Part 5

– Az már veszedelem, mondá Péter elcsüggedten. Tehát csakugyan azok voltak, a kiknek én tartottam őket.

– Vizsgálóbiró és detektiv.

– A mi házunknál!

– Jer innen. Mert itten megfuladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok oda. Vetkőztess le; azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: tudod? csendesen.

A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.

Odáig nem beszéltek semmit.

Traumhold bankárt valósággal a láz törte, a míg az inasa ruháit lebontotta róla, s az ágyba fekteté.

A nagy, antik fali óra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, három negyedet ütött háromra. Lassudott kongása elárulá, hogy súlyláncza végét járja már. Péter újból fel akarta húzni.

– Ne húzd fel! mondá a bankár.

Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve a mellé, megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az forró volt, annál melengeté.

– Oh, édes jó uram! Hogy ezt kellett megérnem.

A bankár a másik kezét is odaadta neki.

– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig, mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd, «uram, nem jó emberek ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk». Te figyelmeztettél számtalanszor, hogy ne higyjek az olyan embereknek, a kik késő este jönnek hozzám üzleti ügyben, a kik a felső kabátjukon is érdemrendet hordanak; a kik a keztyüt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: ezek nem igazi urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. Most benne vagyok a veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája voltam.

Erre a szóra Péter elkezdett kaczagni. Igazán, szíve szerint, hahotával kaczagott.

– No már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, a ki azt elhiszi? Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.

– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a franczia közmondás: «c’est plus, qu’un crime: c’est une faute».

– S nem lehetne e hibát megcorrigálni? kérdé az inas.

– Arról akarok beszélni veled. Én e percztől fogva rendőri felügyelet alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.

– Uram!

– Nagyon valószinű. Igaz ugyan, hogy egy nehány nap mulva az első kihallgatás után szabadon bocsátanak, biztosíték mellett. De mikor hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb itél, mint a biró. A biró még föl is menthet, a világ nem. Soha sem fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá irtam.

– Abban a hitben, hogy azok politikai emissáriusok s forradalmi pénzek.

– Ez csak sulyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat, gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat védeni.

– Hát leengedi magát mészároltatni?

– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rá megy is. És még az sem ment meg. A mit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem birom előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a butoraimat, felhányni a bádeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait laponként át fogják vizsgálni. Oh, minő gondolat ez!

– Ne siessek ki hozzá Bádenbe?

– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne hozzám, s akadályozna…

Itt elszakítá a mondatot.

– Miben?

Kétszer is ismétlé az inas: «miben?» mit akar ön?

Kis vártatva azt kérdé a bankár:

– Itt van a leányomnak a fényképészeti szekrénye?

– Igen.

– Nálad a kulcsa?

– Nálam van. Megparancsolta, hogy soha se adjam ki a kezemből, mert abban mérgek is vannak.

– Csendesen!

– Hiszen senki sincs a közelben.

– Láttad, milyen jó kedve volt ma?

– Ki nem fogyott a nevetésből.

– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az arczáról.

– Talán még sem.

– De megteszi. Szállítsd ide nekem azt a szekrényt.

– Uram. Mire gondol ön?

– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, a melyben ezt a vádat egy sensatiohajhász karzat előtt a fejemre olvassák?

– A vád még nem itélet.

– De én magam itéltem el magamat, s magamtól kihez appelláljak?

– Leánya atyjához. Ön atya is!

A bankár nagyot sóhajtott.

– Igaz. Szegény gyermek. Őt is meggyalázom.

– És azonfölül nyomorba taszítja.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre, hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a fölösleges gondoskodás, a mire ön azt felelte: «hagyd el Péter: egy bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. De hát az lehetetlen».

– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem fogtam, a mi becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!

– Akkor a kisasszony nemcsak árvaságra jut, hanem a végső nyomorba is.

– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, a miből meg lehet élni, még csak az embereknek hizelkedni sem.

– Még csak magát piperézni sem.

– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, a kik eljőjjenek, mikor valaki nagyon hivja őket? Hány embert ért rögtöni halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy egyszer egy rögtöni szívszélhüdés fog megölni. Hát kell még ennek a nyomorult szivnek ennél nagyobb fájdalom is!

– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik szobába is áthallik, a mit ön beszél. Mondja csak, azon esetben, ha valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?

– Áldott volna az orgyilkos, a ki azt megtenné!

Péter odatette az urának a kezét a fejére.

– Hova gondolsz? riadt föl a bankár.

Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s nemsokára ismét visszatért azzal a kis vasszekrénynyel a kezében, a melyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra. Beledugta a zárjába a kulcsot.

Aztán menni készült.

– Jó éjszakát, uram.

A bankár visszakiáltá.

– Maradj itt. Jöjj az ágyamhoz. Mire gondolsz?

– Arra az áldásra, a mit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: «Ki tette ezt?» előállok, s azt mondom: «én tettem!»

– Őrjöngsz te! Hát mi okát tudnád adni annak?

– Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt; lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról; összeszedtem a szekrényekből a mi értékest találtam, s aztán odább futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.

A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi hű cselédnek, a keblére.

– Mit tennél! Te régi hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy olyan rémtett volna, a miért életfogytiglani börtönre itélnének.

– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának itt Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik ajtóról a másikhoz kéredzkedő elzűllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból, kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép nyugalmas Illaván, csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, a miből eleget adnak a raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal, nem szidják, nem csufolják. Aztán olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kiváncsiságból. Akkor szerettem meg.

– Ne mondd tovább!

– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó kisasszonyomnak a sorsát? A kit én kis gyerek korában karomon hordoztam, a kitől soha sem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést, a ki nekem olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! Minek beszélünk erről többet?

– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt s más bűnhödik meg érte miattam.

Péter felállt, kiegyenesedett.

– Tegye ön, a mit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit teszek ezután? az az én gondom. Egy óra mulva visszajövök ide s megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek ajánlom! Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult. Hanem ha még egyszer visszatérek, akkor már kést is hozok magammal.

Azzal kiment s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó fölébredhetett a házban.

NEM NEVET MÁR.

Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott. Lándory még akkor is aludt.

– Uram. Már nyolcz óra elmult.

Lándory felugrott az ágyból. Boszus volt magára.

– Hogy tudtam ennyi ideig elaludni?

– Esős idő van, s az ablaktáblák be voltak téve.

– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy a Péter majd bejön, s kinyitja az ablaktáblákat.

Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az ablaküvegeken.

– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanúl. A Péter nem fog azokért bejönni, mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, feltörte a lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényből és megszökött velük.

Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a szeméből.

– A Péter! kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. A hű, öreg cseléd!

– Igen. A Péter, mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szuró szemei csaknem gunyosan néztek féloldalt Lándory arczára, mintha azt mondanák: «látod? Téged az meglep, engemet nem».

– De hát bizonyos az? kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen felszedve magára.

– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam be minden ajtót.

Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, midőn a két úr Staunerrel együtt a corridoron végig haladt. Aztán együtt mentek a bankár hálószobájába.

Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra emelve, kezét ökölre szorítva, míg a másik kezével a torkához látszott kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé fordulva; arczán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a tegnapi arczra.

Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma foltot hagyott a szőrmén.

Az orvos megállapította, hogy cyankali mérgezés esete forog fenn.

A helyszini vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett mikép lett végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti szekrényét, abból a cyankali jegygyel bélyegzett üveg ki volt véve s az asztalon eldobva, egy kifacsart czitrom héjával együtt.

A további vizsgálat még halmozta a bűntanujeleket. A hivatalos pecsétek a comptoir-ajtóról le voltak szakgatva; a Wertheim-szekrények ajtai feltárva, a kulcscsomag a tresor závárába dugva. Bankjegycsomagok, aranypénzgöngyölegek mind eltüntek. Egy göngyöleg, a miben husz krajczárosok voltak, ketté volt törve s aztán a földre dobva.

Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű chiffoniére, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni az öreg hivatalnok utiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak. Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livreére, mit Péter tegnap este viselt.

A kapusné azt mondá, hogy ő reggel hajnal előtt, mikor még sötét volt, csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, a kit ő a könyvvezetőnek nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a szeméig lenyomva, kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a könyvvezető. A jó reggel kivánásra épen úgy mordulta el poroszos kiejtéssel a szokásos «morjen»-t, a hogy máskor. Odakinn az utczán rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öreg úr szavajárásával mormogva «Hundewetter!» azután tovább czammogott, épen olyan koszrogó léptekkel, a hogy az öreg úr szokott.

Ekkor Lándoryt kérdezte ki a rendőrbiztos.

– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?

– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak bonyolultabbá teszi. Felvilágításokat csak ő maga adhat. A becsülete hozzá volt kötve az életéhez.

(Most az egyszer ő is tévedt!)

Most Stauner úr adta elő a tapasztalatait.

– Én az éjjel vacsora után, a mint a gyertyát eloltottam, felöltözve maradtam, csak a czipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s czipő nélkül odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek. Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Ébren figyeltem minden neszre. Hallottam, hogy ujra nyilik egy belső ajtó, nagyon csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban küzdőé; azután elcsendesült minden.

– Mennyi időköz lehetett az ajtónyilás hangja és a hördülés között? kérdezé a biztos.

– Talán öt percz. Külömben feszült, válságos helyzetben az időszámítás csalhat. Azt azonban már minutányi pontossággal megmondhatom, hogy mikor mit észleltem ettől fogva, mert az órámat oda tettem magam elé. Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja van. Beletelt húsz percz, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasuthoz vivő omnibus gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki. Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az utczára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibus elé, bal kezében egy bőröndöt vitt. Az utczának mind a két szegletén volt felállítva egy detectivem, azzal az utasítással, hogy a ki csak az éjjel a Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról-nyomra kisérje s ha utra kel, utazzék vele együtt s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön ide a palotába. Az omnibus kétszer állt meg ez utczában. Hét órakor az emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kisért alak személyleirásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első osztályu jegyet. Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam őt, a hogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen átsiettem a mellékszobákba s felfedeztem a pecsétek erőszakos felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az ablakból a második detectivnek s táviratot küldtem általa a pozsonyi, érsekujvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleirás szerint felismerendő utazót tartóztassák le.

– Sietek a vasuthoz! mondá Lándory a tudósítás után.

– A nyolcz órai vonat is elment már.

– Külön vonatot rendelek.

– Kár lesz önnek magát fárasztani és költségbe verni, mondá önérzetes nyugodtsággal Stauner ur. Itt van már a zsebemben a második távirat a detectivemtől: Pozsonyban kelt: «Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála».

Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a «kezdő» pályatárssal, mintha mondaná magában:

– «Igy szoktuk «mink» elfogni a tolvajt, röptiben.

Lándory olvasva e gondolatot a kis ur arczán, magában gondolhatott rá vissza ilyesmit: «a ki maga is el akarja magát fogatni».

Az elfogott inast is a nagy rémpör többi sorsosai közé szállíták. Ennek már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolni valója nem volt.

Az itéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnpör számára alkottak.

Lándory az alatt, míg a biróság az óriási vizsgálati adathalmazzal küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, a kik az ál-Monterossot a Vág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kiséretében fölkereste mind azokat a helyeket, a melyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása történt: hol pihent meg? hol rajzolt az albumába? hol tartott falatozást? minő táskát hordott magával?

Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a mit soha sem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral reteszelte el, a minőt az orosz utazók hordanak magukkal s mely minden ajtóra alkalmazható.

E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pinczéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Lándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha hire futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.

Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az administrativ közegek intézkedése alá került. A megholt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták s ellene a kártérítési keresetet megindították.

Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az ujabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.

Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól?

Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát?

Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba dönté s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a bizalma hozzá? Vagy valami dæmoni boszuállása egy eltiport teremtésnek: «ha elrontottad a sorsomat; már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agoniámat»?

Gyávaságot nem tételezhetett föl arról a leányról.

Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: «még látni fogjuk egymást; – és ugy, hogy nem én jövök el önhöz».

Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá.

A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kiván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad.

Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a gyámságot.

Másnap ott volt a lakásán Godiva.

Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, a kire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arczczal.

– Vártam önre, mondá neki.

Hát ráismert? A sűrű fátyolon keresztül.

A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arczáról.

Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, a mi az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámlobbanás fényétől átvilágítva.

El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna.

Ugyan miért jött?

Talán azt az igéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset apródonkint fogja neki egykor visszaadni, a ki elrabolta?

Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá.

A leány, a mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta a kezét, s e szókat mondá, mély heves hangon:

– Uram! Gazember volt-e az én apám?

Lándory visszadöbbent e hangtól, e szótól.

A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még határozottabban ismétlé a kérdést.

– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a ki legjobban tudja, gazember volt-e az én apám?

– Nem!

Lándory épen olyan hevesen adta meg a választ.

A leány még mindig nem eresztette el a kezét.

– Igaz lelkére mondja ön ezt?

– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta, becsületes ember volt.

A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba borult fejét.

– Mégis meg kellett neki halni! suttogá alig hallhatóan.

Lándorynak az ajkán volt már a vígasz, «hiszen meggyilkolta a saját szolgája». – Banalis phrasis. Elhallgatott vele.

– Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben.

– Az, hogy az apám meghalt, rebegé a leány, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, a ki nem volt szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinok, a kik csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak s mindig csak jót tegyenek; az az ember, a ki engem úgy szeretett – nem mint egy jó ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért? Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akart vele tenni? Ez a gondolat megőrjit. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá!

– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szivem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.

– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, a min kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt czinkostárs, miért ellene az a meggyalázó eljárás?

– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasuton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.

– Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, a mit az ő jóhiszeműsége okozott?

– Én ugy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja.

– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? a bünvizsgálatot?

– Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket érdekel, s a mi még tisztázva nincs.

– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, mely a vádoló követelésének megfelel?

Lándory most már kezdte kitalálni Godiva észjárását.

– Hol vennők azt az összeget?

– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy tőkepénzekről, a ki ingyen jegygyel, a mit egy vasutigazgató (régi jó barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.

– Hát rokonai?