell pezsgőt beadni kanalanként.

– Hisz az igen kellemetes gyógykezelés. Erre mindig vállalkozom. Szép hölgynek pezsgőt beadni.

– Hát csak arra ügyelj, hogy a pezsgő még jeges legyen s azt mindig az eruptio után kell beadni, a míg csak meg nem szünik.

– Eruptio után? hebegé Alfréd elhüledezve. Hát mi baja Hermionénak?

Péter sietett felvilágosítással szolgálni.

– Hát csak egy kis «nostras»-sa van szegénykének dél óta.

Erre a szóra egyszerre talpra ugrott valamennyi vendég.

– Micsoda? hörgé az effendi. Cholera van a háznál! S te ezt nekünk nem mondod? Hát micsoda házigazda vagy te?

– S még maga jár oda hozzá ápolgatni! szörnyüködék a Murczus. S aztán visszajön közénk, idehordani a bacillusokat. Mi ugyan azt a kártyát forgatjuk a mi az ő kezében volt. Hisz ez méregkeverés.

– Ugyan ne ijedjetek meg, urak! csitítá a felháborodott társaságot Lándory. Hisz olyan ártatlan baj ez, mint a fejfájás. Holnapra felépül belőle. Az meg már tiszta parasztbabona, hogy ez még ragályos is lehessen. A bacillusok theoriája zöld mese! Csak ti mulassatok tovább. Én utána nézek, mert az orvos instructioit nem érti az itteni cselédség. Öt percz mulva visszatérek.

Dejszen ez az öt percz unos-untig elég volt arra, hogy az egész vendégsereget mozgósítsa. «Hol a plaidem? Hol a havelockom?» Vége volt a quadrupla kettősök vonzerejének.

– Hol van Lyonel? jutott eszébe Alfrédnek. Őt kellene értesíteni.

– A gróf úr az imént távozott el a hintaján. Bátorkodott alázatosan értesítést adni a Péter.

– Lyonel már elfutott? Akkor sauve qui peut!

Mire Bertalan visszatért, már akkor csak az effendit találta a kártyázó szobában. Az is csak azért maradt hátra, mert nem találta a kalapját. Csak a piros fez volt a fején, a mit kártyázás közben használt, azért is hitták effendinek.

– No látod. Egészen megfordult a baj. Biztatá őt Bertalan. Beállt nála az izzadás, most már túl van a veszélyen.

– De köszönöm én szépen az ilyen mulatságot! Nekem kezet ne adj! Hozzám ne közelíts! Máskor, ha choleraispitályt nyitsz a kastélyodban, hijj magadhoz felcsereket, meg tilogusokat vendégeknek, ne vadász pajtásokat!

Azzal el-kirontott, ott hagyta a kalapját is s elmenekült a többiek után egy veres sipkában.

Lándory fogta a szivacsot s letörülte vele a tábláról a bukásokat, neki magának nem volt. A «rezeket» és «csontokat» a Péter visszarakta a tartályaikba.

Lándory nem kérdezte senkitől, hogy hát Lyonel megvan-e még? kitalálta az első kocsigördülésről, hogy ő fut elől.

A mint a vendégtávozás után a házat rendben hagyta, maga is ment a szobájába lefeküdni. A beteg is elaludt már, annak most már nem kell egyéb, mint nyugalom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea izgatottan járt alá s fel a szobájában.

Egész kedélye fel volt háborodva. Ő azt az egész jelenetet nem ilyennek képzelte előre. A csáb és az erény közötti küzdelemről szóltak az ábrándjai, akár mi lett volna a vége, az tragikai kimenetel lett volna. Lehetett volna belőle nagy szerencsétlenség, végződhetett volna magasztos diadallal, de hogy ilyen csufondáros kudarczczal végződjék, az rá nézve is megszégyenítő volt. Egy ember minden poklokon keresztül üldözi s mikor végre megtalálja, akkor megszalad egy «uram Jézus» kiáltástól.

Ki volt ábrándulva az eszményképéből. Nem félt többé, hogy szeretni találja. A kit a hősköltemények lovagjának képzelt, az egy közönséges vadászszá változott át előtte, a milyen van az oláh plájászok között elég, a kinek van ahhoz bátorsága, hogy jó lövőszerszámmal, gyakorlott kézzel leterítsen akár egy vadállatot, akár egy embert, de nincs lélekereje szembeszállni egy arcznélküli rémmel, a melynek emberölő hatalom van adva, azért, hogy kiragadjon a keze közül egy emberéletet.

Mennyivel nagyobb hős az a «másik!»

Hallgatta az éj csendjében, hogy gördül ki a hidon át egyik hintó a másik után.

Közben hallotta a férje szavát Hermione szobájában, ki a betegnek vigaszt hozott, annak a betegnek, ki az ő boldogságát semmivé akarta tenni. A nyitva hagyott rejteklépcsőn át minden szó hallható volt, a mit oda alant kimondtak. «Jó éjt! Aludjék csendesen. Megfordult a betegsége».

Mikor az utolsó kocsi után becsukták a kaput, bejött hozzá Lidy.

– Nem parancsolja, hogy levetkőztessem? kérdezé az asszonytól.

– Nem kell. Magam is elvégzem. A vendégek eltávoztak?

– Mind elmentek.

– Hát Lis Blanc gróf?

– Ő volt az első, a ki elment.

– Mehet ön is aludni, Lidy.

Azután egyedül maradt, levetkőzött, felvette a háló pongyoláját.

Valami végtelen ürességet érzett a lelkében.

Eddig volt előtte egy nagy, rémületes bálvány, egészen aranyból, kárbunkulus szemekkel, a kitől rettegett, de ez a félelem határos volt az imádással, most azután az a bálvány cseréppé törött, nem maradt belőle semmi.

Valami gondolatja támadt. Nem is gondolat, ösztönszerű vágy talán? Mikor az utolsó ajtócsukódás után mély csend következett a kastélyban, lehuzta a czipőit, úgy ment ki a szobájából, hogy a lépteit ne hallja senki. Végig tapogatózott a sötét folyosókon, megtalálta a tizenkét lépcsőt, aztán tovább botorkált, míg végre rátalált a kezével arra a kilincsre, a mely Bertalan szobáját kinyitja. Megpróbálta azt elfordítani, az ajtó zárva volt.

Bertalan felneszelt a kilincsforgatásra s a szobából kikiáltott.

– Nos! Ki az? Mi baj?

Medea elváltoztatott hangon sipogá.

– Én vagyok itt. A Lidy.

Bertalan mogorva hangon válaszolt.

– Hát mit akar itt a Lidy? Nem lehet hozzám bejönni. Már lefeküdtem.

Erre a saját hangján szólalt meg az asszony.

– Én vagyok itt! Medea!

Erre a szóra kiugrott az ágyából a férj, s az ajtóhoz futott.

– Te vagy itt Dea? Mi bajod van? Miért jösz ide?

– Semmi bajom. Egy szót akarok mondani.

– Velem nem beszélhetsz most. Én ragályos beteget ápoltam egész nap.

– Nem bánom! Én is voltam nála. Bocsáss be. Valamit akarok mondani.

Erre a szóra kinyitá az ajtót Bertalan.

– Mit akarsz nekem mondani Dea?

– Azt, hogy «imádlak» s itt akarok maradni nálad.

Már akkor a nyakában csüggött Bertalannak, s a csókjai égtek az ajkain és szemein.

A KÍGYÓFOGAK.

Hogy a füstbe ment terv Sidonie grófnő tudtával lett koholva, bizonyos. Lyonel annyiban igazat mondott Lándorynak, hogy Scilla látogatását várja, s azért szeretné a mostoha anyját az albisorai kastély elhagyására ösztökélni; hanem a mellett Lis Blanc grófnő is teljesen be volt avatva az igazi cselszövénybe. A másik csak játék volt: ez vérre ment.

Lis Blanc grófnő az estély előtt egy nappal elutazott Kolozsvárra, a hol állandó szállást tartott, a mióta leánya az erdélyi birtokára költözött. Azért utazott el, hogy semmi részvétele se lássék a cselszövényben.

Arról a raffinált gyönyörűségről azonban nem mondott le, hogy rég előkészített tervének diadalra jutását élvezze.

Másnap eljött Kolozsvárról Dorogmándra látogatóba.

Igen jó ürügy volt rá.

E napon együtt találja az egész családot. Itt van Lyonel is, Bertalan házában. A kölcsönös kiengesztelés ünnepe elérkezett. Lehet nagylelkűen megbocsátani a multakért. Félreértés volt, hirtelen indulat: kölcsönös megbánás. Végül előhozzák a kis nevető babát s annak a látása kibékíti a haragvó sziveket.

És a közben aztán lehet, égfelé forgatott szemekkel, nagyokat nevetni a jámbor, ostoba férjen, a ki egyedül nem tudja azt, a mit mindenki tud.

Az egész vendégsereg az ő egészségére koczintja majd össze a poharait, a legboldogabb férjért a kerek világon! Hahaha!

Ezt az élvezetet nem tagadhatta meg magától Lis Blanc grófnő. A fájáról akarta azt szedni; nem másoktól hallani.

Tíz óra lehetett délelőtt, mikor a dorogmándi kastély udvarára behajtatott.

Meglepte mindjárt az első körültekintésnél, hogy az udvaron semmi ácsorgó idegen cselédet nem látni. Talán kikocsiztak.

Elfogadására Péter jött elő. A jó zsoldban tartott Péter. Úgy kellett tennie, mintha észre sem venné, hogy már látta ezt az embert valaha.

– Dea grófnő? Ez volt a rövid kérdése az inashoz.

Péter felelete még rövidebb volt; mert az egy szót sem szólt, csak mélyen meghajtva magát, kézzel mutatá, hogy a kérdezett név képviselője igen is odafenn van.

Sidonia grófnő jól tudhatta itt a járást, hiszen itt tölté első házassága boldog éveit. Kérdezősködés nélkül rátalált arra a bizonyos szobára, a rejtek lépcsővel.

Az előszobában találta a Lidyt.

A franczia szobaleányok nem szoktak kezet csókolni.

– Dea grófnő? kérdezé Sidonia.

– Madame még nem kelt föl.

Sidonia vállat vont. Azért bemehet madamehoz. Benyitott a hálószobába. Egy kis idő mulva aztán bámuló tekintettel jött vissza. Még is csak kénytelen volt érdemleges tárgyalásba ereszkedni a cseléddel.

– A hálószobában nincs Medea grófnő.

– Az úr szobájában van, felelt Lidy.

– Micsoda «úr» szobájában? Kiálta rá sebesen, meg sem gondolva, hogy mit ejt ki a száján, Sidonia.

Erre aztán Lidy Carcasse vetett rá egy furcsa tekintetet, a miben az volt a legnagyobb malitia, hogy értetlennek tetteté magát.

– Hát a «férje» szobájában.

Sidonia ajkai egyszerre elkékültek a dühtől.

– Hát Lyonel gróf?

– Az vacsora után nem jól érezte magát, mindjárt befogatott és hazament. A többi urak is rögtön utána mentek.

Sidonia lihegett a dühtől.

– Hát Hermione kisasszony?

– Ő oda lenn van a szobájában. Most vittem neki csokoládét.

(Akkor úgy látszik, hogy nem halt meg az éjjel.)

– Vezess hozzá!

– Lidy levezette a főlépcsőn a grófnőt s bebocsátotta Hermione szobáiba.

A kisasszony már fenn volt, a pamlagon ült és csokoládézott. Borzasztó étvágy állt be nála, a tegnapi intermezzora.

– Mi történt itten az éjjel? kérdezzé Sidonia, visszaparancsolva Lidyt az ajtóból.

– Mi történt? sipogá Hermione kisasszony. Az történt, hogy engem megmérgeztek. Halálra váltam. Ezek itt gyilkosok mind. Átkozom az órát, melyben az önök ügyeibe belekeveredtem. Pokolbeli kínokat álltam ki. Majd kiadtam a lelkemet. Most fáj minden oldalbordám. A hátam majd beszakad. A mustár mind fölette a vékonyaimat. Nem merek a tükörbe nézni, mert megijedek magamtól. Mintha a csontházból szöktem volna meg. Én itt hagyom ezt a házat. Futok ebből az országból, a hol a «thugok» laknak, a kik a vendégeiket megfojtják. Panaszt teszek Bécsben a nagykövetnél. Önöknek kárpótlást kell nekem fizetni a kiállott szenvedésekért. A másvilágból jöttem vissza.

– Semmit sem értek belőle, vágott a szavába Sidonia. Azt látom, hogy ön jó étvágyat hozott vissza a másvilágról. De hát mi történt Lyonellel?

– Mit tudom én? Én felbocsátottam a rejtek lépcsőn Medeához. Az ő dolga volt a további. Mi történt közöttük, azt én nem tudom; mert engem az atlanti oceán hullámai dobáltak egy dióhéjban; azután meg elaludtam. Meglehet, hogy most is ott van Lyonel.

– Dohogy van! Az rögtön hazafutott innen.

– Akkor azt is megmérgezték. Vagy talán Medea is vele szökött?

– Az ám! a férje szobájába zárkózott, most is ott van.

– Akkor az is kapott valami breuvage-t. Philtrát adtak az asszonynak! Kitelik ezektől a gonosztevőktől! Az úr a fő-fő inquisitor, a tortura nagymestere, prestidigitateur, magnetiseur! Az inasa méregkeverő gyilkos, a szobaleány petroleuse, pyrotechnikus! Meneküljön innen grófnő! Még önt is megmérgezik! Hanem engem is vigyen magával. Én ebben a megboszorkányozott várban nem maradok egy óráig se tovább.

Sidonie aztán magával vitte a szegény jó Hermione kisasszonyt, visszatértében. (Nem várta meg, míg Medea fölébred.)

Hermionét úgy kellett két felül a hóna alatt fogni, Lidynek és Péternek, hogy a hintóig eltudjon jutni.

– Mivé tettek önök engem! mondá a kisasszony szemrehányó hangon Péternek.

– Hisz én figyelmeztettem a kisasszonyt, hogy ne bántsa a formosai szilvát; mert annak rossz következése lesz.

– Átkozott legyen a kertész is, a ki ültette! Ha nem mondtátok volna, hogy nem szabad hozzá nyulni, hát nem ettem volna belőle. Ah madame! «Feu maman Éve» nem szenvedett meg úgy a tiltott gyümölcsért, mint én.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea csak Lidytől tudta meg, hogy Sidonia grófnő itt járt. Nem akarta madameot zavarni: ismét visszautazott. «Holnap megint eljő!» Hermione kisasszony is vele utazott.

Medeának azonban olyan jó kedve volt egész nap, hogy madarat lehetett volna vele fogatni (a hogy a magyarok mondják).

És aztán megint következtek a boldog paradicsomi napok egymás után; folytatása az igaz, istenáldotta örömnek, a mi a bernátfalvi lakban vette kezdetét.

Bertalan megint a felesége szobájában szürcsölgette a délutáni feketekávéját; de szivarozni kiment az erkélyre. Deának ártott a szivarfüst. Azért aztán ő is megpróbálgatta egy-egy papirszivarkát lopva elpörkölni, ha hozzá tudná magát szoktatni. Mit meg nem tesz az asszonyember a férje kedvéért.

Itt a havasok aljában, az őszi napokkal köszönt be a zord, hideg évad. Jól esett a kandalló tüze mellett olvasni a hirlapokat és a postán jött leveleket. Medea szobájában a kandallón kívül még egy szép majolika kemencze is volt. Van ez sok háznál. Télen a kandalló nem ád tartós meleget; a kemencze is szükséges; abban egész nap izzik a kőszén.

Egy délután, az érkezett postaküldemény közt Hermione kisasszonytól is jött egy levél Lándory czímére. Azt is ott olvasta el a Dea szobájában.