Part 12

– Az a Monte Rosso sokszor megfordult Traumhold üzletében, s te ott találkoztál vele. Neked akkor is gyanus volt az az ember s gyanudat nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán összekerültetek, mint elitélt fegyenczek, az illavai nyereggyártóműhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, a ki százezreket hordott a bankba s mindig parfümözött bankókat osztott borravalónak, s a hűséges inas, a ki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind a kettő fegyencz-zubbonyban. Minő találkozás. «Servus pajtás!» Akkor aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monte Rosso internationalis rablótársaság nagymestere, Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár gyilkosa és kirablója. «Ez az én emberem!» mondá magában Monte Rosso. S föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy a mint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent össze-vissza, csak mikor a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját, az a szó a megtartani való: a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét, nem ért meg semmit, bár mindent meghall.

– Ön ezt is tudja?

– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alphabet szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig ott van a hálószobájukban. Tehát a Monte Rosso elmondá a Kalthahn Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Francziaországban, a halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincses szekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy port vert fel Európaszerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe s általános örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöcsre hagyja a roppant nagy uri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden karbunkulusainál. Mert a ki ezzel rendelkeznék, liczitáltathatna rá: ki ad többet érte? A majoresco-e, vagy az unokaöcs. A kincses szekrény jól el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbiró nem birta a hurokra került rablóból kivenni.

Péternek melege kezdett lenni, nem győzte magát a borvizes borral lehűteni.

– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; a míg egyszer el találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra vezette a vizsgálóbirót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold bankárnál hagyta letéteménybe s most a Lis Blanc örökösök ennek a hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékü szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. A míg mi itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül, addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az átok alól.

Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva, lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem szivta többé, hanem összegyürve a pofájába tömte, azt gondolta Illaván van, a börtön udvaron, a hol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.

– Ezért álltál te szövetségbe Monte Rossóval, ezért tervezted vele a kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! E szóknál megragadta a nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése, mint a villanyütés.

Az meg volt bénulva, mint egy álomjáró.

– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, a mely minden sötétségbe belát? hebegé ez ember.

– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az itélet. Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni, a hogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencséni erdők útjain keresztül, felkeresítek azt a várromot, a melyben a Lis Blanc szekrény el van rejtve. Monte Rossonak kellett egy vezető, a ki a vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy legyetek csak egyszer ott, a hol a kincs előkerül, a vasrúddal leütöd a czinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték hogyan jusson el a gazdája kezébe. Lehet, hogy Monte Rosso is épen ilyen jó szándékkal volt te irántad.

Péter a falnak támaszkodott a hátával, mintha oda szegezték volna.

A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a mámorgerjesztőhöz, midőn az elitélt rab azt hallja, hogy a birája kitalálta a fenkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte.

Csak annyit tudott kinyögni:

– Megigérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja deríteni?

– Megigértem.

– Akkor mondok önnek valamit. Monte Rosso nemcsak annyit mondott el nekem, de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincses szekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat; e nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meglehet venni az őröket, a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyenczek adott szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok kötnek egymással szövetséget. Monte Rosso leírta előttem a helyet, a hová a Lis Blanc-féle kincseket elrejté.

Lándory, a szívdobogását nehezen álczázó nyugalommal leste a fegyencz fölfedezését.

Az, elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki? Azután odalépett Lándoryhoz s a tenyerével félig eltakarva a száját, sugdosott a fülébe.

– Az elrablott szekrény Lietava várromjaiban van elrejtve.

– Trencsénmegye határán?

– Ott. A hradnai várkastélyon tul terülő erdő közepén.

– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút közelében. Valamikor hires, nagy erősség volt, a Rákóczy-harczok alatt. Ide hozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz át akart állni.

– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alaku torony. Úgy hiszem, templom lehetett valaha. Egy néhány pilléren még látszik a fresco-festés maradványa, többek között egy cherub fej. Ettől a festett faltól három lépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyilása. Abba vitte le Monte Rosso a szekrényt s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy egy két mázsás kőkolonczot, valami kifaragott erkélytámaszt, a mi eddig a kapu előtt feküdt, elczepelt egy teremig s azt ott lefektette, a falra pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy mindazokat a várromokat, a melyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá, hogy hamis nyomra vezesse őket, a faragott kőkoloncz, a mit a várrom látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben találnak, a falraírt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, a mi magától mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre vezeti a kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint a mit elmondtam.

– Az legyen hát az első dolgunk, hogy Lietavát felkeressük.

– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást annál a sírboltnál, a hol drága úrasszonyom nyugszik.

– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett. Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, a mit végakaratául reám bizott, majd ha az utolsó terhelő vádat atyja nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez kaptam, s a hogy Godiva kivánta, ez összeget alapítványul letettem árvaleányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni, akkor odamehetünk hozzá, s megsughatjuk neki: «most már elköltözhetsz a tulvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép fényes arczczal, minő az üdvözülteké».

– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak! Nem csoda, ha megelőz. Úgy lesz jó, a hogy ön mondta. Hanem már most azt is hadd adjam elő, a mit az én földhöz ragadt eszecském kigondolt.

– Beszélj, Péter.

– Mi nekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám kiemelnünk, hogy arról kettőnkön kivül senkinek ne legyen tudomása.

– Magam is gondoltam erre. Én sem bizom másban annyira, mint saját magamban.

– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a mélyébe ennek a rémvilágnak még sem láthatott bele. Ön még is ellenség volt közöttük. De én czimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész mechanizmust, a mi az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: még ez a társaság nem lett megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttól, a ki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni, mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, a ki csempészett szivart sziv. Ha ön azt, a mit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti, bizonyos lehet róla, hogy a párisi czinkostársak hamarább megjelennek a lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandurjaink.

– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, a míg minden a kezem között nincs.

– Nagyon kérem önt, hogy «aztán se» tegye. Mind a kettőnk élete van itt koczkán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harmincz évre elitélt rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbiró, a hirhedett nagy férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! Ha most közhírré leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket s azokat tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyübb ficzkó is egyszerre rájön, hogy azokat én árultam el, azért kaptam kegyelmet, s akkor én nekem nincs többé ezen a planétán megmaradásom. De még ön is a zsebében fogja hordani mindenütt a halálitéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elitéltette. Ezt igen természetes dolognak találják. De, hogy az ő jól eldugott zsákmányukat elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt már ők a birák, s ön a gonosztevő!

– Jól van, Péter, odáig csak titokban maradhat a dolog a míg mi ketten, mint két angol tourista, elbarangolunk, a trencséni fenyvesek rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégis csak nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, a mikor a szekrényt, becses tartalmával együtt, a seigniersi uraknak átszolgáltatom.

– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a hirlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom) ön maga elviszi azt Seigniersbe. Ott a végrendelet által jogosított családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok: itt a keresett végrendelet. Nem kivánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a préfetnél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának biztosítva van, a hivatalos nép soha sem tudja meg, hogy előkerültek-e a gyémántok s honnan jött elő a testamentum?

– Hát a te számodra se vegyem fel a kitűzött jutalmat?

– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön házánál leszek? ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk meg a gyöngeségemet: az ön szivarjait is szivom? Nem akarok azzal a csunya hallálal kimulni, hogy a pénzemért öljenek meg.

Lándory elnevette magát s önkéntelenül kezét nyujtá az öreg ficzkónak.

Az pedig nagy halkan azt mormogá a fogai között:

– Így, lám! Nekem ez a kézszorítás többet ér egy zsák aranynál.

– No hát, öreg czimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép titokban visszalopni!

Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy ő neki Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden vendéglős azzal fogadta, hogy «alászolgája Lándory úr!» A piaczon a parasztok, mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták el a lovát, vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.

Természetes: mikor valakinek az arczképe minden élczlapban állandó figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsivány történeteinek a czímlapján ékeskedik, hát akkor az ilyen markirozott arczra mindenütt ráismernek.

Fordítani kellett a terven.

Visszaemlékezett rá Lándory, hogy a midőn először járt Lietava romjait megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban volt szállva. A nagy tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a szabadságharczban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él, magáról sem ad hírt, a másokét sem adja tovább.

Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől is, s a zsolnai vasuton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nem igen biztatnak a megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbe-görbe ösvények a várfalakig, a miket legelésző barmok tapostak: de a ki ezeken elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltünővé teszi magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak «jó napot Lándory úr!»

Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter kiséretében, egyenesen odautazik Radnára s a vendégszerető özvegy kastélyában megszáll.

Mikor itt járt harmadfélév előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat: kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megigérte, hogy még egyszer visszatér s akkor festőt is hoz magával.

Péter lesz a festő.

– De én nem tudok egyebet pingálni, mint háromorrú embereket a falra.

– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.

– De én nagyon goromba vagyok, nem hiszik el, hogy piktor vagyok.

– Akkor hiszik el épen.

(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett, mely már ebből a virtusból kivetkőzött.)

Lándory tehát Budapestre érkezve, vásárolt egy épen akkora festékes ládát, a mekkorának a rendőri körözvényben le volt irva a Lis Blanc-szekrény; azután egy erős átvető bőr iszákot, a melyben a láda épen elfért, továbbá rajzmappát, meg két, bőrrel behúzott, hatalmas vasbotot, a mit szükség esetén feszítő rúdnak is lehet használni. Végül egy pár oldalzsebbe eltehető franczia lámpát, mely külső kinézésére olyan, mint valami tubákos szelencze.

Két nap mulva ott voltak Péterrel a radnai kastélyban.

Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.

Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő hajlékában a látogató; kivált az olyan, a ki másodszor is eljön.

Lándory bemutatá neki az utitársát.

– Hahn, festőművész úr.

Az úrnő azt mondá, hogy hallotta már egyszer a nevét.

Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, a minek a háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap reggelre négy ökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kisérje a várromokhoz az urakat.

Az odavezető úton csak ökrös szekérrel lehet járni.

A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, a mik azóta történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi napokat, hogy halt meg a karjai között.

De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, a mit a szájába dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig birta a szemeinek könyezését orrfuvással takargatni.

– Az utitársam nagy náthát kapott az úton, magyarázá Lándory.

Jó szerencse, hogy a háziasszony szemeit is elhomályosítá a köny.

Értette már most a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad erdőket, embernemlakta várromokat festetni.

Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta; de most már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek való, a miknek a jobbra-balra tátongó kátyukban az eleje délnek, a hátulja északnak hajlik, s épen azért nem dőlhet fel.

Elől ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette, nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott, hogy ha dülőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fentartsa az egyensulyt. A szekér oldalába lombos galyak voltak tüzködve, árnyékot tartani.

Szép, derült késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal melegebb van, mint a sík alföldön, a mit már a ködök nyirka hűvösít. A gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül közzétévedt szurokfenyő sötét zöldje tünik ki itt-amott belőle; a kecskerágó bokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója piroslik.

Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit körülburjánozta a bozót s a megnyilt táj közepén előtünik a nagyszerű várrom, egész kisérteties fenségében.

A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában: az ökröket kifogják az igából s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a másik az urak holmiját czepeli utánuk.

– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél, mond Lándory. Még most nincs rá szükség.

– Itt hagyjuk? kérdé nagyot bámulva Péter. Hát aztán?

– Aztán majd visszaküldjük érte az erdőkerülőt.

Most már aztán értette a dolgot.

Ha az ember archæolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott emlékeket, kopott betüket keres közte; ha az ember csak tourista, akkor iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsucsra felmászni, s nagyot nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi, hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb a háttér?

A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal hozott falni valókat, a kulacscsal és szalmás butykossal együtt: a két úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben gyönyörködjenek; azok legelőnyösebben tünnek ki a reggeli világításban.

Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az urakat vezetni olyan helyekre, a honnan igazán szép kilátás van.

A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sürű csalánbozót közül kivirító veres paréj kórókat, a mik embermagasnyira felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A bástyaterem pedig, a melyben az erkélykő a falnak támasztva látszott, különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt turva.

Az erdész mondá, hogy bolond emberek járnak itten, a kik kincseket keresnek.

Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolcz boltív fut körbe, a mi egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom lehetett; sejteni engedik a góthidomú keskeny ablakok. Az alatta levő üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani családi sírbolt. Az egyik ablak közén még megvan a kemény czementvakolat s azon a freskófestésű cherubfő.

– Hát mit mondtam önnek, Hahn úr? kiálta fel Lándory diadalmasan, hogy a góth építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta! Tizenkét tudós archaeologgal bizonyított ellenem, a kik azt állították, hogy a góth architectura nélkülözte a freskófestést. Ime itt van előttünk az élő tanujel.

Péter nagyot bámult. Még ilyennel soha sem vádolták. Hogy ő tizenkét archaeologgal czimborázott volna össze.

– Csakugyan valóság, felelé, megadva magát a tények hatalma előtt.

– Ezt érdemes lenne lefesteni. Még pedig ugyanazon színekkel.

– Aha!

– De nincs itt a festékes ládánk.

– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz olyan szíves, hogy elhozza.

Az rögtön készséggel vállalkozott rá.

– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének. Monda Lándory.

– Már mint én, úgy-e? hagyta rá Péter.

A mint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele, a mit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást, meggyujtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe, jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen, mely a hajdani kriptába tátongott alá.

Lándorynak az alatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.

De nem sokat végezhetett azon a feladaton, mert az alatta levő üregben, a mint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. A medve téli álmára tért már; nincs se zab, se málna. A Lis-Blanc grófok kincseit egy ilyen fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely czímerükben három fehér liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.

Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.

A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!

A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén s ő e mellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit s hátrálás közben vasbotjával védte magát.

Lándory odarohant Péter segítségére s hátulról kegyetlen nagyot húzott a maczkó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna tőle.

Ekkor aztán a medve ott hagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész haragjával.

Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a medve tarkóját.

Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy köszöntőt s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, neki iramodott a lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.

A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára, az erdőkerülő azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot, de valószinüleg elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy sebesen, a meddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte magát s elbusultan tovább czammogott.

Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajtsár, favágók, mind összeszaladtak a csudájára.

Vajjon nem ette-e meg azt a két urat ott a várban?

Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt tépve meglehetősen, de nagyobb bajuk nem történt.

– No hát hol a festékes láda? kérdezé Lándory a csősztől.

– Itt van tarisznyástul.

– Dejsz én nem festek itten, debachált Péter, a hol az embert medvék akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!

Nagyon jól adta a megijedt piktort.

– No hát majd festek én! Duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a festékes ládával s ment vissza a köröndbe. Mikor onnan megint előjött, már akkor a festékesláda helyett a Lis-Blanc szekrény volt a tarisznyában.

A LIS-BLANC SZEKRÉNY.

Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött szerepébe. Ez az «ursus ex machina» csakugyan kapóra jött neki.