Part 17

Itt azután el lehetett szakítani a beszélgetés fonalát.

A komornyik jelenté, hogy fel van tálalva s szétnyitá az étterem kettős szárnyajtaját. Lándoryt az a kitüntetés érte, hogy Sidonia grófnő az ő karján vezetteté magát az asztalhoz; ezzel Alfréd ellen is tüntetett, ki rangra előkelőbb volt és közeli rokon, s ma reggel még ura ennek a kastélynak. Talán épen azért! Alfréd azzal akarta elpalástolni a mellőztetést, hogy Medeát vezesse az asztalhoz, (hiszen felesége volt!) de azzal is elkésett, mert az meg már akkor a souspréfet karján csüggött.

Az asztalnál is ez a rend volt megtartva. Az asztalfőn Sidonia grófnő, jobbról mellette Lándory, balról Boisgoberry úr, a mellett Medea grófnő, azon tul a colonel, Lándory szomszédja volt a maire. Alfréd az asztal tulsó végén foglalt helyet, mint exházigazda. Tehát Lándory csakhamar szemközt volt Medeával.

A jó borok felnyitották a nyelveket. A «chateau Laffitte»-nál még a conjectural-politika járta: Vajjon Joinville és Aumale herczegek belépnek-e az assemblée-ba? Vissza fogják-e kapni a birtokaikat? Sikerül-e Dupanloup-nak a Bourbonok két ágát egymással kibékíteni? Mit jelent Franclieu marquis támadása az orleanisták ellen, a legitimisták nevében? Találkozott-e Thiers a herczegekkel, vagy végkép szakított az orleanistákkal? Megbukik-e Thiers, Gambetta heves támadása miatt? Hát Daru rohama Jules Favre ellen a napoleonidák érdekében, biztat-e sikerrel? – A «Haute Sauterne»-nél már az actualis politika terére szálltak át: meddig marad a pápa Rómában? Sikerül-e Plon-Plonnak a corsicaiakat meghódítani? Volt, a ki már azt is tudta, hogy meg is bukott Ajaccióban irgalmatlanul a «vörös herczeg». A «grand vin»-nél pedig már egészen tűzbe jöttek a fejek, s belemélyedtek a pártpolitikába; szomszédok és átellenesek ki-ki a maga jelszavára koczintott, hogy csak úgy tört bele a pohár! Egynek a zászlója tricolor volt, a másiké fehér, a harmadiké a császári sas; volt, a kinek a veres zászló tetszett.

Az erdei szalonka után a souspréfet ur poharat emelt az új birtokosokra, a két grófnőre, a hogy szokás, azután a volt birtokosra, ki nemes lemondással hajolt meg a törvény előtt, a hogy illik; és végül a család hirneves vendégére, Lándory úrra, a hogy a méltányosság hozza magával.

A toast rövid volt és szép.

A felköszöntésre Alfréd is odajött az asztal tulsó végéről «rokonaival» poharat érinteni, mely udvariasságot Sidonia grófnő azzal viszonozott, hogy ott marasztotta a marquist, helyet adva neki az asztalfőnél maga mellett, úgy hogy Alfréd most már a grófné és Lándory közé jutott.

Mikor a pohárcsörgés elhangzott, s a souspréfet ur leült a helyére, poharát még egyszer Lándoryéhoz koczintva: egyszer csak eszébe ötlött valami.

– Apropos! Hát azzal a húszezer frankkal mi történik, a mi a præfecturánál le van téve, jutalmul az elrabolt kincsek és végrendelet kézrekerítőjének?

Lándory nem bánta volna, ha azt nem itt az ebédlőasztalnál hozták volna elő.

– A felfedező nem akarja magát megneveztetni, felelt a kérdésre szárazon.

– De azért a kitűzött jutalmat mégis valakinek ki kell adni: ez a világ végéig nem maradhat a közpénztárban, mint az Ahasverus kincse.

– Tehát legyen átadva ez az összeg azoknak a szegény gyermekeknek, a kik Páris ostroma alatt árván maradtak.

Ez a nyilatkozat általános helyeslés moraját idézte elő az asztaltársaságnál.

Sidonia grófnőnek az arcza még az alatt a remek emaille alatt is, mely az Elysée titka volt, elvörösödött.

– Akkor mi ez összeghez még egyszer annyit adunk a leányommal, mondá büszkén. Ez volt a tromf.

– De akkor mégis csak meg kell nevezni valami emberi nevet, hogy ki adja ezt a pénzt! erőlteté a maga jussát mr. Boisgoberry.

– Irja ön a mi összegünk alá e nevet «Medea».

– És az öné alá, monsieur Lándory?

– Az enyim alá pedig ezt a nevet «Godiva».

Egyszerre, mintha megnémult volna az egész társaság, mindenki elhallgatott. Hisz azt már mindenki elmondta egymásnak, hogy ez a «Godiva» nem csupán annak a hires angol honleánynak a neve, a ki országa fővárosát megmenté a diadalmas ellenség pusztításától – egy kényes természetű lovaglás által a városon végig; – hanem azonkívül a jelenlevő külföldi celebritás meghalt feleségeé is.

Lándory csak azt a hatást vizsgálta, a mit e név kimondása Medea arczán előidézett.

Soha ennyi pokolbeli gyűlöletet és megvetést egy tekintetben! A szemei épen úgy mélyedtek Lándory szemeibe, mint mikor a gyakorlott vivó a kard hegyét ellenfele szivének irányozva, azt egy féltempóval megelőzni készül.

Legelső volt a plébános, a ki szavakat talált méltó megjegyzésre.

– Ime egy férj, a ki a nejéhez még a túlvilágon is hűséget tart.

– Igen, igen, nagyon szép! dörmögék végtől végig: ámbátor senki sem fogadkozott rá, hogy utána csinálja.

De l’Aisne Alfréd ez által kényszerítve érzé magát, hogy csipőssé legyen.

– Hát egyáltalában hiszi ön a túlvilágot, monsieur Lándory? – nyefegé, hátravetve magát a székében. (Ezzel nyilván a papot akarta megcsippenteni, a ki felől jól tudta, hogy a második végrendelet értelmi szerzője volt.)

A pap szembe is szállt vele a kihivó szóért.

– Mi az? Uram! Hát pogányok lettünk-e? Elfelejtettük-e a Hiszekegy utolsó mondását, az Amennel együtt?

– Hát az jó a parasztoknak, meg az asszonyoknak, azok hadd járjanak a paradicsom után; de én ki nem tudom találni, hogy én mit keresnék a mennyországban, a hol az örökkévalóságig énekelnek és muzsikálnak, a mihez én nem értek, legfeljebb okarinát tudnék ott fujni.

Erre az elmésségre többen nevettek, míg Sidonia grófnő chinai sárgateknőcz legyezőjével takarta el a sačrileg rokon ajkait.

Lándory a nevetés közben odaszólt a marquisnak:

– De hát, uram, hogyan egyeztethető össze az a hittagadás, a lourdesi szűzhöz való zarándoklással?

Erre a kérdésre aztán mindenki nevetett.

Alfréd zavarba jött.

– Hát már ön azt honnan tudja? Cagliostro ön?

– Houdin! Houdin! kiálta diadallal Boisgoberry úr.

Alfréd most már nagyon komoly arczot csinált, (a maga rovására senki sem szeret a nevetőkkel tartani.)

– Hja uram, az ember hitét, meggyőződéseit nagy catastrophák képesek sarkaikból kifordítani.

Ez nagyon is érthető volt. Mikor az ember véletlen örökség útján roppant vagyonhoz jut, ez élő bizonysága az isteni gondviselés létezésének; mikor aztán két év mulva az ember ugyanazt a gazdagságot, egy előkerült uj okirat erejénél fogva, kénytelen a kezéből kiereszteni, ez már csak elég indok arra, hogy Istent, másvilágot, halhatatlanságot megtagadjon.

Lándory sarcasmussal kérdezé.

– És ha egy ellencatastropha ismét rehabilitálná a megrontott helyzetet, akkor ismét teljes érczértékéhez jutna a Credo?

De l’Aisne vette észre, hogy ez az ember a kártyájába lát. Sietett azt eltakarni.

– Hát Napoleon hiveiből nem lettek-e Sedan után republikánusok?

Ezt nem türhette el a pap, hogy közbe ne mennykövezzen.

– Ön csak nem helyezi egy categoriába az isteni felséget egy halandó emberrel?

A marquisnak szüksége volt rá, hogy a figuráját az atheista álarcz alá rejtse.

– Kicsinyekről következtetni a nagyokra. Hát monsieur Lándory, ön, mint hallom, nagy természetbuvár, még nagyobb szellemidéző. Hát mondja ön, látott ön már egyetlen egy érzékeinkkel felfogható lényt, a mely a túlvilág létezéséről tanuskodik?

– Láttam. Volt rá a rövid válasz.

– Ah! Ah! Hangzott mindenünnen, a vendégek kezdtek figyelmesek lenni; magának Medeának a szemei is egészen kerekre nyiltak fel. Egy ember, a ki már látott túlvilágról jött lényt.

– És önök is mind látták azt. Ez az a sárga lepke, mely nyáron kertjeinket ellepi. Ennek a fiai nyár derekán kelnek ki a falevélben és e szemmel alig látható lénynek már akkor van tudata arról, hogy ez a falevél neki csak ideiglenes hazája, hogy ez a forró napsugár, mely őt életre kelté, el fog hidegülni s aztán jön egy idő, mely ránézve a halál. De azzal nincs vége az életnek, jön egy szebb világ, az ő fajára nézve üdv s annak folytán ő szárnyakat fog kapni s virágról-virágra száll. Ez a «hit», ez az «ösztön» készti ezt a parányi teremtést, hogy a maga túlvilágát előkészítse: közös erővel koporsóvá göngyölíti össze a falevelet, mely földi otthona s sejtve azt, hogy az le fog hullani a fáról: mindenik állatka egy szál selyemmel, mit a szájából ereszt, odakötözi azt a galyhoz. Hát ha e microscopicus állatnak van tudomása a halál utáni létről, megdicsőülésről: a lelkes ember irtsa-e azt ki magából?

A hatás nagyon vegyes volt erre az allegoriára.

Sidonia grófnőnek nagyon tetszett. Medea ellenben ajkát pittyeszté, csillagvizsgáló, botanicus, entomolog – mind rossz firma! A souspréfet azt mondá, hogy a lepkét már az ó egyptomiak is a halhatatlanság jelképének tarták, a plébános úr ellenben határozottan tiltakozott az ellen, hogy a mennyei paradicsom mellett természetrajzi példák tanuskodjanak, mikor azt világosan megállapítja az ujtestamentom és szent Chrysostomus.

A marquisnak pedig teljesen kiszolgáltatta magát ezzel a metaphorás ömledezéssel Lándory.

– Hát jól van, monsieur Lándory; elfogadom, hogy egészen helyesen cselekszik egy magasabb intéző kéz, ha a papiliok, phalenák és egyéb kukaczok seregének szivébe a feltámadás hitét beoltja, hogy azok aztán tavaszszal simára letarolhassák a kertjeinket; de ugyan mondja ön meg, mi czélra támasztaná fel egy mennybéli hatalom azt a tizenötezer communardot, a kiket junius 8-án a Père la Chaiseben, meg a st. cloudi kapunál és a torlaszok között elgázoltattunk; kivánja azt valaki, hogy ezek még újra feltámadjanak, s szárnyakat is kapjanak, hogy onnan felülről lövöldözhessenek bennünket a petroleum-puskáikkal?

Ez már aztán általános hatást gerjesztett. Eclatans siker volt. Az egész asztaltársaság feljubileált rá, s egyik vendég a másikat igyekezett tulkiabálni az adatok halmozásában.

– A gonosztevők serege, ki saját hazáját pusztította!

– A kik a Louvret, a hôtel de Villet, a templomokat felgyujtották!

– A kik a feszületekből, a szentségtartókból pénzt verettek!

– A kik a párisi érseket meggyilkoltatták.

– De nem elég, hogy ezeknek a vére kifolyt, tüzeskedék a sous-préfet; még annak a tizenkétezer gonosztevőnek is ki kell végeztetni, a kik fegyverrel a kezükben fogattak el a sánczok között.

– Minden bizonynyal! helyeslé a colonel. Azok nem tekinthetők hadifoglyoknak; hanem rablóknak.

– Gőz-guillotint kell felállítani, a mi egyszerre sorszámra gyalulja le a fejeiket! kegyetlenkedék a maire.

– Talán még is nem valamennyit, kegyeskedék a pap; de a vezetőket minden bizonynyal.

Erre aztán mindenki sietett a maga jelöltjét megnevezni, a ki leginkább megérdemli, hogy a feje leguríttassék. «Millieret, a ki a gyujtogatást elrendelé!» – «Van de Hoovent, a torlasz-parancsnokot.» – «Brunelt, a ki petroleum-puskákkal lövetett a katonákra.» – «Armand Desprést, a ki a verestollas enfants perduket vezette junius 14-én az általános gyujtogatásra!» – «Főképen a katonai vezéreket, Dombrovszkyt, La Ceciliát, Piadyt!» – «Még inkább az értelmi vezetőket: Courbet festőt, Cluzeretet, a «Lanterne» szerkesztőjét, a ki Henry Max álnév alatt dolgozott, Vermorelt, Cavaliert, a kit Pipe en bois (fapipás) név alatt ismertek!» – «Kivált az idegen kalandorokat: Vanderburchot, Bagrationt, Okolovicsot, Littenberghert, Allighierit, Amemberit, Zembert!»

Kifogyhatatlan volt a névsor, s azt össze-vissza kiáltozta mindenki, a maga kiválasztottját ajánlva halálnak és pokolnak.

– Hát a legnagyobbat kifelejtették önök? kiáltá Boisgoberry úr. Raoul Ripaillet! Az Orsini-bombák hősét!

Dehogy volt az kifelejtve! Azt már candidálni sem kellett! Meg volt választva! épen úgy, mint Jules Ferré, mint Rossel, mint Jules Vaillée, és Vermorel, a kikről beszélni sem kell már! El vannak itélve!

Lándory tudta, hogy ez a tűzakna nem ő ellene lett felrobbantva; – hanem Lis Blanc grófné ellen.

És a grófnőnek ott kellett ülni az asztalfőn, és hallgatni mozdulatlan arczczal azt a méltó haragtól lángoló ostromzajt. Még csak a szemöldőkeit sem volt szabad összeránczolnia. (Erre a londoni csodadoktor előre figyelmeztette: strapácziákat a berakott szemöldök nem áll ki.)

Medea egykedvű arczot csinált, mint egy márványszobor.

Mikor aztán Alfréd látta, hogy a grófnő eléggé meg van kínozva, nagylelkű akart lenni.

– Ejh, uraim, hagyjuk ezt a szomorú themát! Ürítsünk inkább poharat a mi távol levő kedves rokonunkért, az én kedves unokaöcsémért, Lyonelért!

Ezt nevezte ő nagylelkűségnek.

A vendégsereg sietett Sidonia grófnőhöz, poharát az övéhez koczczintani. Abban minden cseppnek méreggé kellett válni.

Lándory szemei mindent láttak. A marquis ördögi kedvtelését, a grófnő kárhozati kínját, és azt is, hogy Medea egy cseppet sem ivott a szájához vitt pohárból.

– Na hát, monsieur Lándory, kötődék Alfréd marquis, ezuttal csak mondjon le ön arról, hogy a hernyókra nézve van feltámadás.

– Igen! Erősíté a souspréfet. Holnapután fog az assemblée elé kerülni a tizenkét ezer lázadóra kimondott itélete a vésztörvényszéknek, s akkor kezdődik a «nagy lakodalom!»

– Én ugy tudom, szólt Lándory, hogy nem lesz semmi tömeggyilkolás.

– Kitől tudja ön? kérdé felförmedve mr. Boisgoberry.

– Az igazságügyminisztertől, a kinél tegnap voltam kihallgatáson.

– S a miniszter megmutatta «önnek» az itéletet?

– Sőt kegyes volt a véleményemet is meghallgatni felőle.

– És mi van az itéletben? (Ezt a kérdést több oldalról is ismételték, úgy tetszik, hogy egy suttogó hang is volt közötte; talán Sidonia grófnőé.)

– Nem élhetek vissza a bizalommal. Holnapután úgy is meg tudja mindenki, mert a nemzetgyülés elé kerül. Annyit mondhatok, hogy a tizenkét ezer fogoly commune tag közül csak négy lett halálra itélve.

– Kik azok? kiálták sokan egyszerre.

– Kötelességem a titkot megőrizni.

– De Raoul Ripaille csak közte van a négynek? szorgalmazá a souspréfet.

– Az nincs köztük.

Három ember iparkodott e szónál a legkisebb mozdulatot is eltiltani az arczának: Sidonia, Medea és Bertalan, a többi mind dühöngött.

– Ezt még az assemblée meg fogja dönteni! kiálta a maire.

– E miatt fel fog lázadni a hadsereg! fenyegetőzék a colonel.

– Én magam vezetem az uj revolutiót a kormány ellen! harsogott mr. Boisgoberry.

Az ebédnek vége volt már, az inasok felhordták a szájöblítőket. Soha asztaltársaságnak erre nagyobb szüksége nem volt!

Sidonia grófnő asztalt bontatott, a mokkát a teremben élvezhetik az uraságok. Ránézve ez megszabadulás volt a purgatoriumból.

Ismét Lándory karját fogta el, s az öreg inasnak azt parancsolá, hogy a kávét hozza oda utánuk a téli kertbe.

A társaság a nagy terembe ment át; ott rá lehetett gyujtani. Medea a zongorához ült és elkezdett valami Chopin-féle variatiót játszani, ez többeket odavonzott. Sidonia grófnő háborítatlan vonulhatott félre a teremből nyiló téli kertbe.

Úgy vitte oda magával Lándoryt, mintha csak az üvegháza diszét, a virágzásnak indult «musa ensetét» akarná neki megmutatni, meg a gyümölcscsel rakott derék narancs és czitromfákat. A míg az inasok a kávét, a chartreuset, meg a szivarskatulyákat egy japáni bronzasztalkára elhelyezék, addig mind a kertészről beszélt a grófnő, hogy az milyen derék becsületes ember, hogy el nem adta a rábizott exotikus növényeket, holott másfél év óta nem kapta meg a fizetését a marquistól.

Majd maga jó példával ment előre, egy papirszivarkára gyujtva; s aztán megkinálta Lándoryt is egy havannával, elébb ő maga leharapva a szivarnak a végét a fogaival. A legvilágosabb kegynyilvánítás egy szivesen látott vendég irányában.

Lándory arra gondolt, hogy mégis derék ember az a pesti fogorvos!

Akkor aztán leült Sidonia grófnő egy chinai oldalkaros székbe, eltakarva egy majolika vederben pompázó retinospora által.

– Ön régóta ismerős a mi igazságügyminiszterünkkel?

– Még abból az időből, a mikor egyszer Magyarországot beutazta, hogy az ottani börtönrendszerrel megismerkedjék; én kisértem őt ez utazásában.

– Ah! Miniszterünk a külföldön is utazott? (A grófnőnek sajátszerű meghatározása volt a «külföldről».) Ön tehát a látogatást adta neki vissza?

– Nem, grófnő, én tudom, hogy a kormányférfiak ideje nem látogatások számára van beosztva. Egyenesen azért az ügyért mentem hozzá, a mi ide vezetett. Mint az igazságügy legfőbb vezetője, kellett, hogy értesülést vegyen az oly nevezetessé lett Lis Blanc ügyről, mely a két kormány között jegyzékváltásra is adott alkalmat.

– És aztán csak úgy «en passant» jött a communardok dolga?

– Nem biz az, grófnő; causalis nexus van a kettő között.

– Causalis nexus? mormogá a grófnő. De jó, hogy nem tudok deákul! (Pedig nagyon jól értette, hogy mi az!)

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek a communardok pöréről?

– Nem tudom, mennyiben érdekelhet ez engem?

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek Raoul Ripailleról?

A grófnő bámulva nézett a téli kert közepén lévő vízöntő nymphára, mintha attól akarná megtudni, hogy ki az a Raoul Ripaille?

– Micsoda név az a Raoul Ripaille? kérdezé, mosolygó közönyt erőltetve, Lándorytól.

– Az a grófnő mostoha fiának az álneve.

– Hah!

Vége volt a tettetésnek. A grófnő ijedten dobta el a szájából a szivarkát s megkapta Lándory kezét.

– Kitől hallotta ön ezt? kérdezé suttogva s ijedt tekintetet vetve a salon nyitott ajtaja felé. Üljön ide mellém.

Bertalan széket húzott a grófné mellé s a szivart a szája balszegletébe igazította, hogy ne füstöljön a grófné arczába vele s aztán, mintha csupa hizelkedéseket mondana neki, egész nyájas arczczal közlé vele a valóságot.

– Én ezt az inasomtól tudtam meg, a ki viszont az államfogházban hallotta egy fogolytársától: Monte Rossótól; ez megint igen benső pajtásságban volt Lyonel gróffal. Lehetetlen, hogy a grófnő salonjában is meg ne fordult volna. Fekete «Henry quatre» szakált viselt, felfelé fésült bajuszszal s pompás sűrű göndör hajat, mely a nyakáig ért. Én nyirattam le a szegedi börtönben.

– Emlékezem az arczra. Itt vicomte de Mont-Rougenak nevezték.

– Ugyanaz a név francziául. No hát ez volt az, a ki Lis Blanc gróf kincseit elrabolta. Nekem nem vallotta ki, hogy hová dugta el azokat, de a fogolypajtásnak igen. Ez meg fölfedezte nekem, mikor a börtönből kihoztam, királyi kegyelem mellett. A húszezer frank díj, a mi a felfedezőnek volt igérve, az inasomat illeti meg s a ki lemondott róla – az árvák javára – és a Godiva-névre, az nem én voltam, hanem az inasom.

– Akkor az valami rendkivüli ember.

– Hát vannak arra mi felénk ilyen rendkívüli emberek is. Ezen a csatornán át jutott el hozzám Lyonel gróf második alakjának genesise.

A grófnő mohó sietséggel kérdezé:

– El van fogva a mostoha fiam?

– Olyan jól van, mint ha el lenne fogva. Tudják a helyét és jól őrzik.

– De hát hol van?

– Olvasta a grófnő Hugó Victor regényét: a «Nyomorultak»-at? Emlékezni fog a föld alatti Párisra?

– A kloakákról?

– Igen. Ott van.

– Lyonel!

A grófnő nem tudta magának megparancsolni, hogy ne reszkessen. Valóságos láz volt az. Ez az ember ördög! Beteggé tud tenni.

– Egyikébe ezeknek a föld alatti utczáknak vette be magát Raoul Ripaille, a commune leveretése után.

– Irgalom atyja! Még a nyáron! Azóta mindig ott van?

– Ő és még valami harmincz társa. Voltak ott elbújva többen is, de azok lassankint előjöttek és megadták magukat. Raoul Ripaille és társai azonban el vannak látva hosszú időre élelmiszerekkel és mindenféle pusztító eszközökkel: dynamitbombákkal, petroleumkarabélyokkal; elszánva, hogy ördögök módjára fognak harczolni, ha a katonák megtámadják őket. A kormány azonban nem szándékozik dicstelen vérontást rendezni a föld alatt. Van más módja, hogy a maga foglyait a napvilágra jönni kényszerítse.

– Mi az?

– Hát ha egyszer egy nagy tartós zápor, egy felhőszakadás zúdul le Párisra, akkor annak a kloaka sikátornak a Szajnába torkoló szádát betömik, s akkor aztán a csatornákon aláömlő víz kényszeríteni fogja az odarekedt csapatot a csatornagégéken kimenekülni veszedelmes erősségükből.

Sidonia grófnőnek egy verejtékcsepp megindult a halántékáról s végig futott az arczán. Most már a hőség állta el minden tagját.

– Említette önnek a minister Raoul Ripaille nevét?

– Azért mentem oda hozzá egyenesen, hogy Raoul Ripaille – nem! Lis Blanc Lyonel gróf ügyét védelmezzem.

– Ön védelmezte őt!

– Igen. Mikor a ministerhez mentem, öt név volt a kivégzésre jelölve. A vésztörvényszék ugyan egész lajstrommal adta a halálitéleteket, de Thiers nem enged többet kivégeztetni ötnél. Raoul Ripaille volt az ötödik.

A grófnő azt hitte, hogy a chartreuse csillapítani fogja a szívdobogását. Idegeinek szörnyű gyötrelmeket kellett kiállni.

– Én addig beszéltem a minister lelkére «védenczemről», a míg kitörülte a nevét az első kategoriából s átírta a másodikba.

– Mit mondott ön neki? Hisz nem tud felőle semmit.

– Annyit mondtam el neki, a mennyit tudok. Hogy Raoul Ripaille, Lis Blanc gróf egyetlen fia fiatal gyermek még, a kinek tettei nem beszámíthatók. Egész élete kényelem és dúskálkodás volt, akkor egyszerre kitagadta az atyja; erre megjavúlt, magába tért; akkor kirabolták, megfosztották apai birtokától, ellopták az utóvégrendeletet, melyben atyja visszafogadja, másodszor is «nyomorulttá» lett. Huszonegy éves korában. Oda volt kényszerítve, hogy a társadalom ellenségei közé álljon, a birtokos osztály elleni gyűlölet senkinél nem volt annyira indokolva, mint ő nála, a kit csakugyan igazságtalanul fosztottak meg a birtokától. És most ime megkerül az ellopott végrendelet, a sors maga igazságot szolgáltat az elbukottnak. Hát az emberi igazságosztó kéz ne nyújtsa-e felé kezét, hogy őt fölemelje, hogy engedjen neki utat derék, becsületes emberré lehetni, hazájának, az emberiségnek szolgálni?

Sidonia grófnő nem birta eltitkolni a könycseppet szempillái alatt.

– Addig esedeztem a minister előtt, míg kitörülte Raoul Ripaille nevét a második kategoriából és átírta a harmadikba.

– Mit jelentenek ezek a kategoriák?

– Az első = a Gréve-piacz. – A második = az Ile de France. A harmadik Cayenne. – Az elitéltek közül, a kit halállal nem büntetnek, ha nagyon terhelve van, megy az Ile de France-ra; ha nem olyan nagyon, Cayennebe. Toulonban ott várja őket már nyolcz nagy hajó. Az elsőbbi gyarmatban ugyan paradicsomi a vidék, de az idegenek nyolcz tizedrésze elhal ott honos nyavalyákban. – Cayenne nem olyan rossz, az általános nyárhőség ugyan negyvenkét fok, de erős természetek kiállják tíz évig is.

– Rettenetes álom ez! rebegé a grófnő. A csodálatos email sem birta eltakarni arczának halálsápadtságát. Lehunyta a szemeit, hogy elhitesse magával, hogy ez csak álom.

A salonban nagy taps riadt fel. Medea mesteri játékának szólt ez az ovatio: Sidonia grófnő felriadt rá.

– Nem nekünk tapsoltak, grófnő! nyugtatá meg Lándory. Még mi nem végeztük el. Én még nem voltam kielégítve a minister kegyességével. Kijátszottam az utolsó tromfomat. Így szóltam a ministerhez: Uram! Lis Blanc Lyonelre nézve az mindegy: akár az Ile de Francera küldik, akár Cayennebe. A deportatio «polgári halál». A polgári halál esetén Lyonel ismét elveszti a jogát ősei birtokához, s a Lis Blanc-hagyatékot örökli De L’Aisne Alfréd marquis. Lyonel gróf az «Internationale» tagja, Alfréd marquis pedig pure sang orleanista. Már most mi van érdekében a franczia köztársaságnak? ha Lyonel lesz többszörös milliomossá: az bizonyosan megszünik «communista» lenni, de ha Alfréd jut ehhez a nagy birtokhoz, az annál hatalmasabb orleanista lesz. Melyik a félelmesebb ellensége a respublikának, az ultrademokrata-e, vagy a royalista? – Ez a dilemma győzött. «Vicisti Galilæe», mondá a minister. «Kiástál egy elkárhozott lelket a pokolból!» S azzal kitörülte Raoul Ripaille nevét a harmadik kategoriából is s beirta, most már nem azt, hanem Lis Blanc Lyonel gróf nevét a negyedik osztályzatba.

– S az mit jelent?

– Száműzetés tíz esztendőre Francziaországból és annak a gyarmataiból, a tiszti rang és legion d’honneur elvesztésével.

Sidonia grófnő megkönnyebbülten lélekzett fel.

Lándory felállt mellőle s pár lépest tett a teremajtó felé.

Sidonia grófnő utána lebbent s megragadta a kezét.

– Uram. Önnek nehéz valamit mondani. Olyan nagy a hála, a mivel önnek tartozunk: én és az egész családom.

– Grófnő! A hála mindig egy neme a gyűlöletnek.