Part 9

Szívét végtelen keserűség öntötte el. Egyszerre teljes közvetlenséggel jelent meg előtte Málika alakja: szép, okos arca, finom vonásai, amelyeken, mint a hattyu tollán végigperrenő vízcsepp szaladt le egy könycsepp, puha fehér keze, amelylyel, néhanap végig-végig simogatta a diák kúsza üstökét. S mindez elvész a téli ködben visszavonhatatlanul, reménytelenül…

– Megyek, veled megyek! – kiáltotta egyszerre, mintha félne, hogy egy perc alatt minden semmivé lesz. – Induljunk, azonnal induljunk!

– Csakhogy eszedre tértél, – dörmögött Vitnyédi. – Ezt elébb is beláthattad volna. Van podgyászod?

– Semmim sincs, – felelt Cseróczy türelmetlenül. – Minek akarsz tartóztatni? Nem érted, hogy rögtön indulnunk kell? A podgyászom a kezemben van. Menjünk!

Téli délután volt; a hegyekről már leszállt a sötétség. Cseróczy magára kapta köpönyegét és a szánkóhoz indult. Itt azonban meglepetés várta. A lovak előtt állott Radákovics, kezében egy nagy üveg törkölylyel és jószívüen mosolygott.

– Szegény párák, – sajnálkozott rajtok, – meg vannak gémberedve. Egy kis pálinkás kenyeret adtam nekik… Hát ti hová akartok menni? – fordult barátaihoz.

– Selmecre, még pedig rögtön! – türelmetlenkedett Cseróczy.

– Nem oda Buda! – kiáltotta Radákovics. – Az én vendégeim nem állhatnak csak úgy tovább. Vitnyédi még le sem ült és már menni akar, hogy elvigye az álmomat? Nix dájcs!

– Ne bolondozz, öreg, – szólt a fiatalember.

– Nagy dologról van szó.

– Ugyan eredj! – nevetett Radákovics. – Talán beszakadt Selmec? A vén Krestyánszky, az uzsorások ősapja is odaveszett? Akkor még magam is bemennék.

– Másról van szó, pajtás. Engedj utunkra, pillanatig se vesztegelhetünk.

– Akkor éppen nem engedlek – ellenkezett a fürdővendég. – Meg kell inni a Szent János áldását, ezt a közjog is előírja.

Azzal pedig, hogy a dolgában egész biztos legyen, gyorsan kivette bicskáját és elvágta a két ló istrángját.

Vitnyédi fölordított.

– A romlásba döntesz, boldogtalan! Málika eljegyzése lesz ma! Oh, te javíthatatlan korhely, mit tettél?

A vihnyei remete kezdte érteni a dolgot… Cseróczy szereti a leányt, máshoz akarják kényszeríteni, ma este lesz a kézfogó és ő megakadályozta, hogy bajtársai idején ott lehessenek… Teringettét! Gyorsan másik istrángot!

Nem volt másik hám s így egyéb segítség után kellet nézni. Fölvetették az egész házat, de szíj nem volt sehol; végre is úgy segítettek a bajon, hogy levágták a csillár zsinórját, a csöngetyük szalagpántjait s a hózentrágereiket. Nagy nehezen mégis csak befogták a lovakat s elindultak.

A Vihnyén maradottak illő módon búcsúztak vendégeiktől. Radákovics elsütötte a pisztolyait, Höllenbach pedig régi lakodalmi szokás szerint utánuk öntött egy veder bort; így indulnak el a felvidéken a kézfogóra… A szánkó eltűnt az alkonyatban.

Amikor a toronyőr tizenegy órát jelzett, a diákok befordultak Selmec első utcájába. A két lóról szakadt a hab, amikor Vitnyédi megállította őket térdre estek s nem bírtak fölkelni.

Cseróczy leugrott a bakról.

– Megvolt az eljegyzés? – kérdezte elfuló hangon, azt se tudva, kihez beszél. – Hogy meg volt-e az eljegyzés, kérdeztem! – kiáltotta nyomatékosabban.

A rendőrök eleintén bámultak, aztán vihogni kezdtek.

– Mit röhögtök?! – kiáltott az akadémikus. – Beszéljetek, ha jót akartok! Meg volt-e már az eljegyzés?!

Senkise válaszolt; látva kipirult arcát, az emberek elhallgattak s tanácsosabbnak látták valamivel odébb vonulni. Ebben a percben Frundsberg jelent meg a kapuban. Nagyon föl volt izgatva, szeme kidőlt, szakálla remegett.

– Hol van Málika és mi történt?! – ugrott eléje rosszat sejtve Cseróczy. – Valami baja történt? beszéljen!

Frundsberg bárgyu ijedtséggel nézett rá, aztán dadogva válaszolt:

– Málika? Nem tudom. Megszökött… vagy eltünt… nincs itt… nem tudom…

– Hová lett?! – ragadta meg a fiatalember torkánál a vőlegényt. – Önt teszem felelőssé, hová lett?! Mondja, mit csináltak Málikával?!…

Frundsberg végre összeszedte magát.

– Hagyjon engem az úr békében! – kiáltotta. – Ez hallatlan injuria, amit velem tettek! Mi vagyok én, ki vagyok én, hogy így rám törjenek?! Az a kisasszony, ha éppen tudni akarja, egy fiatalemberrel megszökött. Itt a levele, amit nekem hátra hagyott. Azt írja benne, hogy reggelre majd mindent megtudok! Tessék elolvasni, tisztelt úr!

Kipirult és a magas vékony hangja fisztulába csapott át. Pillanat alatt megvénült, megráncosodott és ha lehet, még csúnyább lett.

– Reggelre! reggelre! – kacagott reszkető hangon. – És én talán aztán vegyem el! Nem rossz! Én, aki egész életemben becsületes és tisztességes ember voltam! Hát hol fogja tölteni a kisasszony az éjszakát?! Nem mondaná ezt meg, tisztelt úr?

Cseróczy mintha lázban hallotta volna e szavakat. Eleintén elkábult, aztán kiverte a hideg verejték s amikor Frundsberg mondata végére ért, a fiatalember fölordított, vércseként lecsapott a vőlegényre, a hóba tiporta s irgalmatlanul elpáholta. A rendőrök és cselédek alig tudták az akadémikus körméből kiszabadítani Frundsberget, aki krákogva, prüszkölve köpködte a havat és folyton ezt az egy szót kiabálta: – Mordio! Mordio!

Körülöttük ezalatt összecsődült az egész város, az emberek föl voltak izgatva, hadonászva kiabáltak és javarészt Frundsbergnek fogták pártját.

– Igazat beszélt… Mi is láttuk a levelet… Hallatlan, hogy így bánnak becsületes polgárokkal… Meg kell verni a diákokat, ki kell űzni a magyarokat… – ezek a szavak hallatszottak ki az egyre fokozódó morajból. Itt-ott már egy-egy fütykös is fölemelkedett.

– Hozzám ne nyúljon, akinek kedves az élete! – bömbölte Cseróczy. – Ki merészeli meggyanúsítani Málikát? Beszéljen, ha bátorsága van! Tessék felelni, majd számolok vele!

Egy pillanatra csönd lett, aztán látszott, hogy valaki hátulról széjjellöki az embereket és utat csinál magának. Mindenki arra fordult. Egy hórihorgas alak törtetett előre. A hosszu Sepi volt; egyik kezében fütykös, a másikban félelmetes papucsa. Hosszu szája vigyorgott; szemtelenül nézett a két diákra. Egészen hozzájuk ment és így szólt:

– Nohát, én láttam a kisasszonyt, ezelőtt másfél órával. Ha az urak oly rettenetesen kiváncsiak, tudják meg: Hertelendi úr lakására ment. Ez az igazság!

Cseróczy egy lökéssel a hóba terítette. Még ilyen vadnak és erősnek nem érezte magát. Az izmos péklegény, mint a pléhkatona görbült meg kezében, de ha ötször olyan erős lett volna, akkor is pozdorjává kellett volna törnie. Sepi messzire elvágódott a hóban s fektében védelmezve emelte föl a kezét. De Cseróczy nem ütött feléje.

– Állj föl! – ordított rá. – Csak állj föl, himpellér és védjed magadat, ahogy tudod. Ki a fütykössel! Urral van dolgod!

Sepi egy pillantás alatt fölkelt és fütykösével nekiszaladt a diáknak. A bot nagyot puffant Cseróczy fején. Kemény koponya volt, nem érezte meg, csak a süvege hullott a hóba. Most ő következett. Két kezével megkapta a legény torkát s pillanat alatt megint a hóba lökte. A hosszu Sepi, mint a lisztes zsák, puffant a földre.

– Csak állj föl! – ordította vadul a diák. – Csak állj föl!

De Sepinek elég volt a két zuhanás. Fölugrott ugyan, de nem támadott többet, hanem vinyogva menekült el. Amikor már ötven lépére volt, megállt, megtörölte az ábrázatát és gúnyosan ordított Cseróczy felé.

– Azért a kisasszony mégis a Hertelendi úr szeretője. Én láttam! ezt nem lehet pofonnal elintézni. Alászolgája!

A két diák rémülten, eltorzult arccal bámult egymásra. A polgárok zajongani kezdtek.

– Az egész városra szégyent hoznak… Mindenkit megtámadnak… Ezt nem tűrjük! – elégedetlenkedtek. – Menjünk a tanári karhoz!

– Hallgassatok! – ordította Cseróczy. – Csőcselék vagytok! megértettétek?! Fogjátok be a szájatokat!

Fekete szeme félelmesen forgott. Mintha ólomgolyó ugrálna körül a fejeken – mindenki egy csöppet megbiccentette koponyáját a diák pillantása alatt.

– Aki egy rossz szót szól, azt elpáholom, – tette hozzá vadul Cseróczy és senki sem mert neki ellentmondani. Az emberek meghuzták magukat, mint az elvert öleb. A diák egy ideig várt, hogy talán valaki még szól egyet, de rémes csönd maradt, senkinek se volt kedve az akadémikussal kikötni.

Cseróczy lassan megindult Vitnyédivel Herteleni lakása felé.

A nép sokáig maradt csomóban és föllélekezve, hogy Cseróczy alakja eltünt, megbeszélték a történteket. Elhatározták, hogy nem türik tovább a zsarnokságot, s ha nem kapnak jogorvoslást a tanári kartól vagy a rendőrségtől, a miniszterhez fordulnak, hogy vessen véget e szörnyü selmeci állapotoknak.

Az eljegyzés.

Hadd mondjam el az előbbi csattanó előzményeit. Térjünk tehát vissza néhány nappal.

Málika fásultan, csüggedten várta az eljegyzést. Feje tele volt bús gondolatokkal. Cseróczy nem jött vissza: Cseróczy szívtelen, rossz, hűtlen ember! Ha csak valami fűzné hozzá, megérezné, hogy vissza kell térnie, bocsánatot kell kérni és mindent jóvá tenni. De nem jött, nem jön, talán végigkószálja az ország valamennyi korcsmáját, talán utána szaladt a szép Meluzinának és tovább éli vele csunya világát… Talán már azt se tudja, ki az a Judex Málika, akinek egykor örök hűséget igért. S ebben talán igaza is van, hiszen az egykori Judex Málika eltünt: aki itt a karosszékben szomorkodik, az egy másik nő, egy elcsüggedt, kifáradt, megvénült leány, akinek már nincs az életben semmi öröme, semmi vígasza, akinek csak egy vágya van: felejteni, mindent felejteni… Avagy talán megalázkodjék, utána üzenjen – ő, akit úgy megbántott, akinek kérő szavára korhelykedésekkel válaszolt?… Nem, soha: ő is megmutatja, hogy büszke tud lenni, ha mindjárt ketté is hasad a szíve. Nem is szereti őt Cseróczy, ha térden állva nem jön bocsánatot kérni s nem érdemeli meg azt a szeretetet, amely szívében iránta lobogott s még most is ég a hamu alatt…

De a diák nem jött. S az eljegyzés napja egy reggelen tényleg fölvirradt. Milyen szép ünnepség volt ez és mégis mily szomoru! A tarka színeket mintha az ősz dere csípte volna meg.

A Judex-ház tehát egy napon újra vendégeket látott: az eljegyzésre eljött az egész presbytérium, valamennyi céh küldötte, a tanács, sőt a rendőrség és a tűzoltóság is. Ünnepi dísz várta a vendégeket; az ódon tornyon zászló lengett, a vaskosaras ablakból virágfüzérek és szőnyegek lógta le. A kapuban állott Judex, a polgárt ékesítő egyszerü fekete kabátban, kibontott inggallérral, hajadon fővel, ahogy egykoron a jobbágy fogadta várurát. Fönt az emeleten a ház asszonya várakozott – ő már brokátban, arany főkötőben, nehéz bársonyban és csipkében, régi Brenner-klenódiumokkal – és kenyeret meg sót kínált az érkezőknek. A barátság és bizalom jele ez. Köröskörül asztalokon, padokon, székeken kirakva a ház minden ékessége: régi selymek, ezüstök, jelvények, zászlók, kardok, kalapácsok, közepén Mária Terézia adományozó-levele. A háttérben temérdek cseléd, mind fehérbe öltözve, homlokukon fejkendővel, övükben kulcscsal, tollseprővel, fakanállal, a helyes gazdálkodás szimbólumaival.

Estére harangoztak, amikor mindenki elhelyezkedett s német szokás szerint végre a vőlegény is a házba lépett. A kapunál álló Judex karon fogta s végigvezette a ház valamennyi szobáján, udvarán, sőt még istállóin is, ahova Frundsberg cselédsége ősi szokás szerint már előzetesen egy fölpántlikázott borjut állított. Elvégezvén útjukat, amely annak bizonyságául szolgált, hogy a házban minden rendes és jó módra valló. Frundsberg átadta a maga ajándékát: egy szép aranyművü nyakláncot, amelyet Málika egy szál rozmaringgal viszonozott.

Most átmentek a főterembe, ahol ünnepélyes csöndben, kört alkotva, álltak a vendégek. Frundsberget négy ifju leány vezette, a szoba közepére, Málikát négy bányász. Az urak és hölgyek most szemügyre vették az ifju párt és helybenhagyólag bólintottak. A vőlegény ugyan nem volt valami híres legény, de a férjnél nem is ezt kell megkivánni. Annak legyen jó esze, jó szíve és jó karja, a ház díszét az asszony adja meg. Már pedig ez a rózsabimbó gyönyörü lesz, ha kelyhe kinyílik. Sápadtsága dacára Málika bájos volt e percben. Régi, rókatorku német ruha volt rajta, barna selyemből, telirakva színes gyöngygyel; a fején kócsag-bóbita, a nyakán nehéz, multszázadbeli aranylánc, haja régi módira fölfelé simítva… Olyan volt, mint amikor a kis unoka belebujik nagyanyja ruhájába, az ódon keretből rózsásan világított ki ifjúsága, amelyet az öltözet ellentéte még szebbé tett. Aki ránézett, az ünnepélyes jelenet ellenére is jóindulatuan mosolygott, mint májusi reggelen, amikor a harmatos rózsafán az első bimbót vesszük észre.

Most a főtisztelendő, Institórisz lépett elő. Ceremóniája rövid volt, miután az egyház hivatalosan nem segédkezik az eljegyzésnél, de a rövid aktus ellenére, a pap sok méltóságot tudott kifejteni. Lassan a terem közepére lépett, megállott, szünetet tartott, – szünetet tartani fölötte szeretett, – s aztán csöndes imát mormolt. Ujabb pauza után, amely közben a legyek röptét is meglehetett hallani, a főtisztelendő úr megfogta a mátkák kezét, összetette azokat és egy régimívü serlegből bort öntött rájuk… A leány megrázkódott egész testében… Mintha tüzes harapófogó érintette volna ujjait, amint keze a Frundsbergéhez ért s a bor nem volt nedü, hanem izzó zsarátnok, amely fájó sebet égetett rajta… Szédülve emelte föl eddig lesütött szemét, mintha keresne valakit, aki kimentse e szörnyü helyzetből. De senki sem akadt, ellenkezőleg, a vendégek természetesnek találták az egész jelenetet és helybenhagyólag bólintottak fejükkel… A leány ismét visszasülyedt letargiájába és megadta magát. Fátyol mögül látta a világot, a papot, szüleit, a kifésült vendégeket és vőlegényét, aki most gyöngéden fogta karon és a szomszéd terem felé vezette. Itt ültek le a gazdag vacsorához, amely nem kevesebb ceremóniával járt.

Beszéden, ábrázaton, viselkedésen, mintha a mult támadt volna föl: régi szövetek zizegtek-susogtak, az emberek köröskörül mind fakók, öregek és hallgatagok voltak a mondókákban és szokásokban eltűnt idők emlékei elevenedtek meg. A mult szelleme járt az asztal fölött, az oltotta el egyszerre a terem valamennyi gyertyáit is. Mert az ebéd nem kezdődött levessel meg jóétvágy kínálással, hanem az ételek hódolatával, amihez sötétség kell. Ki emlékszik ma még erre a ceremóniára? Hogy is volt hát? Harminc cselédleány állott föl sorjába a konyhában, harminc étel került az asztalra: főként vadak, halak, (mert ez jellemzi a nemesembert), továbbá kalácsok, mult századbeli pástétomok, fánkok, pecsenyék, tészták, cukrostornyok s a többi, s a többi. Valamennyi hosszu ezüstedényeken állott, amelyek peremén kis viaszgyertya lobogott. A sötét terem ettől a fénytől lett világos. A szolgálók sorjában Málika elé járultak, mindegyikük mondott egy-két jó szót a pecsenyéről s aztán mélyen meghajolva a menyasszony elé tette. A disznókról, őzekről és borjufejekről kisérteties fény áradt a nézőre, úgy látszott, mintha nem a polgárok ennék meg őket, hanem e tátott száju fenevadak akarnák fölfalni a vendégeket. Azután ismét kivilágosodott a terem s a vendégek jóétvágyat kivánva egymásnak, nekiláttak a tálaknak, amelyeknek súlya alatt a nehéz tölgyasztal meg-megremegett.

A vacsora soha véget nem ért volna, ha egyszerre az ablakok alatt meg nem riannak a régi városi kürtök. A vendégek fölkeltek székeikről s az erkélyre tólultak. A lejtőről kígyóvonalban hosszu menet közeledett, élén, fáklyásoktól kisérve, a bányazenekarral, végén a kiváncsi nép fekete tömegével. Hozták a menyasszony ajándékait. Ki tudná elszámlálni azt a tömérdek bútort, holmit, jószágot, amely kocsira rakodva az ablak alatt elvonult? Knappe, az asztalos, valóban kitett magáért, ilyen szép hozománya leánynak még nem volt Selmecen. Elől a nehéz tiszafa-szekrények, karosszékek, asztalok, fiókos ládák, ruhásszekrények és egyéb bútorok, mind művészi gonddal, kézzel kifaragva, nehéz pántokkal ékesítve.

Aztán két szekér a fehérneművel, ami len a Garam völgyében egy éven át termett mind itt találkozott össze. Utána következtek a ház fényűzési fölszerelései: gyönyörü máramarosi üvegcsillárok, káprázatos fényü arany- és ezüstevőeszközök, gyertyatartók, ékszeres ládák, tükrök, csipkék, selymek, úgy helyezve el nagy gonddal, hogy mindenki megcsodálhassa őket. Az utána döcögő kocsin a gazdag konyha jelvényei sorakoztak, rengeteg üstök és csebrek, sárgaréz kondérok, fazekak, tepsik, nyársak, közöttük a faedények sárga halmaza. Nyomon követte őket az éléskamra fölszerelése: nehéz zsákok töltve kávéval, babbal, borsóval, gyömbérrel, ánizszsal, gesztenyével, köménynyel, majd a zsiros bödönök páncélos csoportja villogott, mellettük boros, káposztás, pálinkás hordók sorakoztak. A menyasszony fehér tehene csöndesen léptetett utánuk.

Málika szomorúan nézte a fölvonulást s egy könycsepp hullott szűzi ruhájára.

– Síró menyasszony, nevető asszony, – bólogattak helybenhagyólag a vendégek.

A hordók kocsija után egy nagy szekér következett, megrakva mindenféle édességgel, kalácsokkal, lepényekkel, fánkokkal, meg perecekkel, a melyeket egy markos fehércseléd osztott szét az utca lármás népének. Utána forgácscsal földíszített sörös kocsi haladt, egy csapos derűre-borúra mérte az árpalét, ezen a napon Selmecen még a kutyák is sört ihattak, ha akartak. A menyasszony végigjártatta tekintetét a két elemózsiás szekéren, s aztán a következő alkalmatosságra pillantott… S ekkor a szíve verése egyszerre elállott s a torka összeszorult. A szeme előtt az ünnepély kezdete óta lebegő fátyol még sötétebb lett s a feje elszédült. Azután egyszerre a szíve hevesen kezdett dobogni s ki akart ugrani a testéből…

Mi volt az, ami Málikát ennyire indulatba hozta? Ártatlan, régi német szokás okozta. Mult századbeli germán családok azzal akarták a házasságba vetett bizalmukat kifejezni, hogy a hozomány ajándékai közé egy selyemmel, bársonynyal ékesített bölcsőt is tettek…

S ez a szimbólum az összes eddigi képeknél, az eljegyzésnél, a jelképes vacsoránál, a pap szavainál erősebben, közvetlenebbül mutatta a leánynak jövendőjét, életét, egész nyomorúságát. Nem tudta tovább kiállani az ablaknál, félt, hogy a háztető rája szakad.

Fölugrott és átszaladt az apjához, aki egy percre visszavonult a szobájába, hogy a tűzijátékot rendezgesse.

Málika pihegve rogyott le előtte és megragadta Judex kezét. El akarta mondani összes szenvedéseit, föl akarta tárni szíve szörnyü csatáját és soha meg nem szűnő szeretetét a selmeci diák iránt, de görcsösen vonagló ajka mást nem tudott mondani, mint ezt:

– Sohasem, édes jó atyám, soha, sohasem!…

Judex letette a kezében levő görögtüzet és ránézett a sápadt gyermekre.

– Hogy értsem ezt? – kérdezte hidegen. – Magyarázd meg a szavaidat.

A leány ki akart egyenesedni s újra megkísérlette, hogy elmondja azt, ami a szívét nyomja. De csak kúszált mondatokban tudta magát kifejezni.

– Nem tudok a lelkem ellen cselekedni, – zokogta, – nem birom tovább… Olyan szerencsétlen, olyan nagyon szerencsétlen vagyok…

Feje lehanyatlott gyorsan emelkedő keblére. Judex kelletlenül símogatta szakállát, mint amikor haragudni szokott.

– Kérlek, ne beszélj félre, – mondta szárazon. – Mire jó újból zavart csinálni? Már minden, ahogy illett, rendben volt, és most újra kezded? Nem szeretem az ilyen színpadi jeleneteket, torkig vagyok velük.

Rosszkedvűen, összeráncolt homlokkal járt föl és alá a könyvespolcok között, aztán megállt Málika előtt.

– Nem hogy megköszönnéd szüleid jóindulatát, amely kedvezővé tette jövődet, most újra össze akarod bogozni a csomót. Azt hiszed, örökké rabszolgái leszünk szeszélyeidnek? Hogy tréfát űzhetsz emberrel, becsülettel, Istennel? Nagyon tévedsz, nem tűröm házamban az ilyen dolgokat!

Élete legnagyobb büszkesége volt az a három szó: „az én házamban“. A mintaszerűség, tökéletesség és a legfőbb erények jelvényét látta bennök. Az „ő házában“ élni gyönyörűség és kitüntetés lehetett földön, mennyben egyaránt. Ott soha helytelen dolog nem történhetik, ott senkinek oka nincs a sorsa ellen tiltakozni s ott minden úgy van jól, ahogy a családfő akarja. Ilyen az ő háza; boldog, aki falai közt élhet, békességben, tiszta polgári becsületben és boldogságban… Nincs több ilyen ház az egész világon… Nem csoda, ha megrészegedett e kedves szavától. Az asztal elé állt s így kiáltott:

– Nem tűröm, hogy tréfát űzzél belőlem, hogy pellengérre állítsd e becsületes falakat és botránynyal szennyezd be e mocsoktalan házat! Megértetted?! Eddig van!

Málika fölemelte sápadt arcát.

– Nem akarok semmit sem hallani! – rázta dühösen fejét Judex. – Most már az én becsületemről, adott szavamról és személyemről van szó! És ha a Paradicsom-hegy megindúl is, a Frundsberg felesége leszel! Punktum!

Soha még ilyennek nem látta atyját: a kis emberke arca mintha óriásivá nőtt volna, szeme akkora volt, mint egy ágyúgolyó, szája, mint a barlang torka. Málika megrázkódott. Látta, hogy hiába volna ellenmondani, apja szigoru, hideg arcán tükröződött a szilárd elhatározás, amelynek most már minden áron érvényt szerzett volna… Ez volt hát az élet, amelynek borzalmairól iskolában és könyvekben annyit olvasott, ez a jövendő! Lelkében egyre nagyobb lett az undor, mintha keze, arca, szája, minden porcikája útálatos sárral érintkezne s neki bele kellene fúlnia. A lány egy ideig tétován nézte, lassankint hogy sülyed belé a mocsárba és hogy nő szívében a gyűlölet mindenki, minden, első sorban önmaga ellen. Azután fölébredt benne az önvédelem, galambnak érezte magát, amelyet kegyetlen vércse üldöz s kétségbeesve tekintett, amibe belékapaszkodhatnék mentőkar után. De sehol semmi. Az ódon óra nyugodtan percegett, a vén butorok és képek közönyösen néztek rá, ők már bizonynyal láttak ilyen jeleneteket a Judex-házban… Az apa összeszorított ököllel állott a sarokban, az utcáról fölvilágító piros fáklyafény még zordabbá tette ábrázatát… Lentről egyre jobban hallatszott a bányász-zenekar muzsikája s a vendégek zsivaja…

A leány összeszedte magát s föltápászkodott. Szíve nyugtalanul vert, fülében két szó zúgott: „nem lehet, nem szabad!“ Nem lehet, hogy élete ily üresen, rettenetesen végződjék, nem szabad, hogy lelke megadja magát. És ha megindul a Paradicsom-hegy, temesse őt el, de soha sem lesz a Frundsberg felesége… Lehajtotta fejét s magára hagyta apját.

Kitámolygott az ajtón s kis szobájába ment.

Üres és néma volt az egykor víg leányszoba, a bútorok egy részét már elvitték, a többi félszegen, idegenül álldogált szerteszét. Odalépett egy almáriom elé s kiszedte azt a sok apróságot, amelyet egykoron Cseróczytól kapott. Tarkán össze-vissza hevert a sok csip-csup, amelyet a szerelem manója aranyozott meg: hervadt virágok, szalagok, lövész-monéták, madártollak, fényképek, táncrendek. Maga elé rakta őket és sírva nézte végig valamennyit, tanácsot, segítséget, kérve tőlük. Össze-vissza beszélt a sok régi emlék, egyik panaszosan, a másik jóakaróan, a harmadik keserü szemrehányást téve. Régi, meghitt barátok voltak, hű tanui a leányszoba minden örömének és bánatának. Tudták, hogyan kell a szívhez beszélni s tudták, hogy szerencsétlen kis gazdájuk nagy bajban van, az egész világ megrendült körülőtte…

S amint a leány hallgatta őket, amint visszahozhatatlan időkről mondtak bús regét, a különösebbnél különösebb tervek vonultak föl előtte. Elszökni… zárdába menni… térden állva könyörögni az atyja előtt, akinek kell, hogy szíve legyen… széjjel marcangolni e csinos arcot, amely mindennek oka… Avagy: meghalni… eltünni a havas éjszakában mindörökre… Oh, be jó is lenne a puha, illatos hóba temetkezni…

A nagyteremből víg zene harsogott föl.

– A vánkostánc! Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott egy éles hang.

A bevezető muzsika elvégezvén néhány ütemét, elhallgatott; hallatszott, amint a vendégek vidám zajban csoszogtak sorba.

– Mindjárt keresni fognak, – riadt föl Málika.

Fölugrott és sietve kapta magára köpönyegét. Nem tudta, hogy mit fog tenni, csak azt tudta, hogy menekülnie kell e szörnyü házból, amelynek falai börtönként övezték testét-lelkét.

– Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott még élesebben. – Hol a menyasszony?

Eloltotta a lámpát, nehogy rája akadjanak. Azután tollat keresett s a kivülről beszürdő félhomályban pár kúsza sorral tudatta Frundsberggel, hogy nem lesz az övé. Reggelre majd megtud mindent… Vajjon mi lesz az a minden, még ő sem sejtette…