Part 16

Egy óra mulva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kisértetve Péter által, ki a kincses szekrényt a táskájában hozta utána.

Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinczialis gavallér, a ki nagyon el volt merülve a hirlapolvasásba, s e mellett folyvást fredonnirozott, mintha csupa chansonetteket olvasna.

Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpczös kis bonhomme, ki nem késett azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénynyel, s végül meghívta őt szalonka-vadászatra.

A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetü, finom, sovány arczu typikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező szavakat igyekezett osztogatni, és soha sem odanézett, a hova beszélt.

Az új ajtónyilásnál a két lefátyolozott hölgy lépett be.

Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket a számukra elkészített pamlaghoz.

Azután jött még egy gazdatiszt forma egyéniség, a ki meghúzta magát egy széken, s igyekezett magát semmi irányban nem compromittálni. Valószinüleg egyike a tanuknak.

Jövetelét előre hirdeté a következő, a szép Helenából énekelve a «Creta szigetre! Creta szigetre!» áriát. Ez volt Alfred vicomte, stereotyp mintája a «gommeux»-nek.

(Legujabban ez a név váltotta fel a petit crévét.)

Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy «ez ő!» Feltette a «pincenez»-ét az orrára, úgy vette szemügyre.

Lándory aztán megértette vele, hogy minden medaillonnak két oldala van, s kinézett az ablakon.

Erre aztán a vicomte odasasirozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causirozni: olyan vidám enyelgő modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig felveté az arczáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a másikat szivesen látni «diner»-re a kastélyban.

– Hát önnek mi véleménye van, Dea grófnő? szólítá meg az ifjabbat. – Az volt az elvált felesége.

– Nekem mindegy! – volt a válasz.

Ez volt az első hang, melyet hallott ez ajkakról Lándory.

A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő hang, a mely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.

Utolsónak érkezett meg, mint illendő, mr. Boisgoberry, a souspréfet; magas termetű, gyomros, tekintélyes alak, kopasz fej, a homlokon egy csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára letarolva a mező; arcza leborotválva, két oldalszakáll kivételével, élénk meghazudtolásául a hivatalszoba falára felakasztott arczképnek, melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt bajuszszal és hegyes szakállal ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párisban volt. Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt, csak pofaszakállt.

A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket, megtartva a rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a mögötte álló Pétert, mint esetleges tanut jellegezve. Rögtön hozzá fogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s leülve a rácsozott hivatal-asztalhoz, helyet kinált a jegyzőnek az asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait és czéljait, ékesítve a tényállást pathetikus megjegyzésekkel s költői magyarázatokkal. Ez már chablon a souspréfet urnál. Fantasztikus feldíszités nélkül, s a geographia, topographia és ethnographia adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tényállást megállapítani nem tud.

Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniersi kastélyba, hogyan vitték el a meghalálozott gróf ékszeres szekrényét, melyben a család egy milliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül a gróf által, a jelenlevő tanuk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt iratot. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely a gróf fiának kizárásával, de L’Aisne Alfréd marquist teszi általános örökössé, a ki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában, az ottani főinquisitor, mr. Bertalan de Lándory által elfogatott, convinkáltatott, s e kitünő prestigitateur által, a hypnotizmus segélybe vétele mellett a kincses láda rejtekhelye kitudatott: mely is feltaláltatott a Volga melletti Trente cinque tartomány egyik várromja pinczéjében a jelenlevő főinquisitor által, ki ezt személyesen ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott corpus deliktit tegye le a præfectura asztalára.

Minderről a kis jegyző által protokollum lett fölvéve.

Lándory inte Péternek, hogy tegye le a szekrényt a rácsos asztalra.

A szekrény előtünésével valami csendes suttogás zugott végig a jelenlevők során.

– Felhivom a meghivottakat, a kik jelen vannak, folytatá a souspréfet, hogy constatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghivottaknak, az ifjú marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa elmondja a többit.

Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok nélkül helyezte maga mellé az asztalra.

Lándory felnézett a plafondra. Boszantotta az a hamis pathos. Ő tudta, hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.

A jelenlevők mind elismerték, hogy ez a valóságos Lis Blanc-szekrény.

Ez a hivatalos tény tehát be volt fejezve.

A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy sziveskedjék felolvasni az általa megírt protokollumot, a minek a fiatal úr tehetsége szerint megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligrafiájának a lehüvelyezésében.

– Van rá a jelenlevőknek észrevétele? – kérdé a souspréfet.

– Nekem van, – mondá Lándory.

– Tessék előadni.

– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha a tisztelt jegyző úr a nevem végére ygrec-et kegyeskednék írni «é» helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. («Az nem lényeges dolog!») Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik a várrom, a hol a szekrény feltaláltatott («Az irrelevans dolog») s a vármegye nem Trent cinque, hanem Trencsén, franczia ortografiával «Traintchaine». («Van-e még valami baj?») És hogy én nem a hypnotizálás, se nem a clairvoyance útján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.

Már ebben nem engedett a főúr.

– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hirhedett Hermann, s a még hiresebb Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hypnotizmus egy tudomány uram, mely egykor a birói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni. Fluidumok, mediumok ismeretesek előttünk.

– No hát legyen úgy! hagyta rá Lándory. Azonban, a mit kifogásolok az egész exposéban: tehát nem csak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincses szekrényen kivül egy értékpapircsomag is, mely ötszáz ezer frankot képviselt. Ezt szeretném bele igtattatni.

Ez meg már épen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni az ő exposéjában.

– Azt mi jobban tudjuk uram. A mi nincs itt, az nem tárgy. A végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot képviselő értékpapirjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy, sem ahoz igényt tartó hagyományos nem létezett; annál fogva azt a hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk uram!

– Nekem okom volt azt a megjegyzést tenni. Mondá Lándory.

– Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel jegyző úr. Intézkedék az elnök.

A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta azt jobbra-balra, az nem nyilt ki. A család jelenlevő tagjai sem tudtak felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, a nélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.

Mindenki megbukott a kisérlettel, még a gépgyárból előhivatott műlakatos is.

– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni, mondá Lándory, mikor már megunta a kinlódást nézni.

A Péter aztán egy percz alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az alatt még csak a második födél volt látható minden zár nélkül.

– Hát ez hogy nyilik fel?

– Azt is az én emberem fogja megmutatni.

– Hát ő azt honnan tudja?

Lándory ironiás mosolylyal mondá:

– A hypnotizmus. Tetszik tudni.

Mr. Boisgobbery csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadnia a választ, a saját nyilvánítása alapján.

– E szerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek erre jogot?

– Tetszik tudni: a «nagy inquisitor» vagyok.

– Akkor a felelősség önt terheli a szekrény tartalmáért.

– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény előbb azon homályos gentleman kezében volt, a ki ezt innen elvitte, s a felnyitás titkát az is jól tudta, s e szerint azt vehette ki belőle, a mi neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem róla, miszerint a gróf sajátkezű jegyzéke szerint minden megnevezett tárgy együtt van benne.

Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a szekrénynek.

Az is megtörtént.

Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A kiváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a fátyolaikat is hátravetették az arczukról.

A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a tárgyjegyzéket, s a jegyző irta azoknak a megnevezéseit a protokollumba. Ez eltartott másfél óráig.

Az elragadtatás általános volt.

Bizonyára kár lett volna ennyi kincsnek ott maradni eldugva, a Volga mellett!

Legnagyobb tetszést vívott ki a fekete gyémánt.

– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává, mondá Alfréd Medeának, én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.

– Sajnálom, hogy a jó akaratot nem viszonozhatom, mondá a fiatal grófnő, miután az egész a bátyámé.

– Talán még nem? Mondá a vicomte, hideg, kegyetlen gunymosolylyal. (Ő is tudta, hogy hol van Medeának a bátyja.)

Végre rákerült a végrendeletre is a sor.

Az ezt lepecsételt tanuk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik bemutatott irat, s az elnök constatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.

Akkor azután ő saját maga felmetszette a pecséteket.

A végrendelet egy egész ivnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt gróf keze irásával.

Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik. Az okok megszüntek. Lyonel családot alapított; egészen atyjának akarata szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik s Lyonel általános örökössé lesz kinevezve.

Azonban a hagyományozó nem tett le a scrupulusairól. Jónak látta körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre. Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, a ki a birtok jövedelméből annyit juttat a mostoha fiának, a mennyit jónak lát. Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostoha anyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Medea grófnő megkapja az apai birtokát Erdélyben: neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott adósleveleit.

Ellenben következtek azok az esetek, a melyekben Lyonel ismét elveszíti az apai örökséghez való jogát, s helyébe lép az első végrendelet hagyományosa, De l’Aisne Alfréd marquis.

Ilyen eset az, ha Lyonel a római katholikus vallást elhagyná s akármi más hitre térne által.

Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely Francziaország ellensége.

Épen úgy az egész birtok szállni fog De l’Aisne Alfréd marquisra, ha Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális jegyzet: hasonló beszámítás alá esik a «polgári halál» is.

Ellenben: (ez a pont arra nézve, a ki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort szinét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni, például a maltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot szabad rendelkezésére, még ha a nagykoruságot el nem érte volna is.

(Ehhez már csakugyan clairvoyance kellett!)

Az aláirás biztos, szilárd kézvonással odakanyarítva.

Mikor a négy rét hajtott ivet szétnyitották, annak a belsejéből még egy vékony papirlapra irott pótrendelkezés került elő.

Ez volt az említett codicillus.

Ebben a hagyományozó a készpénzével és értékpapirjaival rendelkezik.

Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek, százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöcscsének: a többit jótékony czélokra; szolgáinak, tisztviselőnek, gyóntatójának huszezer, Hermione kisasszonynak tizezer frankot: a végrendeletet végrehajtó souspréfetnek szintén annyit.

– E szerint «ennek» mégis csak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe, mondá Lándory.

A souspréfet úr még mindig védeni akarta a positióját.

– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol kapható az ötszázezer frank papirban?

Többen is visszhangoztak neki: Alfréd meg a pap.

– Gombát ér! Heringfejet ér.

– Én tudom, hogy hová lett és hol kapható meg, szólalt meg Lándory.

Ezzel egyszerre az általános érdeklődés tárgyává lett.

– Ő tudja! Hát mért nem mondja?

– Ha megengedi a souspréfet úr, hogy előadjam.

– Nagyon kérem. Tessék ide mellém leülni.

A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; a melyet sietett alája tolni Alfréd marquis.

Hisz ez derék férfiu!

– Legyen szives előterjeszteni becses véleményét.

– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank, a Traumhold bécsi bankár tömegében található fel; a kinél azt a rablást elkövetett Monte Rosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.

– Tehát mégis ér valamit a codicillus! rebegé a souspréfet úr.

– Van Isten az égben! sohajta fel a plebános.

– Ön valóban nemes szívü férfiu; nyilvánítá ki véleményét Alfréd marquis, minden indokolás nélkül.

Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. Traumhold bankár leánya neje volt Lándorynak: most Lándory a neje virtualitásainak az örököse; nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a ránéző hagyatékot félmillió franknyi idegen vagyon terheli, a midőn a letéteményező maga nem jöhet elő, azt visszakövetelni.

Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért megdicsérni, hogy nem lop.

– Igazítsa ön ki rögtön ygréc-re Lándory úr nevének végbetűjét! Rivallt rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön igyekezett eleget tenni.

– Úgy szintén a «L’Autriche»-t igazítsa ki «La Bulgarie»-ra.

– Inkább La Hongriera, ha úgy tetszik. Esedezék Lándory.

A kis jegyző aztán odairta neki «Lohengrin»-t.

– És én most ezzel feladatomat befejeztem; mondá Lándory az elnökhöz fordulva; nem kivánja ön további személyes jelenlétemet?

A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napi dijai és a többi végzésileg fognak megállapíttatni.

Lándory erre azzal válaszolt, hogy mind ezekről lemond: utazását tanulmányozási czélból tette; a többi pedig «nobile officium».

Azzal kurtán üdvözölve az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a prefekturát.

Nem mentek egyenesen vissza a hôtelbe, hanem egy sétát tettek a platánsorral szegélyzett folyócska partján végig.

– Különös az, szólalt meg Péter, hogy az érdekelt felek közül az egyik nem mutatott jó kedvet, a másik nem tüntetett boszúságot a végrendelet felolvasásakor: pedig azt már a legrosszabb vaudeville-iró is utasításba tette volna a szereplő szinészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után «nyertes fél arcza sugárzik, vesztes félé elsötétül».

– Hátha ezek jobb szinészek. De más alapja is van az egykedvüségüknek. A végrendelet egy pontja De l’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis Blanc-birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal tünik el a világból. Már pedig, ez órában, mind a nyertes, mind a vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül az egyik utóléri. A grófnő diadalát lehüti a rettegés, a marquis bánatát enyhíti a reménykedés.

– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arczán, midőn önnel voltam szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal grófnőnek mi oka lehetett azokat a csoda szép szemeit olyan öldöklő modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? Majd ki tudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak össze a társaságból.

Lándory most egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Pétert:

– Tudsz te lovagolni?

– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.

– Akkor szerezz ma estére egy hátas lovat a városban, s végy lovagló csizmát és ostort magadnak.

Mikor a hôtelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák s a kocsisok jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új statutió végbement.

A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra. Levelet hozott neki a grófnőtől.

A levélben meghivás volt a mai ebédre, a Lis Blanc-kastélyban, déli hat órára.

Lándory válaszolt, köszönte a meghivást, ott lesz.

Péter utána ment az inasnak.

Jó vártatva visszatért, s hamisan hunyorítva a félszemével:

– Mindent tudok, mondá. Egyszerre jó pajtások lettünk a collegával. Régi cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában.) Kiváncsi volt rám. «Te vagy az a méregkeverő?» kérdezé tőlem.

– No hát, hogy ne volnék az?

– Akkor collegák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, a mitől az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád úgy-e bűvész, halottfeltámasztó, ördögidéző.

– A bizony! Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez viszonlelkesedést idéz elő. – Hát ti a korcsmába tértetek vissza ekvipázsaitokkal? kérdezém. Nincs istálló a kastélyban?

– Istálló csak van! de se egy szál széna, se egy szem zab.

– Hát nem tartott a marquis lovakat?

– Odabenn Párisban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak, Lis Blanc grófnak hirhedett écurieje volt. Hámos lovai, arab paripái, különösen a gazdasághoz való trakhéni ménei jutalmat is nyertek a világtárlaton. De a mint a marquis átvette az örökséget, az egész ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt: azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül hallottam) a grófnő és a marquis, a mint a beiktatás után magukra maradtak a belső szobában, csunya nagy perpatvar támadt közöttük. A grófnő szemére lobbantotta a marquisnak, hogy mind elpocsékolta a gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. Erre aztán azt vágta vissza neki a marquis, hogy «ön épen azt teheti a Lis Blanc gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres szekrényt találjam». «Azt meg is fogom tenni!» mondá a grófnő. «Akkor jó lesz önnek sietni a vásárral, mert a versaillesi bonhommeok piaczra akarják dobni a korona-gyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon leverik az árát.»

– A gutát! Ilyen hangon beszélnek egymással? mondám én.

– Ez még hagyján! monda ő. De azt láttad volna, mikor a souspréfet, a ki az új (de régi) örökösöket beigtatta a birtokukba, s a kulcsárt előre bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a termekbe s nagy pofával hirdette, hogy ime mindent a régi rendben találtak: hát ott is folyvást azon veszekedett az öreg grófné a marquissal, hogy az eredeti festményeket kicserélte müncheni másolatokkal. Ezen patvarkodva el-elmaradtak egy-egy gyanuba vett Rembrand-képnél. Plane egy rámánál, a melyben egy Meissonier szemtelenűl helyettesítve volt egy olajnyomattal, csaknem hajba kaptak, úgy hogy utoljára a souspréfetnek nem maradt más vezetni valója, mint az ifju grófnő. Az meg csak ődöngött, a fejét erre-arra hajtva, mintha nem is tudná, hol jár? Egyszer aztán, a mint egy ajtót felnyittatott a souspréfet, lekötelező mosolygással mondta, a hogy szoktak az ilyen hivatalos urak: «Ez pedig itten a grófnőnek hálószobája!» Tudod? Az a nászéji szoba. A közepén egy feldöntött asztal, összetört porczellánok, szétgurult poharak társaságában, mellette egy nilus-kék atlaszszal bevont causeuse, mely világos tanujelét hordta magán annak a katasztrofának, mikor valaki többet ivott, mint a mennyit megbirt; no hiszen azt a képet, azt a szemet láttad volna, a mit Dea grófnő mutatott erre a látványra! Hej, hogy csapta be azt az ajtót souspréfet úr orra előtt s azzal megfordult a sarkán s kiszaladt az erkélyre. No majd beszélek én még neked erről a nászéjről, mikor egyszer együtt keverjük a mérget: absynthet, veres borral! Ma estére aztán jól kicsipd az uradat; mert sok szem megakad rajta!

Lándory utána gondolt a Péter által elmondottaknak. Végig menve az egésznek során, kezdte megérteni azoknak a félelmes szép szemeknek fenyegető ragyogását.

… Ha azt tudják, hogy Pétert, mint elitélt méregkeverőt hozta ki a börtönből Lándory, akkor az ő életének megelőző körülményeiről is jó értesüléseiknek kell lenni…

… ha az a szó, a mit Hermione kisasszony az öreg Lis Blanc grófnak elmondott, «egy olyan férjnek való ritka példányról», Medeának is fülébe jutott…

… s ha szóbeszéd tárgya volna az, hogy egy jámbor samaritánus, ki két évig ápolt gondosan egy hitvest, a Középtengernek egy szigetén elzárkózva a világtól…

… akkor aztán könnyű megérteni, mit beszél az a lefelé nyiló szem, az a középen felnyiló száj, mely fehér fogait mutatja: «Vigyázz! Ez éget! ez harap!»

Még is be mert lépni ennek a szép fenevadnak a ketreczébe.

Sidonia grófnőre nem volt semmi meglepő sem a végrendeletben, sem a codicillusban. Mindkettőnek a tartalmát ismerte lényegében Lis Blanc házi papja, s ez közölte azt a grófnővel. Úgy, hogy a grófnő egész felkészülten jött már Seigniersbe. Előre küldte a szakácsát a statutió lakomájához szükséges minden felszereléssel: még virágokról is gondoskodott. Az akkori divat szerint az étkező asztalt telehintették üvegházi virágokkal. A porczellán, ezüstnemű is megfelelt a pompás menünek. Hasonlított ez a lakoma a debreczeni büvész Hatvani professor vendégségéhez, ki egy üres konyhából a sultán ebédjét hordatta elő a szolga szellemeivel.

Csupa férfitársaság volt, a két házi úrnőt kivéve, kik együtt vitték a «honneurs»-öket. A városka notabilitásai: a helyőrség parancsnoka segédtisztjével, gyárosok és szállítók, a kikre az uraságnak szüksége van.

Lándoryt mindenki sietett protegálni. Először mindenki meg volt lepetve, hogy nincs turbán a fején, sarkantyus csizma a lábán. Azt, hogy francziául hall és beszél, természetesnek találták. És aztán, a ki csak előfoghatta, mind iparkodott vele, még az ebédhez ülés előtt, megismertetni a legközelebbi mult idők sensatiós eseményeit.

Még mindig a commune leveretése volt a kedélyeken uralkodó tárgy, ahhoz tudott mindenki valami új adattal szolgálni. Talán hallottak róla már valamit, hogy itt van egy csoda-ember, a ki két esztendeig nem olvasott ujságot. Lándory hallgatta mind azt áhitatosan, mintha csupa ujdonság volna rá nézve. Majd a hölgyekkel váltott néhány szót, s azon az alapon, hogy Medea grófnő atyai részről a magyarokkal rokon, beszélt neki egy pár érdekes apróságot arról az országról, a hol a birtoka fekszik. A grófnő még emlékezett vissza a gyermekkorából arra a vidékre. Csakhogy igen messze van. Két nap kellett kocsin ülni s egy helyütt, a hol elvitte a hidat a megáradt folyam, tutajon átkelni. Lándory kellemes ujdonságot vélt a grófnővel közölni, a midőn értesíté, hogy oda most már vasút vezet: a pályaház ott van a kastély parkja végében, egy nap alatt Budapestről oda lehet jutni. A főváros is sokat változott azóta, hogy a grófnő utoljára látta. Most egy sugárutat törnek rajta végig, mely a párisi Boulevard Sebastopollal akar valaha versenyezni. Erre csak egy iróniás mosoly felelt és azon száraz válasz, miszerint a grófnő nem igen reméli, hogy akár Magyarország fővárosát, akár az erdélyi kastélyát valaha meglássa.