Part 13

Az erdőkerülő ugyan mindenképen igyekezett vigasztalni, hogy ne busuljon, bizonyosan ott lesz annak az elszalasztott medvének a párja még a romok között s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a revanche kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének hiják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) Valami karczolást fedezett fel a vállán, a mit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket keresni, az erdőre, a mik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek nevezte. S felfogadta, hogy ezentúl csak tyukudvarokat fog tanulmányul választani.

Így aztán a hires vár-lefestésből nem lett semmi.

Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott hire futamodott a veszedelmes kalandnak. A hirnök, útközben, olyan jól kidolgozta azt magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hivatta az uradalmi orvost.

Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni: nincs sebészre szükség, csak szabóra, a ki a megtépett öltönyöket összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az most már le nem mer onnan szállni, a míg az erdőben tart. (Tudniillik ott őrzi a tarisznyát a szekrénynyel.)

A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medvetépte urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, a kit a botjaikkal jól elvertek.

Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély parkjába is kimenjenek rajzolni, a míg hajtóvadászatot nem rendeztet a gonosz dúvadak ellen, a melyek nem egyszer rakonczátlankodnak ezen a vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.

Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.

Térképen nézve, a legközelebbi vasuti állomás lett volna Zsolna; de a valóságban inkább a távolabb trencséni kinálkozott.

Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető úrnőjétől, s azzal tovább hajtattak a jó országúton, négy lovas uti szekerükön. Az uton azonban már alkonyatfelé az egyik kerékről lepattant a sin, s annálfogva azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének. Szerencsére közel volt a város, a hol a sint újra fel lehetett húzatni; csakhogy a miatt azután ott kellett maradni éjszakára.

Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak az az egy baj van vele, hogy «Illavá»-nak hívják.

Kalthahn Péternek a fülében ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez az egész tájék, a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! mely e képnek egykor rámául szolgált.

Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet máskép olyan helyen, a hol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak rögtön be kell irni a nevét a bejelentési ívbe, s azt viszik legelőbb is a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.

Azt nem irhatta még ez ívre Lándory az utitársáról, hogy «inasával»; mert a kocsis, a ki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában a nevezetes medvekalandot a piktorral, a kit a medve megtépett. Tehát csak meg kellett neki maradni «Hahn Péter, festőnek».

Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra mulva már látogatójuk érkezett.

– No most Péter gyorsan az ágyba; aztán horkolj.

Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a látogató bekopogtatott.

A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a sebeit antiseptikus kötelékekkel ellássa. Hozott magával egy egész göngyöleget.

Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap érdemes utódját, hogy nincs az utitársának egyéb megsebesülése, mint hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonya bozótba.

– Ilyen a paraszt! Egy tüskés borzból medvét csinál!

– S a galagonya szurásból halálsebet.

Ezen aztán nagyot nevettek.

Péternek azalatt horkolni kellett, pedig a tüskés borz neki is csiklandozta az oldalát.

Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglő teremben tartóztatta vissza Lándory.

A vendégszerető derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a várba vacsorára; (a mult alkalommal is az ő vendége volt Lándory) hozza oda az utitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy a lekötelező meghivás elől kitérhessen.

Lándory soha sem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz drámairó lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet fordított rajtuk s kikerülte a csatányos megoldást.

Ez az eset pedig ugyancsak kinálkozott most, a mikor az utitársát szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, a ki ezt fél évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét lánczra verette.

E helyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze. Magával hozott sürgős munkát adott okúl. És egészen igazat mondott vele.

Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult, bezárta magukra a szoba ajtaját.

Akkor aztán Péter is felhagyott a szinlelt alvással, felkelt, megnézte, hogy az utczára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a bőriszákot s kihúzta belőle a kincses szekrényt.

– No a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monte Rosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra de Sienát, égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!

A Lis-Blanc-szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen műkincs volt. Aranynyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott aczélból: a vésnöki munka remeke, a minő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha, homorú fülkéiben mythologiai alakokkal, závára maga is a XVI. századbeli izlés tanuja, a családfő kezdőbetűjével, a melynek megfelel a hozzávaló kulcs; ennek a fogantyuját két egymást ostromló chimæra képezi.

– A kinyitása módja is tudomány ennek, magyarázá Péter Lándorynak. A ki a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, a hányszor balra, soha sem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton kell megállni a kulcsforgatásnál, a mikor aztán a mindkét oldalról egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyilnak.

Péter ezt is Monte Rossotól tudta meg.

Hogy Monte Rosso kitől vette? Az majd később fog kiderülni.

Bámulni való kívülről is volt e remekművön elég.

Péter, az ismert fortély segélyével, felnyitotta a szekrény tetejét.

Azon alól egy másik tető következett, vörös rézből, melyen egy XVI. század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: szent Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kisértve. Ez is egy olyan ritka kincs, a minek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.

Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett felnyitni.

Ekkor tárult fel azután a Lis-Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló szemek előtt.

Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekesz fiók. Amabban voltak a gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.

Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis-Blanc-féle hagyományos fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi. Természeti csoda: maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány szinei tündökölnek elő. Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.

E rekesztéknek ismét kétfelé nyiló teteje volt, vésett aczélból s az alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága: elkezdve a lánczszemen, melyet szent Lajos viselt palestinai fogságában, egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva utolsó világi utjában. Ezen az időn túl nem lettek gyüjtve az ereklyék. Sárgult selyemrongy, moly-ette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke, vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig olvasható okiratoknak.

Mennyire drága világa lehetett mindez annak, a ki legutoljáig őrzé, bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet, az egész rekesznek a fenekéről került elő. E szerint az öreg Lis-Blanc grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett foglalkozni.

A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kivül az irott oldalán e sajátkezűleg irott szavak:

«Végakaratom 1868 april 7».

Alatta pedig öt meghivott tanunak az aláirása.

A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanunak a mellé nyomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanuké sárgával.

A tartalmát a tanuk nem ismerték.

Csak a gyóntató atya, a kivel a gróf együtt irta meg a végrendeletet, tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal az özvegy számára, a kivel a gróf évek óta nem élt együtt.

A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes iratcsomag, a legfinomabb japáni papirra irva, melynek a tábláján, különösen kiczirkalmazott calligraphiával ez volt irva:

«Revélations». (Felleplezések.)

Ugyanez a szó azonban veres plajbászszal keresztül volt firkálva e szavakkal: «Au feu». (Tűzbe.)

Ebben volt valószinűleg egy családnak a titka: megirva maga a családfő által.

Lándory olvasta a keresztül irt szavakat, s azt kérdezé Pétertől:

– Van-e tűz a kályhában?

– Minek?

– Erre az iratra az van jegyezve, hogy tűzbe dobandó.

– Önnek szól az az irás?

– Nem nekem. De úgy hiszem, annak, a ki azt legelőször a kezébe kapja.

– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monte Rosso, el is olvasta végig. S a ki azt egyszer átolvasta, soba többet még egy szót sem felejt belőle. Monte Rosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek egymással, s ha francziául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monte Rossot, mint egy derék, providentialis embert tisztelni; a ki valamely Istennek tetsző dolgot követett el az által, hogy a Lis-Blanc grófok kincses szekrényét elrabolta. Ha ön elégeti ezt az irást olvasatlanul, én holnap el fogom önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. Tehát csak az a kérdés, hogy eredetiben akarja-e ön a seigniersi tragœdia szereplőit megismerni, vagy fordításban?

Lándory kétkedő bámulattal tekinte Péterre.

– Még valami mást is mondok önnek, folytatá Péter. Ön nem felejtheti azt el, hogy ön vizsgáló biró egy óriási rémperben, mely az egész civilisált világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost átvizsgálni, a mi ennek a szövevényébe világosságot vet. S a mit ön ez iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos uton, a mire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a Lis-Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni, hogy vajjon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül, okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékes ládával? Sőt én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne, ha a Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. Hiszen ha elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. Az már nincs ráirva, hogy «Défense de lire» (tiltva az elolvasás).

Lándory még egyre tanakodott magában.

– Uram! szólt Péter. Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész naplónak a tartalma ismeretes már én előttem, (egy inas előtt!) csak az első bevezető lapot fogom idézni: «Okadatolás. Szükségesnek találtam ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivel hogy előre látom, hogy azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem, másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek ez elhatározásra. A jelen (imperialistikus) kormányrendszer mellett ezek a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.» Nézze ön meg, az áll-e az első lapon?

Szóról szóra ez volt odairva.

Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az utiböröndből a theafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.

… «Jól tudom, folytatá Lis-Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatic.) Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, a melyek a rendkívüliségek kategoriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett, a férfikor élvezethajhászása, a raffinált gyönyörök, s az aggkor tantalusvágyai nyomokat hagynak maguk után, a mire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az elmehábor jelenségei.

Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy naponként jegyezzék fel, a mi dőreségeket elkövetek. De azért nem bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani a mi igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá s megesküsznek rá, hogy igaz.

Különösen a felolvasó kisasszonyomban birok egy olyan kincset, a ki olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, a mik csak az öltöző és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók, s a gyóntatószékben megsughatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel. Hanem én azért mademoiselle Hermionet nagyon szeretem, mert fölségesen tud embert szólni.

Én nekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magán életemben a sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál tánczkarélya, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra szorítom, (mely évről-évre kevesebb lesz) teljesen a logikai, ethikai és morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.

Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér zászló hive vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az egyben jót állok a hűségéről. Eugenia császárnőnek egyik legbizalmasabb udvarhölgye. Ott csinálják a párisi új divatot, s az új európai politikát. Hogy a krinolinnal, meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van s erős a gyanum, hogy a Riquiqui meg a luxembourghi kérdés az ő fantáziája. Én pedig soha sem voltam rábirható, hogy a tuileriákba felmenjek. Oda az unokaöcsém, Vicomte de L’Aisne Alfréd szokta madameot kisérni. Egyszer nagyon rám támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! «No hát elmegyek!» Egy hét mulva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? «No hát, az udvarnál, Frohsdorfban, meg Luczernben, Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.» A politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók, de még ezért lehetnénk jó férj és feleség.

A vallásosság iránti fogalmaink még inkább külömböznek. Mind a ketten római katholikusok vagyunk, külső czeremoniák megtartásában elég ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltár-ajándékok rovatában egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hypocrita. Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti conventiculumaikba s czéljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a franc maçonnerie rendes tagja, ő tiszteletbeli taggá lett kinevezve.

De még ezért is lehetnénk jó férj és feleség.

A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból az igazi vadjából: a kinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza. Hitére nézve pedig igazi orthodox istentagadó. Ez nem törődik se Francziaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az egyénisége, a kit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki: Vicomte de L’Aisne Alfréd; unokaöcsém.

Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert «medium» Aumale és Joinville herczegek s a többi pártok között. Ez a tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomásu rólam, és mindenkiről, a ki a legitim dynastia hive, hogy inkább egy bélpoklos anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy egy orleanistával egy asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikanizmus hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.

Tehát politikai ellenszenv, vagy rokonszenv elhatározásomat nem vezetheté.

A mi pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat építhetek. Ez hisz mindenben, a mi kimagyarázhatlan. Eljár búcsúra a lourdesi szűzhöz, s aztán értekezik a «kopogó szellemekkel», tánczoló asztalokkal; de a mellett az «üdv hadseregének» a hadjárataiban is részt vesz; Bakuban a párs tüzimádókkal, Mekkában a mahomedán dervisekkel imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a keresztyén szent szobrok, meg a Buddha bálvány, és a burját Sjadei Hahe, meg a Bafomet-idól. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apáczát hivat, imádkoztat magának s utána imádkozza nagy töredelmesen a litániát. Aztán amint elmulik a bélgörcse, elkezd csintalan anecdotákat mondani Brantome-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a szobából.

Talán hát a magánjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.

Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, a melyek Lyonelnél érvényre jutottak, épen olyan rendszeres gyüjtemény számra megvannak Alfréd úrnál is, csak hogy nála hiányzik azoknak rögtöni működésbe hozásához az erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet rögtön, a mint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre a boszut, tilalmas vágyakat, a míg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! de nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!

A ki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy bon mot, akár egy kezéről elütött szerető, egész életében félhet a boszujától, de a ki jót tesz vele, az soha egy óráig ne számítson a hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a senatusban, melynek tagja, szavazzon az Orleans herczegek elkobzott vagyonának visszaadása «ellen», hát meg fogja tenni.

Ezt az embert teszem én vagyonomnak általános örökösévé.

Most beszéljünk az asszonyomról.

Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez volt, a mi meghódított. Én akkor ötven éves voltam, ő huszonnyolcz. Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tíz éves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag bankár leánya. Nem parvenu. Régi belgiumi család ivadéka.

Feleségem a legcorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem a tudomására némi – reparaturának.

Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy budapesti híres fogorvos kitünő sikerrel hajtott végre egy remek műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak, kihúzta, s ugyanakkor egy paraszt leánynak két megfelelő, szép, egészséges fogát kirántva, az úrnő inyébe beillesztette, a hova azok tökéletesen beforrtak, úgy, hogy most annak eleven hamis fogai vannak.

Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.

Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, a ki képes egy szegény parasztleányt a természetadta ékességétől megfosztani azért, hogy a saját hiányát pótolja vele!

No, de hát a parasztleánynak a többi harmincz foga jól járt, mert lett neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kiván az ember többet?

Egy másik retouche pedig már az ujabb időben érte a grófnét, a mióta különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.

Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párisi csodadoktornak a kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésü szemeiről. Egy reggel aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!

Hanem hát a mit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik csodadoktor, a ki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az irlandi leányok híresek a szép szemöldökeikről, a mire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan mulhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyü műtét. Szálanként kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű segélyével az idegen talajba beültetni, görög, vagy római mintára, a milyen façont az ember megrendel: ez már művészet. A grófné új «sourcil»-je ötezer francba került. Senki sem mondaná, hogy nem az eredeti.

Mind ezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez, mely a végtelen hiuságon kivül semmi más indulattól nem volt vezetve soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.

A ki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt maga az első férje.

A jámbor magyar báró, (itt következett egy háromszor leirt s kétszer kitörült név: «Maiseuaidiéchy» valószinüleg «Mezőhegyessy») soha sem tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek közé tartozott, a kik nem «feleséget vettek», hanem maguk «mentek nőhöz». – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, a kik jól tudják, hogy egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik. Úgy, hogy a jámbor báró még rosszabbul járt, mert fővárosi szállást, fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. A mellett a féltékenység is gyötörte: vékony, czingár emberke volt, a hogy az arczképe mutatja; és a mellett nehéz természetü. Úgy hiszem, hogy valami úton-módon sietteté a felesége özvegygyé tételét. Nem szükséges ahhoz borotva, cyankali: vannak az élet megrövidítésének feltünést nem gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madameot ezért a medisance ne érinthesse.

Maradt azonban egy kis leányuk, a ki, mint már megirtam, tíz éves volt akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.

A leányka «még akkor» nem volt nevelőintézetben: gouvernanteot tartottak mellette s «Deá»-nak hivták.

Nekem feltünt a furcsa név. «Dea?» (Istennő.) Hát van ilyen szent a naptárban?

Én akkori boldogságomban (dicsekedve irhatom ide, hogy egy ideig boldognak éreztem magamat) arra a nagylelküségre határoztam el magamat, hogy a mostoha leányom atyai örökségét megszabadítom az adósságterhektől, s aztán átiratom az ő nevére.

Ekkor aztán meg kellett tudnom a leánynak az igazi nevét.

«Medeá»-nak hivták.

«Medeá»-nak!

Mennyire kellett ezt a leányt gyülölni már a megszületésekor az apjának, hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló, méregkeverő, varázslónő nevét!

Mikor e miatt észrevételt tettem Sidonia grófnő előtt, ő azt a magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony, annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a «Medea» nevet. Ő – az anya – azt kivánta, hogy «Madleine»-nek kereszteljék; de ő vele elhitették, hogy az magyarban annyi, mint «Medea».