Part 11

Medea zavaros szemekkel tekinte fel rá. Egészen magánkivül látszott lenni. Ajkai szárazon lihegtek. Egyszer csak megragadta Bertalan karját mind a két kezével, s villogó két fogsorával átfogta annak a duzzadó biczepsét, s aztán mindig erősebben mélyeszté belé a fogait, míg egyszer csak azt vette észre, hogy valósággal sebet ejtett rajta. A két szemfog áthatolt az epidermisen s a vér kiszökött.

Ekkor felsikoltott Dea.

– Jézus Mária! Mit tettem?

S rémülten sietett a férje karján kibugyanó vért zsebkendőjével visszafojtani.

– Mit csináltam én most? – hebegé Dea maga elé bámulva. – Hát vampyr leszek én már? – Meg vagyok őrülve, úgy-e bár? – Ugy-e nem engedsz az őrültek házába csukatni, ha megbolondulok?

– Nem, te kedves, – szólt nevetve Bertalan. – Nem te vagy megőrülve, hanem én!

– Mitől?

– A boldogságtól.

Akkor aztán odavonta magához Medea fejecskéjét s megsugta neki, hogy mi az ő nagy baja?

Erre aztán a nő arcza egyszerre lángra gyulladt: hirtelen eltakarta azt mind a két kezével, s aztán odatemette a férje keblére, s elkezdett édesen, édesen zokogni, lekivánkozott a földre: oda kellett melléje ülni, a szép zöld cziczkórónak szüksége volt a harmatra, azt megitatta könyjeivel s érthetlen szavakat dadogott mellette.

Az a «másik» ott benn, hallgathatta – s ha a porszem érez, gyönyörtől reszkethetett miatta.

– Ugy-e nem fogok meghalni? – szólt végre kisírt arczát kedveséhez felemelve.

– Nem, te drágám! Ne gondolj arra.

Most aztán ideje volt a látogatást megtenni.

A rácsajtó felnyilt. A sírboltlakó méhraj kardalt zengett az üdvözlésükre. Dea nem félt a döngésüktől.

– Sokáig ne időzzél itt. Nagyon hideg van.

– Beszélnem kell vele, – suttogá Dea, odasietve Godiva sírköve elé s letérdelve annak zsámolyára. Aztán mikor kibeszélte magát vele, akkor odaakasztá az immortelle-koszorut a sír keresztjére.

Derült arcza volt.

– Megkönnyebbült a lelkem nagy tehertől – suttogá a férjéhez. Én is leszek olyan jó, mint ő volt!

A Godiva sírköve mellett volt egy üres fülke.

Odamutatott a félelmes ürre.

– Úgy-e? Még sokáig nem fogok ide jönni?

Bertalan az ölében vitte ki ebből a szomorú üregből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most azután Medea is tudta az ő nagy titkát.

AZ AGANCSKIÁLLÍTÁS.

A «holt évad» nevet tulajdonképen fővárosi újságirók találták fel, mert ez csak nekik álmos idő, más akkor éli világát. Októbertől áprilisig a mi családi botrány történik, az mind az újdonság rovatba kerül, azontúl kezdődik a «kimélet-idény». Félbeszakítják azt csupán a nyári lóversenyek, három-négy napra. Akkor ismét ki vannak nyitva a budapesti city (mágnásfertály) palotáinak ablaktáblái, s látni pompás fogatokat s elegans toiletteket az utczán.

Lándoryék még mindig nem jöttek be a fővárosba; semmi okuk sem volt rá, Medea nagyon megszerette a falusi életet s Bertalannak elég dolgot adott a készülőben levő munkája s a gazdasága.

Medeának ismét visszatért az egészséges arczszíne, egy-egy tünékeny foltocskát a homlokán nem látva meg, a mit gondosan takart a csipkefodor. Valami sajátságos horoscopot talált fel időtöltésül, annak a kiszámítását, hogy hol járnak időről-időre az «övéi».

Méltán «övéinek» nevezhette őket, hisz ez az egyik anyja volt, a másik bátyja, a harmadik néhai férje.

Azután megmondta Bertalannak, a mit kitalált.

– Honnan tudod ezt?

Levelet soha senkitől nem kapott Medea.

A nő aztán felfedezte előtte a tudományát.

Lándorynak mindenféle lapja jár, azokból Medea kitanulta, hogy mely nagy városában a monarchiának, mikor lesz lóverseny? Azon a napon aztán az odavaló hirlapokban bizonyosan megtalálta az idegenek lajstromában mind a három nevet. Folyvást együtt jártak, mintha szövetségesek volnának.

Egyszer Bécsben, másszor Prágában, majd Kolozsvárott, Aradon. A dolog nem volt feltünő. Lis Blanc grófnő nagy szenvedélylyel vett részt a lóversenyekben. Versenyparipái némelyike nyertes is volt. S ez a dicsőség neki nagyon sokba került. Gyakran nagy összegeket vesztett a turfon. Lyonel maga is részt vett az akadályversenyekben s egy párszor majd kitörte a nyakát. Hanem Alfréd csak a totalisateur terén vitézkedett. Egyszer ki is akarták ballotálni a jockey-clubból, mert azzal volt vádolva, hogy a «Favorit» versenyparipa lovászát megvesztegette, hogy a lovának hideg vizet adjon a futtatás előtt; nagy nehezen tudták elsimítani a dolgot.

Egy reggel aztán Bertalan fedezett fel valamit – a hivatalos lapban.

– Én találtam meg, hogy mi az igazi sport, a mit a mi hiveink üznek. A hivatalos lap élén ime a legújabb hír: «Lis Blanc Lyonel gróf, magyarhoni nagybirtokos, a törvényes díj letevése mellett, elnyerte a magyar indigenátust s a magyar főrendiház tagjai közé fölvétetett». – És már most megesik az, hogy Raoul Ripaille hoz az én számomra törvényeket a magyar országgyülésen!

Ezen csakugyan lehetett nevetni.

A holt évadot Budapesten is félbeszakítá a nyári lóversenyek idénye.

Ez alkalommal lett ugyanitt rendezve a hét országra szóló nagyszerű agancskiállitás is, a mely igen sok külföldi celebritást vonzott Magyarország fővárosába.

A mindennemű, bámulatra méltó állati fejdiszek között a legnevezetesebbek voltak Lis Blanc Lyonel gróf trofeumai, két bivalyfej, szarvastól. Az egyik az «Arni» bivaly, Kelet-Indiából, olyan két hatalmas szarvval, melynek a két hegye tíz lábnyira szétáll egymástól, a másik még annál is hatalmasabb, a kafferbivaly, a vadállatok legvakmerőbbje, mely erősebb az elefántnál, s bátrabb az oroszlánnál. Rémséges nagy szarvára oda volt akasztva az a legnagyobb kaliberű puska is melylyel az óriási vadat Lyonel elejté, egyetlen aczélvégű golyóval furva keresztül annak a homlokát, épen a közepén. A kafferbivalyra való vadászat nem sport, hanem párbaj; ha a vadász lövése nem halálos, akkor őt tapossa össze a vad, lovastól együtt.

Azt a sok rossz élczet, a mit e szarvak szemlélete alatt a laicus publicum a férjekre és házibarátokra elhullatott, nem érdemes felszedegetni.

Az agancskiállítás idején természetesen ismét megjelent a budapesti idegenek névjegyzékében a három összetartozó név.

– Akarod, hogy meghivjam hozzánk Lyonelt, látogatóba? – kérdezé Bertalan a nejétől.

– Nem bánom.

– Alfrédet is?

– A hogy te akarod.

– Nem akarsz magad is a lóversenyekre bejönni?

– Nem. Nem szeretnék ott találkozni először az anyámmal.

– Igazad van. Én sem mehetek oda. Majd csak a casinóban találkozom Lyonellel.

A találkozás egészen bizonyosra volt vehető. Két futtatási nap között egy közbeeső locs-pocs nap, esős, szeles idő, az egész előkelő társaságot mind a casinóba hajtja. Négy és öt óra között van Marchalnál a zártkörü ebéd, – a szinházak zárva, az orpheumba csak tiz órakor szokás menni; hat és hét óra között biztosan ott vannak a nagy képes teremben; ott szivják el az első szivart a fekete kávé mellett, s gyakorolják magukat a medisanceban.

Mikor Lándory az olvasóteremből átjön, már ott találja valamennyit. Mindenkit jól ismer. Ott van az a négy úr is, a kivel egykor a vasuton utazott, a kik Godivának fecsegésükkel annyi kint okoztak: a fuvolahangú, a ráspolyszavú, az orrból beszélő, a gordonka bassus, egymást Mukinak, Nusinak, Blikusnak, Murczusnak nevezik, az utóbbi azt is meghallja, ha Horácznak szólitják, s van a melyik az «effendi»-re hallgat.

Közöttük van Alfréd is, meg Lyonel.

Lyonel háttal van fordulva azon ajtó felé, a melyen Lándory belép, s ő tartja a társaságot valami vidám előadással kedélyes derültségben, a minek egyszerre vége szakad, a mint Bertalant meglátják. Alfréd hirtelen odasug valamit Lyonel fülébe, mire az gyorsan átnyergel más thémára, mintha vadászkalandot adna elő:

… «Én egyszerre kapom a puskámat arczomhoz, bumm! A fenevad bukfenczet vet, s elterül a lábam előtt! Három méter volt a hossza.»

E közben a gordonkahangú eléje lép Lándorynak.

– Ah, grüss dich Gott! Csak hogy újra látunk! Engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak.

– Köszönöm, effendim.

– Gróf Lis Blanc Lyonel, Lándory Bertalan.

Lyonel csak most fordul szembe Lándoryval.

Bertalan valóban alig ismert volna rá a mostani alakjában. Raoul Ripaille szurtos, patkánymarta pofája alig volt feltalálható az elegans genialis arczban, mely a férfiszépség minden előnyeit egyesítve hordozá magán; átragyogva a szellem és szenvedély igézetétől. Ilyen valóban a halálangyala a női erénynek!

– Ah! Hiszen mi sógorok vagyunk! – szólt Lyonel, kezét nyujtva Bertalannak. – Nagyon örülök! – De én nekem úgy tetszik, hogy ezt az arczot már valahol láttam.

– Igen, – szólt Bertalan, – a tombeau d’Isoardnál; a mikor tüzet méltóztatott tőlem kérni a szivarához.

Lyonel egy perczre meghökkent. – Veszedelmes visszaemlékezés! Ha ez az ember ezt most itt el találja beszélni? Nem! Nem úgy néz ki. – Elneveté magát kedélyesen.

– Ah! Tehát ön volt az, a kiről a mamám azt mondta, hogy ennek az úrnak köszönhetem az életemet és a vagyonomat? Ez nagyon derék. Én tehát önnek tartozom életemmel és vagyonommal? De mi az ördögnek magázzuk mi egymást? Hiszen sógorok vagyunk.

– Nem tagadom.

Azzal Lyonel odafordult a körüle csoportosuló urakhoz.

– No lám, milyen szép az, hogy én a sógoromban egyuttal feltaláltam azt a titkos mentoromat, a ki nekem az életemet és vagyonomat megmentette. – És aztán félig sugva dörmögé «egygyel több ok rá, hogy az ember jót tegyen vele.»

(Tudjuk jól, mit értenek az alatt; «egy szép asszony férjével jót tenni.»)

Lándory aztán Alfrédet is üdvözölte kézszorítással; a ki mindjárt sietett is neki baráti vonzalmát tanusítani egy tudósítással.

– Tudod már, hogy Scilla idejön a télen vendégszerepelni?

– Tudom. A feleségem figyelmeztetett rá. Ő olvasta a lapban. Akkorra mi is beköltözünk.

S azzal nyugodtan vette elő a szivarát a tárczájából.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – szólt Lyonel, impertinens nyájas mosolylyal, odanyujtva az égő szivarát Bertalannak.

«Haha!»

De L’Aisne Alfrédet ma minden szó nagyon nevető kedvében találta.

Bertalan elfogadta Lyoneltől az égő szivart s meggyujtva nála a magáét, vissza adta neki, e szóval: «pour acquit». (Becsülettel kifizetődött.)

Alfrédnek még derültebb kedve lett.

– Nem egész pour acquit, – mondá Lyonel. – Mert akkor szivaromat is meg kellett volna tartanod.

– Köszönöm, az enyim jobb.

Az egész párbeszédet a kettőn kivül csak Alfréd értette: a többiek találgatták.

– Csak magad jöttél be a városba? – kérdé Lyonel.

– Igen s főleg azért, hogy veled találkozzam. A hegy jön Mahomedhez.

– Fölöttébb megtisztelő rám nézve. Különösen a «Mahomed». Lehet már benneteket meglátogatni?

– Mindig lehetett. Másfél óra vasuton, onnan tíz percz a kastélyom. Pár napig dolgom van itt a curiai levéltárban. Az alatt meglátogathatnád Deát; most egyedül van és unja magát.

Az urak egymásra néztek, a ki mosolyogni akart, a kávéscsészét emelte az ajkához; a ki türtőztetni tudta, fújta maga elé erősen a szivarfüstöt.

– Ah! Te nem vagy féltékeny! – mondá Lyonel, a kit csiklandott a föl sem vevés.

– Te rád? A bátyjára?

– Barátom! ebben az egy dologban nem tisztelem sem a bullákat, sem a brévéket.

Lándory vállat vont.

– Asszonyt félteni bolondság.

Ezért nagyon megdicsérte az «effendi».

– Ez aztán a mustrája a férjeknek! Ilyennek kellene valamennyinek lenni!

– S hogy van az én kedves hugocskám? – kérdezé Lyonel.

– Hát a körülményekhez képest elég jól.

Lyonel megütődve tekinte rá.

– A «körülményekhez» képest?

Lándory olyan ábrázattal, mely mindent magyarázott, ismétlé: – Hát igen, a körülményekhez képest.

Erre Lyonel szellemes arcza egyszerre buta kifejezést vett, úgy, hogy az egész társaság kénytelen volt rákezdeni a nevetést.

Csak ők ketten nem nevettek: Bertalan, meg Lyonel. Amannak az arabs fisionomiájához nem is illett a nevetés. Nyugodtan fujta maga elé a füstkarikákat. Lyonel azonban nem szivta, hanem rágta a szivarját: egészen kialudt a szájában.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – kinálá őt meg Lándory.

– Köszönöm. Rossz a szivar. Nem szelel. S szétmorzsolta ujjai között.

– Hát mit mondjak Deának, hogy mikor látogatsz meg bennünket?

– Nem tudom. Vissza kell sietnem Bécsbe. Táviratot kaptam a mamától.

– De visszatérsz az új ülésszakra?

Ez is nagyon komolyan volt mondva.

– Azt hiszem, hogy nálam nélkül is határozatképes lesz a magyar főrendi ház.

– Ha farsangra itthon lennél…

– A farsangra? – Már a farsangra? – Sapristi! Ezek nem vesztegették az időt.

Az «idő»-ről eszébe jutott, hogy az óráját megnézze.

– Ah! már hat óra.

– A bécsi vonat csak nyolczkor indul; nincs miért sietned. Ugy is régen nem láttuk egymást. Maradj még és meséld el nekem is azt az érdekes vadászkalandot, a minek az imént csak a végére érkeztem: hadd mondjam el Deának odahaza.

– Lyonel bele nézett a két szemébe Bertalannak erősen. Közel volt hozzá, hogy azt a markában összemorzsolt szivart az arczába vágja. De nem talált azokban a szemekben egyebet, mint őszinte kiváncsiságot. Nem volt azokban semmi malitia.

Mosolyt kényszerített az arczára.

– No hát, a kedvedért elmesélem még egyszer, hogyan lőttem meg a kaffer-bivalyt. Ezek az urak már egyszer hallották.

Igaz, hogy a kaffer-bivaly óriás szarvairól volt szó abban a mesében is.

És aztán elbeszélte végig Lyonel a mindenesetre érdekes találkozását azzal a nemes szarvhordozó vaddal, mely a bambusberekben elrejtőzve les az ellenségeire, a kik a gyönge üszőire vadásznak, s ha oroszlán közeledtét érzi meg, kirohan rá támadólag, a dorongvastag bambuscsalit úgy törik szét előtte, mint a nádszál. Az állatvilág királyát nem védi meg szörnyű ereje, a légbe dobja azt, mint a macskát s estében a szarvai hegyével fogja fel s úgy összegázolja, hogy ép csont nem marad belőle. A kaffer csak magas fára mászva, lesből meri meglövöldözni mérgezett nyilakkal. Európai vadász, a ki felzavarja, többnyire hátat ád, a mikor előrohanni látja s a lova lábára bizza az életét. Az a példány, a melyet Lyonel elejtett, tizennégy mázsát nyomott s még azután, hogy a homloka közepébe kapta a halálos golyót, egy emberderéknyi vastag phœnixpálmát kidöntött a fejével, a mely fa mögé a vadász menekült a lövés után.

Igen érdekes vadászrege volt az. Látszott a többi uraknak az arczán is, hogy először hallják. Lyonel nem szokta a vadászkalandjait mások mulattatására használni.

Mikor vége volt, azt kérdé Lándorytól:

– Nos? Ki vagy fizetve?

– Igen.

– Én is.

Azzal Alfrédhez fordult.

– Téged kérlek föl, hogy a holnapi versenyről vondd vissza nevezésemet: nem futtatok. Fizesd ki a bánatpénzt. Semmi fogadást nem tartok. Adieu, uraim!

Alfréd utána ment az eltávozónak.

Mikor a magyar urak egyedül maradtak, azt mondá az effendi Lándorynak:

– No, barátom, eddig azt hittem, hogy a legnagyobb remeklésed az volt, a mikor a Csonka Bandi haramiát rá birtad, hogy beszélje el magától, hogyan ölte meg éjjel sötét erdőben az ökörhajtsárt! De ez túl tesz rajta: a hogy te most Lis Blanc Lyonellel elmeséltetted a kafferbivaly vadásztörténetét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Budapestről induló vonat Érsekujváron találkozott össze a Bécsből lefelé jövővel.

Sidonia grófné azon jött, Hermione kisasszony kíséretében, a másnapi lóversenyre, melynél érdekelve volt két versenylóval.

Lyonel rájuk talált s bement hozzájuk a salonwaggonba.

– Hát te honnan? kérdé a grófnő.

– Pestről. Nem futtatok. Bánatot fizettem. Ott hagytam a versenyt.

– Találkoztál azzal az emberrel? (A nevét ki nem mondta volna.)

– Igen. «Dicke Freunde» lettünk.

– Nem hítt magához?

– De igen, meghítt keresztapának a születendő fiához, ha a farsangra itt leszek.

– Botrány! kiálta fel Sidonia. Az én leányom egy eretnek fiunak az anyja!

Lyonel nagyot nevetett erre a furcsa kétségbeesésre.

– No, csak ne szállj perbe az égiekkel, hiszen még lehet leány is!

– Imádkozni fogok érte, hogy «az» legyen.

– Az ég meg fogja hallgatni kegyes imádat. Én azonban megyek Grönlandba tengeri oroszlánt vadászni. Adieu! Csöngetnek!

HERMIONE.

Sidonia grófnő azért csak lejött a budapesti lóversenyekre, hogy Lyonel visszavonta a nevezéseit. Nagyon sok fogadásban volt már engageirozva a grófnő.

Hanem Alfrédnak minden speculatióit elrontotta ezzel a hóbortjával Lyonel. Úgy, hogy a másnapi «run»-on nem is mutatta magát. Elkisérte ugyan Sidonia grófnőt a lóversenytérig, a grófnő saját equipageán, melyet vasuton küldtek előre, de megmondta eleve, hogy a kocsiból nem szállhat le, a lába fáj. Ischias, vagy köszvény. Az idő is egészen a kukoriczára való volt, egész napi országos eső.

Ez nem akadályozta a grófnőt, hogy ő maga le ne szálljon a gyepre. Kautsuk köpenye, matróz kalapja daczolt az esővel, lábain angol bagaria csizmák, gomblyukában a kiváltságos plaque. Esernyő sem kellett neki.

A landauerban hátramaradtak Hermione és Alfréd. Onnan nézhették a futtatást.

– Ugyan mondja csak, marquis, nagyon szereti ön Lyonel grófot? kérdé Hermione.

– Au contraire.

– Hát talán Sidonia grófnő iránt érez mélyebb vonzalmat?

– Pas si bête.

– Akkor hát a magyarok hazája érdekli önt valami különösen?

– … du tout!

– Hát akkor ugyan mondja meg, hogy miféle szentnek tett fogadása kényszeríti önt arra a penitentiára, hogy két olyan emberrel, a kit nem szeret, egy társaságban beutazzon egy országot, a melyben unja magát?

– Lehet az ön discretiójára számítani?

– Oh kérem! Árultam én el valaha valami titkát a marquisnak? Pedig bővében vagyok.

– Hát megmondom önnek. Én addig járok kelek az én kedves rokonaimmal alá s fel ebben az érdekes hazában, a míg egyszer előáll a kedvező alkalom, hogy az én kedves Lyonel öcsémet harmincz lépésnyi távolban szemközt állíthassam azzal a másik kedves barátommal, a ki épen olyan jó bivalyvadász, mint ő. Már azután, hogy a kettő közül melyik plántálja oda a golyót a másiknak az agancsai közé? az nekem mindegy. Én mind a kettőnek egyformán tartozom azzal a kis ólommal. De magam nem fizetek.

– Csak «per procura?»

– Haha! Jól találta. Per procura.

– Szokott ön igazat mondani, marquis?

– Furcsa! Hát mit tudhatja azt az ember, hogy mikor mond igazat? Elég, ha maga meg van felőle győződve abban a pillanatban, hogy igazat mondott. De már most én hadd tegyem fel ugyan azt a három kérdést önnek, a mire kegyed tőlem választ csikart ki.

– Tőlem nehezebb lesz a választ megkapni. Én nem vagyok független állásban.

– Eh mit? Ön kormányozza a grófnőt, ön Sidoniának a Bismarkja. Ön nélkül nem tud élni. Jobban ragaszkodik önhöz, mint a leányához.

– Lehet. S ez az, a mi engemet keserűvé tesz. Ön nem tudja, micsoda kínzó érzés valaki iránt háladatosnak lenni. Mikor ez a Lándory azt a paradox igazságot kimondta, hogy «a háladatosság egy neme a gyűlöletnek», senkit ugy bibéjén nem talált vele, mint engemet. Én gyűlölöm azokat mind, a kik velem «állítólag» jót tesznek. Mért nincs megfordítva? Az ő jóvoltuk folytonos megalázás rám nézve. Megosztják velem az örömeiket, kényszerítenek boldogságukban részt vennem, járatnak czifra ruhában, azt eszem és iszom a mit ők, fogataikon járok, páholyaikban ülök, részt veszek a társalgásaikban, a grófjaiktól, herczegeiktől kapok udvarias szavakat, még tánczolnak is velem. És ez engem mind elkeserít! Szeretnék inkább cseléd lenni! Inkább, mint ilyen csinált virág, a minek gyökere nincs. Az egyetlen gyönyörűségem az, mikor őket éri valami keserűség, harag, csalatkozás, megbántás, vagy mikor emésztő szenvedélyek támadnak bennük, a mik kielégítve és kielégítetlenül egyformán kínoznak és ölnek. Akkor jól esik közöttük élnem. Az egyiknek a szenvedését a másikéval összepárosítanom s egy harmadik bajnak adni létet általa. Más életczélt én már nem ismerek. Már most elhiszi ön úgy-e, hogy én szoktam igazat «is» mondani. Hanem csak négy szem között. S megválogatom hozzá az emberemet.

– Nagyra veszem, hogy ön a megválasztott emberei közé számít.

– Veheti is. Mert ha az önnek a czélja, a mit előttem elmondott, úgy hívebb szövetségese nálamnál nem lehet. Én vagyok az, a ki Lyonel szenvedélyét folyvást szítom, elhitetve vele, hogy Medea őt az elkárhozásig szereti, csak azért ment férjhez, hogy az övé lehessen. Férje egy brutális vad ember, gyűlölet tárgya saját hazájában, a ki csak azért van teremtve, hogy megcsalassék. Sidonia grófnőt meg másfelől én tartom sophismákkal, haragját ingerlem, büszkeségét feldagasztom, vakbuzgóságát megdicsőítem, míg utoljára Lyonel iránti majomszeretete, sértett büszkesége, vallásos rajongása oda vezetik, hogy szent czélnak találja, leányát Lyonel szenvedélyének áldozatul megejteni. Babyloni fogalmak! És nekem minden sikerül. Csak Medea van még hátra. Ő nem mindennapi nő. Vele nem lehet úgy játszani, mint «ezekkel a hölgyekkel». Ezt ön maga is tapasztalhatta. Azonban én nálam minden tolvajkulcs megvan, a mivel egy nő szivéhez hozzá lehet férni. És én nekem tetszik az én szerepem.

Sidonia grófnő visszajött a hintóhoz. Már a járásán észre lehetett venni, hogy megint veszített a fogadásokon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bertalan két napig kutatott a curiai levéltárban, a hol megtalálva a szükséges adatokat, a melyek munkája kiegészítéséhez tartoztak, sietett vissza falura.

Egy kis meglepetés várt rá.

Mikor a kastélyába megérkezett, a park sétányán «két» hölgy jött eléje. Az egyik a felesége, a másik Hermione kisasszony.

Az első dolga volt mindenesetre Deát összeölelgetni, csak azután nyujtá kezét a vendéghölgynek.

– Ön nem űz ki a házából? – kérdé Hermione.

– Minő kérdés?

– Azon nehéz jelenet után, mely utolsó találkozásunk volt.

– Vallja meg ön kisasszony, hogy ha ön lett volna az én helyemben, ön is ugyanazt tette volna.

– Bizonyosan. S ha úgy nem tett volna ön, most nem volnék itt, hogy elismerjem, miszerint én hibáztam.

– A hiba nem az öné volt.

– De az enyém volt. Bocsánat! Én nem vagyok elűzött cseléd, a ki a volt asszonyát rágalmazza az új előtt. Ki kell mentenem Sidonia grófnőt. A kelengye odavitele az én ötletem volt.

– Ne beszéljünk erről! Ön szivesen lesz látva nálunk. Én azért a boldogságért, a mit nőm a házamhoz hozott, elfeledek mindent, a mibe ez került. Lis Blanc grófnő kivánsága volt, hogy ön idejőjjön?

– Igen. A mint megtudta a boldog változást Dea grófnő egészségében.

– Lyoneltől?

– Ah, uram.

– Igen. Hiszen én tudattam vele. Más hírforrás még nincs.

– Ön érteni fogja, hogy a grófnő maga nem jöhetett ide.

– Méltányolom az indokait. Nagy áldozat volt tőle.

– De azért naponkint imádkozik a leánya szerencsés sorsfordulása végett.

– Tudom, hogy ne fia legyen, hanem leánya!

Dea későn takarta be tenyerével Bertalan istentelen száját. Már kijött.

Ekkor aztán Hermione elnevette magát.

– Ön előtt nem lehet tragikus képeket csinálni.

– Jobb lesz, ha a vidámabb oldalát fogjuk fel a dolognak. Az nagyon szép öntől, hogy Deát meglátogatta. Önnek a jelenléte ő rá nézve valóságos jótétemény. Én azon leszek, hogy úgy megkedveltessem önnel a nálunk lakást, hogy soha se kivánkozzék el tőlünk. Már tudniillik, a míg férjhez nem megy. Erről nem állok jót. Nálunk, heves vérű magyaroknál, az ilyen szép, szellemdús hölgyet mint ön, nagyhamar elkapják.

Dea megrángatta Bertalannak a füle gombját.

– Te! Itt az én jelenlétemben udvarolsz Hermionénak?

– Hát jobb lesz, ha távollétedben udvarlok?

Mind a hárman nevettek együtt.

Lándory tudta azt jól, hogy minden embernek kell valami játékszer. A jóllét, a boldogság, a gyönyör nem elég, játék is kell. Kis gyereknek, vén gyereknek, asszonygyereknek egyformán. Azt ne sajnálja az ember a «gyerekétől». Elég, ha figyelmezteti, hogy «a játékszert ne vedd a szádba, mert a festéke mérges!»

Hölgy-gyerekeknek legkedvesebb játékszerük egy másik hölgy, a kivel kedvükre kifecseghetik magukat. Ilyen volt Hermione Deára nézve. (A fentebbi figyelmeztetés ennél sem volt fölösleges, egyébiránt Dea már olyan nagy gyerek, kinek van esze.)

A mióta Hermione odakerült, egészen megelevenült a ház. Szellemdús, pikáns, leleményes hölgy volt, ellátva a tapasztalat egész tárházával, nem a közönséges genre-e a hizelkedő, kedvkereső házibarátnéknak, inkább a senkit nem kimélő családi satyr, szoknyás Triboulet, a ki gúnyora nyílhegyeit magával a ház urával is érezteti.