Part 8

Ebben a pillanatban kellemetlen dolog történt. Vitnyédi megbotlott egy uszályban, a fizika centrifugális törvényénél fogva, hosszu ívben röpült végig a termen s a zenekar közé gurult. Szerencsére Helénnek nem történt baja, a diák a döntő pillanatban lovagiasan eleresztette a kezét. A vigyázatlan táncost hamar lábrasegítették, neki se tört el semmije, csak az orra vére indult meg. Dr. Blum, – immár ez estén másodszor – gyorsan kikurálta… Pár perc mulva a tél ismét ott volt Helénnél.

– Igen, – felelt a kis leány a diáknak a bukás előtt hozzá intézett kérdésére, mert félt, hogy mint már annyiszor, Vitnyédinek ismét elszáll a bátorsága, – szeretem magát és hogy többé ne legyen kétsége, hát idő közben föl is irtam magának egy darab papirosra…

Átadott neki egy cédulát, amelyen komoly betükkel ez állott: „Én, Judex Helén szeretem magát. Judex Helén, saját kezével…“

A mulatság menetét ez az intermezzo nem zavarta meg.

Éjfélkor újabb alakok jelentek meg a teremben, mindenféle tarka álarcok, óriások, remeték, harcosok, bolondok, cifra dominós dámák, akik nyílván előre megfontolt szándékkal mind Frundsbergre vetették szemüket. A szegény vőlegényjelöltnek keserves küzdelmet kellett vívnia, a hölgyek, – akiknek föltünő, nagy, csizmás lábuk s gyanusan piros kezük volt, – mind csak vele akartak táncolni s valósággal elárasztották kedveskedéseikkel. Frundsbergnek tehát táncolni kellett, miközben egyre-másra megtörtént, hogy táncosnője megbotlott s vele együtt gurult végig a termen… Szóval, a vőlegénynek oka volt rá, hogy az esttel sehogyan se legyen megelégedve, amihez hozzájárult, hogy Málika is olyan volt hozzá, mint rendesen; közömbös, hallgatag, kedveszegett. Éjfél felé Hertelendi táncolt a leánynyal.

– Tudja-e, mi újság? – kérdezte tőle a diák.

A lány kérdőleg nézett rá.

– Cseróczy nyomtalanul eltűnt, – mondta Hertelendi komoran.

Málika megijedve fordult feléje.

– Tegnapelőtt még velünk volt és most sehol sem találjuk. Selmecen sincs, s az utolsók, akik látták, a bacsófalvi legények voltak, fönt a rengetegben.

Málika nem szólt semmit, csak nagyon sápadt lett és önkéntelenül a kis nyakláncához kapott, amelynek medaillonjában hordta a fiatalember arcképét. Aztán tovább forgott a báli levegőben, mialatt feje zúgott s a szíve vadul lüktetett. Mint az árnyék suhant táncosról-táncosra, hogy elkábuljon, de muzsikán, aranyfüstön, csillárok fényén át ott lebegett előtte a sötét havason egy vihartépett, szerencsétlen alakja.

Kilopózott a teremből s átment a kis utcai szobába, amelynek ablakából annyiszor leste Cseróczy lépteit. Itt nem volt senki, az apró helyiséget ruhatárrá alakították át. Málika az ablakhoz lépett s fölhúzta a függönyt. Az utca néma volt, a lámpásokat eloltották, a havas tájra gyér holdvilág hintette szomoru sugarait.

A sarok felé nézett: a szél búsan lengette a kopár hárs ágait, a másik végen egy sovány, kóbor kutya didergett, – talán éppen az, amelyik Cseróczyt éjjeli sétáján elkisérte. A kis leány levette a keblére tűzött ibolyacsokrot, egy pár szálat kitépett belőle, hosszan, némán megcsókolta őket s aztán kinyitva az ablakot a lámpásba tette a virágokat. Mint régen…

Tudta, hogy senki sem fogja őket elvinni, de szíve mégis megkönnyebbült. A szél megrázta a fákat s a lámpást, amely tagadólag integetett, ócska vasával, mintha ezt csikorogta volna: „Soha többé, soha többé.“ Málika összeborzongott, becsukta az ablakot. Félig elalélva ült le az ódon karosszékbe s ajkáról kúsza, panaszos ima szállott az Úrhoz, hogy védje meg Cseróczyt a tévelygésektől, a bűnöktől, a kisértetektől, meg a rossz gondolatoktól és bírja rá a fiatalembert, hogy hóban járva, jól begombolja a télikabátját…

Amikor elvégezte fohászát, nyugodtabb lett s megint visszatért a táncterembe. Leült egy sarokba és várt, várt valamire, maga se tudta, mire. Talán arra, hogy egyszerre kinyilik az ajtó, a diák belép és táncra kéri… De nem jött más csak Frundsberg és limonádét hozott neki.

A mulatság magas fokra hágott. A fiatalság magával ragadta az öregeket is, sőt maga Judex is megpróbálkozott egy polonaise-zel. Saint Germain gróf pokolba dobta csodaszerszámait és egy sellő szeméből próbálta kiolvasni jövendőjét, az erdő szelleme kigúnyolva a természetrajzot, egy struccal lejtette a galoppot, a vízi király pedig a világ minden vizét s vele együtt szívét ajánlotta föl egy szőke bányatündérnek, aki már egész estén sok kedvességgel kacérkodott vele. A zenekar is átalakult: a legtöbb muzsikus kidült, helyöket ambiciózus erdésznövendékek foglalták el és fazékfedőkkel, kereplőkkel, fakanalakkal próbálták helyettesíteni a trombitásokat. A levegő forró volt, mint a fiatalság vére. Málikának eszébe jutott az emlékezetes valéta-bál, amikor az ifjúság szellője ugyanígy kapta meg. Milyen másnak képzelte akkor az életet, mennyivel szebbnek a jövendőt és milyen mások voltak a gondolatai. Akkor erős és fiatal volt, míg lelke most megöregedett, megtört és fázott. Egyszerre vágy szállta meg, hogy még egyszer fiatal és boldog legyen, még egyszer kivegye részét az ifjúságból, amely megillette.

Körülötte voltak mind a fiúk, arcukba írva az erő, az élet, a gyönyörü jókedv, csak Cseróczy hiányzott a sorból. De lélekben talán ő is itt járt a facsillárok alatt és nézte Málikát. A leánynak fejébe szállt a vér.

– Fiúk, – mondta a körülötte álló diákoknak, – még egyszer mulassuk ki magunkat. Aztán úgyis vége mindennek és soha többet nem találkozunk!

Nem kellett még egyszer mondania, a következő percben a zenekar már vad riadót fújt, s aztán izgató, gyors galoppot játszott. Ijesztő sebességgel rohantak végig a termen: a táncmester kétségbeesve látta volna a művészet szabályainak kigúnyolását, de aki az erőt és fiatalságot a formáknál többre becsüli, gyönyörüséggel nézte ezt a vad, közvetlen és éppen azért szép, magával ragadó táncot. Málika sorra táncolta végig minden gavallérját; úgy érezte, mintha kiröpülne a házból, a világból s a hó koronázta hegyek közé szállana.

– Fiúk, rajta… gyorsabban, – tüzelte táncosait. – Ki tudja, mi lesz holnap?

Nem kellett őket bátorítani: döngött a padló, a vén csillár gyertyái ijedten lobogtak, a zene alig bírta a kiséretet. Málika arcán látszott, hogy nem a tánc szelleme, a szíve érzése, hanem a keserűség és a feledés vágya hajtják. A vendégek lassan oszlani is kezdtek már, de a leány még egyre táncolt. Csak az akadémikusok bírták, a többi fiatalság kimerülten nézte a vad hajszát.

– A reggeli! – kiáltotta a teremben Judex. – Elég lesz már, fiatalemberek!

Az ebédlőben frissen terített asztalon párolgott a kávé meg a bivalytej. A vendégek átmentek a szomszéd terembe, a tánchelyiségben csak az akadémikusok meg Málika maradtak és fáradhatatlanul táncoltak tovább. Már alig bírták lábukat, de azért a világért se hagyták volna abba.

– Nem jön át? – kérdezte a leánytól a velencei emberke, akinek az ügy sehogy sem tetszett.

– Csak menjen, – nyugtatta meg Málika, – mindjárt ott leszek. Elbúcsúzom az ifjúságtól, az én szomoru ifjúságomtól… – tette hozzá. – Aztán örökre a magáé leszek úgyis…

Frundsberg meghajtotta magát, kiment a szobából, de az ajtónál elfogta a féltékenység s az oleanderek mögül nézte a búcsúzást. Senki sem törődött vele.

A diákok körülfogták Málikát.

A leány intett a zenekarnak, hogy hallgasson el. A kimerült zenészek letették agyonhajszolt szerszámaikat. Málika visszasimította homlokán a haját és így szólt:

– Énekeljetek valamit…

Mély csönd támadt, aztán a diákok kezdetben halkan, majd egyre jobban belemelegedve kezdtek énekelni.

Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus; Post jucundam juventutem, post molestam senectutem Nos habetit humus.

Málika hangja is belévegyült az énekbe. Elég éjszakán hallotta ezt a nótát, betéve ismerte mindenik sorát.

Ubi sunt, qui ante nos in mundo fuere? Vadite ad superos, transite ad inferos! Ubi jam, fuere!

– Mi van ezen sírni való? – elmélkedett magában a velencei emberke. – Mind sírnak… Mégis csak nevetséges…

A kar tovább dalolt:

Vita nostra brevis est, brevi finietur, Venit mors velociter, rapit nos atrociter, Nemini parcetur.

– Ezek jól beittak, – jegyezte meg Frundsberg mosolyogva. – Bizonyos, hogy az élet rövid s a halál nem kegyelmez, de azt Institorisz uram a szószéken is ki szokta fejtegetni s ilyenkor ezek a fiatal urak inkább arra kiváncsiak, miféle szép lányok ülnek az első padban…

Az ének tovább zengett:

Vivat academia, vivant professores, Vivat membrum quodlibet, vivant membra quaelibet. Semper sint in flore!

Málika abbahagyta az éneket. Feje lehanyatlott mellére, a néma fájdalom elfojtotta hangját.

– Ha még a diákok sírnak, azt értem, – dörmögött a velencei emberke, – de Málika még csak latinul sem tud… Furcsa társaság, s mindenesetre különös viselkedés…

A nóta tovább folyt s Frundsberg egyre idegesebb lett. Amikor az utolsó strófa következett, lassan odament a daloló csoporthoz. Akár ott se lett volna, senki se vette figyelembe. Mintha zsolozsmát énekelnének, olyan áhítattal rebegték a könnyüvérü sorokat:

Pereat tristitia, pereant osores, Pereat diabolus, qui vis antiburschius, Atque irrisores!

Lassan halt el az utolsó hang.

– Isten veletek, fiúk! – zokogott Málika. – Isten veletek és gondoljatok rám… Szerettelek mindnyájatokat…

A fiúk lehajtott fővel álltak előtte. A lány kezet szorított mindegyik könnyüvérü, de becsületes érzésü gyerekkel s amikor az utolsóra került a sor, egyszerre hangosan sírva fakadt s ráborúlt a mellette álló diák vállára.

– Isten áldjon, jó barátok… – rebegte és megcsókolta a fiút. Talán azt se tudta, hogy kicsoda az illető: a búcsúcsók valamennyiöknek, a jóbarátoknak, az elszállt ifjúságnak szólott…

A napsugár fénykoszorut vont homloka köré. Frundsberg káprázó szemmel nézte a búcsúzás e furcsa módját. A vére forrt, fölébredt benne jogainak tudata, Málikához lépett és a karját nyújtotta.

– A kisasszony látszik, nem tudja, hogy mit cselekszik, – mondta hidegen. – Ezért nem is veszem komolyan e különös jelenetet. Kötelességem azonban lépései fölött őrt állani s fölkérem, kövessen édes apjához. Ő majd elintézi kegyeddel a dolgot.

A leány végignézett rajta, aztán közömbösen nyujtotta neki karját s átment vele a szomszéd terembe.

Így ért véget az ünnepély.

A vendégek hazamentek s mialatt lépteik csöndesen kopogtak végig a néma utcákon, fejöket csóválták és így szóltak:

– A leányvári boszorkány… igen ez a második leányvári boszorkány. Hogy tehet úrileány ilyet?

Hol van Cseróczy?

Reggel Judex maga elé hívta a leányát és így szólt hozzá:

– Torkig vagyok a könnyelmüségeddel. Röviden beszélek: jövő héten megüljük az eljegyzést, két hétre rá lesz a lakodalom. Legfőbb ideje, hogy a fejedet bekössék. Törődjön a férjed a hóbortjaiddal, nekem elég volt.

Málika nem válaszolt. Ő már mindenbe beletörődött. Amióta nem látta Cseróczyt, szíve elfásúlt s lelke ólmos szürkeségben bolyongott.

Az eljegyzés előkészületei gyorsan haladtak előre. A házat ellepték a munkások, varrónők, messzi földről jövő rokonok, díszitők, cselédek. Haladt minden a maga rendes útján. Lássuk, hova lett ezalatt Cseróczy?

A fiatal ember csak pár napig maradt öreg barátjánál, aztán a vándorlás vágya ébredt föl szívében. Összeszedte cók-mókját és diák módjára gyalogosan járta be az Érchegységet. Hó borította a hatalmas erdőket, a befagyott tavakat; köztük a régi fekete tárnák olyanok voltak, mintha őskori szörnyetegek kiátott szájai lennének s a gyanútlan idegent lesnék. Néma tél uralkodott a hegyek között, a szelet elzárták a gránit-bástyák, úgy hogy a tölgyek levelei még azon sárgán lógtak a komor óriásokon. Fájó szíveknek balzsamos írja ez az éles hegi levegő, a farkasok bőgése, a fagynak engedő fák és kövek pattogása. Cseróczy céltalanúl bolyongott köztük. Napközben magasan a völgyek fölött járt, estére leereszkedett egy-egy falucskába, szalmán aludt, parasztokkal beszélgetett s azután folytatta kóborlását. A tarka perspektivákban innét is, onnét is föl-fölbukkant Selmec képe; ilyenkor beljebb vonúlt a hegyek közé, hogy ne lássa a tarka fedeleket, a fekete tornyokat, amelyek sajgóvá tették fájó szívét. Így ment végig a hegységeken, amikor egy nap Vihnye vidékére vetődött.

Cseróczy azt gondolta, hogy a fürdőhely bizonynyal üres lesz s azért bemerészkedett az apró villák közé. Annál nagyobb volt csodálkozása, amikor a korcsma épületéből füstöt látott kacskaringózni az ég felé s a tisztára sepert utak azt hirdették, hogy emberek közelébe juott. Kiváncsi lett, vajjon ki járhat ilyenkor itt és beljebb került.

Amit látott, tényleg furcsa dolog volt: Vihnyének fürdővendége volt. Nem fürdővendégei, hanem singularis fürdővendége s miután ez – bár hazai viszonyok szerint éppen nem ritka, – de a mi szempontunkból bizonyos tekintetben érdekes, pár szóval meg kell róla emlékeznünk.

A vendég Radákovics, a jól ismert selmeci őshallgató volt. Ott sétált bundában, prémes sapkával, a zenekar emelvénye előtt s nagy nyugalommal nézegette a felhők járását. Kövér, jól táplált alak volt, látszott, hogy munkával nem nagyon erőlteti magát.

Radákovics tudniillik nyaralt, jóllehet, csikorgó tél volt.

Julius elején vetődött Vihnyére s eredetileg szeptember végéig akart szórakozni. Gazdag bácskai fiu volt, de az apját rendkívül fukar természetünek ismerték, akinek semmi kedve sem volt, hogy a fia által összezúzott tükrök s megnyúzott billiárdasztalok árát megfizesse. Téved, aki azt hiszi, hogy az ifju Radákovicsot ez kizökkentette a rendes kerékvágásból: ő a türelem embere volt. Hitel tekintetében kitünően állott, Höllenbach, a korcsmáros ismerte az öreg úr tehermentes földeit, óriás gulyáit s egyéb ingó meg ingatlanját, minek következtében soha számlával elő nem állott. Radákovics viszont nem kérte a számlát s nagy nyugalommal várta, hogy apja végre is kiváltja Vihnyéről. E dualizmusnak az volt a következménye, hogy amikor a fürdővendégek már mind hazautaztak, Radákovics zálognak továbbra is Vihnyén maradt és használta a kúrát… Így múlt el a szeptember, október s december is, a nélkül, hogy az öreg úr a füle botját megmozdította volna s a különös fürdővendég nem távozott Vihnyéről.

– Rajtam ki nem fogsz, – gondolta Radákovics nagy nyugalommal és egyre tovább nyaralt.

Kivüle még egy pincér, meg a korcsmáros időztek a fürdőhelyen, egyéb személyzetre nem volt szükség. Lustán és nyugodtan éltek, csak olykor frissült föl vérök, amikor egy farkas vagy medve vetődött az eszplanádra… Akkor puskát fogtak s lelőtték a hivatlan vendéget. Egyébként pedig ledöntötték a társadalmi kaszinok köztük álló falait s egész nap preferance-ot játszottak.

– Radákovics! – kiáltott föl Cseróczy, amikor barátja széles alakját megpillantotta. – Azt hittem, hogy elvégezted az akadémiát s régen hazautaztál… Mit keresel e kietlen helyen?

– Nyaralok, pajtás, – szólt, – üdülök, julius elseje óta itt üdülök. Tizennégy kilót híztam s ha Isten megsegít, husvétra elérem a száz kilót… Ez a világ legjobb fürdőhelye…

Elmesélte kalandos nyaralása hosszu történetét Cseróczynak, akinek bánata dacára is hangosan föl kellett nevetnie.

– Remélem, velem tartasz? – tette hozzá elbeszélése végén. – Az élet itt igen kellemes: majd rendezünk krumplisütést, kirándulásokat, sőt ha valamivel korábban jössz, még táncmulatságban is lehetett volna részed. Múlt héten engedtük el a cigánybandát. Hanem e helyett krampampulit főzhetünk és eljárjuk a kállai kettőst.

– Barátom, elment nekem az afféléktől a kedvem, – intett kezével a diák. – Két hete kószálok már a hegyek között, céltalanul, kétségbeesve.

– Mi baj, öreg? – dörmögte Radákovics jóindulatuan.

Cseróczy a szívére mutatott.

– Annál inkább maradj hát itt, – erősködött a fürdővendég, – ez a biztos feledés helye. Nem hiszed? Nos, hallgasd csak. Huzamos itt tartózkodásom alatt megfeledkeztem a világról, az emberekről s főként összes hitelezőimről. Egyikre se gondolok és sejtelmem sincs már, kinek tartozom Selmecen… Gyöngyéletünk lesz, Cseróczy, annyit mondok. Hej, Höllenbach!

A korcsmáros megjelent s megemelte sipkáját.

– Vihnye klimatikus gyógyfürdő lesz, – mondott Radákovics. – Ime, már a második vendég is megérkezett.

Höllenbach meghajtotta magát.

– Jó szobát a nemzetes úrnak, – intézkedett az ősnyaraló. – Semmiben hiány ne legyen!

A korcsmáros fönhangon gondolkozott a szobák felől.

– Az egyesbe beesik a hó, a kettesben denevérek húzták meg magukat, a hármasnak úgy befagyott ajtaja, ablaka, hogy majd csak a tavaszszal nyílik ki. A négyes is kellemetlen, éjjel épp ott ordít a farkas. Volna tehát az ötös: gyönyörü kilátás a hegyekre és jó stand vaddisznókra. Az ne alterálja, ha reggelre befagy a mosdóban a víz. A szolga majd másikat hoz… Tetszik ismerni a preferánsz-játékot? – tette hozzá magára is gondolva.

– Persze, hogy ismeri, – intett Radákovics. – Azért diák. Nagy szükségünk van ugyanis egy jó harmadikra. Jancsi már nagyon szemérmetlenül csal… Maradj hát itt, öreg és temetkezz a magányba, az ösmeretlenségbe, a mindent meggyógyító unalomba.

Cseróczynak megtetszett a terv: fölcsapott…

Bealkonyodott; beljebb kerültek. A korcsmáros szobájában nagy hasábokban égett a tűz, mellette a krampampuli terjesztett kisérteties fényt. A helyzet barátságos volt… A korcsmáros négy furcsa alaku mécsest gyújtott meg, amelyek kisérteties fényt árasztottak. Cseróczy kérdőleg nézett az alkoholszagu kandeláberekre.

– Kár, hogy annyira el vagyunk zárva a világtól, – mentegetőzött Höllenbach, – semmi érintkezésünk sincs Selmeccel, az útakat befújta a hó… Igy hát némely dologban úgy kell segíteni magunkon, ahogy tudunk. A gyertyánk és petroleumunk például egészen elfogyott s így rummal világítunk. Kissé költséges, de nagyon szép fény… Poharas mécsbe tesszük s aztán meggyújtjuk, akár a gázt.

A pincér ezalatt nekilátott a vacsorának. Vaddisznózsírral főzött, cukor helyett lépesmézet használt s ecetet úgy készített, hogy sót öntött a borba. Az ételek egyszerüek voltak: medvetalp, nyúlpecsenye, s egyéb vad. Nem nagy művészettel készült, de miután sokat voltak a szabad levegőn: az étel jól izlett. Vacsora után megkezdődött a preferánsz-partie. A játékosoknak kissé elnézőknek kellett lenniök. A kártyacsomag ugyanis hiányos volt: a zöld királyt egy névjegy helyettesítette, a piros hetest egy pezsgősvignetta. Sörétbe játszottak, a nagy téteket golyók helyettesítették. Éjfélig mulattak így. Höllenbach egy afrikai vadász-expedicióra való munciót nyert össze, aztán kiki kezébe véve rumos mécsesét és lefeküdt aludni.

Az éjszaka is víg volt: az erdőben bőgtek az állatok, vijogtak a fölriasztott ragadozómadarak, olykor a kuvik az ablakhoz verődött s vésztjóslóan rikkantott. A vad hangverseny tetszett Cseróczynak, odaállt az ablakba s egész éjjel nézte, hogy iramodnak a gyáva nyulak s hogy indul portyázásra egy-egy róka. Néha hatalmas szélroham támadt s úgy megrázta a rozoga nyaralót, mint a vércse a fiókfoglyot. A diák bánatos szívének jól esett ez a rémes éj, amely mintha az egész világot el akarta volna pusztítani.

Másnap előlről kezdődött a história. Kedélyesen telt el a nap és zajosan az éjszaka. Harmadnap azonban elemi csapás érte őket, amint javában preferánszoznak, egyszerre feldől a rumos mécses, a tűz végig szalad az asztalon s minden tiszteletet félretéve, megemészti a királyokat, tizeseket, disznókat. Maga Tell Vilmos is odaveszett, nemkülönben jóbarátai: Stauffacher Werner és Harras Rudolf… Pokoli bűz maradt utánuk; ez is bizonyítja, hogy a kártyában ördög lakik.

A szórakozásnak ilyenformán vége szakadt, mély sajnálatára Höllenbachnak, aki épp aznap összes seréteit, sőt patkószögeit is elvesztette s revanchera nem számíthatott.

Valamivel szomorúbb napok köszöntöttek most be, a társaság dologtalanul ült egymás mellett, csak olykor akadt egy meggondolatlan róka, amely munkát adott nekik. Egy este Radákovics unalmában a legvégsőre határozta el magát, olvasni valót keresett s a szobájában csomó könyvre akadt. Tankönyvek voltak: római jog, közigazgatás, egyházjog, valami nyaraló diák feledhette ott. Bizony, ez nem mulatságos dolog, egy sem. De ha jobb nincs, ez is valami. Szétosztották maguk között s miután sürü havazás állott be, végigolvasták a nyomtatványok minden betüjét. Jancsinak jutott a matézis, Radákovicsnak a növénytan, Cseróczynak a váltójog, míg Höllenbach nem tagadhatta meg korcsmárosi lelkét s őszinte vonzalommal a vegytant választotta…

Amikor esténkint összeültek, az olvasmányokról folyt a szó, s kiki előadta a maga tanulmányait. Miután mindegyik átböngészte volt a maga könyvét, kicserélték a tudomány forrását s most Jancsinak jutott a vegytan, Radákovicsnak a matézis, Höllenbachnak a váltójog… A magyar tanulóifjúság szégyenére föl kell jegyeznem, hogy a legszebb előmenetelt az utóbbi tette: két nap mulva annyira tisztába jött a fogalmakkal, s a hitel jelentőségével, hogy Radákovicscsal váltót állíttatott ki tartozásáról…

Miután pedig pokoli unalmukban állandóan a könyveket forgatták, egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy jelesen készültek el az említett tantárgyakból, miután pedig a Selmeccel való összeköttetés még egyre szünetelt, sorra vették a többi tankönyvet is, s néhány hét alatt kitünően készültek el minden tantárgyból a vendéglős is, a pincér is… Ime, mivé vedlik egy preferansz-partie kártya nélkül s hogyan keletkezik a tudományosság Magyarországon…

A dolog eddig tehát rendben lett volna, egy nap azonban betoppant Vitnyédi, aki már napok óta mindenfelé kereste bajtársát. A jó barát nem nézhette szótlanul az ügyek veszedelmesre fordulását. Amikor látta, hogy Málika tényleg megmarad elhatározásánál és bajt akar csinálni, fölszedelőzött s végigkószálta a hegyvidéket. A pragmatikus rendszer híve volt s ezért a korcsmákat kereste föl.

– Fogyott-e az utóbbi időben sok bor? – kérdezte a gazdától.

Ha a vendéglős tagadólag intett, a diák tovább vágtatott szánkójával, meg lehetett róla győződve, hogy arra nem járt a barátja… Igy került el Vihnyéig s miután mindenben rendet akart tartani, itt is beköszöntött a söntésbe. Éppen meg akarta kérdezni, fogyott-e sok bor, amikor megpillantotta pajtását.

– Vége a világnak! – kiáltotta minden bevezetés nélkül, amint Cseróczyt meglátta. – Málika férjhez megy!

A fiu elsápadt, de nem válaszolt.

– Azonnal gyere be Selmecre, ha jót akarsz, – lenkedezett tovább a véres kard körülhordozója, – ennek nem szabad megtörténnie! Egy-kettő, vedd a bundádat!

Cseróczy vállat vont.

– Málika üzeni ezt? – kérdezte nyugodtan.

– Micsoda beszéd! – csapott az asztalra Vitnyédi. – Minek ezt kérdezni? Ez nem tartozik a tárgyhoz. Szeretitek egymást s bolond fejjel széjjelválnátok! Esküszöm, hogy egész életemben nem láttam ilyesmit! Esküszöm, hogy nem láttam! Kérlek, ne taníts meg az ellenkezőre! Vedd már a kabátodat és hagyd itt ezt a korhelyt!

– Az a leány, aki szeret, nem igéri oda másnak a kezét.

– Mit értesz te a nőkhöz? – pattant föl Vitnyédi, – én öregebb vagyok, tudok is hozzájuk valamit! no! Mégis azt mondom: rögtön gyere!

– Én megpróbáltam kiengesztelni, – szólt Cseróczy hidegen, – nem sikerült. Elvágta az érintkezés minden szálát: nem felelt leveleimre s még akkor se adott hírt, amikor az ajándékait visszaküldtem. Én is büszke vagyok, érted?

– Barátom, csak annyit mondok – heveskedett a jóbarát, – hogy abból az esküvőből, Frundsberggel, a második havasi kretinnel, nem lesz és nem lehet semmi. Én magam fogok az oltárhoz rohanni és völegény meg menyasszony közé vetem magamat. Majd meglátjátok!

– Ezt bolondul fogod cselekedni. Ha Málika egy csöppet szívlelne, csak egy szemernyi jelet kellett volna adnia. Most már hiába… Eh, hagyjuk ezt – intett rosszkedvüen.

– Málika is dacos. Soha ilyen bolond komédiát. Nem foglalkozom nőkkel, – tette hozzá Vitnyédi, szokás szerint egyszerre megfeledkezve előbb mondott szavairól, – megvetem az asszonyi dolgokat, nem is igen konyítok hozzájuk, de ami sok, az sok. Gyere velem és ne bolondozz. Ma este lesz az eljegyzés.

– Ma este? – rezzent meg Cseróczy.