Part 12

Ez tetszett benne épen Bertalannak. Volt a háznál egy ellenfele, a kivel a sarcasmusos fleuretjeit keresztezheté. Épen olyan mulatság volt ez rá nézve, mint mikor délutánonként a kardvívásban gyakorolta magát Kalthahn Péterrel. Az inasnak is szabad volt, vívás közben, az urát jól megvágni, ha fedetlen részt hagyott előtte.

Szép, derült estéken az volt a malatságuk, hogy kivitték a nagy telescopot a terracera, s az ég csodáit vizsgálták vele. Ez örök szép látvány igen gyönyörködteté Medeát. S annak az évnek a nyarán, az égi theatrumnak különösen érdekes repertoirja volt. Tíz órakor este egyszerre lehetett látni az égen a Vénust, (távcsővel félhold alakban) a Jupitert, négy holdjával, s a Saturnust csodás fénykarikájával. Lőrincz napnak az éjszakáján gazdagítá ez égi mutatványokat a rendesen ez időben vendégszereplő hulló csillagok tüneménye. Egy negyedóra alatt százat számláltak meg.

Mikor aztán a hölgyek aludni mentek, Bertalan a távcsövet lecsavargatá s Péter elrakta azt a tartályába.

E munka közben a következő párbeszéd támadt az úr és a szolga között.

– Mondja csak uram, azok a hulló csillagok leesnek a földre?

– Többször látták őket a földre hullani. Minden muzeumban láthatsz meteorvasakat. Ezek ilyen hulló csillagokból valók.

– Ugyan lehetséges volna-e az, hogy egy ilyen hulló csillag épen a Hermione kisasszony chignonjának a közepére pottyanjon?

– A lehetőség aránya: egy a quadrillióhoz.

– Nagy kár!

– De hát mért kivánnál te épen egy ilyen fényes csillagot hajdíszül a kisasszony fejére?

– Hát az igen szép halál volna neki.

– Tartsd eszedben, Péter, hogy nálam a vendéget még gondolattal sem szabad megsérteni.

– Ez nem vendég, hanem házi tolvaj.

– Mit oroz el?

– Majd megtudja ön egyszer. Egyelőre csak apróságokat. Tudja ön, hogy mindennap levelet ír innen Lis Blanc grófnőnek. Azt ő maga viszi fel reggelenkint a postára, mikor a templomba megy. Itthon búzgó templomjárónak adja ki magát.

– Az engem nem bánt, rólam nem írhat semmit, a mit én titokban akarnék tartani.

– Óh dehogy ír! Levelei inkább tele vannak magasztalással ön felől. Hogy ön mesés ideálja a férjeknek, egyszerre királya és rabszolgája a maga asszonyának, hogy ön a minden emberi erényekből összealkotott tökéletesség, méltó, hogy földönjáró szentnek legyen elismerve.

– De hát hogy tudhatod te, hogy mi van az ő leveleiben írva?

– Olvasgatom őket.

– Péter! Figyelmeztetlek rá, hogy ha én előttem azt a vallomást teszed, hogy itt valaki körülöttem a büntető törvénykönybe ütköző cselekedetet követ el, én az ellen köteleségemnek tartom a vizsgálatot megindítani.

Péter nagyot nevetett erre.

– Hahaha! Ez nagyon jó. Az én nagyságos uram engem akar megijeszteni! A Monterosso tanítványát! Küldhet ön az ellen vizsgálatot! Hermione kisasszony, a mint a levelét lepecsételte, senkinek a kezébe nem adja, maga viszi el a postára. A postás azonnal registrálja, becsomagolja, küldi a vasútra. Itt sem ideje, sem alkalma nincs senkinek, hogy azt a levelet felbontsa és elolvassa.

– És te még is megtudod a tartalmát?

– Meg ám, mert a másolatát kapom meg.

– Honnan?

– Bécsből, vagy Budapestről, a hol a grófnőt találja a levél. Az pedig, a mint elolvasta Hermione levelét, rögtön elégeti.

– S hogy kerül annak a tartalma mégis egy harmadiknak tudomására?

– Hm! Ez ám épen a monterossoi furfang. Elmondhatom önnek. – Ha az ember egy levelet kénætherrel leönt, az abban a perczben egyszerre olyan átlátszó lesz, mint az üveg. Az irást szabadon el lehet olvasni róla. Ha a tulsó oldala is be van irva, akkor az ember a levelet a tükör elé tartja s úgy olvassa el a megfordított irást. Három percz mulva a kénæther tökéletesen elpárolog és semmi nyomot nem hagy hátra, még csak illatot sem. És a ki a tartalmát kivette, nem követett el semmi levélsértést: nem hamisított pecsétnyomót, nem vágta fel borotvával az aláhúzott vonalat, tiszta maradt a keze.

– Ez gonosz egy tudomány, Péter.

– De hasznos.

– Tehát neked bűntársad van a grófnő közelében? Péter!

– Hát nem magam bejelentettem-e, hogy fel vagyok bérelve a grófnő által, hogy az ön körében történt dolgokról értesítést küldjek neki. Havonkint kapom a bért. Hát csak fel kell tartanom a diplomatiai összeköttetést a két udvar között. Már most könnyen érthető lesz az én torzsalkodásom Hermione kisasszony ellen. Ő az én brancheomba vág: fölöslegessé teszi működésemet; leszállítja az értékemet; kitúr a helyemből. Ezt nem birom neki megbocsátani.

– Tréfás kópé vagy bizony te, Péter.

– Dehogy vagyok, uram. Dehogy vagyok! Inkább nagyon is elegiacus kedvemben vagyok. Ez a ma éjjeli csillaghullás! Ez nagyon gondolkodóba ejtett. Azt mondják, hogy mikor egy csillag lehull, akkor egy ember meghal. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy hátha az enyém is lehullott a többi között.

Valami őscomicum volt abban a sentimentalis kifejezésben, a mit e szavaknál a Péter arcza fölvett. Lándory nagyot nevetett rajta.

– A gutába! Péter! Csak nem akarsz meghalni?

Péter megcsóválta a nehéz fejét.

– Ne beszéljünk erről idekünn. A bokroknak füleik vannak. Majd ha odafenn leszünk a szobában. Nagyon komoly dolog ez, uram!

Bertalan csakugyan kiváncsi volt rá, hogy miféle trücske van a Péternek? «ok nélkül» nem szokott az tréfálni.

Mikor aztán Bertalan hálószobájában egyedül voltak, Péter rákezdé.

– Bizony halálomat jelenti nekem ez a mai csillaghullás!

– Csak nem akarod a nyakadat elvágni borotvával?

– Még annál is élesebb fegyverrel. – Megházasodom.

– Teringettét! Ez már meglepő ujság.

– Hát mért? Nem vagyok több negyvenhat esztendősnél. Nem költöttem el a capitalisomat.

– S ki az a szerencsés, a kit a többi nőnemű halandók közül kitüntettél? Talán az özvegy kulcsárné?

– Ohó! «Höher Péter!» Én is azt mondom, a mit az öreg spanyol hidalgo mondott, mikor házasodni készült, hogy «ha már a szívemet keresztül akarom döfni, hát inkább egy fényes tőrrel teszem, mint egy rozsdás panganéttal!»

– S ki légyen annak a fényes tőrnek a személyesítője?

– Az bizony senki sem más, mint a Lidy Carcasse!

– Ah, nézze meg az ember! Még nem is rossz izlése van az öreg fiunak.

– Remélem, hogy æquivalenst nyujthatok érte. A mi pedig a characterünket illeti, vagyok olyan halálra itélt gonosztevő, mint a Lidy Carcasse. Én egy méregkeverő, ő egy petroleuse. Szép pár lesz belőlünk.

– Még Párisban szövetkeztetek össze?

– Mi sem természetesebb. Ő is felismerte bennem a «Cohinoor» gyémántot.

– De akkor hát te engemet el fogsz hagyni.

– Ha csak ön nem kerget el magától.

– Nem értem a dolgodat. A Lidy Bécsben van Lis Blanc grófnőnél, te pedig én mellettem. Dualisticus házasságot nem tudok képzelni.

– Nehéz is azt; hanem hát épen azért aludjunk rá egyet; talán holnap reggel ki fogja ön találni a titok nyitját.

Péter kivitte az urának a csizmáit s jó éjszakát kivánt.

Bertalan pedig, még egyedül maradva is, eltöprengett ezen a bizalmas vallomáson s találgatta a catastropha eredetét. Mi viheti Pétert erre a salto mortaléra?

Csak nem a «rossz példa» talán?

Ugyan mivel volt kisebb merészség, Lándorynak összekötni a sorsát Deáéval, mint Péter és Lidy egy párrá létele?

Utána akarnak-e ugrani a hivei?

Másnap délben Dea különösen szeretetreméltó volt az asztalnál; a mi biztos jele annak, hogy az asszony valami inditványt szándékozik tenni, a melynek a sorsát biztosítani akarja. Hermione kisasszony is igyekezett a hangulatgerjesztéshez eleven tréfáival hozzájárulni.

Végre kipattant a dolog.

Lándory már épen szaladni akart az asztaltól, mikor lefogták.

– Maradj még! Ne szaladj a cséplőgéphez! Nekem valami kivánságom van, a mihez a beleegyezésed szükséges. Nekem mulhatlanul szükségem lesz ide s tova egy olyan leánycselédre, a kivel a magam nyelvén meg tudom magamat értetni. Az itteni szobaleányok nagyon derék, hűséges portékák, de egész pantomimikai előadásba kerül, mikor valami rájuk bizott dolgot kellően megismertetek velük. A magyar nyelvben annyi sok synonim szó van; s ha az idegen nem helyesen accentuál, egészen mást értenek belőle, mint a mi mondva volt. Tegnap is azt mondom a Zsuzsinak: «Hozz nekem mézet.» Elmegy, oda van egy óráig; akkor visszajön s hoz nekem egy tál «meszet». Azt mondta, hogy nem lehetett másutt kapni, mint a faluban a korcsmárosnál.

– Hát jól van, kedvesem, hozass magadnak egy franczia cselédet.

– Tudtam, hogy nem fogod ellenezni; már rendeltem is egyet. Talán emlékezni fogsz rá: Párizsban is szolgált nálam. A jó Lidy Carcasse.

– Ah! A kit te különben az ifjabb nevén szoktál hívni: «Lidy Saint Jean»-nak. Hogyne ismerném? Derék leány.

– Hát nincs ellenedre, hogy idejöjjön?

– Belenyugszom.

Hermione is segített a megnyugtatásban.

– Ön nem is tudja, hogy ez a leány egész a rajongásig bálványozza önt, tiszta háladatosságból.

– Az is háladatos? szólt Lándory kesernyés nevetéssel. No akkor vigyázni fogok a magaviseletére.

Azzal megcsókolta a neje arczát s magukra hagyta a hölgyeket.

A szobájába lépve, ott találta Pétert, nagy rakosgatásban.

– Péter! Gratulálok! A Lidy Carcasse a napokban megérkezik hozzánk és itt marad.

– Azt én tudtam.

– Most már én is olvastam Hermione kisasszony levelét; kénæther sem kellett hozzá.

– Nem nagy mesterség volt.

– Péter! Te derék ember vagy!

– Hát a Lidy Carcasse nem az? Csak hagyja ön már most ránk a többit! – A mamsell nem is sejti, hogy két ollószár közé dugta a fejét. – Mi úgy fogunk tenni a Lidyvel, mint a kik egymást ki nem állhatják; de azért össze nem veszünk, mert azzal elárulnók, hogy hitvestársak vagyunk.

… Hát ha még valósággal úgy olvasott volna Hermione levelében Bertalan, a hogy azt Péter, Lidy által megkapta. Péter nem merte vele megkinálni az urát. Elég neki az, a mit sejt belőle.

Hermione megírta Sidonia grófnőnek, hogy Lándoryban egy olyan válfaját tanulta megismerni a férjeknek, a minő eddigelé az ő aquariumában nem volt ismeretes. Más férjeknél az a szokás, hogy mikor a nő legmagasztosabb küldetésének nehéz hónapjait éli, akkor hidegülnek el iránta. A realis felfogás szerint, ez a legtermészetesebb következmény. A deliség elvész, helyébe idomtalanság lép, az ideál nevetségessé torzul, a szép arcz elveszti üde színét, eleven kifejezését. A megzavart idegrendszer uralkodik a kedélyen, s minden változatait előidézi a rigolyáknak. A nő szenvedése merő lelkiismeretfurdalás a férjre nézve. S az emberi hím utoljára is csak olyan állat, mint más. Egyik olyan, mint a másik. – Hanem ez az egy ember kivétel a többi közül. Ez épen most veszi körül teljes, lángoló szerelmével a nejét, a mikor az épen nem szeretetreméltó. Türelme egy tenger! Egyébre sem gondol, mint hogy feleségének a legrejtettebb vágyait kitalálja. Eljár vele a katholikus templomba, s végig üli a misét, – kálvinista presbyter létére – a míg Dea imádkozik. Azonban e példátlan hűséget maga az egész itteni berendezés is elősegíti. Egy falusi kastély, mely a cselédségen kivül más lakótársat nem ismer. Innen Lándoryék sehová látogatóba nem járnak, s ennélfogva ő hozzájuk sem jár senki. A téli hónapokra ugyan szándékoznak Budapestre beköltözni, de a helyzet ott sem változik. Lándorynak ott is saját háza van, a külvárosban, melyet még az apja építtetett, ott is egyedül fognak lakni. S a lakosztályok úgy vannak berendezve, hogy a nő és a férj hálószobáit csak egy ajtó választja el, minden szó, minden sóhajtás áthallik egymáshoz. S aztán hiányzik minden eszköze a csábnak, mely a férjet tőrbe csalogatná. Kisértés nélkül nem is nehéz ascetának lenni. Pedig csak az első lépés drága. Az első lépést meg nem tenni könnyű; a másodikat meg nem tenni – már nehéz, a harmadikat meg nem tenni – már lehetetlen. Az első thesis egy boldog házasság szétbontásában a férjnek kedvtelése. Az asszonyé már aztán csak corollarium hozzá. S amahhoz az első étappe a «házi enyelgés» – egy kis «fantaisie en famille». Okos asszony az ilyesmiért nem is neheztel. Tudja, hogy ez csak futó kedvtelés, s nem tartja érdemesnek féltékenynek lenni miatta. Úgy veszi az «embert», a hogy van. Egy Lidy Carcasset nem néz Medea grófnő rivalisának. Legfeljebb is feljegyzi magának a férje teherlapjára s útmutatást talál benne a revanche eszméjéhez.

Ilyenféle közlemények voltak Hermione leveleiben Lis Blanc grófnéhoz.

Lidy Carcasse megérkezett még az őszi napokban; s Medea igen meg volt elégedve.

Hermione kisasszonynak a leveleit ettől fogva nem olvashatta el senki Lis Blanc grófnőn kivül.

Egyebet azontúl sem tartalmazhattak azok, mint eddig.

Mentül többször újult meg a hold, Lándory féltő szerelme a feleségéhez annál erősebb lett. Már dolgozni sem tudott, ha csak az ő szobájába nem hozta át a munkáját, s a válságos nagy idő közeledtével soha ágyba nem feküdt: felöltözve aludt a bőrkereveten; orvost mindennap járatott a házhoz; a «bölcs asszonyságot» állandóul ott tartotta. Ő maga volt a legidegesebb a háznál. Egy enyelgő szót nem lehetett tőle hallani, s a hogy a Lidyvel bánt, az a gorombaság határáig ment.

Hermione levelei nemsokára Budapestről lettek keletezve:

«Átköltöztünk az unalmas faluból a még unalmasabb városba. Az ódón kastélynál még ócskább a városi palota. Egy emeletes épület a külvárosban: elől hátul kerttel. Valamikor Lándory úr öregapja építtette, a ki nagy különcz volt. Egyedül szokott benne lakni az uraság. Mikor az nincs a városban, akkor üres a ház; csak egy vén felügyelő lakik benne. A butorok a directorium korából. A képek a kiállhatatlan németalföldi festőktől. A plafondok mind boltozatosak. A férj és feleség szobái itt is egymás mellett. A folyosón régi aczélmetszetek; a szobákban óriási fayence kemenczék. Minden úgy van benne, a hogy a század elején volt. A crisis közeledtével az «asszony» melancholicus lesz, nem jár sehová s nem fogad társaságot. Szomorú sejtelmei vannak. Quelle figure! Úgy kell neki! Nem nézhetek rá, a nélkül, hogy titkos elégtételt ne érezzek magamban. A paradicsomi átok! A férj most már dolgozni sem képes; egész nap a neje szobájában ül, mesél, felolvas, anecdotázik; még a hegedüjét is előveszi s kiséri a nejét zongorán. Igazán ostobává teszi az embert a kedélyhangulat. Várjuk a catastrophát».

A következő levél aztán így szólt (február vége felé):

«Que Dieu soit béni! Leányunk lett! Nem hiába imádkoztunk. Hanem ez rettenetes nap volt! Milyen lótás-futás, szaladgálás. Én folyton ott voltam Medea mellett. Tanulmányoztam őt. Minden lelkiereje mellett sem birt a szenvedéseivel. Fél napig élet és halál között vivódott. Megszenvedett minden bűneiért. Az ember pedig egészen meg volt őrülve. Minden öt perczben oda jött az ajtóhoz, tudakozódni. Be nem volt szabad neki jönni. A mellékszobában járt egyre alá s fel, mint a ketreczbe zárt fenevad. A jövő-menő orvost kínozta könyörgéseivel. Hallottam a nehéz lihegését, ha egy perczre ledobta magát a pamlagra, a másikban már felugrott s újra kezdte a nyargalódzást. Éjjel hallottam őt imádkozni: «Isten, Isten! Légy irgalmas.» Egyszer sírni is hallottam. S mikor végre beállt a szerencsés forduló pont, s az orvos tudatta vele az eredményt, más férj azt mondta volna rá fanyarul: «csak egy leány», ez pedig sírt, kaczagott örömében, most ott fekszik a felesége ágya fejénél, s annak a kezét áztatja könyjeivel. Az asszony még most is alig van eszméleténél, s a mikor magához tér, csak a gyermeke után tudakozódik. Ezeknek, úgy hiszem, hogy elég volt a boldogság extravagantiáiból! S ezentúl áttérnek a normális életmódhoz».

Sidonia grófnő nem küldött üdvözletet a leányának szerencsés megszabadulásáért. Helyes oka volt a tartózkodásra, miután Bertalan sem tudósítá őt a családjában előfordult örvendetes esemény felől.

Lyonel sem jött vissza – keresztapának.

Egy későbbi levelében aztán Hermione arról tudósítá Sidonia grófnét, hogy Medea maga szoptatja a gyermekét. Ez is jó. «Az alatt a férj elmehet a földet körülhajókázni, senki sem akadályozza meg benne. A rózsaláncz, mely a szerető szíveket összeköti, így válik lassan kaucsuklánczczá. Az alatt valami mást is elő lehet készíteni. A nő, amíg szoptat, nagyon érzékeny idegzetű. Babonái és látásai vannak. Medeával el lehet fogadtatni az eszmét, hogy a bernátfalvi otthon levegője neki és gyermekének egészségtelen. Az orvosok is hegyi levegőt ajánlanak neki. Azonkivül is fél most a kastélytól és környezetétől. Mindig Godivával álmodik. Az minden alakban megjelen előtte. Kis gyermekét kéri tőle, karjára veszi, ringatja, majd meg elszökik vele, s Medea nem találja sehol. Azt képzeli, hogy ha ő Bernátfalvára visszamegy a nyáron, ott meg fog halni a gyermeke: Godiva elrabolja magának. A férj mindenre rááll. Már beleegyezett, hogy a nyárszakot Medea atyai birtokán töltsék, a kies Erdélyben: a regényes fekvésű dorogmándi kastélyban. Csak egyszer aztán ott legyenek: akkor majd lehet kezdeni valamit».

Lándory ezeket a leveleket mind nem olvasta, hanem azért tudta jól, hogy mi cselszövényt szőnek, fonnak ellene.

Belenyugodott mindenbe, azzal az erős lélekkel, a melylyel az ember rábizza az imáját a védszentjére és nem jut eszébe az a kétkedés, hogy hátha az valakinek másnak is védszentje, s annak az ellenkező imáját fogja közvetíteni?

A DOROGMÁNDI KASTÉLYBAN.

A mezőhegyesi grófi kastély még azon régi lovagkori építményekre emlékeztetett, a melyek martalócz támadások ellen voltak berendezve, s alkalmasak voltak balladatárgyak kidolgozására. Felvonóhíd, sánczárok, őrtorony, erkélylyel, melyre kötélhágcsót lehetett akasztani; belül tornáczok, pitvarok, folyosók labyrintja; döngő falak, a mik sejtetik, hogy belül valami titkos átjárót rejtegetnek. Nagy szekrények által álczázott rejtek ajtók; elforduló kemenczék, a mik alatt furcsa csigalépcső vezet valahová; aztán megint rengeteg nagy termek, dőzsölő vendégsereg számára; az udvar felől, a falon kivül körülfutó fafolyosó, mely két szemközti lakosztály között összeköttetést képez.

Látszik, hogy a kastély nem egyszerre épült. Az egymás után következő családapák (és anyák) szeszélye szaporítá rajta a toldozásokat. Mindegyiknek volt valami «oka», ezt, vagy amazt az építészeti furcsaságot létrehozni.

Például az már Sidonia grófnőnek a phantasiája volt, hogy az ő hálószobájából, az emeleti balszárnyon, egy álczázott csigalépcső vezessen alá a földszinti szobába, mely a bizalmas «fraj» lakóhelyéül szolgált.

Ez a csigalépcső magyarázhatná meg talán, hogy miért választották a grófnő egyetlen leánya számára ezt a gyűlöletes nevet: «Medea»?

Hogy Hermione kisasszony teljes ismeretével birhatott a kastély rejtett alkalmatosságainak, azt valószinűvé teszi az a körülmény, hogy Sidonia grófné sokáig lakott ezen a helyen.

Itt azután a férj és nő lakása is egészen a normalis élet kivánalmai szerint volt berendezve. Az épület két ellenkező szárnyán volt egész külön háztartás berendezve, úgy, hogy a férj lakásából semmi lárma és tivornyaszó nem hatolhatott át a nő szobájáig. De viszont a férfi lakosztály is úgy el volt helyezve egy fél emelettel alacsonyabban, hogy annak a külső ablakaiból fel sem lehetett látni a nő udvari ablakaiba, a fölöttük kiugró fafolyosó miatt. Ha valamelyik házastárs a másikat meglátogatni kedvet kapott, három tornáczon és tizenkét lépcsőn kellett áthaladnia.

Bertalan ebbe az állapotba is beletalálta magát.

A mióta Dea anya lett, úgy bánt vele, mint egy szenttel.

És Dea is belenyugodott a maga helyzetébe. Egészen a kis leányának élt. A mikor együtt voltak Bertalannal, csak az a drága kincs volt beszédük, gyöngédségük tárgya. Csókjaik csak a nevető gyermek piros orczáin találkoztak.

Medeát néha meglepte egy-egy buskomor elmélázás Bertalan arczán, mely annak kedélyét elárulá; de Hermione meg tudta őt nyugtatni. – A farkasok nem vesznek éhen.

Megsúgta Medeának, hogy a Lidy Carcasse gyakran kioson éjente a szobájából, mely átellenben van az övével, s csak reggel felé tér vissza. Medea nagyot sóhajtott és nem szólt. Azt, hogy Lidy Péternek a felesége, nem tudta senki.

Két órai út vezet a dorogmándi kastélytól az albisorai birtokig, melyet Lis Blanc grófnő vásárolt Lyonel számára. Roppant erdőségek, az Erdély és Románia határán emelkedő havasok alatt, gazdag vadállománynyal. A kastélyt ez évben bővítették ki, újonnan kitatarozva.

Szeptember vége felé (mikor a maczkók lejönnek a málnát szüretelni s a török buzát megdézsmálni) megérkezett Lyonel Albisorára.

Bertalan egész rendes úton jutott ennek a tudomására. Levelet kapott Lyoneltől, melyben az állt, hogy «Kedves sógor! Itt vagyunk egy egész társasággal, medvét vadászni Alfréd, Horácz, az Effendi, a Murczus. Szivesen látunk feleségeddel együtt a holnapután kezdődő vadászatokon. Sidonia grófnő is itt van. Üdvözöllek.»

Erre aztán Bertalan azt válaszolta, hogy: «Kedves Lyonel. Köszönöm a szives meghivást. Nőm szoptat, nem hagyhatja el a gyermekét. Minden jókat!»

Másnap Dea azzal a tudósítással lepte meg Bertalant, hogy a kis Mariannát elválasztja, mert már fogai vannak.

Ez egészen az ő dolga.

Két napig aztán Deának az elválasztással együtt járó változásai voltak. Szerencsésen átesett rajtuk. A kis Marianna is hozzászokott, hogy kanállal etessék.

Negyednap könnyű «Sandlaufer» gördült be a kastély udvarára, két tüzes mokány lóval, melyeket maga Lyonel hajtott.

Egyedül jött, kurta dzsekkben, kamáslisan: tüntetőleg rövid látogatásra.

Együtt találta a verandán Deát és Bertalant.

Lyonel az egyszerű öltözetben is délczeg alak volt. Tekintete derült, kedélyes, minden követelés nélkül.

Előbb összeölelkezett Bertalannal, azután megcsókolta Deának a homlokát.

– Teljesen méltánylom az indokaitokat, a mikért nem jöhettek Albisorára. Magam jöttem ide, hogy meglássalak. Egész kompánia van nálam otthon. Úgy szöktem el tőlük, a míg alusznak.

– Nagyon szép tőled. De azért itt maradsz uzsonnára.

– Köszönöm. Csak egy pohár tejet fogok kérni Deától.

Dea erre bement a házba. A két férfi künn maradt a verandán.

– Derék asszony lett belőle. Szólt Lyonel, Dea után nézve. Te tetted azzá. A te érdemed. Ha Alfrédnél marad, ezóta sárgaságba ejtett volna minden párisi regényírót az irigységtől. Azért kértem azt a tejet, hogy nem akartam ő előtte beszélni. A leveled egészen correct volt. Nekem meg kellett titeket hivnom, a világ miatt s neked okot kellett találnod, hogy meghivásomat elutasítsd. Te nem jöhetsz össze Sidoniával. S én nem tartózkodom kimondani, hogy kettőtök közül neked van igazi okod a neheztelésre. A mit te tettél Sidoniával, az csak válasz volt az ő gorombaságára. Én épen úgy tettem volna. Ezt megmondtam neki magának is. Ha bocsánatkéres volna a helyén, úgy az Sidonia tartozása volna. – Hanem hát az ő fejéből nem lehet kiverni az aristocraticus gőgöt.

Bertalan nem hagyhatta ezt szó nélkül.

– A mi ugyan kettőnk között nincs is helyén; mert az én ősapám fejedelmi követ volt a hollandi királynál ugyanakkor, a mikor Sidonia grófnő ősapja még tulipánhagymákat liferált, ugyanannak a királynak.

– Haha! No ezt is elmondom neki. Mert arról előttem szó sincs, hogy te kérleld meg az én mostohámat. Vesztenél előttem az értékedből. Azt azonban nagyon szeretném, ha a társaságunkban lehetnél. S erre csak egy módot tudok. Most te küldj a magad és Dea nevében viszonzásul egy meghivót én hozzám, felszólítva egy barátságos estélyre, a nálam levő vendégekkel együtt; odaértve Dea anyját is.

Bertalan bámulva kapta hátra a fejét. Mi lesz ebből?

– Te nagy lélékbuvár vagy. Kitalálod, hogy mi lesz ennek a következése?

– Kétféle lehet. Vagy az, hogy te azt feleled az én meghivásomra, a mit én a tiedre. «Nem mehetünk, mert a mamának a foga fáj: én pedig őtet ápolom.»

– Hahaha! No ez nem várható.

– Vagy pedig az, hogy te azt mondod a levelemre: «elmegyünk, vendégeimmel együtt!» S erre Sidonia grófnő összepakolja a bőröndjét s visszamegy Kolozsvárra.

– Eltaláltad! Ez fog megtörténni. Az a harmadik eset semmi esetre sem, hogy Sidonia a ti meghivástokra idejőjjön. Nem. Azt nem teszi, ha mindjárt egész Erdély özönvíz alatt állna is s itt volna az Ararát hegye. És akkor azután megszabadulunk attól a feszélytől, mely bennünket egymástól távol tart, a mi rám nézve a legkellemetlenebb.

Ez alatt visszatért Dea, követve a dajkától és Lidytől.

A dajka hozta a kis pólyás babát, a ki nagyon lármázó kedvében volt ez uttal, Lidy pedig egy tálczán tejes poharakat és kancsót.