Part 6

– Rokonaim? kiálta fel csodálkozva a leány. Hát vannak egy bukott ember leányának rokonai? Azok félnek tőlem, mint a bélpoklostól. Nagynéném, a ki házunknál mint női családfő szerepelt, a mint a nagy szerencsétlenség hírét vette, összepakolt és haza futott. Mikor meglátogattam, látásomra elájult; mikor eltávoztam, akkor felocsudott s hallám az ajtón át, mikor a cselédnek kiadta az utasítást: «Ne ereszszétek be hozzám ezt a szerencsétlen leányt többé. Görcsöket kapok, ha meglátom». Miattam nem lesznek többé szívgörcsei. Szegény apám temetésénél egyedül voltam a gyászkiséret, – egész a kriptaajtóig. Azt az egy «birtokunkat», a hol atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ. – De nem jól mondám; – egy emberem mégis maradt: – az ön tilinkósa, Stauner ur. Ez a derék ember, mikor a palotánkban és a villánkban a szekrényeket és a szobaajtókat lepecsételték, volt olyan gondoskodó, hogy az én számomra nyitva hagyatott a badeni nyaralóban egy hajdani cselédszobát és oda áthordatta a saját garde de robeomat, a mi valószínüleg magántulajdonomat képezi, annak az értékesítéséből tudtam kifizetni a gyászruhámat s a temetési költségeket.

Itt megpihent a leány, mintha még egyszer végig gondolna azokon, a mik vele ama három szörnyű nap alatt történtek.

Azután összeszedte lelki erejét és tovább beszélt.

– Ez a derék férfiu azonban még valami mást is adott át, a miről azt mondá, hogy ez az atyám pénzszekrényében találtatva, mint engemet illető magántulajdon, nekem rögtön kiadatni rendeltetett. Egy életbiztosítási bárczát. Azt mondta, hogy azt jól megőrizzem, mert ez a jövendő sorsomat biztosítja. Tanácsolá, hogy legjobb lesz, ha rögtön megnevezek valakit, ismerőseim, rokonaim közül, a kit a gyámhatóság törvényes gondnokommá tegyen. Ismerősök? Rokonok? Hol keressem őket? – Bocsánat! Még egyet elfeledtem. A carricatura albumaimat is kiszolgáltatták. Hát hisz abban mind együtt vannak. Válogathatok közülök. Ott a képeik. A majmot? az elefántot? vagy a tigrist? – Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen van egy ismerősöm, a kinek a gúnyképe nem került a gyüjteménybe, a ki nekem azt előre megjósolta, hogy én őt nem fogom oda rajzolni. Önnek a nevét mondtam ki. A jeles férfiú azt felelte rá, hogy ennél okosabb választást nem is tehettem volna, s tanácsolá, hogy a mint ön a kinevezést elfogadja, azonnal siessek fel önhöz, s mutassam meg azt a polizze-ot önnek s hagyjam itten. Ime átadom.

Godiva az oldalán függő kis bőrtárczából kivette a biztosítási kötvényt, s átnyujtá Lándorynak.

– Ön ismerős e kötvény tartalmával? kérdé Godivától Lándory, miután átolvasta azt.

– Nem értek hozzá, de Stauner úr megmagyarázta a főbb ismerni valókat. E kötvény szerint, egy elsőrendű nagy biztosító társulattól 24 éves koromban kétszázezer ezüst forintot kell kapnom.

– Ön azonban most még csak husz éves.

– Igen. És e szerint most már csak két dolog között van választásom. Az egyik: stornirozni az egész biztosítást. Stauner úr azt nekem igen jól megmagyarázta. A biztosító társaság a kötvényemet a határidő letelte előtt is visszaváltja, a biztosított összeg egy harmadában. Ha akarom, most rögtön kaphatok érte hatvanhatezer hatszázhatvannyolcz forintot és egy huszast ezüstben. Ez eddig Stauner úr véleménye. A mi ezután következik, az a magamé. Én tehát választhatok két dolog között. Az egyik: felvenni a váltságdij összegét, s elmenni vele valahová, a hol nem ismernek, s a hol majd nagyhamar megismernek, s ott élni őrjöngő vigasság között, mint illik olyan némberhez, a kinek nincs joga azt kivánni, hogy becsüljék. S ha ez a pénz elfogy, majd gondoskodik másról az, a ki a mezők (és a boulevardok) liliomait ruházza!… Ön lesüti a szemeit? Ön elpirul helyettem. Jön a másik választás.

Bertalan ez alatt csendesen felállt s karjait összefonva nézett le az ülve beszélő leányra. Talán azért kellett a szempilláit lesülyesztenie.

– A másik alternativa pedig ez, – folytatá Godiva. – A biztosítási kötvény szerint az egész kétszázezer ezüst forintnyi összeg esedékessé lesz, ha én hamarább meghalok. S ebben az esetben az összeg az én természetes örökösömre száll át. Az én természetes örökösöm az atyám csődtömege. Fedezi ez az összeg azt a követelést, a mi az atyám becsületét eltakarja?

Ennél a kérdésnél a leány is fölkelt a helyéről s olyan közel lépett Bertalanhoz, hogy szavainak forró lehellete annak az arczát égeté.

– Mire gondol ön? kiálta rá Bertalan, megkapva a leány karját, mint a hogy visszarántanak egy meredély párkányáról alátekintőt.

A leány hideg nyugalommal felelt.

– Ne féltsen ön semmi meggondolatlan lépéstől. Én azt is megtanultam a biztosítási kötvényből, hogy az egész összeg elvész, ha a biztosított öngyilkossá lesz.

– Hát akkor minek volt az a kérdés?

– Hm. – Különös dolog! – Az én koromban levő leányoknál olyan könnyen megy az. Nem kell azért a negyedik emeletről leugrani. Elég a negyedik emeletre felszaladgálni. Nem kellenek ahhoz sublimátok, nem kell a nagy Duna árja, egy pohár hideg viz is oda vezet.

– Én megtiltom önnek ezt a gondolatot! szólt nyers hangon Bertalan, erőszakosan átszorítva a leány kézcsuklóját.

– Hogyan? Ön megtiltja nekem még a gondolatot is a halálra. Hát van önnek hatalma én előttem becsukni a tulvilág ajtaját?

– Van! És én megakadályozom abban, hogy arra gondoljon. Üljön le és hallgassa csendesen, a mit mondok.

A leány daczosan veté hátra a fejét és nem ült le.

– Hát jól van. Maradjon állva! Csak egy szót mondok önnek. «Még most» egyetlen «bűn» vádja sem terheli az ön atyjának a lelkét oda fenn, az ő örök birája előtt.

– Tudom.

– Ne szóljon közbe! Ön azt nem tudja. Ön azt hiszi, hogy egy biztosító társaságot megcsalni nem bűn? Tán annak a pénztára a «cassa nemonis», a mibe orzó kézzel bele szabad nyulni? Hisz annak vagyona becsületes úton gyült s az is árvák és özvegyek örökét képezi. Ön meggondolt csalással akarja letörülni a homályt az apja nevéről, a mit még eddig arra csak a balszerencse vetett!

– Uram! – hebegé a leány megrendülve, s szemei bámulva meredtek a vele parancsolónak megigéző szemeibe.

– Még most az a tett, a mi önnek az atyját egy más életbe vezette át, csak félig bűn, a másik fele erény. Ön ki akarja azt egészíteni, hogy egészen bűn legyen?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy én nem hiszem, hogy Traumhold bankárt az inasa gyilkolta meg.

A leány e szóknál, nyitva maradt ajkakkal, elforduló szemekkel rogyott egyszerre térdre, igézője lábaihoz s megragadta annak a kezét, először a csókjaival, azután a könyjeivel árasztotta azt el.

Sirni megtanította már ez az ember.

Nagy nehezen tudott szavához jutni a zokogástól.

– Hát önnek «is» van hite emberi becsületességben? Hát ön is megtalálta azt a gondolatot, a mit én csak félve rebesgettem? Én! Én, és a végtelen szeretet volt az oka, hogy ez a rémtett megtörtént.

– Beszéljünk nyugodtan. Üljön le szépen.

– Nem. Nem. Jól van így. Imádkozom. Vezeklem. Gyónok. Addig maradjak így. Csak egy szót még. Hát ön azt hiszi, hogy az az ember, a ki önmagát e rémtettel vádolja, egy mesés önfeláldozást követett el?

– Kisasszony! Én vizsgáló biró vagyok. Engem nem kérdeznek ki.

És ebben az erőszakolt komolyságban annyi önkéntelen humor volt, hogy a leánynak a szemeiben, a könyeken keresztül megjelent az első mosoly!

– Parancsoljon velem. Engedelmeskedni fogok!

– Ön egykor azt kivánta tőlem, hogy ismertessem meg a saját jellemrajzával. Én akkor azt mondtam: mélyen érző, mélabús kedély, erős akarat. Unja a nagy jóllétet, bosszantja az örök hizelkedés. Vágyik a balsorsot megismerni, a mely küzdelmet ád, s kiváncsi rá, ha egyszer ezek a mosolyfinta arczok rögtön csufondáros torzképekké válnának körülötte és azt kiáltanának mind: mért nem sirsz hát? Hát az most mind előtte áll. Hajdani ismerősei meg is követelik, hogy a véletlen összetalálkozásnál agyonsirja magát; ha nem teszi, megneheztelnek érte.

– Mért nem vagyok férfi?

– Van valami a mi a nem külömbségét elenyészti. A genie. Kegyednek határozott tehetsége van a rajzoláshoz.

– Ön kezdi el a hizelkedést?

– Semmi hizelkedést sem mondtam. Csak tehetségről beszéltem, a mi még magában egy nagybecsü semmi. Sok tehetségből lett már himpellér, kontár. Ön még nem tud semmit. De ha mivelni fogja azt a tehetséget alapos tanulmánynyal, a mit a természettől kapott, ebben egy életfeladatot fog találni.

– Irtózom a női piktoroktól.

– Nem azoknak a phalanxát akarom én, hogy ön is szaporítsa, a kik kövér hentesnéket arczképeznek, s minden műtárlaton megdöbbentik a közönséget egy-egy lehetetlen compositióval, melynek aztán mæcenást kell keresni, a ki a falról eltávolítja. Az ön tehetsége önálló, független, dæmoni tulajdon, az emberi indulatok, szenvedélyek, gyarlóságok eltalálása. Önből arczképfestő nem lenne soha, mert azt nem köszönné meg senki. Önnek tanulni kell azoktól a nagy mesterektől, a kik ezt a nemet tökélyre emelték. Ebben fog ön találni foglalkozást, időjártával biztos kenyeret, és a mi legfőbb: nevet.

– Új nevet?

– Igen. A Traumhold névnek – egy ideig – szomorú hangzása fog lenni. Az albumában ezzel a névvel láttam önt szerepelni: «Schalkaug».

– Igen. Azt választottam tréfából.

– Hát most viselje komolyan. Ön el fog menni Münchenbe. Ott vannak jó barátaim az akademiai tanárok között. Azokhoz fogom önt ajánlani. Úgy fognak önnel bánni, mint testvérek. Szigoruak lesznek, és azt vegye tőlük jó néven. Egy fejbólintás azoknál már az elismerés netovábbja. Soha sem fog tőlük egy szót is hallani, a mi csak megközelítőleg is hasonlítana a bókhoz. Azután dolgozni fog ön, mint egy napszámos, a milyen hosszú csak a nap. Olvasni is kell mindent, a mi a művészet történetére vonatkozik. Egy új nagy világ fog ön előtt kitárulni, a hol csupa lángelmék laknak. Egy külön világtörténet, a melynek multja elhomályosítja a királyok és hadvezérek történetét. S a jelenje is fenséges ennek a külön világnak. Nincs összetartóbb, hivebb, önfeláldozóbb népe a földnek, mint a festőművészeké. A szobrászok már hidegebbek, elzártabbak. De a festőknél elenyészik minden, a mi válaszfalt képez a világon, ott nem ismernek különbséget fajok között, együtt fogja ön találni a lengyelt az oroszszal, a francziát a némettel, disputálnak mindig, de csak a művészetről, de össze nem vesznek soha. Ott egyenrangu a nő a férfival, sőt a mi képtelenség, még a nagy művész is a kis művészszel.

Godivának a szemei kezdettek szokatlan fényben ragyogni.

– Ott majd «act»-okat is fog rajzolni. Ez az első hallásra összeborzongatja, ugy-e? Pedig a ki embert akar rajzolni, annak ismerni kell az embert. Ezt itthon nők nem tanulhatják. Mit mondanának hozzá a szent Bécsben, ha egy művésznő élő szobrokat rajzolna le? A vén István-torony is megcsóválná a fejét. Münchenben ezt rendes dolognak tartják. Egész néposztály abból él, hogy actot áll. És aztán meg fog ön még valamit ismerni, a miről soha fogalma nem volt. A koplalást. De milyen humorral tudják azt a festők élvezni. Egy knackwurst, a mit két szobatárs egymással megoszt, egy pár burgonya, a mit a vaskályhán megsütöttek, de aztán az az aranyos jó kedv hozzá! Belzazar lakomája szegénység a mellett. Vendégséget csapnak, de kevés a gulyáshus és sok a vendég, felszaporítják hát paprikával, hogy a vendégeknek a szája lángot vet tőle, és így aztán kifutja a lakoma. A derült kedélytől nektárrá változik maga a víz is.

– Én tudok rántott levest főzni! dicsekedék Godiva ennél a themánál, s valami gyönge mosolyforma ismét derengett az arczán.

– No erre legtöbb szükség lesz a művészi pálya kezdetén. Később aztán, majd ha egy pár sikerült rajz kerül ki az ön keze alól, annak a számára szerzünk rendes vevőt. Nem magas műbarátokat: fakó kiadókat, a kik nagyon szerény igények szerint díjaznak, de nem kell nekik azt mondani rá, hogy «kérem», vagy «köszönöm». Később majd ők fognak kérni, ha egyszer a Schalkaug név híre emelkedik. Akkor aztán terjeszkedünk. Nos hát elfogadja ön az én tervemet?

Godiva sietett a kezét nyujtani.

– Akkor hát térjünk át a dolog prózájára. Önnek természetesen pénze nincs?

– A mit az öltönyeim eladásából bevettem, azt mind elköltöttem a temetésre.

– Ajándékot pedig ön senkitől se nem várhat, se el nem fogadhat. Megálljunk csak, hátha találok valamit. A Péternél elkobzott értékek között találtatott egy ezüst szelencze, a miben pénz csörög. Ennek czímpaizsára ez a név van vésve: «Godiva» és egy évszám «1848.»

– Ez az én születésem éve. A perselyt a bank-igazgató keresztapámtól kaptam, a ki azóta minden évfordulónál tett bele egy arany koronát.

– Milyen szerencse, hogy azt is elrabolta a Péter, mert ha ott hagyja, azt is ott rekeszti az osztrák rendőrség. Így azonban az én kezembe kerülve, azt, mint önnek magántulajdonát, a saját felelősségemre kiadhatom.

Lándory előkereste a szekrényéből a mondott perselykét.

– Igen. Ez az. Jól ismerem, mondá Godiva.

– E szerint ebben kell lenni husz koronának. Ott a kulcs a persely füléhez kötve, nyissa ki.

Godiva felnyitá a perselyt s kiönté ölébe annak a tartalmát.

Csakugyan husz arany korona volt benne. Születésnapi ajándékok.

Godivának két nagy könycsepp hullott a szeméből az aranyakra.

Utolsó vagyona volt az! Megannyi emlék. Vigasság napjainak emléke egytől egyig.

Lándory elfordult tőle, hogy a börzeárfolyam lasjtromában keressen valamit.

– A koronának az ára most tizenhat és fél forint. Itt váltsa ön be, mert az szokatlan pénzfaj. Münchenben nem ismerik. A magyar leszámítoló banknál váltsa ön be, ott legkevesebbet vonnak le belőle. A perselyt tartsa meg emlékül.

– Úgy teszek.

– E szerint lesz most önnek háromszáz huszonnyolcz forintja. Huszonnyolczba fog kerülni az utazás Münchenig. Az egyedül utazáshoz hozzá kell önnek szokni. Önt nem fogja megsérteni senki.

– Már hozzá kezdtem.

– Marad azután még háromszáz forintja.

– Az nekem igen soká fog tartani.

– Azzal ne áltassa magát. Azt elhiszem, hogy ön képes lesz legszigorubb nélkülözéseket elvállalni, de vannak mulhatlan kiadások. Szállást nem fogadhat se messze a város központjától, se a negyedik emeleten, mert oda a tanárja el nem jár. Ateliert is kell tartania, még pedig a legalkalmasabbat. Azonkivül modelleket is kell fizetnie. Az a háromszáz forint a legfeszesebb számítás szerint alig fog önnek tovább tartani, mint az esztendő végeig. Addig kell önnek valamit szerezni.

– Képzeletem sincs róla, mi úton?

– Szeret ön kis gyermekeket rajzolni?

– Az kedvencz mulatságom.

– No hát csináljon ilyen rajzokat, s küldje el nekem. Én majd találok itten valami jámbor poétát, a ki önnek szöveget ír hozzá, s aztán majd akad kiadó elég, a ki azt megvásárolja. Ez a legkapósabb munka.

Godiva lehajtotta a fejét, s a mellett félig zárt szempillái alól olyan szomorú érzékenységgel nézett fel Lándory arczára, hogy az könnyen kiolvashatta e tekintetből a leány gondolatát.

«Te magad fogsz lenni az a poéta, te magad fogsz lenni az a kiadó!»

– Jól van, megrajzolom.

– Tehát a viszontlátásig – Schalkaug kisasszony!

Godiva még egy szót mondott Bertalannak az elválás pillanatában, két kezével megszorítva annak a kezét.

– Védelmezze ön meg az apám becsületét!

A KARÁCSONYFA ALATT.

A karácsonyest is elérkezett, a gyermekek örömünnepe. Sok vágy, öröm, kedves meglepetés éri az embert az életben, de azzal az áldott izgalommal egy sem ér föl, a mit gyermekkorunkban a Jézuska jövetele hozott.

Godiva földszinti szállást kapott Münchenben, a hol a festőszoba mellett mindjárt egy háló kamrácska is volt, a miben alhatott, nem kellett hosszú utat tennie hazulról az atelierig. Festői czélból igen alkalmas hely volt. Nagy ablak, keresztfa nélkül, mely kertre nyilt, és északnak fordulva, jó világítást adott, hanem lakályosság szempontjából annál rosszabb. A földszintes szoba falai nyirkosak, padlata hideg, s a nagy ablak miatt a szoba, a mint a vaskályhában kialudt a tűz, egyszerre jégveremmé lett. Annálfogva a falakat, meg a padlót mind pokróczokkal kellett betakarni, s az ablak rámáját ruggyanta csövekkel leszorítani.

Godiva otthon töltötte a karácsonyestét. Ismeretségeket nem keresett még. Tanárának a neje ugyan meghívta magához, de ő valami ürügyet keresett, hogy ne fogadja el a meghivást. Gyalog a nagy hóban elegáns társaságba menni nem lehet, s a droschke sokba kerül. A pénzzel pedig nagyon gazdálkodni kell, mert fogytán jár. Eleinte nagyon könnyen költöttek, sokat kellett beszerezni, festékeket, festő állványt, pódiumot, fütő szereket, lámpást, thea-főzőt, spanyol falat, tükröt, tányért, evőeszközt, vizes kancsót és egy becsületes karos széket, a miben meg lehet pihenni a munka után. Az ember csak akkor tudja meg, mikor megpróbálta, hogy milyen nagy luxussal jár a szegénység.

A házmester szolgálta ki, mérsékelt havi díjért, de fűteni és a ruháit kitisztogatni, meg edényt elmosogatni, bizony magának kellett.

Még így is sok pénz fogyott el, pedig a legolcsóbb kocsmából hordatta az ételt, este csak theázott. S ha egyszer egy jó napot akart magának csinálni, akkor rántott levest főzött, habart tésztával, a mit úgy hínak nálunk, hogy «koldus leves». Nagyon jó az!

Karácsony-estére valami extra készült. Piritós kenyér, pariserrel. Otthon biz ezt a favágók eszik. De ha azoknak jól esik!

Vendége is volt hozzá. A kedvencz modellje. A házmester négy esztendős leánya, a kis Rieke, a ki az ő rajzaihoz pozirozni szokott, naponkint tiz pfenningért.

Godiva a kis gyermek örömére karácsonyfát is csinált, az is eredeti gondolat volt. Egy lombos fenyőfa a tél mezején, ágai tépett vattával beborítva, mintha hó nyomná le, s azokról üveggyöngyökből jégcsapok csüggnek alá, lefesteni való csendélet. A kis Riekét természetesen jobban érdeklik a czukorangyalkák és az ezüst fonálon csüggő datolyák. Egyre azt kérdi, hogy mikor lesz szabad azokat a fáról leszedni. Addig is meg kell elégednie azzal a piros harasz fejkötővel, a mit a Jézuska hozott neki.

Godiva elmélázva ül a karácsonyfa előtt. Viaszgyertyácskák helyett az egyetlen petróleum lámpa vet arra világosságot, de az is – festői ötlettel – hótakarta kunyhónak dekorálva.

Végig gondol azon a husz karácsonyfán, a mit életében látott. Elkezdve a másodikon (az elsőre nem emlékezhetett) a mikor egy jóságos anyai arcz szorítá az övét magához. Még most is emlékezik arra, hogy az ő arcza hideg volt, az anyjáé pedig forró.

És a legutolsó karácsonyfa. A tavalyi!

Husz villanylámpácska világította meg. Bámulva mosolygó arczok állták körül. Csillogó ékszerek, elmés meglepetések, ritkaságok körüle halmozva. Egy arany remontoir óra is volt az egyik ágon, a melyiknek a czédulájára «Péter» neve volt felirva. Hogy sírt az örömtől az öreg ficzkó, mikor azt átadták neki!

Selyemruhák suhogása suttogott körül. Dicsérő, hizelgő, magasztaló szavak. Epedő sovárgó, hódoló pillantások czikáztak. Ylangylang parfume-illat terjengett. Aztán szétnyilt az étterem szárnyajtaja:

«Madame, est servie.»

Igenis! A házmester meghozta papirba takarva a négy szelet pariser-hurkát, meg a két darab rozskenyeret.

– No kicsikém, hát már most pirítsuk meg a kenyeret.

Godiva odaszökött a kályhához, kinyitva annak az ajtaját, s a parázsnál elkezdte megpirítani a hosszunyelű villára szurt kenyérszeletet.

– Egy úr kérdezősködik Schalkaug kisasszony után odakinn, mondá a házmester.

– Valamelyik művész?

– Nem. Igen tisztességes ember; macskaprémes bundája van.

– Hát bejöhet; csak vendég ne legyen: mert nincs több két tányérunknál.

A házmester bebocsátotta az idegen urat.

Godiva majd kiejtette a láttára a kezéből a kenyérszeletet vasvillástul.

Lándory volt a Jézuska küldöttje…

– Ah! Lándory úr! kiálta fel meglepetten, felszökve térdeiről, s aztán az első gondja az volt, hogy egy félig kész női arczképet, mely a falnak volt támasztva, hirtelen a fal felé fordítson. Hát hogy kerül ön ide?

Azzal eléje sietett, kezet szorítani vele.

– Párisba van utam. Rosszúl választottam a vonatot. Itt tudtam meg, hogy az este kilenczkor érkezők csak éjfél után két órakor mehetnek tovább Strassburg felé. Azt gondoltam, hogy ezalatt felkeresem önt s itt töltök egypár órát.

– Hanem akkor ön nagyon szüken fog kijönni; mert nekünk igen sovány vacsoránk lesz, s már is ketten vagyunk hozzá.

– Oh annyira meggondolatlan nem vagyok. A pályafő restauratiójában összeszedtem a táskámba, a mi csak kapható volt; ma nagy lakomát fogunk csapni.

S azzal kinyitva a táskáját, egyenkint lámpafényre hozá a sok drágaságot, a mely a bajor főváros büszkeségét képezi: a füstölt libamellet, a pompás weiszwurstot; töredékét egy baumkuchennek; gorgonzolát; bécsi Kaisersemmelt, narancsokat, sőt még egy palaczk «mussirender Sektet» is. Azok mind helyet foglaltak a behavazott kunyhó előtt.

A kis Rieke tapsolt örömében.

– Ez lesz aztán karácsony!

– No ez nagyon szép öntől, hogy így megemlékezett rólam, monda Godiva, lesegítve Bertalanról az uti felöltőjét. Üljön le ide a karszékbe.

Még azonkívül volt két szék a szobában. Az egyik a művész, a másik a modell számára.

Godiva már most abba hagyta a kenyérpirítást, s hozzálátott inkább a felterítéshez, a mi nagy körültekintést igényelt, mert csak egy asztal volt, s azon állt a karácsonyfa: azt pedig megbolygatni nem lehet, mert a vatta-hó mind lehull róla.

– Hagyja csak, kisasszony. A művészek kezükből is tudnak enni.

– Kivált, ha van mit. De nagy hiba a karácsonytól, hogy deczember 25-ikére esik. Ön bizonyosan hallotta azt a diák-bonmot-t, mikor a tanár azt kérdezte a studiótól: «mikor vannak a legrövidebb napok?» «Rendesen a hónap végén». Lássa ön; már egészen «étudiante» lettem.

– Annak örülök. Sejtem, hogy önnél is rövidülnek a napok.

– Nagyon.

– Egyrészt azért is jöttem ide. Ezt ugyan elvégezhettem volna levél utján is; de most egy útban ezen is átesünk. Hát a «Kis emberek»-re kaptam már kiadót.

– Ah! Godiva kétkedve tekinte rá.

Bertalan elérté a kétkedő tekintetet.

– Nagyon megtetszettek neki a képek is, meg a szöveg is, a mit ön maga írt. Kész szerződést adott át, a mit önnek alá kell írni, ha elfogadja.

– Ha elfogadom-e?

– Az első kiadásért ád ötszáz forintot; s azután minden újabb kiadásért háromszázötvenet.

Godiva nem akart hinni a mondottaknak, gépiesen ismételte a hallott szavakat.

Bertalan eléje tette a szerződést.

Csakugyan élő szemeivel olvashatá Godiva, hogy az egy valóságos komoly egyezség, egy kiadó, meg egy szerző között. Nem tréfa.

– No hát aláírja? Van irószere? Festőknek nem szokott kalamárisuk lenni.

– Az önhöz írott leveleimből tudhatja ön, hogy nekem van. Hanem a kis hálókamrámban áll.

– Hát halaszszuk az irást a vacsora utánra. Melyiken kezdjük?

– Hát a theán. Már meggyujtottam a spiritust.

– Vigyázzon, hogy meg ne gyujtsa magát a spiritusszal.

Bertalan addig felnyitotta a sectes palaczkot, s a habzó édes borral teletöltött három poharat. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kis Rieke leszürcsöli a maga poharáról a túlömlő habot.

– Az első kiadásnak a tiszteletdíját már át is adta nekem a kiadó, beszélt csak amúgy félvállról odavetve Lándory, s a közben tanulmányozta Godiva arczvonásait.

A szemöldökei öszehuzódtak a leánynak, s a szemei kerekre felnyiltak.

(Ez most azt gondolja, hogy az egész kiadói szerződés csak egy kegyes mese, s az az ötszáz forint tisztességes ürügybe burkolt ajándék.)

Lándory elővette a tárczáját, s kivette belőle az ötszáz forintot.

– A szerződésben egyuttal ez is nyugtatványozva lesz.

– Én úgy értettem a szerződésből, mondá a leány büszkén és gyanakodóan, hogy a tiszteletdíjat a kiadó akkor fizeti, a mikor a munka megjelent.

– Hát hiszen már megjelent; azt is elhoztam, mondá Lándory, s ekkor meg az oldalzsebéből huzott ki valamit. Az egy szépen bekötött füzet volt.

– Ah! kiálta fel Godiva, a meglepetés sikoltó hangján. Ezt bizonyára nem lehet rossz néven venni egy kezdő szerzőnek, a ki a legelső munkáját nyomtatásban megjelenni látja. Olyan nagy volt a megzavarodása, hogy a theafőzőt a kezéből az ablak hidjára dobta, s ez által az égő spiritus elől a keblére locscsant.

Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen oda ugrott s a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit megégette a tenyerét; de azért nem lehetett panasza.