Part 10

Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymásután húzta ki csendesen a tőröket neje szivéből. De a méregcsepp mégis ott maradt.

A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, a ki miatt a férjek legjobbikát, a hirhedett nagy embert számkivetik a világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.

Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a csepp méreg? Talán még az előbbi enged alkudni magával?

Ez az utóbbi nem.

Elszánta rá magát, hogy hozzányul ehhez a gyógyszerhez.

Elővette a tárczáját s kivett belőle egy aranyszegélyű meghívójegyet.

– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a szószátyárkodásnak, mintha «te» volnál az útjában annak, hogy én a világban megjelenjek, tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és királyné hívják meg fejedelmi várlakukba tánczestélyre Lándory Bertalant, nejével együtt.

Godiva reszkető kézzel vette át a meghívó jegyet.

– S miért nem mondtad ezt meg otthon énnekem, kérdé Godiva, elernyedve, elbúsultan?

Mit mondjon neki? Hogy rejtse el szavai közé, a mit érez?

– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: «menjünk el!» hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagy asszonynak, a ki téged az egész világ rágalmával szemben fölemel, s a ki bizonyára oly követelő a női erényben, hogy ha herczegi koronát viselnél is a fejeden, de ha egy lehelletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem léphetnéd át soha.

Godiva még mindig nem látott tisztán.

– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari bálba elmenjek?

Bertalan huzódozott a választól.

– Azért, mert oda – kivágott ruhában kell menni.

Godiva arczán negédes mosoly vonult át.

– Hát nem vagyok én elég szép decolletálva?

Most is úgy volt.

Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére ölelte a nejét.

Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy arczvonásaiban olvassanak, de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.

Ezt a forró vízcseppet nevezik az emberek könycseppnek is.

Ez aztán megsúgta azt a nehéz titkot Godivának.

Odafonta a karjait Bertalan nyaka körül és suttogva beszélt hozzá.

– Nekem nem szabad bálba mennem többé, úgy-e? Nagy beteg vagyok? Nem te érted kell Capriba utaznunk, hanem én végettem?

Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát nem.

A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé megölni: csak az a csepp vér – talán…

– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked, hogy eddig én mind azt tettem, a mi az életet megrontja: ha valamire azt mondták, ez egészségtelen, ez halálos! csak azért is tettem. Ezentúl őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyúlni. Élni akarok! Te veled sokáig élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.

S azzal engedte, hogy lefektessék, betakargassák.

– Aludjál csendesen.

Még egy dolog jutott eszébe.

– Úgy-e, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót váltani?

– Ne tarts tőle. Ezek Pozsonynál ki fognak szállni.

– De én hallottam, hogy Bécsig mennek.

– Érsekujváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a coupéban itt «én» vagyok feleségestől, s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. – Valami még mindig vagyok. A «nagy kutya», a kit jó kikerülni.

Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben, hogy a halál szigora elől oda menekülnek?

Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi, hogy az a paradicsom. Pedig épen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök egyforma virány. Soha sem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezü tündér jégvirágaival, az örökké járó tenger soha sem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem kérdezhetjük meg a föld alól kibuvó első jáczintcsirától: minő az álom oda alant?

S az örökzöld virányban nincs énekes madár. Azoknak a fáin hernyó nem élődik, s a nélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg összefogja az olasz, s megeszi polentával.

Capri bizonyára csak olyan embereknek való, a kik el akarják magukkal feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; a kiket nem érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a multból, s egy remény a jövőben.

Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Czélt ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.

Vajjon «ki», «hol» fog feltámadni közülük?

A KÉT HAJÓ.

Az egyik volt ő felsége, az olasz király hadihajója, a Fulminante, melynek kapitánya szivességből felvette Lándory Bertalant, hogy Genuába szállítsa; külömben napokig kellett volna várnia, pedig sürgetős útja volt.

A másik hajó pedig volt egy ólomkoporsó, ugyanarra a hajóra felvéve. Ebben pedig utazott Godiva – haza – ahhoz a kis otthonhoz, a melynek az ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.

A búcsú-lövéseket sokszorosan visszahangzotta a nápolyi várfok, aztán a Castello d’ovo bástyái, majd a sorrentói sziklák; a hajó két fehér kéményéből felgomolygó fekete füst, mint egy óriási gyászfátyol vonult el mögötte. A tenger egyik fele ezüsttől csillogó zöld volt, a másik fele pedig élesen elmetszve, fekete, mint a tinta. S e tintaoceán határán égett egy hosszú tűzvonal, a felhőkárpit és a tengerszín között, a leáldozott nap utófénye. A lángvonal között, mint egy tengerbe épített gula, meredt föl Capri sziklaszigete.

Lándory összefont karokkal, mélyen lehajtott fővel támaszkodott az árbocznak. Tekintete az előtte keresztben fekvő ólomkoporsó fölött a távolba tévedezett. A mint aztán lassankint alább-alább sülyedt a szigetorom a tengerhatárba, a mint annak az utolsó csúcsa is elmerült a sötétségbe, a mit a tengerrel összeborúló felhő képezett, a téveteg tekintet visszakerült az előtte fekvő tárgyhoz. Ahhoz a túlvilágra vivő hajóhoz.

Tehát csak álom volt mind ez? Egy két esztendeig tartó varázs-álom. Annyi ideje mult, hogy Godiva kitalálta azt a gondolatját: «ne menj el! maradj itt örökre!»

Hát ez az «örökre!»

Hát csak álom volt az egész boldogság? Azok az édes napok, a miknek minden órájában hajnal volt, azok a perczek, a miknek vége nem akart lenni?

Az is mind álom, hogy ott jártak kéz kézben a sorrentói narancserdők között, s dobálták egymást lehullott narancscsal, mint két pajkos gyermek? Az mind álom, hogy ott nézték a cocumellai tengerparton, hogy jön hullám hullám után zúgva, ágaskodva, aztán elterül sisteregve, s a mint visszavonul, már le van törülve a fövénybe írt szó: «Godiva, Bertalan: szeretlek?»

Az is álom, hogy együtt látták egymást, szellemmé dicsőülve a tündérfényű azurbarlangban, hogy együtt keresték az arbutusok közt a virágzó cyclament, s milyen örömük volt, ha egyet találtak? Álom volt a tengeren látott szivárvány, mely a víztükrébe nézve teljes körré egészült ki, átölelve a közötte vitorlázó halászbárkákat? A hosszú, magányos séták a langy-meleg estéken, s a jövendőről mondott mesék? Két embernek kölcsönös egymást imádása, a kiknek a lelke egymásba elveszett, s magában gondolkodni sem tud.

Hát az édes csókok? Az ébresztő, az elaltató csók? «Ha meghalok is: szeretlek!» Drága csókok! A mikért meg kell fizetni. Talán annyi nappal tovább tartott volna az élet, a hány csók el lett pazarolva. – Ez is álom?

Minden álom volt!

Csak egy nem volt.

Az a véghagyomány, a mit utolsó óráiban suttogott szerelmesének, a mikor már tudta, hogy válniok kell.

– Úgy-e bár, szerelmem, ha egykor atyám nevéről elmulik a homály, megmaradt vagyona a te kezedbe jut, te abból egy alapítványt fogsz tenni szerencsétlen árvaleányok megmentésére, s ez az atyám nevét fogja viselni?

Fogadást tett rá, hogy úgy tesz. Ez már nem álom. Ez igaz.

Aztán még valamit akart mondani a haldokló. De már nem volt ereje, nem volt hangja hozzá.

Hanem ő kitalálta, hogy mit akar még mondani. S ő mondta el neki:

Van egy ember, a ki «mi miattunk» ártatlanul szenved, te azt nehéz fogságából ki fogod szabadítani!

Az az üdvözült mosolygás, mely a haldokló arczát átvilágítá, válaszolta, hogy el van találva az utolsó ohajtása. Csak ez az egy nehéz teher kötötte még a lelkét a földhöz. A mint attól megszabadult, repülhetett.

Ha azt hinné, hogy az is álom, a halott felemelné azt a leforrasztott ólomfödelet szellemkezével s elmondaná neki: «úgy van!»

Mély elmerengéséből a hajóskapitány szava verte fel.

– Nehéz felejteni, uram, úgy-e?

– Ha nehéz volna, még lehetséges volna, felelt rá Bertalan.

– Megjön az. A feledés, mondá a kapitány. Én tudom mi az, a mit ön szenved, mert én is vesztettem el egy hitvest, a ki szép, kedves, fiatal volt: együtt járt velem a tengeren. Útközben halt meg. Az utolsó öt perczben, a mikor az ágya mellett ültem, elkezdett énekelni: olyan hangon, a minőt én soha nem hallottam. Egy dal volt a meghalása. Én azt hittem, hogy ezt a dalt soha el nem fogom felejteni: hogy megőrülök bele.

– És el tudta ön felejteni?

– El ám.

– Tán újra megnősült?

– Soha többet. Ez nem tengerésznek való. Lássa ön: még ön szerencsés. Szépen hazaviszi a halottját, otthon lefekteti a családi sírboltjába. Eljárhat hozzá, vihet neki virágokat. De én nekem a tengerbe kellett eltemetni a halottamat. Látnom kellett azt az örvényt, a mi a hullámba temetett kedvesem után támad, az izenethozó buborékokat, a mik az örvényből feljönnek. S aztán az átlátszó sírdombot, a mi föléje hömpölyödik. Önök, a szárazföld boldog lakói, ha a temetést elvégezték, haza mennek a sírkertből s nem látják azt maguk előtt; de a tengerészszel együtt jár a temető. Képzelje ön, ha önnek éjjel-nappal egyik sírdombról a másikra kellene lépdelni, mint a hogy járok én egyik sírhalomról a másikra. Azt hittem, hogy nem tudok a tengeren maradni többé. Egész monomania lepett meg ettől a gondolattól.

– És kigyógyult ön belőle?

– Ki ám. Kár, hogy azt a radikalis curát, a min én átestem, önnek fel nem ajánlhatom, mert az nem kapható mindennap. Fél év telt már bele, hogy a nőmet elvesztém, s azt a dalt, a miben a lelkét kilehellte, még mindig egyre hallám, nem a fülemmel, de az egész lelkemmel. Ekkor ütött ki a háboru, poroszok, olaszok és osztrákok között. Én ott voltam a lissai tengeri ütközetben, mint hajóhadnagy, a «Ré d’Italia» födélzetén. Abban a végzetes perczben, a midőn az osztrák hadihajó orrával a «Ré d’Italia» derekába furódott, én fenn voltam az árboczkötélzeten. Az iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a tulsó oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási æol-hárfa zendült meg bele. Ez volt a zene, uram! A következő perczben már sülyedt a hajó; az osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez elkezdett megfordulni. Én az árboczkötélzetről egyenesen leugrottam a tengerbe. A kardom és revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az oldalamról az övemet s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva, elkezdtem magamat a tenger felszinére felküzdeni. Már ekkor az egész hajó sülyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer embernek a halálordítása, melyben utolsó lélekzetét kiadja, megzendült ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási hangszer viszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel magamat a vízszínére. Az óriási hajó akkor sülyedt el épen a víz alá. Az utolsó árbocza, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben, mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a szökőkút lövelltek fölfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára, felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviathán messzire, mint a hogy egy békát kifúj az orrán a czethal. Ekkor aztán már csak az ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! az után a hang után, a mit oda lenn a tenger produkált… Ettől a naptól fogva aztán nem kisértett többé sem ébren, sem álmomban a haldokló feleségem hattyudala.

– Hanem az a tengerfenéki kardal?

– Igenis az; a járókelő hullámokon sem láttam többé az ő domborodó sírját; csak azt a nagy örvényt amott!

– Ez erős gyógyrendszer volt. Kár, hogy nekem hasonlóra nincsenek kilátásaim.

– Ki tudhatja azt, uram. Férfi soha sem bizonyos a sorsa felől. Manfredet nem tudták kigyógyítani a szellemek a búskomorságból: ment volna csak emberek közé veszekedni, azok majd kikurálták volna becsületesen.

Reggelre Civita Vecchia elé ért a hajó: ott a kapitány pihenőt tartott, hogy a Rómából küldött hivatalos sürgönyöket átvegye. Azokkal együtt a napilapokat is meghozták.

A mint a legelsőt felnyitotta a kapitány, annak mindjárt az elején egy kövér betükkel nyomtatott táviratot pillanta meg, mely még az ő olasz temperamentumát is fel tudta fokozni.

Nem tagadhatta meg magától, hogy a hirlappal a kezében be ne rontson Lándory szobájába, a ki még akkor aludt.

– Nézze ön! A németek csakugyan bevonultak Párisba.

– Miféle németek? kérdé Lándory elbámulva.

– Miféle németek? Hát Moltke, meg Bismark.

– Hát mit akarnak azok Párisban?

– Uram! Engem választott ön ki tréfálkozása tárgyának, vagy nincs még egészen ébren?

Lándory biztosítá a kapitányt, hogy soha sem szokott tréfálkozni, s mind az öt érzékének teljes használatában érzi magát.

– Hát ön talán semmit sem tud arról, hogy a németek és francziák között háboru folyik?

– De igen, a mult tavaszszal akadt egy lap a kezembe, melyből azt olvastam, hogy a francziák átkeltek a Rajnán három helyen. De ez a hír annyira izgatólag hatott a nőmre, hogy lázba esett tőle. E naptól fogva aztán többé nem bontottam fel a lapokat, a miket utánam küldtek.

– Hogyan? ön a mult esztendei tavasz óta nem olvasott ujságot?

– Nem. Ha olvastam volna: a nőm észrevette volna az arczomról, a mit megtudtam.

– És így ön a Saarbrück és Saarlouis melletti csetepaték óta nem bír semmiről tudomással?

– Azt tudom, hogy akkor a németek hátrányban voltak.

A kapitány kaczagott és mérgelődött egy hujjában.

– Hisz ez unicum! Ön pénzért mutogathatná magát. Hát ön nem tud semmit a wörthi ütközetről, a gravelotti nagy mészárlásról? Nem tudja, hogy Sedánnál elfogták Napoleon császárt egész seregével? Nem tudja, hogy Bazaine Metzet föladta százötvenezernyi seregével? Nem tudja, hogy Párist ostromolták? Nem tudja, hogy mi az a commune? Nem tudja, hogy a Tuilleriákat felgyujtották a forradalmárok? Sejtelme sincs a petroleurökről? Csak úgy egyszerre esik ön bele a párisi capitulatióba?

Bertalan azt a zengő tengert vélte hallani a füle körül, melynek ezer halálordítás ad élő hangot. Mi az ő szelid fájdalma ez irtóztató csapásokhoz képest?

Hiszen, ha azt irja valaki, hogy egy szép asszony nászútra kelt a férjével, vidáman, szerelmesen, s azután a másik fejezetét a mesének azon kezdi: két év mulva utazott haza ólomkoporsóban, arra is azt mondja, a ki ezt olvassa: «hisz ez kegyetlenség!» Hát még ha azt irják, hogy egy hatalmas, dicsőséges nemzet elindult a maga világverő vezérével a diadalútra: s aztán elforgatják két esztendő történetlapjait, s folytatják e szóval: «e szép nagy nemzetet legázolva, összetörve, most teszik a koporsóba!»

Olyan borzadály lett egyszerre úrrá minden idege fölött, a minőt nem érzett, midőn kedves halottjának a kezét jéggé fagyni érzé a kezében.

– És ön meg tudta tagadni magától, hogy másfél évig hirlapot ne olvasson? Ez nagyobb lemondás, mint mikor én egy évig letettem a szivarozásról, hogy a beteg nőmet ne boszantsam vele.

A két férfi kezét nyujtá egymásnak.

(Nem hiszik ám ezt el, a kik nem próbálták, hogy mire képes egy férfi, a ki igazán szeret?)

– No, önnek akkor most pokolbeli nagy élvezete lesz! Ha mind meg vannak azok a hirlapjai, a miket a keresztkötésből ki nem bontott. Mi csak poharankint nyeltük e csodákat, ön egyszerre úszhatik bennük. Én azt tanácsolnám önnek, hogy hátulról kezdje az olvasást, mert különben valami még eddig az orvosok által nem ismert betegséget kap tőle, a mi csakugyan méltó volna egy olyan kivételes lényhez, mint ön.

– Ugy teszek, hátulról visszafelé fogom olvasni a történetet.

– Önnél nagyobbszerű abstinentiát csak Nordenskjöld svéd kollegámtól hallottam, a ki az északi Jeges-tengernek egy végerődjében, valahol a Jugor-Scharon túl, talált egy orosz kormányzót, a kit minden évben egyszer szokott meglátogatni: az elviszi a számára az egész lefolyt évben megjelent hirlapokat. S ez a becsületes ember nem hogy a legújabb hirekre volna kiváncsi, de elteszi szépen az egész csomagot s naponkint a sorbakövetkezőket leszedi belőle s olvassa 1870 junius 30-ikán, hogy mi történik 1869. junius hasonló napján?

Ennek a jó adomának csak maga nevetett a kapitány.

Bertalan feje körül már zúgott az a tenger, mely örvénylő tölcsérébe egyre sodorja alá az emberek miriádjait, országok jólétét, anyák reménységét, nemzedékek vívmányát, s melynek sötét fenekén nem tudni, mi lakik?

A míg a hajóút tartott, azalatt csak önmagával volt dolga, annak az átálmodott két évnek a története olyan volt rá nézve, mint az Apocalypsis könyve. A mint azonban a hajó a genuai kikötőbe ért s kezdődött a szárazföld, egyszerre vége lett a boldog világonkívülélésnek. Az ember nem mehetett olyan helyre, a hol Elsass-Lotharingiáról, meg az öt milliárdról ne beszéltek volna. A véres drámának csak az utójátéka folyt már, a hol franczia küzd a franczia ellen, a communardokat lövik csoportostul főbe.

A világtól elmaradt utazó minden lépten-nyomon beleütközik az ő tudta nélkül megváltozott világrendbe. A facchino, a ki a málháját kiczepeli az avisogőzösről, a szeme közé nevet, mikor a borravalót a kezébe nyomja.

– Mi ez? Egy bajocco! A pápa képével! Hát nem tudja az úr, hogy a bajocco nem jár többé?

Mikor pedig a douanon megjelen, hogy bevallja a magával hozott szállítmányok minőségét s végül bediktál egy ólomkoporsót, akkor a hivatalnokok, a pénzügyőrök, a vámtisztek, még a hordárok is egyszerre, cholerikus mérges kaczagásban törnek ki.

– No ez már jó! Egy ólomkoporsó!

– No igen, egy ólomkoporsó és benne egy halott: huszonnégy liter borszesz között. Mi van ezen nevetni való?

Hiszen rendes körülmények között bizony nincs azon semmi tréfálni való ürügy, hanem e mostani körülmények szerint mégis csak magára vessen az az utazó, ha jól kinevetik, a ki restelte elolvasni az olasz kormánynak 1870. január 6-án minden hivatalos lapban közzé tett rendeletét, mely szerint az ólom kivitele Olaszországból szigoruan eltiltatik.

Jó is volna! Azt mondani, hogy koporsó! ólomból!

Nem volt mit tenni mást, mint érczkoporsót szerezni, az ólomból készültet felnyittatni s aztán még egyszer találkozni a halottjával, mikor azt az egyik koporsóból a másikba átteszik. A borszesz még egészen épségben tartá, az arczvonásai sem változtak.

Az érczsarcophagban azonban nem marad meg a borszesz, mert az nem záródik hermetice. Erre nézve is van kiadott rendszabály a vámhivatalban.

Az érczkoporsót olvasztott viaszszal öntik tele, mely a holttestet egészen elfedi.

Azután egy egész waggont kell a számára kibérelni s hátra kell hagyni a nápolyi orvos hivatalos parerejét, hogy a halott nem ragályos betegségben mult ki.

A másvilágra csak könnyű az út, de más országba nehéz utazni a holt embernek.

Ez az átkozott próza épen jó az embernek a szivét kicserzeni.

A MÉREGKEVERŐ.

A mint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása után.

Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, a kiket két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két esztendő nagy idő s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, csak helyet változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén oda közös pénzügyérnek, a harmadik a király oldala melletti miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek ültek.

Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, a kivel találkozik, olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a hires angol, a kit a vadak elfogtak, aztán tetőtől talpig czifrára megtätowáltak. Az egyiknek nem jut hirtelen eszébe a neve: «a! a! Lándory!» Ez bámul rajta, hogy még él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli, a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, a ki miatt nem járhatott a társaságba. Most már újból salonképes. És aztán beszél neki minden ember az öt milliárd hadisarczról.

Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt dolgait, a nagy rémpörrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napoleonról beszél.

A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, a kivel fogadott valamibe amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna, mert az épen jó helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy emlékeztető levelet kell küldenie: Kegyelmes uram, kedves barátom! A fogadásomat megnyertem: «te adsz nekem valamit, a mi neked nem kerül semmibe, és a mi nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy elitélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnestiát». A gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett pariet. Hanem az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a belügyminiszter és az igazságügyminiszter is érdeklődik: azok pedig új emberek; az egész rémpör, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát élőszóval kell elmondani a magyarázatot, indokokat, hogy miért van az ötszáz illavai rab között egy, a ki nem tartozik oda.

Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet Kalthahn Péter számára.

Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe: a miről ő neki ismét nem volt tudomása. Persze, az ujdonságrovatot nem olvasta el a lapokban: külömben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva s ennek következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosujvári fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.

Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie Budapestre, hogy az igazságügyminisztertől új engedélyt kapjon a szamosujvári fegyencztelep meglátogatására.

Ez időköz alatt megint nyilt alkalma valami csodálatos rendkívüliség által hiressé tenni magát.

A trieszti Generali biztosító intézet kerestette fel hivatalosan, azzal a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége halálával esedékes 200 ezer forintot, a halál napjától számított 4%-os kamatokkal.

Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában semmiféle biztosítási polizze.

Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be van jegyezve, a pénzt fizetik.

S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s azokon történt változtatásokat.

Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres plajbászszal.

«A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető három éven keresztül fizette a biztosítási díjt.»

S ez a határozat két nappal előbb lett hozva, mint Traumhold bankár rejtélyes halála bekövetkezék.

Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási összeg a társulat pénztárában, négyes kamatra, félévi felmondással, majd egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.

Hogy ez nem maradt titokban, az természetes.