Part 13

Dea dicsekedett Lyonelnek a gyönyörű kinézésű, piros arczú gyermekével, Lidy pedig kinálta a friss bivalytejjel.

Lyonel dicsérte a pólyás babát s megitta a pohár tejet. A Lidyre rá se nézett.

Bertalan szemei egyszerre tudták ügyelni az egész csoportot. Egyik sem szól egy szót sem, még is mindenki hazudik.

Lyonel el volt ragadtatva a gyermek szépsége által.

– Fényképeztesd le a kicsikét, s aztán küld el a képét nekem.

– Meglesz.

Erre aztán a kicsike (az egyetlen igazmondó lény a társaságban) mintha megértette volna, hogy micsoda merénylet készül ellene, elkezdett hangos sirással protestálni. Arra aztán frissen elszaladtak vele mama, dada és «pila». (Népies neve a szobalánynak.)

– Már most én is – láttalak benneteket – és megyek. A czimborák ez óta keresnek. Azt fogják hinni, fátákat üldözök. Notabene: ha meghivod a companiát, tarokkártyát szerezz, mert a nélkül ezek meg nem élnek.

– Nálam bizony kártya nincs; hanem majd hozzatok magatokkal.

– No van nekünk! De azért te is értesz hozzá?

– Ha a társaságot ki kell egészíteni: beülök.

– No hát. Good bye!

Bertalan karöltve kisérte le a sógorát az udvarra.

– Még egy szóra, mondá Lyonel, mikor már a kocsija eléjárt. Nagyon pironkodnám miatta, ha azt a benyomást hagynám hátra nálad, hogy «no most az én sógorom, Lyonel, szép kis comœdiát játszott nálam!» ha te valahogy azt hinnéd, hogy én most azért húztam tűbe ezt a czérnát, hogy a rokoni szeretet könyökén esett szakadást összevarrjam vele. Nem mehetek el tőled a nélkül, hogy az igazat elmondjam.

Bertalan kiváncsi volt rá, hogy valjon mit fog ez most hazudni?

– Megsugom. Deának, tudom, nem mondod el. Scilla Budapesten szerepel. Nekem megigérte, hogy lerándul Erdélybe, s az albisorai medvevadászatokon részt akar venni. Addig azonban nem jöhet ide, a míg Sidonia grófnő itt lézeng. Erre való nekem ez a kis cselszövény, mely Sidoniát az albisorai vadászkastély elhagyására bírja. Már most felfogod úgy e bár, hogy mi érdekem van az egész furfangban.

– Mindent tudok.

– És előmozdítod azt?

– Minden tehetségem szerint.

– Akkor kedves emberem vagy!

Ismét kezet szorítottak; Lyonel felugrott a bakra és elhajtatott.

Bertalannak már akkor a zsebében volt a levél, mely e néhány szót tartalmazta:

«Ön ellen veszély készül. Vigyázzon mindenkire. Ha nagy baj lesz, én is ott leszek.» – Aláírva nem volt; de ráismert Scilla irására.

«BELLE ALLIANCE.»

A meghívás el lett küldve Dorogmándról Albisorára. Két «hajtás» közötti napon volt egy «vak» nap, a mikor ráért a vadásztársaság szomszédolni.

A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonie grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet.

A hogy előre lehetett látni.

Nosza vadásznak, szakácsnak, kertésznek, pinczemesternek ki lettek adva a rendeletek: a vendégszobákban az ágyakat kiszellőztették; bébillérek, főzőasszonyok dologba lettek állítva. Egy pár kertészlegényt felöltöztettek inasköntösbe; a tiszttartó hajduja is mozgósítva lett az asztali felszolgáláshoz, ugyanannak a szobaleánya a kisegítéshez; a vendéglovak istállóit kitakarították: az egész kastélyban mindenki készült a vendégfogadáshoz.

Hermione kisasszony e közben kiadta a maga utasításait Lidy Carcassenak.

– Most jött el az «úr szineváltozásának» napja. Az urak vacsorára érkeznek meg, a mi el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony bucsút vesz a vendégtársaságtól s a hálószobájába távozik. Az urak még folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás; ő nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz: a magyar urak tréfát csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák. Kedvük szerint történik. Lyonel egészen makutyi lesz. A Péter, meg a hajdu felviszik a szobájába s lefektetik. A részeg embernek az a kivánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamégy hozzá: a férfi cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének birtokában van. Nem árt annak még a muchomor szesz sem. Az urak ez alatt felkelnek a borozó asztaltól, s felcserélik azt a kártyázó asztallal. Mind jól tudják szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni. Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abba hagyni a játszást; kivált ha még házi gazda is hozzá. Ott fogja őket találni a virradat. Te pedig Lyonelt a hátulsó lépcsőn levezeted az én hálószobámig. Gondolsz ki valamit, a mivel a szájtátó cselédeket elfoglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának, a ki az asszony hálószobája mellett fekszik, sert adsz, hogy mélyen aludjék. Az én hálószobámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy valami neszt ne foghasson; mert az, daczára annak, hogy a mi zsoldunkban áll, még is hive az urának. A többi azután az én gondom.

– És az asszonyság?

– Medea grófnő? Tudtával történik minden.

– Akkor jól vagyunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, a míg Hermione és Lidy az őszibaraczk-rácsozaton válogatták az éretteket az asztaldiszítésre.

A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettans kertész volt.

Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben nevelt gyümölcsfának az érett terményeit, ott a fán, tüll tokocskákba kötözgesse.

– Mit csinál maga Péter? szólítá meg Hermione.

– Süvegeket huzok ezekre a szilvákra.

– S mire való az?

– Hogy a darazsak, vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, a míg az uram leszedi.

– Hát olyan drága gyümölcs az?

– Elhiszem azt. Ez a híres formozai szilva, – melyből a legelső példányt gróf Benyovszky Móricz hozta el XIV. Lajos király számára Formozából. A versaillesi üvegházból még ójtó szemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grátia útján kapta ajándékba az uram Thierstől. Most terem először. Úgy őrzi, mint egy férjhezadó leányt.

– Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell izlelnem.

– Nem szabad ám kisasszony. Szigorúan meg van tiltva.

– Ki tiltotta meg?

– Hát az uraságunk. Lándory úr.

– Adok is én valamit az ő tilalmára!

– De majd nagyon meg fog haragudni az úr!

– Annál rosszabb rá nézve! A harag csak annak árt, a ki megharagszik.

– No én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből pákoszkodik, annak rossz következése lesz.

Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd merje letiltani valamitől.

Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről.

Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hosszúkás, mint a rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s a szine csokoládébarna.

Hermione csupa daczból ízlelte azt meg.

Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli tulajdonságait. Valami különös édes íz, zamat és illat; mintha minden kedvencz gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne.

Most aztán még egyet szakított le a fáról.

A másodikat már gyönyörűségből ette meg.

És aztán a harmadikat. Arra már a falánkság vitte.

A negyediket azért, hogy megmutassa Péternek, mennyire nem törődik az ő urának a haragjával.

Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kiváncsiság.

A hatodikat már nem is kivánta, de mégis megette, csak azért, hogy egy se maradjon a fán.

Majd hogy fog nevetni Bertalan úrnak az elszörnyedő ábrázatján, mikor az a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja!

– No kisasszony! Én mosom a kezemet! – mondá Péter; – de meglássa, hogy mi következése lesz ennek a torkoskodásnak.

Hermione gőgősen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem szilva van a csemetén, elbújva a levelek közt.

– No ezt az egyet tegyük ide az őszibaraczkok tetejébe hadd gyönyörködjék benne Lándory úr.

Azt is leszakította s azzal orrot billegetett Péter felé, ott hagyva őt a megkoppasztott fánál.

– A mit mondtam, megmondtam! – dörmögé utána Péter.

Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móricz emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a paradicsom fái között épen ez egynek a gyümölcseit megízlelni. Az egy rettenetes, boszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa.

Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisasszonyt utolérték minden kórtünetei annak a félelmetes epidemiának, a mit a paradicsomi Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek.

Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úrhoz, jelenteni, hogy Hermione kisasszony minő bajban van.

– Ne üss lármát! – mondá Bertalan. – Vendégek jönnek, ha megtudják, mind szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják meg. A faluból fel kell hivatni a kenő asszonyt, az maradjon a beteg mellett ápolóul.

– Más cseléd nem is vállalkoznék rá; mert az mind fél a ragálytól.

– A kocsis fogjon be és vágtasson be a városba, hozza ki az orvost. Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, a ki a feleségemmel érintkezik.

Ő maga tehette: hisz ő – olyan távol szokott már a feleségétől.

Lándory felkereste Hermione kisasszonyt a szobájában.

Biz az nagyon nyomorult állapotban volt már. Lándory hozott a számára opiumcseppeket, a miket minden elővigyázó ember szokott tartani otthon. (Kivált dinnyeéréskor.) Néhány cseppet adott be a kinlódónak egy kanál vízben. Attól annak a görcsei szünni kezdtek. Hálát rebegett érte.

Meg volt ijedve rettenetesen.

Pedig nem volt az a baja. Csak a formozai szilva: a mi épen úgy megkinozza a vele visszaélőt, mint amaz ázsiai rém, csakhogy épen nem öli meg és nem ragad másra. De azt egyikük sem tudhatta. – Talán a Péter tudta.

A formozai lakosok azt a gyümölcsöt, csak gyömbérrel összefőzve szokták megenni.

– Meg fogok-e halni? – kérdé száraz, rekedt hangon Hermione Lándorytól.

– Legyen nyugodt. Elmulik a baj. Már elküldtem az orvosért. Addig is igyék ön széki fű theát s engedjen a gyomrára mustárkovászt tétetni. Jó lesz egy darab jeget lenyelni időközönkint, meg egy korty pezsgőport.

Hermione mindent megfogadott, a mit csak az az ember nyujtott neki, a kinek teljes oka lett volna rá, hogy őt irgalom nélkül megfojtsa.

– Nem fognak a kórházba vinni? suttogá Hermione, a kinek emlékében volt, hogy a mikor Párisba behurczolták a ragályt, szigorú rendelet volt minden beteget a közkórházba szállítani.

– Az én házamból beteget ki nem visznek.

Az orvost épen útban találta az érte küldött kocsi, gyorsan megérkezett. Megvizsgálta a beteget s minden intézkedést helyeselt, a mit eddig Lándory a gyógykezelésnél alkalmazott. Ugyanazokat kell folytatni. Az opiumból minden félórában kell beadni öt cseppet. Az ápolónő ügyeljen, hogy többet ne találjon a kanálba szalajtani. – Lándory maga ajánlkozott a gyógyszert beadni a betegnek. – Ha az izzadás beáll, akkor az opiumot abba kell hagyni, s ha aztán újra mutatkoznak a kórtünetek, akkor jégbehűtött pezsgőt kell kanalankint szedetni a patienssel. A fődolog: nem ijedni meg. Ez a ragály olyan, mint a rossz kutya, azt harapja meg, a ki fut előle, a ki átlépked rajta, azt nem bántja.

A míg az orvos és Lándory Hermione fölött consultáltak, az alatt Lidy és Péter egy más halálos nyavalya kórtünetei fölött tartottak consiliumot. Lidy elmondta Péternek mindazt, a mit Hermionetól hallott.

– És mindez Medea grófnő tudtával történik! – Mondá Lidy. – Érted te ezt?

– Egészen értem. Az asszony megunta már az üldözött vad sorsát viselni. Egyszer végre szembe akar szállni az üldözőjével. Elég erősnek hiszi magát arra, hogy titkos légyottot adhasson neki, s nemes lelkével le fogja őt fegyverezni. Megszabadítja magát az örökké fenyegető őrült szenvedélytől, melyet saját anyja szítogat. Olyan ez, mint mikor valaki a tüzes vasat kívánja a kínzó kelevény ellen.

– De hátha ellenkező lesz a találkozás sikere. Hátha az ő erénye bukik el a csábító bűvészete előtt. Ennek az embernek dæmoni varázslata van a nőkkel szemben. A kit megigézett, az holdkórossá lesz. Nincs az a hideg gyűlölet, a mi szerelemmé ne lobbanhasson iránta. Az oltár küszöbéről képes pokolra ragadni egy szentet.

– Én tudom, hogy Medea grófnőt nem fogja eltántorítani.

– Az én eszem szerint fel kellene fedeznünk az egész cselszövényt Bertalan úrnak.

– Nem jó lenne. Ez elválasztaná őket végképen. Neki még csak gyanítani sem szabad semmit. És épen úgy nem szabad Medea grófnőnek sejteni sem, hogy e légyottjáról mi is tudunk valamit. Olyan ő most, mint az alvajáró, a ki a holdvilágnál felhág a meredek háztetőre s keskeny párkányokon végig sétál. Kell hagyni, hogy ugyanazon az uton megint visszatérjen. Ha rákiáltanak, leesik a mélységbe. Itt vagyunk mi ketten. A főfő ellenség, a «diabolus rotæ» már el van téve láb alól. Haha! Ez most fekszik és kiabálja «mon dieu!» – Hahaha! Kapott a tiltott gyümölcsön. Ha azt mondtam volna neki, «tessék kisasszony! az ön számára van termesztve!» nem nyult volna hozzá. «Tiltva van, az úr megharagszik érte!» Ez meg használt. Mégis megszolgáltam a méregkeverő hiremet. Ne félj! Holnapra egészséges lesz, mint a makk.

– De még egyre nem gondoltál. Hátha ez az ember, őrült szenvedélyében mindenről megfeledkezik s erőszakkal rabolja el azt, a mit gyöngédséggel ki nem vivhatott.

– Ott leszek a grófnő ajtaja előtt. Te ügyelj rá, hogy a dajka szobája felőli ajtó nyitva maradjon.

– Vigyázz magadra, ha azzal az emberrel össze akarsz tűzni. Én ismerem jól Raoul Ripaillet. Van egy fegyvere, a mit mindig a zsebében hord, ördögi találmány! Hasonlít egy rézboxerhez, a mit a négy ujjra szokás felhúzni. Csakhogy ennek nem a lökő gyűrűiben van a fortélya, hanem abban, a mit a markában tart, négy éles tigrisköröm alakú aczélpenge hajlik össze egy kézszorításra, épen úgy, mint a tigris talpa. A kinek a karját ezzel átszorítja, annak a karja egyszerre béna lesz, az izmai szétszakadnak s a kinek a nyakát fogja meg vele, holt ember, az ütereit mind átszeli. Indus találmány, «testvérölőnek» nevezik. Ezzel a láthatatlan fegyverrel sokszor keresztül törte magát Raoul Ripaille egész tömegeken, a mint közbe szorították. Megkapd azt a kezét, a melyiken a gyűrűket látod!

– Nem lesz arra szükség: Én ismerem a mi emberünket. Fegyverrel a kezében mesés a bátorsága, akár oroszlán, akár vad bivaly rohanjon reá, golyózápor között megáll fütyörészve, de hogy ha egy beteg leány jajgatását meghallja, gyáva lesz, mint egy kisértetlátó gyermek, mert hiányzik nála a lelki erő. – De akármi is legyen ennek a vége, Lándory úrnak nem szabad ezt megtudni, mert az őt szerencsétlenné tenné egész életére, s a hogy én az ő büszke lelkét ismerem, ha mindent tudna is, nem akadályozna meg semmit, hanem ráhagyná az asszonyára, hogy ha felhivta a veszélyt, hát küzdje le azt egyedül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A délesti órákban megérkeztek az albisorai vendégek.

Csupa férfitársaság volt. Nem volt szükség a fogadásukra a ház asszonyának előjönni. Bertalan a szobájába vezetett mindenkit, hogy az úti porból kimosakodhassék és átöltözhessék.

A vacsoráig még hosszú volt az idő. Az urak el tudták azt tölteni az istálló megtekintésével. Bertalannak kitünő szép lovai voltak, abból az erdélyi fajtából, a melyet csikó korában ott künn a havason nevelnek, soha sem lát istállót s ha aztán megmarad, túltesz minden telivéren. Egy párra meg is alkudott az effendi belőlük.

Majd a gyümölcsös kertre került a sor, ez Erdély kiváló büszkesége. Ebben is mind szakkedvelők a magyar urak. – Alfréd is értett hozzá. Az ő kertjeiben természetesen még sokkal remekebb gyümölcsfák vannak. Bertalan eldicsekedett vele, hogy van neki olyan gyümölcsfája is, a minek a párisi kertészek catalogusában nem fordul elő a neve, a formozai szilva, ezt csak kitünő pártfogás mellett nyerte Versaillesből. S azzal odavezette a vendégeit a formozai szilvához. – Egy szem sem volt már rajta!

Péter ott járt az urak nyomában, a felöltőiket czipelve utánuk.

Lándory megütközve tekinte rá.

– Még ma reggel rajta volt minden gyümölcs! Ki nyúlt hozzá?

– Hermione kisasszony, – mondá Péter. – Én kétszer is mondtam neki, hogy ne tegye, mert nem jó következése lesz.

– Hermione? – Hát úgy jól van. – Szólt Lándory s egyszerre kiderült az arcza.

– Ez aztán példánya a türelmes embereknek! – magasztalá őt Alfréd. Mindent láttam már megbocsátani, de még azt soha, hogyha egy kedvencz gyümölcsfát lekoppasztottak. Az ilyenért Napoleon hadat izent volna! A tiltott gyümölcs ellopásáért még a mennybeli hatalmak is boszút állnak, példa rá a paradicsomi almafa.

Bertalan pedig igazán, őszintén jó hangulatba jött erre a felfedezésre, mert ebből megtudta, hogy Hermione kisasszony betegsége nem az a félelmes ragály, a mely az egész háza népére nézve fenyegetővé válhatik s halálos kimenetelű lehet, hanem csupán az exoticus gyümölcs élvezetének a hatása, a mi elmúlik minden gyászos következés nélkül. – Ezzel aztán felmentve érezte magát, hogy minden félórában elszökjék vendégeitől, opiumcseppeket beadogatni a betegének.

AZ ASSZONYOK ESZMÉNYKÉPE.

Azt tartják, hogy akkor a legveszedelmesebb a férfi az asszonyokra nézve, a mikor ittas. – Valószinű. – A mámorban varázslat van, az indulatok lángra gyulladnak, a szenvedély elfoglalja az ész helyét és ez mind megigéz.

Medea volt az egyetlen nő az asztalnál, Hermionéról azt mondták, hogy nem jöhet fel a szobájából, kegyetlen nagy migraineje van. – Medea maga többet tudott barátnéjáról. – A mint meghallotta, hogy Hermione rosszul van, hogy orvost is hozattak a számára, azonnal lesietett hozzá, a rendes uton, a folyosókon és a lépcsőn át. – Ott azonban zárva találta az ajtót, s kopogtatására azt a választ nyerte a belül levő kenő asszonytól, hogy Lándory úr határozottan megtiltotta, hogy a nejét a beteghez bebocsássák. – Akkor hát csak azért is meg kellett azt látogatnia. Mire való az a rejteklépcső? Arról nincs tudomása az ápolónőnek. Medea a titkos csigalépcsőn át ment le Hermionéhoz. Soká nem időzött nála, csak a míg megkérdezte, hogy mi baja van? Ezt a betegséget ő sem találta valami regényesnek. De azt nem tudta volna magának megbocsátani, hogy a társalkodónéját, mikor az beteg, meg se tekintse. – A férjének nem mondta el, hogy a tilalmát megszegé. – Kitalálta, hogy Bertalan miért iparkodik tőle távol tartani magát, s hogy feltünővé ne legyen, ő sem közelített hozzá. Azt megmondták neki, hogy a férje adja be az orvosságot Hermionénak. – A vacsoránál a nő az asztal egyik végén ült, a férj a másikon. – Lyonel ült Medea jobbján.

Igen érdekes tárgyai voltak a beszélgetésüknek a tegnapi vadászat hevélyes kalandjai. Lyonel komolyan életveszélyben forgott. A medve a nagy duvadak között nem a legutolsó ellenfél. Erős, mint az oroszlán és ravasz, mint a róka. A négy mázsás maczkó, melyet Lyonel egy lövéssel leterített, holtnak tetteté magát, s mikor a vadász odasietett hozzá, akkor egyszerre talpra ugrott, s hozzá csapott hatalmas tenyerével. Lyonel a puskájával fogta fel a csapást, a mi aztán annak az agyát törte ketté, úgy, hogy Lyonel kezében nem maradt más, mint a puska csöve. Az egyik cső ugyan meg volt töltve, a medve azonban hátulsó talpára felállva, egy fejjel túlmagaslotta a vadászt. Szétmarczangolhatta egy percz alatt, mielőtt vadásztársai segélyére siethetnek. – De Lyonel nem veszté el a lelkét, a tört puskacső végét a medve szájába dugta s fél kézzel meg tudta nyomni a fegyver ravaszát, az eldördülő lövés abban a perczben zúzta szét a medve agyát robbanó lövegével, a mikor már annak a hatalmas toppancsa a vadász vállát érte.

Medea önkénytelenül összeborzongott.

– De hát minek koczkáztatja ön így az életét? – szólt szemrehányólag.

– Hát mire őrizgessem ezt az én életemet, van arra valakinek szüksége? Valami kerget engem oda, a hol a halált első kézből adják. Legközelebb megpróbálom a Kirau-Ea vulkán fenekére leszállni, mely minden harmadnap kitör. Az olyan napokon, a mikor pihen, le lehet a fenekére menni.

Így tesznek azok, kiket szenvedélyük kerget.

Hiszen könnyű volna őket megmarasztani, hogy ne menjenek oda. Miért nem mondják hát?

Aztán azzal is ki lehet fejezni a kétségbeesést, ha az egyik poharat a másik után fenékig kiiszsza.

– Hát miért nem vagyok olyan derék ember, mint a férjed?

Az is egyik kellemes stádiuma a részegségnek, mikor az imádó a szép asszonynak a férjét kezdi el magasztalni.

– Ez a Bertalan egy valóságos Krisztus!

– No, no! Lyonel! Én vallásos vagyok. Nem szeretem, ha szent nevekkel tréfálnak.

– Én a Renán Krisztusát értettem. De komolyan mondom, Bertalan túl tesz rajta. Csak most tapasztaltam épen. Mikor odalenn jártunk a kertben, s a kedvencz szilvafáját lekoppasztva találta. Egy perczre felindult, a második perczben azt mondta: «Nagyon jól van». A Krisztus hasonló esetben átkozódott.

– Lyonel! én elfutok innen, ha így beszél.

– Én csak a szentirásból idézek, mikor a Krisztus a fügefán gyümölcsöt keresett, s nem talált rajta egyebet levélnél, megátkozta azt, hogy soha se teremjen gyümölcsöt, ott van Máté evangeliumában szóról-szóra.

– Soha sem képzeltem, hogy te így ismerjed a szentirást.

– Oh, kérem, folyvást azt tanulmányozom. Hát nem tudja ön, hogy maltai lovaggá akarok lenni, egyházi rendbe lépek rövid időn? Lemondok a szép, bűnös asszonyokról.

– Lyonel, ön olyan tárgyról kezd el beszélni, a mit én nem hallgatok meg.

– Lássa ön, Bertalan ebben is hasonlít Krisztushoz. Megint a szent-irásból idézek. Mikor a házasságtörő asszonyt eléje hozták, azt mondá: «Bocsássátok meg neki, hogy vétkezett, mert nagyon szeretett».

Medea felugrott a székéről:

– Ez már sok!

– Hiszen nem téged értettelek, – szólt Lyonel ittas nevetéssel. – Dehogy téged! Te egy szent vagy. Hanem azt a szép bűnöst, az ördögi szép Scillát.

Erre a szóra aztán kiszaladt a szobából Medea.

Lyonel keserűen kaczagott, mint a hogy szokott a részeg ember, mikor annak örül, hogy egy szép asszonyt, kit hizelgéseivel meg nem tudott hódítani, kiméletlenségével el tudott kergetni.

– Nagyon ki vagy te már világítva, Lyonel komám! – mondá neki e vitéz tett után Alfréd.

Erre aztán úgy tett, mint a ki észre veszi, hogy őt most ittasnak tartják, s minden áron be akarja bizonyítani, hogy ő egészen józan, elkezd okos dolgokról beszélni, idézi a bölcs mondatokat, a miket olvasott, magyaráz és bölcselkedik, míg utoljára lehúzza a feje és mint az agyonlőtt, összeroskad.

Ekkor aztán felveszik és nagy részvét mellett elszállítják a szobájába.

Medea tudta jól, hogy ez mind szinjáték. Ez az ittasság csak tettetés. A mint Lidy értesíteni fogja Lyonelt, hogy Lándory a társasággal leült a tarokk-asztalhoz, ő azonnal sietni fog a találkozóra. Nem jön a corridoron keresztül, ott a cselédek megláthatnák, hanem Hermione szobáján át, mely a földszinten van, s onnan a rejteklépcsőn fel. Lándory nem zavarhatja meg a légyottot, mert azt az összebeszélt czimborák lefoglalva tartják s el nem bocsájtják reggelig. Ez vendégregula. A házigazdának játszani kell, a míg a vendégei játszókedve tart. Különben sem jönne a nejéhez át most, a midőn ragályos beteggel érintkezett. És aztán – máskor sem szokott az idejönni! A nő teljesen szabad.

Nyugtalanul járt fel s alá szobájában s elgondolkozott rajta, hogy minő vakmerő kisérlet az, a mire ő most vállalkozott! Egészen közel hivni magához a rettegett veszélyt. Nem futni, nem bujkálni előle, odaidézni maga elé. Fiatal leánykorától fogva, egész a gyermek-évekig visszaemlékezve, ez az alak volt sorsának dæmona. Szép, szeretetreméltó, csábító dæmon. Eszményképe a férfinak, arczban, alakban tökéletes mintakép. S átvilágítva a lángész belső tüzétől. A rossz szenvedélyek mind úgy ragyognak nála, mint a legnemesebb indulatok. De egy igaz nála, az őrjöngés az elnyerhetetlen után, mostoha nővére iránti szerelme. Ez kergeti őt egyik világrészből a másikba, a fenevadakkal való küzdelembe, a tengerviharba, a forradalom iszonyai közé, az orgiákból a cloacákba, – az éjszak jéghegyei közé s le a vulkán fenekére. Ha meg lehetne őt ebből gyógyítani? – Medea bizott lelki fölényében. Vértezve érezte magát aczél erénye által. Bizott abban a hatalmában, a mi őt győztessé tette Alfréddel való menyegzői éjszakáján, akkor még leány volt, most már asszony és anya.