Part 2

A kinek valami oka volt Páris, London, Berlin vagy Szent-Pétervár rendőrségének a kiváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a partraszálláskor elfogják, hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét, csak arra vigyázzon, hogy valami politikai gyanuba ne keverje magát. Ha pedig megszorítják, menekülhet könnyű szerrel, akár Bukarest, akár Belgrád felé, vagy épen az olasz határon át, nyitva minden ajtó.

Ezt az állapotot kapta örökségbe az uj «alkotmányos magyar kormány».

A mint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.

Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéseül, felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió kehely nincs már meg, hanem a vérben egyesülés most is megvan.

Az emigransok visszatértek, képviselőkké lettek, a nemzeti hadsereg kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak, a király és királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a szabadságharcz sebesült vitézei közt oszták ki, a négy vágással ott a királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.

Hanem azért még jó idő telt bele, a míg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentul nem azok a jó hazafiak, a kiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, a kiket tömlöczbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti legendák hőse.

Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött maga a nymbus környezte rablóvezér.

Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító rablásokat követett el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.

Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, a midőn a Tisza áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sujtó nagy elemi csapást, csónakra kelt a rablóbandájával s egy földbirtokosnak a kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta, s az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerítette pénzének előadására, a midőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek s azoknak a helységből a segítségükre senki nem mehetett.

Ez a czudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett, a kit most már nem a félős pandurok, hanem maga a nép kerget határról határra.

Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a nemzeti kaszinóban összetalálkozik Lándoryval s diadalmas tekintettel mondja neki:

– No a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement katonát Rózsa Sándor ellen, mégis elfogattam.

– Tudom. Egy rokona lepte meg a mezőn, a mikor mélyen aludt.

– Hát már ezt is tudod?

– Hiszen én vettem ki a hollétének a titkát a «selyem ángyó»-ból.

(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland történetben. Szegeden lakott, a rablóvezér asszonya volt.)

– E szerint a fogadást én nyertem meg.

– Még nem. A rablóvezért még csak megfogtad, de el nem fogtad.

– Hogyan érted ezt?

– Úgy, hogy:… Láttál már rókát vadászni agárral?

– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár, meglapul s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik, meg-meg felver egy nyulat a fektéből, maga belefekszik annak a helyére s aztán engedi az agarat a nyul után szaladni.

– Hát épen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi birádat, csendbiztosodat, ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak összeszedni, more patrio, kisebb-nagyobb fokú kínzással, hamis vallomásra birni, úgy hogy utoljára, ártatlan nyulat eleget, de a ravasz rókát nem fogják el a te agaraid.

– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a «run»-hoz egy nagyon hozzáértő «falka-nagy»-ra van szükségem, a kinek rendkívüli hatalommal kellene felruházva lenni, hogy minden birósági és közigazgatási közeg a rendelkezésére álljon, s a kinek az a vállára teszi a kezét, s azt mondja neki «kövess», úr, vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.

– S van ilyen embered?

– Igen. Te vagy az.

– Én?

– Igen. Abban a pillanatban, a mikor azt mondád, hogy összetévesztettem a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, a mivel küzködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A konspiratiókat betakarja ama «multakra vetett fátyol». De a gonosztettekre büntetés vár. Ki bir azzal a tehetséggel, hogy az egyik füvet a másiktól meg tudja külömböztetni? Neked kell vele birnod. Ha az «akárki»-re bizom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt hagyja ott, mert félti a kezét a csipésétől. De te botanikusa voltál az emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét. A mit a fogadásunk dijául feltettem, ez volt: «én is nyerek vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele». Vállald el e rendkívüli megbizatást.

– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.

A RÉMPÖR HŐSE.

Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész Decameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.

Egy rémséges chaos volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, a melyen lángész kellett, hogy keresztül világítson.

Ez lett feltalálva Lándory személyében.

Nem fogjuk részletezni a bűnpör lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely e kisértettábort megfékezni birta. Ez különb bűvész volt, mint Faust, vagy Manfréd, mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni s nem ragadták el, – ő ragadta el azokat.

Ilyen tömeginquisitio Arbuez kora óta nem volt a világon.

Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamarák. Egy korbácsütés sem érte ő alatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós részére a sziveiknek s annál ragadta meg őket és vitte oda, a hová akarta.

Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsirát, azt kihajtásra birta, bűnbánóvá tette. Majd drasticus lélektani kényszert alkalmazott, s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján birája elé kivánkozzék, töredelmes szivvel megvallani tanutalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, a honnan áldozata kisérteni feljár.

A mint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.

Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.

Százával voltak azok a várban, de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarczot viselt. A melyikre kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarcz alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.

A társadalom minden osztályából voltak ottan.

Gyakran éjfélek után hivatta fel magához egyiket, vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.

Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, a mi a vétkest megigézte. Könyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rázta, a hőség veritékezteté, a kinek a lelkére beszélt.

S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen népismei combinatiókból tervezett furfangja, hogy fel birta szarvazni a hetvenkedés ördögét a «magyar» kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó czimborával, annak is ráolvasta a fejére, a miket róla tudott, s erre megint az elárult czimbora tromfból visszavallott, úgy, hogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.

Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.

Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől, oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesülyeszté nagy sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tüntek fel, mint a tenger mélysége s az embernek a szive megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.

E munka irója több év előtt látta az elitélt Rózsa Sándort a szamosujvári állami fegyházban. A hirhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött, a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katona-nadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnestiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha czimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnestiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:

– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?

– Dejszen, nem ülnék én itt, felelé a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna! de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok, pokolba visznek, ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok: s aztán mikor azt mondta, hogy «no, hát igyunk egyet Sándor, aztán beszélgessünk», hát akkor mindent elmondtam neki, a mit csak kérdezett. Hisz úgy is belém lát. Aztán mikor azt mondta, hogy «nem szégyenled magad Sándor, vitéz hős létedre, úgy hazudni, mint egy kapczabetyár?» hát akkor csak kénytelen voltam elmondani a dolgaimat.

– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.

– Én máskép akartam. Felajánlottam magamat persekutor-hadnagynak, hogy ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.

Voltak azonban olyan szereplői is a rémpörnek, a kik nem álltak a biró elé, akiket sem pandur, sem lovaskatona nem birt kézrekeríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, a kik üldözőiket mindig felcsufolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy csárdai virágszál, selyemkendős, aranyfüggős csapláros leány.

Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyilásra birni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dűhében rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuczkák közt; mindketten lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharcz, a minek a vége az volt, hogy a betyár halva maradt.

Csak ő maga tudná azt ugy elmondani, a hogy az megtörtént. Csakhogy «szép ember» legyen az, a ki előtt Lándorynak a szája megnyilik, hogy a saját viselt dolgairól beszéljen.

Talán majd akad egyszer ilyen «szép ember».

Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.

Hanem ez csak egy része volt a bünpör adathalmazának.

Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt sensatios bűnesetekre, s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden metropolisába. Nem volt raffinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, a mi szerepet nem játszott volna benne; rémséges prospectust mutatott ez a pör annak a társadalomnak a szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül annak romlására, annak megellenzésére létezik, egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint a minőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni birnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, a melyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet, kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt elkövetni, a mit a tízparancsolat tilalmaz, egymást segíteni, védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett igéretet megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet, iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és herczegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak biráik és törvényszékeik. Van catechismusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek, egy elpusztíthatatlan államot, a tolvajok köztársaságát.

A szegedi rémpör ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.

Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbus támadni körüle.

A hová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták. Hogyne? Egy olyan embert, a kinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, a ki ha a szemébe néz az embernek s azt kérdi: «loptál? gyilkoltál?» – az ember kénytelen megvallani, hogy «igenis, loptam, gyilkoltam!» – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.

De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, a mi nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:

– És még sem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak, de hová lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, a ki az egészet fűti. De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll, de még is megfogom.

A NEVETŐ LEÁNY.

A ki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt, emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban, szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már sokszor változtatta a tulajdonosát, mindegyik veszteséggel adott túl rajta. Pedig nem jár benne kisértet, – csakhogy épen a belefektetett vételár egyszerre «negativ capitálissá» válik, nem hogy kamatot hozna, de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a téli kert sok költségbe kerül.

Az első tulajdonos, a ki a kéjlakot a hatvanas években építteté, Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényüzést. Jó hírben álló czég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.

Télen a termeiben, nyáron a bádeni villájában szokott nála összegyülekezni a «créme de la créme», a hogy jargonunkban nevezzük azokat, a kik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasuti vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat, híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni, vagy cochinchinai követség járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem kalpagosan) De a kiket legszivesebben látott magánál, azok a művészek voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász, szinész, énekes, férfi- és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó virtuózok meghivottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és élvezni tudó baráti kör várta.

Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. «Közöttünk geniek között» nincs rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga cziterájával csak olyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.

Nem is ad jogot más czím a Traumhold salonjaiban megjelenhetésre, mint ez a szó: «celebritas».

Csakhogy ennél a genre-nél épen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben a genre-ban a charlatan, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt sokkal jobban tud pozirozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülömböztetni az igazi aranytól.

S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe, valódi ostrom alá vette a Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.

Nagy szencséje volt az inasában. A derék «Pétert» ismerte minden ember, a ki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nem hiába nevezték Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be. Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. «Inasszerep!» Ezzel van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy tudomány! A ki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Ő nála nem használt tengeri vidraprémes felső kabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfumözött bankjegy borravaló. Ő azért megsugta a gazdájának: «Ez az úr szélhámos; őrízzük tőle ezüstünket!» Hosszú haj, manchettákból kilógó kezek, rosszúl felkötött nyakravaló nem csalta meg: «Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrízzük tőle a füleinket.» S akárhányszor jöttek oda délczegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában; a kiknek a czímeres névjegyét mikor az ezüst tálczán átnyujtá az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:

– Tolvaj. Őrízzük tőle a kisasszonyunkat.

A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold salonokban mindenesetre maga a házi kisasszony, a szép Godiva, vagy a hogy a bécsiek hivták: «a nevető kisasszony».

Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is elfogjuk ismerni, hogy teljes joga volt ehhez a czímhez, mert a természet már külsőleg is úgy alkotta meg egész lényét, arczvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig nevetni kellett, de azonkívül kedélye is mindig olyan volt, eleven és fogékony. A mellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt bármely gyászoló gyülekezetet, még egy «liquidáló consortiumot» is megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Ugy, hogy veszedelmes volt őt a szinházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban a páholyban, a hol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.

Féltek is tőle!

Mert a ki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a gyönge oldalát: a hiuságát, a félszegségét, a veszszőparipáját s nem irgalmazott senkinek.

S nemcsak a szavaknál maradt, hanem még tettekre is vetemedett.

Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! a miket mind megtöltött a szeme elé került alakok karikaturáival.

Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karrikatura rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert, hogy mindenki ráismert és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a megtisztelt is.

Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyüjteménye is, melyet csak a maga gyönyörüségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő állatképekkel voltak felruházva s még – így is rájuk lehetett ismerni. A sentimentalis oroszlánban s a dühöngő leveli békában a legismertebb typicus alakjait láttuk az akkori high lifenak.

«Láttuk?» – Hát ennek is van története. Majd később.

Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt együtt a bankárnál. Szép derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert felé forduló oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta a chinai glycine és a pompás virágu clematis; az ezernyi thea- és remontant-rózsa illata még a billardterem leeresztett japáni függönyein is keresztül szürődött.

A villa tulsó oldalán volt az udvar.

Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a házi urat, hogy új vendég érkezett.

Arra ő kiment a tekéző terembe, hogy az érkezőt fogadja.

Rövid vártatva belépett Péter, az ezüst tálczával, azon két látogató-jegy.

A míg Traumhold úr az orrcsiptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a maga véleményét a két új vendég felől.

– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a kisebbik meg, a kinek jegyén az áll, hogy «tilinko művész», nekem sehogy sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az előszobából?

A bankár elolvasta a neveket, s azután azt mondá:

– Vezesd be az urakat a dolgozószobámba.

Mikor egyedül maradt, néhány perczig úgy állt, mint egy szobor. Akkor nagyot sóhajtott s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.

A magasabb alkatú vendég bemutatta magát és társát.

– Én vagyok Lándory Bertalan, barátom Stauner Gottfried.

A bankár megtisztelő mosolygással nyujtá kezét mind a két vendégének.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, a kiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a kitüntető látogatást.

A kis termetű úr a zsebébe nyult s egy levelet vett elő.

– Nincs szükség semmi ajánlólevélre, mondá a bankár. «Lándory úr barátja», ez a legjobb czím előttem.

– Mégis kérném, hogy ezt az én levelemet kegyeskednék ön elolvasni.

A bankár átvette a levelet és elolvasta.

Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak vonaglása valamit el ne áruljon abból, a mi odabenn folyik.

Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivánatához képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet nyújtson, erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectiv ügynöke.

– Az én házamnál kivánnak önök vizsgálatot tartani? kérdé akkor Lándoryhoz fordulva.

– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évről 1867-ig.

– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kivánják önök, hogy rögtön oda menjünk?

– Nem. A feltünést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negativ eredménye is. Kérem önt, hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a családja tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasut dolgában járok, mint érdekelt fél, melynél ön «financirozó», s nehány napi szórakozást keresek Badenben fáradalmaim után, a mik mindenki előtt ismeretesek, a barátom pedig felvidéki tillinkóművész, a ki előkelő társaságokban produkálni szokta magát, különben vízmű-mérnök.

– Elhozta az instrumentumát?

– Itt van a mellényzsebemben.

– Tehát legyen szerencsém uraim.

Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a szobák mind kiváló műizléssel voltak butorozva, az egyik keleti, a másik renaissance, a harmadik ó-német stilusban. Correct, hangulatszerű minden. Egy pár látogató, a ki még új ember volt itt, ott mutogatta egymásnak a butorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem volt szabad elárulni az érdektelenséget, a két komor látogatónak is meg kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a «Kaába», melyen a szultán est-imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét rámában, a melyből egy fél emberpofa világít elő, miért Kranach Lukács remekműve és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk csatlakoztak s együtt mentek ki a nyilt verandára, a hol a társaság zöme mulatozott.

A vendégek közt volt egy czímzetes püspök, nagy tanulmányozója a festészeti műremekeknek és az egyházi ötvös művészetnek; egy fiatal ezredes, a ki viszont a zene és költészet világában járatos, egy characterszinész, a ki a szinpadon komoly hős, azonkívül pedig felségesen tudja a többi collégáját dalban és szavalatban parodiázni; egy hegedűvirtuoz, a ki a legtapasztaltabb tourista, s elkezdve Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden népismét fölszedett magába; egy a «bacillus»-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan cziterázik és jodliroz, meg egy bankigazgató, a ki a kisujjában hordja a kerek föld botanikáját.

Ezekkel és a «jobb» tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti meg az új vendégeket.