Part 14

De a név csak jelenség. Hiszen keresztelhették volna Jezabelnek is, vagy Heródiásnak, ha a mellett szerették volna.

De a leány már kis gyermekkorától kezdve érezhette, hogy ő hozzá milyen hideg mindenki, leginkább a szülői.

Lehet, hogy a fecsegő bonneok, szobalányok is árulhattak el előtte valamit, a midőn a gyermek alvónak tetteté magát. S a gyermeknél még az emlékezet, a képzelet és az itélet össze van keverve.

A leányka azzal a tudattal nőtt fel, hogy ő egy fölösleges lény a világon.

Bizonyosan a gouvernanteja is volt olyan okos, hogy elbeszélte neki a hitregei Medea történetét, hogy valahányszor a nevét hallja, mintha szemrehányást hallana – felfoghatatlan nagy bűnökért.

Nekem az egybekelésünk után első gondom az volt, hogy a feleségem leányát a legjobb hírü nevelőzárdába küldjem, a honnan csak egy-egy pünkösdi ünnepre hozták haza Seigniersbe. Én akkor sem láttam, mert én olyankor épen az epsomi lóversenyen voltam elfoglalva.

Csak akkor tünt elém a leány ismét, mikor tizenhat éves korában a zárdából hazakerült.

Megvallom igazán, hogy micsoda hatást tett rám, mikor megláttam.

Kreuzberg, a híres állatidomár, fenevadseregletében van egy fekete párducz, mely rendesen nyugodtan fekszik a földön, le-le csukódó szemei álmosan, szelíden hunyorgatnak, – ehhez még a mester sem mer belépni. A legkisebb neszre azonban, mely a kalitjában támad, egy szökéssel a legfelső vasrúdon terem, s akkor a két szeme valami olyan fenyegető tüzet szikrázik, hogy félelem belenézni!

No, hát ezek az én Medea leányomnak a szemei.

A termete is arra a fekete párduczra emlékeztet. Az a vadállati elegantia, az a rugékonyság, mely minden conventiós, szokott mozdulatokkal ellenkezik; az az előre nyult fejtartás, épen mint az ugrásra készülő párducznál, és a termetnek megfelelő arcz: finom, nemes vonások, sárgás, olajszín teint, gunyoros ajkak, vékonyan rajzolt, kigyózó szemöldök, s a mi zavarja az æstheticai összhangot, de növeli a hatást, az a fenyegető szempár, melynek, mintha nem volna elég, hogy a természettől annyi varázserővel lett felfegyverezve, még önakaratából is azt a szokást tartja, hogy erősen felnyitott szempillái alól, lefelé fordítva néz, a hogy látjuk a művészi képeken, lady Macbeth, vagy emberölő Judith szemeit. – Lehet, hogy tudna másképen is nézni, ha volna ember, a ki kényszeríteni tudná erre.

A lelki arcza is jól van egészen visszaadva külsejében. Keveset szól és mindig tartózkodva. A zárdában sokat tanult. Lehet ott tanulni annak, a ki akar: csak hogy leányainknál hiányzik az akarat. Ezzel nem lehet akármit elhitetni. A téves adatot rögtön helyreigazítja. Egyszerüen, szelíden, nem sértő szóval. Hanem ha valaki udvarolni kezd neki, annak aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az ironiának, a sarcasmusnak, az attikai sónak. Mindig az a fekete párducz jut eszembe, a ki a ketrecze melletti oroszlánnak gyors pofonokat osztogat karcsu tenyerével, mikor az a ketreczfalhoz dőlve kinyujtja a nyájaskodó talpát a vasrácson. A «lyon» jár mindig pórul nála!

(Az én időmben lyonnak hitták azokat, a kiknek a neve ez évben «petit crevé» = «dögöcske».)

Ennyit el kellett mondanom a feleségemnek a leányáról és ez még mind a végrendeletem indokolásához tartozik.

És most beszéljünk az én fiamról.

Lyonel anyja kitünő, nevezetes szépség volt. A Renz circusából vettem el. Már maga ez a tény fényes világításba helyezi a jellemét. Hogy egy circusi amazon más eszközzel nem volt megközelíthető, mint a házassági szerződéssel a kézben. – És meg kell vallanom, hogy nőm az egész együttlétünk alatt a legcorrektebb magaviseletet tanusította mind velem, mind a világgal szemben: egy mende-mondára sem adott okot; nem keresett feltünő toiletteket, nem csinált adóságokat; nem kaczérkodott: semmi okom sem volt magamat miatta szégyenleni. Házasságunk második évében megajándékozott egy fiu gyermekkel. S ez ő neki magának az életébe került.

Ez a fiu engem már a világra jövetelével megkeserített: megfosztott attól a nőtől, a kit életemben egyszer, igazán szerettem.

Az a sajátságos vérvegyülék, melyet szüleitől öröklött, magyarázza meg talán egymásnak ellentmondó tulajdonságait. Arczának megkapó kifejezése, méla kék szemei az anyjára emlékeztetnek, hanem a felvetett, élvkövetelő ajkak az én családi hagyományom. Ez a valódi Lis Blanc száj! Csábításra, dőzsölésre, kaczagásra teremtve. Hanem az anyai ágról is örökölt valamit ez a száj. A szónoki tehetséget. Nem a Demosthenesek, hanem a demagógok eloquentiáját. (Az egyik nagyapja híres clown volt.) Testi ügyességben minden kortársát meghaladta, egészen akrobatának született: vívni, lőni már suhancz korában úgy tudott, mint senki. Esze is van: ha egy könyvet végig olvas egyszer, többet tud belőle, mint a ki éjszakákat eltölt mellette a bemagolásban.

Én a fiut, mikor már otthon nem birt vele senki, beadtam a Saint-Cyri intézetbe.

Épen abban az időben házasodtam meg másodszor, s egy ilyen lábatlankodó ficzkóra semmi szükségem sem volt a háznál.

A katonanöveldéből három ízben relegálták.

Egyszer azért, mert valami összeesküvést koholt a növendékek között az igazgató ellen; másszor egy paraszt leánynak a brutális bántalmazása miatt; harmadszor meg a gyóntató papnak a csintalan feltréfálásáért.

Már ezeket a hajlamokat nem én tőlem örökölte, ez a vérébe vegyült plebejus «ichor».

Mind a háromszor visszakönyörögte a mostoha anyja. Sidoniának nagy befolyása volt az udvarnál: az ő kérésére megbocsátottak a rossz fiunak.

A kiakolbólítás és az újra befogadtatás időközeit aztán itthon töltötte nálunk Lyonel.

S mondhatom, hogy ha volt rajta még valami elrontani való, hát azt a mostohája hajtotta tökéletességre. Az ő igaztalan pártfogása, kényeztetése csupa tűzre öntött olaj volt a fiu korán kigyuladt szenvedélyeinél. Ha igazi anyja volna: azt mondanám «majomszeretet» ez; de nem az! Csupán hiuság! Bálványozza ezt a fiut, azért, mert olyan délczeg, olyan vakmerő, olyan genialis. S ezt ő «fiának» nevezheti. Ragyoghat vele, mint valami ékszerrel, mely a többi úri hölgyekét túlragyogja. Hogyha a fiam egyszer a guillotine alatt hagyja a fejét, azt egyenesen a mostoha anyjának fogja köszönhetni.

Aztán milyen beszédeket tudott ez nekem tartani, mikor egyszer-egyszer kicsapták az intézetből: a «phalanstére»-ről, a vagyonközösségről. «La proprieté c’est le vol!» Darwin-féle családfámról, mely igazán fa: a tetejében egy majom ősapával; – aztán Renanról, a «kainitákról», az «új Babilon»-ról. (Úgy hiszem, ezekben maga is benne volt.) Hogy tudott citálni az atheista irókból! mintha csak biblia volna! S aztán eldalolgatta azokat a saloppe chansonokat, a miket a Buttes de Chaumons körül énekelnek, aristocratákra, papokra és – kéjarákra. – Hogy hol tanulják mind ezt? a Saint-Cyri intézetben? – Nem! Ezek már benne voltak az én fiamnak a vérében!

Tizennyolcz esztendős korában aztán már elvégezte a katonai előtanulmányait s úgy került haza, mint huszárhadnagy.

Gyönyörü ficzkó volt! Hogy tudta a lovakat maltraitálni!

Az adósságcsinálásáról még ekkor kevés adatom volt. A hitelezőit rendesen a mostohája elégítette ki, a saját jövedelméből, s azt én előttem titokban tartotta. Csak egyszer jöttem rá, hogy az udvari bálba készülő feleségemnek a fején levő diadém, és a nyakába körített rivièrenek a solitairjei nem tündökölnek olyan fényesen, mint máskor. Utána jártam a dolognak: kiváltottam szépen a zálogba tett családi gyémántokat s aztán elzártam a szekrényembe. Azontúl aztán az «igazi» Lis Blanc gyémántokat nem adtam oda többet az «ifjasszonynak». Ha ő a hamisakkal is beéri: hát csak viselje azokat.

Annál több vesződség volt a sok elcsábított parasztleánynak a szülőivel. Ördögadták! Miért nem vigyáztok jobban az üszőitekre?

Egyszer aztán hazakerült a feleségemnek a leánya a zárdából is.

Ott voltam az első találkozásuknál. Megfigyeltem jól a hatást.

A mint ezt a leányt meglátta az én szeleburdi fiam, egyszerre komoly lett. Mintha kicserélték volna. Az a hetyke önbizalom, a mivel minden fiatal nőhöz közelíteni szokott, elhagyta: oly zavart, tétovázó, ügyetlen lett egyszerre, a milyen egy valódi tizennyolcz éves fiatal ember szokott lenni. Mikor a mostohája megengedte neki, hogy megcsókolhatja a hugocskáját, csak úgy messziről lehelt hozzá az ajkához. S alig tudott neki valamit dadogni.

A dejeunernél, mikor Deával szemközt ült Lyonel, olyan okosan beszélt, mint egy kis pap. Pedig a szülőinek a jelenléte nem feszélyezte máskor. Sőt annyira vitte a gyöngédséget, hogy a mint egyszer mademoiselle Hermione (a ki akkor a feleségem felolvasónője volt), valami a csintalanhoz hajló példálózást kezdett, Lyonel ártatlan megbotránykozással szisszentett közbe: «chut». – A kisasszony előtt!

Az nap lovagolni sem mert. A kertben rózsákat szedett s azokat a kertész által küldé fel Deának: meghagyva, hogy ne árulja el, ki küldi.

Este produkálta magát Dea a zongorán: Schuberttől, vagy Schumantól (nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik) valami cantatét vagy sonátát? vagy talán symphoniát? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elalszom rajta. Lyonel forgatta a hangjegyeket. Egyszer aztán azt is elárulta, hogy fuvolázni tud. (Nekem addig tudomásom sem volt róla.) Elő is hozta a furulyáját és a hangjegyeit s aztán együtt játszottak el Deával valami «Lied»-et.

Az ebédnél Lyonel nem ivott. Csupán akkor, a midőn én a «leányunk» hazaérkeztére atyai felköszöntést tettem: akkor azt az egy poharat kiürítette fenékig.

Azután következett egy séta a parkban. Én Sidonia grófnéval hátul; előttünk Dea és Hermione kisasszony; Lyonel hol az egyik, hol a másik hölgy mellett. A míg világos volt, beszéltek a botanikáról, mikor bealkonyodott, az astronomiáról.

Éjszakára valami olvasni valót kért Lyonel Deától, a mivel ez szivesen szolgált neki. Meg volt neki a «Contes Bleues». S az én Lyonel fiam szépen lefeküdt féltizenegykor s csendesen elszunnyadott a «Kék mesék» olvasása mellett.

Másnap délelőtt a lovaglásban produkálta magát Lyonel a kastély udvarán Dea előtt. De ezúttal minden nyaktörő bravurokat mellőzött, nem ficzánkoltatta, ágaskodtatta a paripáját, nem ugratott át vele hortensia-állványokat, reggelihez felterített theásasztalokat, a hogy a mostohája kedvéért (meg az én boszantásomra) meg szokta tenni, hanem igen szépen járatta el a haute écolet, s úgy hozta vissza a paripáját, mint egy szelíd bárányt. És miután kitalálta, hogy Dea még nem tud lovagolni (hát bizony arra az apáczák nem tanítják a növendékeiket), felajánlá neki, hogy ő majd kikeres a számára egy jó szelíd paripát az istállóból, s az ő oktatása mellett majd megtanulhat Dea lovagolni.

Hát hiszen mi úgy fogunk itt élni ezután, mint a paradicsomban! gondolám magamban.

Hanem a mit az urfinak a szája el nem mondott, azt elmondták a szemei. – Ismerem én jól az ilyen szembeszédet!

«Nem, Lyonel fiacskám. Ez nem megenni való!»

Sidonia grófnő különösen el volt ragadtatva Lyonelnek ezen üdvös átalakulása által.

Egy szép napon aztán azzal a bizalmas közléssel leptem meg Sidonia grófnőt, miszerint az én igen kedves barátom, marquis de L’Orme, a napokban meg fog bennünket Seigniersben látogatni, a fiával, Gontrannal együtt: a ki «ainè»! Huszonöt éves. Önálló. Követségi attachée a flórenczi udvarnál. Komoly szándékai vannak a «leányunk» iránt.

Erre Sidonia grófnő nagyot sóhajtva mondá:

«Szegény Lyonel!»

– Szegény Lyonel!? De hát mi az ördögöt akar ön Lyonellel? Hisz csak nem veheti el önnek a leányát? Azért, hogy vér szerint nem testvérek is; de a katholikus dogmák szerint egy férjnek és feleségnek a fia és leánya még sem kelhet egybe! Ez nálunk áthághatatlan impedimentum! Eretnekké legyenek tán?

– De mikor egészen egymásnak vannak teremtve!

Én azt hittem, hogy a feleségem meg van bolondulva. Még akkor nagyon jó véleménynyel voltam felőle.

Egy hónap mulva Lyonel főbe lőtte a fiatal De L’Orme Gontrant párbajban.

Ezért aztán szöknie kellett Francziaországból.

– No legalább már most elmégy utazni! mondám megkönnyebbülten.

Ettől a naptól kezdődött a nőmmel való meghasonlásom.

Én az ő leányának valóban boldog jövendőt akartam előkészíteni. Gontran egészen neki való vőlegény volt. – Az sem volt valami szent. Isten őrizz tőle! A szentek jók mennybéli patronusoknak, de nem földi hitestársaknak. De legalább komoly ember volt, a ki akart lenni valami s birt fogalommal a családi élet nélkülözhetetlenségéről. S ezt agyonlövetik a fiammal.

Hogy ez a szerencsétlen rencontre az ő cselszövénye volt, azt bizonyosan tudom. A részvevők ugyan igyekeztek azt a kártyajáték közben támadt összekocczanásra ráfogni: de én már ismerem az ilyen ürügyeket.

Egy esztendeig nem szóltunk egymáshoz.

Ezt ugyan nagyon könnyű is volt megállnunk, miután a grófné rendesen Párisban lakott, a nyarat Biarritzban tölté, a hova az udvar járt; én pedig vagy idekünn voltam a kastélyomban, vagy ha városba akartam menni, választottam Brüsselt vagy Londont. Párist én nem láttam – a plebiscitum óta.

Egy esztendő lefolyása után látogatást kaptam a nőmtől és a leányától.

A leány még egy esztendővel «szebb» lett.

(Ez így tart, mig a zenithet eléri; bizonyos korig mindig fölfelé.)

Madame azzal az örvendetes hirrel vélt lekötelezni, miszerint Pietrinek sikerült a fiam ellen kiadott üldöztetési rendeletet visszavonni, Lyonel már most visszatérhet, s nem lesz semmi bántása a párbajban elkövetett – «accident fatal»-ért.

Nem szóltam neki rá semmit. Egy pár napig itt marasztottam őket a kastélyomban, s ez idő alatt igyekeztem Medea kisasszony kedélyének belsejébe behatolni.

Meggyőződtem felőle, hogy ez a leány teljesen tudatlan abban, a mi itt minálunk történik. Még csak sejtelme sincs róla, hogy ő mi szerepet játszik ebben a balsorsban. Lyonelt ugy szereti, mint egy bátyát szeret a huga titok nélkül, becsületesen.

Nagyon megszántam ezt a leányt.

Kivált, a midőn lelki tulajdonait közelebbről kezdtem megismerni.

Ebből a leányból akár a legpusztítóbb dæmont, – akár a legjóltevőbb angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül.

Mikor a nőm a leányával visszament Párisba, emlékszem rá, hogy meg is csókoltuk egymást. Ez életben utólszor.

Eltávozásuk után én rögtön leültem az iróasztalhoz, s a következő levelet fogalmaztam a grófnőhöz.

«Madame! Én ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön az én Lyonel fiamat a házánál elfogadja, vagy ha bárminő alkalmat is szolgáltat neki, hogy a leányával találkozzék: én a fiamat azonnal ki fogom tagadni az örökségből és egész vagyonomat valami oldalrokonomra hagyom, vagy valamely közintézetre, bolondok házára; de az ön bolondjára semmi esetre sem.»

Ezt a levelet gyors futárral küldtem utána, a ki őt megelőzte. Mikor hazaérkezett, már ott találta az asztalán a levelemet.

Nem volt rá semmi hatása.

Ugy látszik, az első férje nagyon elszoktatta a fenyegetés teljesítésének félelmétől.

Lyonel hazatért Francziaországba. Én még a viszontlátás örömkönnyeit hullatni sem leltem alkalmat, a mikor már hirét vettem, hogy ő kelme egész nyiltan kiséri a grófnék hintaját a bois de Boulogneban, meg a Long Champsi versenykocsizások alatt.

Ekkor aztán megirtam a végrendeletemet.

A magasabb qualitásu őrjöngéseknek ez az egyedüli panaceája.

Az exorbitans gazdagság jog és titulus az exorbitans bolondságok elkövetésére. Ha a módot elveszszük, elmarad a következmény.

Meglehet, hogy tévedek. Hiszen fodrászlegények és kávéházi pénztár-mamsellek között is fordulnak elő hasonló őrjöngések.

Én mégis azt hittem, hogy ez sikeres gyógymód fog lenni.

Egy napon – nem is sajátkezüleg hanem a titkárom által – tudattam a grófnővel, hogy végrendeletet méltóztattam tenni, s abban az őt megillető özvegydij kivételével, az egész vagyonom örökösévé Vicomte de L’Aisne Alfréd unokaöcsémet neveztem meg. A végrendelet két példányban a seigniersi sousprefét s a párisi közjegyző levéltárába van letéve.

Ahá! Ez a sakkhuzás megtette a hatást.

Néhány nap mulva egy – nem egészen meglepő – látogatás szerencséjében részesültem. Mademoiselle Hermione jött ki hozzám – bérkocsin.

A jeles kisasszony nagyon desolált állapotban volt. Elcsapták!

Persze: erkölcsi érzületeinek alapja volt megrendülve a Sidonie grófnő házánál szerzett tapasztalatok által. Ezt nem birta tovább kiállni szó nélkül. Hozzám menekül hát.

Én könnyen kitaláltam, hogy azért küldték hozzám, hogy engem kikémleljen s az elhatározásaimra befolyást gyakoroljon.

Elfogadtam az ajánlatot. Azt mondtam Hermionenak, hogy ezentúl legyen az én felolvasónőm.

A gyóntatómmal azelőtt is igen barátságos viszonyt tartott fel a kisasszony.

Itt maradása óta az én «curé»-m a szokottnál is többet példálózott előttem a tulvilágról.

Hermione, mondhatom, hogy a legügyesebben vitte a szerepét.

Nem ám, hogy a megbízóját iparkodott volna előttem tisztára mosni, sőt inkább mindent elmondott róla, a mivel tudta, hogy engemet fel fog ellene ingerelni.

Az iránt semmi kétséget sem hagyott fenn, hogy Sidonia Lyonelnek őrült szenvedélyét Medea iránt beczézi. Csupán a tisztességes külszin fentartására van gond.

Sidonia grófnő gyakran a legőszintébben nyilatkozott Hermione előtt, ki vele korra nézve csaknem egyenlő, s tapasztalatokra nézve, ugy hiszem, hogy még előtte jár, – daczára annak, hogy nem viselt még el két férjet.

– No hát mi van benne? (Így szólt Sidonie.) Vér szerint csakugyan nem testvérei egymásnak! Ha az ostoba formalitások árkot vonnak közöttük, vannak megint bölcs formalitások, melyek azokat áthidalják. – Szegény Lyonel, mennyit szenved! Milyen könnyű volna őt megváltani a kárhozatból. Vannak derék, becsületes érzelmü férjek, a kik feleségeiket föltétlen bizalmukkal takargatják be. Maguk sem követelők: mindenben a kimélet elveit követik. A kik előtt a női erény dogma; kizárva minden gyanu és skepsis. – Igaz, hogy Párisban ez a természetrajzi osztály már nehezen található; de hát vannak még exoticus vidékek, német, orosz, magyar tartományok, a hol az a genre cultiváltatik. Nem lehetne-e Medeához egy ilyen hozzá illő derék embert találni? – Valami olyan özvegy férfiut, a ki egy beteg feleséget éveken át hüségesen ápolt, s megszokta mellette a nemes lemondást?»

Lándory indulatosan csapta az asztalhoz az egész iratcsomagot.

– Mi baj, uram? Kérdé Péter, felserkenve, ki szépen elaludt az asztal szélére támasztva a két karjára eresztett fejét.

– Semmi. – Mondá Bertalan. A spiritus futott ki a samovárból, azt paráholtam el.

Aztán olvasott tovább.

«Tudom jól, hogy a ki ezt az iratot olvasni fogja, ennél a sornál ugy fogja azt odavágni az asztalhoz, mint én tettem, mikor leirtam.

Hát én nyomban ezután a következő izenettel – (rond irásba adva) bocsátám el a házi káplánomat a madamehoz: hogy kész vagyok az első végrendeletemet felcserélni, s azt egy másikkal helyettesíteni, ha Lyonel a következő feltételemet teljesíteni fogja.

Nekem van egy kedves barátom Angliában, lord Gyllower Asthon.

A barátság már a nagyatyáinknál kezdődött, az én ősöm kénytelen volt a rémuralom alatt Angliába menekülni s éveken át volt a Gyllower lord házának szivesen látott vendége. Ez a jó viszony firól fira szállt.

Asthon lordnak most csak egy leánya van, a kire az örökség néz; a majorescoja kitörte a nyakát a steeple chase-en, a cadetot megették a niam-niam-ok Afrikában. Volt még egy törvénytelen fia, a kit adoptált. Az meg egyszer fogadásból megivott egy pint cognacot. Szép halála volt.

Lady Elvira most a mylord kedvencze.

Születésétől fogva az én fiamnak szánta feleségül a mylord.

Igaz, hogy nem szép. – De hát az én fiamra nézve ez tökéletesen mindegy. Mert ha magát a milói Venust venné is el (a kinek a tökéletessége abban áll, hogy nincs keze) a mellett is tartana szeretőt.

De hát tulajdonképen miért is ne volna szép Lady Elvira? Vannak gyönyörü sötétkék szemei, fekete szemöldökkel, finom ajkai, kecses álla: csak az az egy baj, hogy közbeesik egy szertelenül hosszura szabott orr. De hát az ördögbe is! szükséges az embernek a felesége képét egyszerre végig nézni? Nézze meg reggel a szemeit, este az ajkait, a többit meg hagyja el!

Tehát én azt a föltételt szabtam a fiam elé, hogy ha megházasodik, ha nőül veszi Gyllower Elvirát, aztán ha elmegy véle, – nem bánom akárhová – Olaszországba vagy Skócziába, s ha egy esztendeig békében «együtt» él vele, hát akkor megsemmisítem az első végrendeletemet egy másodikkal.

Ha nem – nem!

*

Ezen felleplezések után itélje meg a biró, helyes indokok voltak-e azok, a melyek végrendeletem megirására kényszerítettek?

Én a fiamat nem gyülölöm: szeretem.

Minden hibáinak, minden bolondságainak daczára, szeretem.

Nem törődöm az excentricitásaival; megszokom azt a gondolatot, hogy nagy eszméket, a mikért ősei rajongtak, odadob a cloakába.

De tehetem-e azt, hogy nyitott szemmel, jól ismerve a bűnt, annak elősegítője legyek?

Most, hogy dúsgazdagnak érzi magát, a saját lelkét, meg egy más ártatlan lelket kárhozatra vinni csak tréfa, játék neki. De legyen csak egyszer rászorulva, hogy mint souslieutenant Algirban a zsoldjából legyen kénytelen megélni, akkor majd előveszi a jobbik eszét.

De bármi következése legyen is végrendeletemnek, én azt nyugodt lélekkel bocsátom Isten és emberek itélete elé.

*

Eddig tartott a felleplezés. – Folytatása nem volt.

Pedig sok mindennek kellett történnie azon idő alatt, mely az első és második végrendelet megirása között lefolyt. Egész addig a perczig, a mig a Lis Blanc gróf reszkető kézzel e szókat irta a naplója czimén keresztül: «tűzbe vele!» – Hát mért nem dobta maga a tűzbe? – Ha már feleslegessé vált? Ha már a helyreütő végrendeletet megirta.

Itt a göcs!

A MI A KÉT IRÁS KÖZÖTT VAN.

A samovar katlanában régen ki is égett az alkohol, a víz fel is forrott, ki is hűlt: az első csésze thea olyan fekete lett, mint a csávalé. Bertalan hozzá sem nyúlt.

– Főzzek friss theát? kérdezé Péter.

– Ez is jó, mondá Bertalan s elkezdte a hideg theát szürcsölni. Se czukor, se rhum nem volt benne. Nem vette észre se azt, hogy keserű, se azt, hogy hideg.

– Nem dobjuk tűzbe az iratot? példálózék Péter.

– Inkább szerezzük meg a folytatását.

– Én már megszereztem.

– Mi módon?

A legtörvényesebb uton: maga a primus acquisitor (első szerző) kegyéből. Monte Rosso tolvaj collegám tisztelt meg a bizalmával. Neki tudnia kellett mind azt, a mi a két végrendelet között történt.

– «Kellett?» hangsulyozá Bertalan.

– Szükségképen kellett. – Hisz ön maga legjobban tudja nem csak azt, hogy ki «volt» Monte Rosso, hanem azt is, hogy kinek «látszott?» Hisz ő minden előkelő körben habitué volt, a hol csak zárt ajtók mögött biribit játszanak; a hol eleven tableaux-okat mutogatnak; a hol lófuttatások előtt a jockey-kat megvesztegetik, hogy a «favorit»-tal szándékosan hátramaradjanak; a hol ötszáz francos teríték mellett «petit souper»-kat rendeznek. Itt neki Lyonel urral igen benső viszonyban kellett állnia. Nem hiszem, hogy Monte Rosso ur Lyonel urnak egy-egy mesterfogást a «taillirozásban» – olyanféle «corriger la fortune»-t barátságosan be nem tanított volna. De hát nemcsak a «cercle»-ekben jártak ők «bras dessus, bras dessous»: a Montmartre, a Faubourg St. Antonie bűzös spelunkáiban még inkább, a hol Macaire Róbert utódjaival igen jó barátságban éltek, s a Lanterne-t exegetálták. Ne legyen Péter a nevem, ha Monte Rossonak a körülményes ismeretei a seigneresi kastély, a gyémántos szekrény és annak ellophatási módja felől nem Raoul Ripailletól származtak. Ugy! Azt még nem mondtam, hogy abban a vonalon aluli világban Lyonel urfi nem viselte a Lis Blanc nevet, (no iszen az kellett volna oda) ott a becsületes neve volt Raoul Ripaille.

– Szép kis név!

– Majd még szebb is lesz az, ha tovább beszélünk róla. A «mouchard»-ok figyelmét már annál a nagy népcsődületnél is magára vonta Raoul Ripaille, a melyet a Bonaparte Péter által agyonlőtt Victor Noir nevű hirlapiró temetésénél rendeztek. Ők ketten nagy szerepet játszottak abban, de szerencsésen kibujtak a fogdmegek körmei közül, s egy óra mulva már kiparfümözve ültek az Odeon loge infernále-jában. Ki érezte meg rajtuk a cloaca illatot? Ők igazi «frère et cochon» voltak: «frère» a boutique-ban, «cochon» a salonban.

– És még is éppen Lyonelt kellett megrontani Monte Rossonak? – kérdé Lándory.